Tudtam én, csak nem sejtettem. Illetve már elfelejtettem. Pedig tapasztalatlannak igazán nem vagyok mondható.
Ketteském, aki lassan kiédemli a haza bölcse 2. címet például három (!) éven (!) át nem volt hajlandó húsz percnél többet (!) aludni. Ez sajnos nem vicc.
És ha anya felbassza az agyát, akkor abban az ajándék húsz percben sem fog aludni. Márpedig az állítólag kell az embernek. Úgyannyira, hogy kínai kivégzési módnak alkalmazták az alvásmegvonást. Na, ketteskével megtanultam túlélni. És agressziót kezelni (például egyszer sem csaptam agyon, pedig bizisten, megfordult a fejemben. Hogy mindenki jobban járna. De persze így jártunk mindannyian jól, mert átmeneti huszonhárom év után a világ legbölcsebb és legokosabb csajává nőtte ki magát, akit egyszerűen feltétel nélkül imádok. Igaz, a többit is, csak azok nem tették próbára (annyira) a tűrőképességemet.)
Ez arról jutott eszembe, hogy elnézegettem a Csodapasit, aki nagy büszkén átvállal jónéhány éjszakát, majd a boldog tudatától a nagylelkűségnek ájultan alszik (nem igaz, mert tényleg képes mozgalmi dalokat énekelni hajnali ötkor is). Jó, hát pelenkázni nem annyira szeret, tápszert csinálni nem mer, mert szigorú vagyok, fürdetni meg nem engedem, legyen már nekem is valami jó a babázásban.
És látom másnap, hogy szédeleg, sápadt, dekoncentrált - és baromira sajnálom.
Már akkor, amikor épp nem arra ébredek, hogy a hűtőszekrény előtt állok, ahol elaludtam állva. Hát vagy a klotyón. Vagy a piros lámpánál az autóban.
Általában baromira zavar a zaj meg az emberek. Mostanra mindegy lett. Pont mindegy, ki van itt vagy milyen zene ordít a nappaliban - ha fél percem van, elalszom. És hihetetlenül fitten tudok ébredni öt perccel később! A sakálvonyításra! Ugyanígy nem tud érdekelni egyszerűen a közösségi média, sőt, még a szomszéd Erzsi néni és a Zoli bácsi se, pedig kedvelem őket. Mondat közben elalszom.
Amikor Egyeske megszületett, értelemszerűen tapasztalatlan voltam. Ha felnyávogott egy macska a környéken, rohantam, mert pont olyan hangja volt, én meg azt hittem, hogy. Ketteském megkímélt ilyesmitől, hozzá állandóan rohanni kellett. Hármaska egy éves koráig ott mosolygott, ahová letettem, aztán azóta folyamatosan a baleseti sebészet ügyeletén ülünk. Négyeskével sem volt nagy baj, öregnek találtam már magam, egyszerűen bevágtam magam mellé az ágyba, aztán amikor megunta a horkolásomat, visszavándorolt a saját ágyába, amikor már tudott járni.
Na, ezt mind elfelejtettem.
Ám most, amikor szerkesztés közben az orrom a klaviatúrán landolt, azért csak eszembe jutott.
Meg az is, hogy ugyan már, meddig tart. Addig fél lábon is ki lehet bírni. Kit érdekel, hogy álmos vagyok-e vagy sem, engem biztosan nem.
Pár év múlva büszkén viszem őket óvodába, iskolába, zeneórára, tornázni - míg ott lesznek, majd alszom.
Meg azt különben is a sírban kell.
Arra vagyok kíváncsi, mikor önti el totálisan az agyamat a hormon, és semmi másról nem fogok tudni beszélni, mint hogy babák, rugik, büfiztetés satöbbi.
Ja, már megtörtént :)
