Nem ebben állapodtunk meg!

török_mónika_profilkép.jpg

 

A kettes sorszámú lányom lenyomott a gép elé és azt mondta, hogy írjak. Igaza van. Pár éve megjelent egy könyvem A nagy Ő címmel. És még mindig élünk! Ezt lehet itt nyomon követni.

Friss topikok

  • : @tomtyi: mellesleg II. Ottónak nem volt osztrák felmenője , legkevésbé I. Ferdinánd. Mivel mintegy... (2018.08.20. 00:39) Honfoglalás
  • urbánugar: Hm. @Konyvmolyolo: Egy ilyen munka talán engem is érdekelne. Legalább is szívesen kipróbálnám mag... (2018.07.18. 14:38) Levél anyámnak
  • Manyecska.: Pár napja találtam meg ezt a számot nem gondoltam volna hogy így lesz aktuális. Sok erőt kívánok a... (2018.07.15. 19:47) Tíz jel, ami arra utal, hogy esetleg egy kicsit fáradt vagy
  • Bodócsy Vera: Szerettem mindet, mentettem, amit csak tudtam. Nem tudok aludni a hiányodtól. Nem így kívántam, ... (2018.07.13. 03:29) Feljegyzések a pelenkázó mellől 26. - Pillanatképek
  • aranyosfodorka: Hosszú, hosszú titkos, néma olvasás után muszáj megszólalnom. Ez igaz ? Hát Te is ? Sajnálom, de t... (2018.05.02. 10:00) Szerettem

Így élünk...

2012.11.23. 00:15 | törökmonika | 4 komment

Nem panasz, csak megemlítem.

Mert tényleg mindig mindenki jót akart még eddig.

1986 óta (!) élek egy építkezés kellős közepén.

Akkor még fiatal voltam és lelkes, még a betonkeverés is ment. Később terhes lettem, de talán nincs szoros összefüggés a kettő között. Megszültünk. Na jó, azt inkább én csináltam.

Amikor ezzel a gyerekkel hat hónapos terhes voltam, mondtam az apjának, hogy most már kicsit nehezemre esik létrán felmenni az emeletre. A későbbi nappaliban egy autó állt/ült akkorjában. De szó nélkül megcsinálta! 1989-et írtunk akkor. Lett lépcső, lett gyerek. Az egyeske.

Amikor ketteskével terhes lettem, szóba hoztam, hogy most már kéne tán valami konyhaféleség, mert bár állati leleményes vagyok, kicsit kezd ez gáz lenni. Mert most már így nem annyira tudok a fürdőkádban mosogatni.

Amikor hármaskával terhes lettem, már nem volt időm bármit is mondani, örültem, hogy élek a másik kettő mellett. Viszont született egy megoldás, hosszabbítóval átvinni az áramot a fürdőkád fölött. Nagyszerű.

Teltek-múltak az évek. A maguk módján. Ez-az elkészült. Mindig meg lettem nyugtatva, hogy ez csak amolyan átmeneti megoldás, mit izélek én már itt, ha nincs villany, hát nincs villany, ne legyek már ilyen úrinő.

Én aztán nem. Különben is halálosan szerelmes voltam.

Hát jó, kétségkívül kissé szóvá tettem, hogy legalább a leszakadt kaput, ha azt meg lehetne csinálni, meg hát ha esetleg valamit befejezni, szigetelést, burkolatot, fűtést, valamit, bármit... De jó, nincs para.

Amikor négyeskével terhes lettem – igen, ilyen szapora nép vagyok -, egyetlen feltételem volt: ez az egy normális padlón csússzon-másszon.

Nem kell tippelni, nem készült el valahogy.

A ház még el sem készült, már kezdett összerogyni.

Ahogy a házasság is.

Megterhelő a négy gyerek.

És szegény apuka, amikor úri kedve úgy tartotta, hogy megtalálja a lakcímét, hiába üvöltött, hogy fiam, hozd már ide a kalapácsot, a kishülye nem vitte neki oda, mert a kishülye épp valami zeneiskolai fellépésen vagy néptáncgálán vett részt, tehát ő a hibás, hogy nem és nem és nem készült el semmi.

Azt hiszitek, viccelek. Aki ismer, tudja, hogy igazat mondok: 1986 óta két hónapja van egyáltalán világítás és bútor a konyhában. Víz a fürdőszobában. A kertben nem a vidám virágok bókoltak, hanem punnyadt betonkeverők és sitteszsákok, mert jó lesz az még valamire.

Ja, merthogy ott tartottam, megterhelő a négy gyerek. Tényleg az egyébként. Szóval apuci lelépett. Így hagyva mindent. Lengőkábeleket, fasz-tudja-hova-vezet vízvezetékeket, honnan-tudjam-hol-a vezeték gázrendszert.

Hát és nagyon meg van sértődve azóta is, ha rákérdezek, hogy ezt úgy mégis hogy.

Na de hét év elteltével – kellemes hét év volt, erről még mesélni sem akarok – becsöngetett a nagy szerelem.

Én ezeket bevonzom.

Körülnézett, mondta, hogy ezt ő most megcsinálja.

Ezt követőleg tavaly karácsony előtt idegösszeomlást kaptam az állapotoktól. Azóta rezignált mosollyal és rengeteg nyugtatóval szemlélem az eseményeket.

A gyerekeim közben felnőttek, most ők hisztériáznak.

Erre is vannak jó gyógyszerek.

Tehát most pont egy ilyen átmeneti állatpotban vagyunk – milyen meglepő -, de majd mindjárt minden jobb lesz, hacsak nem rosszabb.

A gyerekeim közben lediplomáznak, elköltöznek – és még mindig nincs egyetlen működő fürdőszobám se.

1986 óta.

De nem szemrehányás, csak megemlítem.

A bejegyzés trackback címe:

https://torokmonika.blog.hu/api/trackback/id/tr754920879

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

mpreston 2012.11.23. 00:28:59

nagyon együttérzek veled, te szegény.biztos vonzod a fürdőszoba beázásokat.

architext 2012.11.23. 00:40:15

Nem szeretnék okoskodni, de építészként látok hasonló eseteket. Sajnos, ilyenkor, sőt sokkal előbb, jobb eladni a befejezhetetlen ingatlant, és venni egy kisebb, befejezhetőt.

törökmonika 2012.11.23. 00:56:32

@architext: hát, babám, ha az enyém lenne, már rég máshol lennék. de a pasik olyanok, hogy annyira szeretnek birtokolni valami ingatlant, amit magy kegyesen odaadnak az ezer gyereküknek használatra... szóval lépni nem tudok. és nem is akarok. csak gondolta, röhögjetek ti is kicsit a betonkeverőn könyökölve.

törökmonika 2012.11.23. 00:57:09

@mpreston: a könyeim, szívem, a könnyeim! :)