Nem ebben állapodtunk meg!

török_mónika_profilkép.jpg

 

A kettes sorszámú lányom lenyomott a gép elé és azt mondta, hogy írjak. Igaza van. Pár éve megjelent egy könyvem A nagy Ő címmel. És még mindig élünk! Ezt lehet itt nyomon követni.

Friss topikok

  • Bodócsy Vera: Amíg élek, nem felejtelek. Nagyon szerettelek. Köszönök minden írást, fotót (2020.09.03. 17:37) Tíz jel, ami arra utal, hogy esetleg egy kicsit fáradt vagy
  • : @tomtyi: mellesleg II. Ottónak nem volt osztrák felmenője , legkevésbé I. Ferdinánd. Mivel mintegy... (2018.08.20. 00:39) Honfoglalás
  • urbánugar: Hm. @Konyvmolyolo: Egy ilyen munka talán engem is érdekelne. Legalább is szívesen kipróbálnám mag... (2018.07.18. 14:38) Levél anyámnak
  • Bodócsy Vera: Szerettem mindet, mentettem, amit csak tudtam. Nem tudok aludni a hiányodtól. Nem így kívántam, ... (2018.07.13. 03:29) Feljegyzések a pelenkázó mellől 26. - Pillanatképek
  • aranyosfodorka: Hosszú, hosszú titkos, néma olvasás után muszáj megszólalnom. Ez igaz ? Hát Te is ? Sajnálom, de t... (2018.05.02. 10:00) Szerettem

Kedves évforduló - Pygmalion vallomása

2015.12.04. 01:50 | törökmonika | 1 komment

Rettenetes évek voltak akkor már mögöttünk. Ha nem tudnám, hogy mások, máshol még borzalmasabban éltek, élnek, még mindig sajnálnám magam, de azért így sem volt irigylésre méltó időszak. Valójában, ha álmomban eszembe jut, még mindig képes vagyok verítékezve, sikoltozva ébredni, pedig már rég vége.

pygmalion.jpgKörülbelül egyszerre veszítettem el mindent, de mindent, ami egy középosztálybeli értelmiségi nőt körülír. Nagyanyámat, anyámat (meghaltak), a férjemet (ő csak szimplán lelépett), a munkámat (ami az egész középosztálybeliséget stabilan alátámasztotta anyagilag), aztán sorra az értékeket, amelyek egyáltalán voltak (ó, szent zálogház, a mindent elnyelő).  Már rég nem érdekelt, mit veszek fel, hogy legalább normálisan nézzek ki, mert nem volt választék. Előtte fél évvel még főszerkesztő-helyettes, kissé később közmunkás, világító mellényben. Már rég nem volt kérdés, mit eszünk (ami esetleg volt, ha volt - és ez nem vicc).

Maradtak a legfontosabbak, a gyerekek, mind a négyen - és a legtökéletesebb kilátástalanság. Reggelente konkrétan a padlórésekből szedtük össze az aprót, amivel be tudtak utazni Pestre iskolába.

Aki ismer, tudja - a többiek meg szépen visszagörgetnek a blog elejére, mert megírtam -, hogy én voltam az ország első sokdiplomás közmunkása. És úgy szopattak, kéjjel, gonosz örömmel, ahogy csak kellett. Körülbelül csak az választott el az önakasztástól, hogy nem volt pénzem hajókötélre.

Meg hát mégsem akartam a srácokat halálba - hehehe, tetszenek érteni a finom utalást - rémiszteni.

Meg hát az önbecsülés, amit centiről centire, napról napra veszítettem el.

A legrémisztőbb és legdermesztőbb az volt, hogy egyszerűen újra kellett fogalmazni magam. Minden, amit addig gondoltam, érvényét veszítette. Nyilván aki nyomorba született és abban kénytelen élni, az csak legyint, mert mindig van mindennél rosszabb is, és azt is túl lehet élni valahogy - stabil középosztályból a mélynyomorba zuhanni, kilátástalanul és magányosan viszont elég durva trip. És nem látod a végét. Illetve sajnos de.

És nem az van ám, hogy elhülyülsz, megbutulsz, nem. Ezt a kegyelmet nem adja hozzá a sors. Tökéletesen tisztán látod és érted, mi történik veled. És mi fog.

De nem úgy történt.

(Fel lehet lélegezni, innentől jön a mosolygós rész.)

És akkor megállt a ház előtt a nagy fekete autó.

Kiszállt belőle egy emberhegy, azonnal elkezdett mosolyogni, de olyan szélesen, amilyet én akkor már évek óta nem láttam.

Kérdezte, megismerem-e.

Őszintén válaszoltam neki, hogy kurvára fogalmam sincs, kicsoda.

(Aztán az elmúlt években persze felfejtettük, hogy tényleg, harmincsok évvel ezelőtt egy házibuliban majdnem, de aztán mégsem, aztán még pár telefon, de aztán mégsem, ő megnősült, én férjhez mentem, teltek az évtizedek, senkinek nem jutott eszébe a másik.)

Kiszállt a rohadt nagy és ijesztő autójából, udvariasan félretolt, helyére rakta félkézzel az addigra már leszakadt kertkaput, bejött a házba, kért egy teát irgalmatlanul sok cukorral, leült három székre egyszerre és azon a leírhatatlan basszus hangján elmondta, hogy akkor most mi és hogyan lesz, továbbá vegyek fel valami normális göncöt, mert mégiscsak nőből vagyok, nem szakadt hajléktalanból. És fésülködjek is meg.

Aki ismer, tudja, hogy a legvacakabb periódusaimban sem szoktam szó nélkül eltűrni semmit sem - de akkor nem kaptam levegőt, hogy bármit mondjak.

Azóta a lehető legvadabb kalandokon mentünk keresztül. Voltunk úgy síelni, hogy én szandálban indultam, mert még jó idő volt, de valami hegycsúcson kötöttünk ki, ahol térdig ért a hó, őrá meg nem ment föl a síruhája.

Voltunk úgy, hogy kimentem valami német szallodából bagózni az utcára és nem tudtam visszamenni, ott dideregtem német nyelvtudás nélkül papucsban, slafrokban a tüchtig muskátlik között a szakadó hóban fél éjszaka.

Voltunk úgy, hogy úgy hozott ki a fülemnél fogva egy boltból, mert pánikrohamot kaptam.

Voltunk úgy, hogy elindultunk csak úgy autóval a világba és megtaláltuk az Adria legromantikusabb kikötővárosát - ahol a kedvemért addig fűzte a recepciós csajokat, míg meg nem kaptuk azt az erkélyes szobát, amely fél méterre volt a tengertől.

Voltunk úgy, hogy már vezethettem az autóját, nagy büszkén megtankoltam neki - milyen kár, hogy dízeles volt a jármű, én meg beletoltam a sima benzint, de csurig.

Voltunk úgy, hogy annyira veszekedtünk Splitben, hogy kiszálltam és egyszerűen otthagytam a csúcsforgalomban.

Voltunk úgy, hogy felmásztunk együtt a legregényesebb lovagvárba. És még le is jöttük!

Voltunk úgy, hogy szilvesztereztünk Bécsben, pezsgőztünk Krakkóban, kávéztunk Pozsonyban.

Voltunk úgy, hogy csak egy hüle nóta miatt igenis odamentünk és megnéztük Jozint Brazinban.

Voltunk úgy, hogy épp arra a metróra nem szálltunk fel Moszkvában, amelyiket felrobbantottak.

Voltunk úgy, hogy elindultunk Litvániába, de félúton meggondoltuk magunkat.

Voltunk úgy, hogy csak ültünk Krétán a tengerparton és tudtuk, hazaértünk.

Temettünk már kutyát, macskát, szereltünk csapot, veszekedtünk tapétán, fúrtunk hülye helyekre tipliket, kerestünk egymáson ütvefúrót.

Énekeltünk tüntetéseken, gyűjtöttünk aláírásokat, szidtuk a rendszert, csináltunk szendvicseket a menekülteknek, rendeztünk versmaratont, meg amit csak kell.

És voltunk úgy is, hogy...

Nem fogom mind végigmondani.

Amióta kiszállt a nagy, fekete autójából, egyszerűen egy francia újhullámos, kedves film az életem, tele abszurditással - mondjuk, mint a Csokoládé (rendezte: Lasse Halström).

És tele nevetéssel.

Énnekem nagyon össze kell szednem magam azóta, hogy picit is hódolhassak kedvenc elfoglaltságomnak, a depressziónak.

Engem még így senki nem szeretett.

A gyerekek? Nos, idő bácsi mindent megold. 

Mára ott tartunk, hogy kifejezetten hiányozna nekik a falakat szaggató hahotázása. Ma már a legtermészetesebb dolog, hogy hatszor annyi süteményt kell készíteni és kicsit fel kell hangosítani a tévét. Hogy a szalagavatókon, ballagásokon, hülye iskolai rendezvényeken ott van, a világ legtermészetesebb dolga. Neki számolnak be, mit intéztek aznap iskolában, munkában, akárhol.

Ma már minden jó.

És ma van az évforduló.

https://youtu.be/wRG_6h_Eqww

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://torokmonika.blog.hu/api/trackback/id/tr1008138394

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

talalom 2015.12.04. 10:36:01

Jaj Móni! Ilyenkor örülök, hogy fordítva - aztán újra fordítva - történt. Nekem nem volt új, hogy megint nincs cipőre való, hogy miden pénzemből egy kiló kenyérre való maradt a számlák befizetése után. Sajnos, hozzám nem jött a fekete autó - viszont élt még az Anyu, aki (a nyugdíjából!) teletömött szatyrokkal jött vigyázni az unokájára, amíg én a harmadik, meg negyedik munkákból próbáltam összeszedni egy pár cipőre valót. Meg a testvéreim (ezért sajnálom, hogy a fiamnak nincsenek, csak különböző féltestvérei, és látom, hogyan próbálja őket egésznek tekinteni), akik mindig adtak kölcsön, meghívtak hétvégi, meg ünnepi ebédekre... Jött autó is, csak pici kék és húszéves (nem a sofőr, az autó), nevetés is volt, többnyire itthon, néha a tündérszép Szlovákiában. És már évforduló sincs: eltávozott örökre a pici kék autó sofőrje...
Ui a Mikulásnak: a villanyszámláról ne az önkormányzattal beszélj először, hanem azzal az elektromos céggel, amelyikkel szerződésben van a tulaj.Üdv.