Üzenem a világnak.
Fiúk, a pöcsötökkel játsszatok, ne a fegyverekkel.
Csak pár óra volt, míg totális kétségbeesésben voltam, hogy a gyerekemnek haja szála is görbülhet, mert szórakoztok.
Jött a hír, hogy lövik Tel-Avivot. Történetesen ott él a legnagyobb lányom.
Most nem kérek antiszemita megjegyzéseket, most az anyákhoz szólok. Igen, még a mélymagyarokhoz és az idiótákhoz is. Igen, még a hamaszos anyukákhoz is.
Meg a jóérzésű pasikhoz.
Az a pár óra, míg nem tudtam biztosat, csak azt, hogy lövik a várost, ahol a gyerekem él...
Akit megszültem, nevelgettem, míg hagyta magát, akit szeretek, aki nélkül létezni nem tudnék, akire gondolok minden nap ezerszer kábé – hogy ő veszélyben lehet...
És tényleg csak pár óra volt a parázás.
Ezalatt kábé ezer évet öregedtem.
Ölelgettem a régi mackóját, míg néztem különböző nyelveken a híreket.
A teljes tehetetlenség.
Mert messze van. Mert bármikor eltalálhatja egy golyó, egy rakéta vagy mittudoménmivel játszanak még az idióták.
Ti, anyák, tudjátok, miről beszélek. És a jó érzésű pasik is.
Az anyák könnyeiről is van valami duma, de én nem tolnám ezt itt át ilyen érzelgősbe.
Vegyük már ki a fegyvereket a kezükből.