Az úgy kezdődött, hogy apám meghalt. 37 évesen. én 12 voltam. Kicsit zokon vettem.
Valami olyasmit még mondott anyámnak, bár szerintem anyám félreértette, vagy félre akarta érteni, hogy valami szakmát adjon a kezembe.
Pont két sarokra volt egy közgáz szakközépiskola.
Na, én meg az üzleti levelezés és a statisztika, meg a gyors- és gépírás...
Isteni volt, minden percét élveztem.
Amit nem töltöttem ott.
Brutálisan szar volt.
Az aktív alkoholista kémiatanár az alagsorban, mint rettenet.
A gyerekparalízises töritanár.
Az Altzheimer-kóros, rezgő fejű matektanár.
A kötelező egyenruha (faszom nem kéne), a honvédelmi napok (dobok akkorát, hogy egész nap rohangáltok utána).
És akkor eljött az érettségi. Rájöttem, hogy esetleg érdemes kinyitni a könyveket. Legalább egyszer. Hülye barátnőmmel, az Ildivel ránéztünk.
Aztán inkább elmentünk a Csülök fedőnevű kocsmába inni (most egy volt osztálytárs vezeti).
Amikor az egyenruhában le kellett ülnünk statisztikából és tervezésből érettségizni, a nevemet írtam rá a lapra, majd kimentem bagózni. A Zsuzsa néni jött utánam és pofozott fel, hogy basszam már meg, nem azért tartotta az arcát négy évig miattam, hogy most cserbenhagyjam.
Mondtam neki a kettes klotyóban, hogy kizárt.
Én ezt nem.
Akkor megint felpofozott.
Aztán megírta helyettem.
Nem akarom én rossz hírét kelteni, de hármas lett :)
A magyar, töri, angol, orosz rendben voltak.
De valamiért könyvelni sose tanultam meg.
És már az anyám sincs, hogy időről időre szemrehányást tegyek neki, amiért kifejezetten nem támogatta, hogy a bölcsészkarra menjek.
Lennék én könyvelő, ha ő még lenne.