Ülsz és tördeled a kezed.

Az egyik ezért küld el a francba, a másik azért, a harmadik amazért, a negyedik meg mert épp ott tart a hormonháztartása.

Te úgy nullahuszonnégyben próbálsz megfelelni – nem megy, nyilvánvalóan, de valahogy azért mégiscsak.

Reggel hat előtt kipattan a szemed, csak hogy ne a köcsög ébresztőre kelljen, inkább magadtól.

Igaz, előtte az atomórához igazítva egykor és háromkor és ötkor is, de mindegy, legalább pisilsz és iszol egy kis vizet, hogy legközelebb is tudj.

Miközben próbálod nézni a plafont és megsaccolni, mégis hogy a túróba lehetne kihúzni a következő hónap elejéig, kedves barátaid, a pánikrohamok végigsimítanak.

Hattól rugalmasan elkezded ébreszteni a kölyköket.

Annyi mocskot nagyjából egy hét alatt nem kap meg senki, mint te az alatt a másfél óra alatt, míg nem sikerül.

Ha dudorászol közben, akkor az a baj.

Ha nem mondasz semmit, az a baj.

Végre kirugdalod mindet.

Előtte persze lehúznak egy csomó pénzzel, mert lásd be, anya...

Ha kérdezed, mégis melyik évszakban jönnek haza, egészen biztosan felvetik, hogy ja, tényleg, töltsd fel a telefonkártyájukat és akkor megmondják.

Néha értesülsz arról, hogy ismét évet ismételünk, vagy épp aznap megyünk operába, vagy jajajajaj, vizsga van, de inkább szerezzünk orvosi igazolást.

És te mész és csinálod.

Amikor az egyikkel problémád van, egyetlen, összefüggő és megdönthetetlen harcoszloppá áll össze a többi, hogy ne bántsd.

Te nem tudod eldönteni, hogy mosolyogj-e magadban – mosolyogsz, tudom -, hogy ilyen jó fejek egymással, vagy melyikhez vágd hozzá a kezedben lévőt.

Napközben ezt-azt csinálsz, ilyen kis csekélységeket, úri huncutságokat, hiszen ráérsz, hiszen csak vezérigazgató vagy főszerkesztő vagy kétkezi újságíró vagy, nyilván ráérsz, aztán kapod a kapát és a kurva rohadt életet emlegetve egy kicsit igazítasz vele a sorson vagy a virágágyáson.

De gyorsan kell, mert lehet menni az egyikért. Vagy a másikért.

Egészen biztosan meghallgathatod, miért nem pont azt főzted, amit szeret. Mind mást.

Ha valamelyik esetleg felemeli a seggét és valamit csinál, biztosan meghallgathatod, hogy egy raklap szar vagy, mert ezt is nekik kell, például mosogatni vagy porszívózni.

Te közben – tudom! - mosolyogsz, hiszen nagyon aranyos, mert tényleg megcsinálja. Hát, talán lehetne megjegyzések nélkül is, te se kéred számon rajta azt a pár évet, amíg szoptattad, pelenkáztad, legeltetted satöbbi.

Ha kérded, mégis mikor óhajt hazaérkezni, kikéri magának, mert ő már nagy.

Ha kérded, akkor hogy is volt a suliban, elsírja magát, mert ő még kicsi.

Ha párkapcsolati problémája van, az öledbe kucorodik és ott zokog.

Ha kérdezed ugyanerről, elküld a halál faszára.

Próbálsz úgy dönteni, hogy senkinek ne legyen kárára. Sokszereplős.

Állandó latolgatás az élet.

És te – tudom! - mosolyogsz.

És nézed, ahogy jól, rosszul, nevetve, sírva, pénztelenül, bohémen, a hülyeségeket rendre egyesével végigcsinálva felnőnek – de egyetlen alkalmat nem mulasztanának ám el, hogy ne téged tegyenek felelőssé minden szarság miatt.

És még mindig mosolyogsz.

Kicsit talán vicsorhoz hasonlít az a mosoly, amikor megtudhatod, hogy a bezzeg.

De nem számít.

Ja, az anyák napját biztosan elfelejtik, hacsak nem szólsz nekik időben.