Nem ebben állapodtunk meg!

török_mónika_profilkép.jpg

 

A kettes sorszámú lányom lenyomott a gép elé és azt mondta, hogy írjak. Igaza van. Pár éve megjelent egy könyvem A nagy Ő címmel. És még mindig élünk! Ezt lehet itt nyomon követni.

Friss topikok

  • : @tomtyi: mellesleg II. Ottónak nem volt osztrák felmenője , legkevésbé I. Ferdinánd. Mivel mintegy... (2018.08.20. 00:39) Honfoglalás
  • urbánugar: Hm. @Konyvmolyolo: Egy ilyen munka talán engem is érdekelne. Legalább is szívesen kipróbálnám mag... (2018.07.18. 14:38) Levél anyámnak
  • Manyecska.: Pár napja találtam meg ezt a számot nem gondoltam volna hogy így lesz aktuális. Sok erőt kívánok a... (2018.07.15. 19:47) Tíz jel, ami arra utal, hogy esetleg egy kicsit fáradt vagy
  • Bodócsy Vera: Szerettem mindet, mentettem, amit csak tudtam. Nem tudok aludni a hiányodtól. Nem így kívántam, ... (2018.07.13. 03:29) Feljegyzések a pelenkázó mellől 26. - Pillanatképek
  • aranyosfodorka: Hosszú, hosszú titkos, néma olvasás után muszáj megszólalnom. Ez igaz ? Hát Te is ? Sajnálom, de t... (2018.05.02. 10:00) Szerettem

Posványország szülötte vagyok

2012.05.27. 22:25 | törökmonika | Szólj hozzá!

 Én igazán megpróbáltam, de nem megy. A nálam nagyságrendekkel okosabbak majd úgyis elmondják, kit kivel lehet összehasonlítani, ki mennyivel volt nagyobb zsarnok a másiknál, kinek mennyi ember vére tapad a kezéhez, ki mit csinált az országból. Nekem csak a benyomások maradtak.

 

A Fiumei úti sírkert munkásmozgalmi pantheonjához viszonylag könnyű volt eltalálni (még sose voltam ott): már a bejáratnál vörös nyakkendős, ősz férfiak és asszonyok várták be egymást, hogy aztán a szinte kötelező egy szál vörös szegfűt megvásárolják. Jegyzem meg, hülyeség volt kereken 120 forintért adni, kettőt is el lehetett volna kérni érte. Kinek van kedve ilyenkor az apróval vacakolni.

Kádár mellszobra már vár, fehér lepellel erősen bebugyolálva – de csak távolról és hunyorítva néz úgy ki, mint egy félig fölbeásott múmia. Körülötte, mint valami oltár körül, hallgatag tömeg.

Az átlagéletkor 70. Ezt a viszonylag kedvező számot Nyári Zsolt vitte le használható szintre – rajta kívül talán ha még két fiatal lézeng ott, persze kiderül róluk, hogy újságírók.

Kattognak decensen a fényképezőgépek.

A fehér ingek felsőzsebéből kádár arcképe kukucskál ki, mindenkin van valami piros.

Kádár egyébként egy portréről is néz erősen – ha bármi ízlése lett volna a szervezőknek, azt az aranyozott keretet, na, azt mellőzhették volna. A krumplifőzelék legyen krumplifőzelék.

Belekezd a zenekar – esküszöm, hogy hamisan kissé -, majd jönnek a szónokok, iksz elvtárs és ipszilon elvtárs, az ember lánya azonnal üveges tekintetű katatóniába zuhan.

Ne! Ezt ne! Ezen nőttünk fel és már akkor is untuk! Végeérhetetlen, unalmas, közhelyes szóvirágok. Csak épp a gyomor ne rándulna össze tőlük.

Apám, anyám biztos lehetett benne, hogy ha tisztességgel tanulnak, dolgoznak, lesz nyugdíjuk, lakásuk, előbb-utóbb valami kék trabantjuk is és koloniál bútoruk, rajta a színes tévével.

Én biztos lehettem abban, hogy ha nem feltűnősködöm, szépen meghúzom magam, majd jól felvesznek valahová és akkor adott a karrier (kondenzált anyatej). Kisz-táborok, üzemi gyakorlat, kukorica-izélgetés. Tábortűzi nóták, első szexuális élmények. Olyan nincs, hogy nem találsz munkát. Lakáskölcsön, ifjúsági betét, zöldalma-szappan. Nyaranta Balaton vagy a Duna-part vagy valamelyik strand, ahol szólt a hangszórókból a zene központilag. Lakótelepek, ahol mindenki egyszerre fordult – de volt fedél a fejük fölött. Utazni, ha korlátozottan is, ha ügyeskedve is, lehetett.

Az ügyeskedés korszakának gyermeke vagyok.

Posványország szülötte.

Nézem a szoboravató résztvevőit, lelkesek. Dacosak. Nem lehetett könnyű döntés járókerettel, bottal, sántikálva, a másikra támaszkodva kimerészkedni ide.

Nem lehetett tudni, nem jönnek-e az új nemzetiszocialista ifjak, nem rugdossák-e meg a nagyszüleik nemzedékét, már csak a miheztartás végett is.

Csattognak a protkók.

A beszédek egyre rosszabbak.

Van, aki saját költeményét adja elő a kommunista szentről – ez már túl van a határeset minősítésén. Minősíthetetlen. Rákosi elvtárs nyalja a szája szélét, oldalán Brezsnyevvel.

Moldova elvtárs hozza a formáját.

Már rég le kellett volna leplezni a szobrot, de ő még a könyveit árulja. Moldova elvtárs, gyere már! Ezt üvölti valaki a mikrofonba, de Moldova elvtárs sem mai fiú, nem hallja.

Persze megoldódik ez is.

Műlábas néni biceg arrébb, rágyújt. Ez a nemzedék még dohányzik. Elegánsan műanyag szatyrot terít az ünnepi szoknyája alá, úgy ül le.

És nincs vége, koszorúznak.

A gyomorgörcs fokozódik. Ezt már óvodában is untam, később utáltam, még később meggyűlöltem. Ez is egy életérzés, az én generációmé.

Felharsan az Internacionálé, a változatosság kedvéért kissé hamisan, néhányan eloltják a csikket, úgy feszítenek.

Apa, anya, bocsássatok meg. Nekem ez most sem ment. Virágot sem vittem.

Ezek a tiszteletreméltó vénemberek nem a munkásmozgalom hősei, mert azok már rég meghaltak, ezek a szürke Kádár-korszak haszonélvezői, a 3.60-as kenyér rajongói, a munkáscigisek és a színre várók.

Posványország szülötte vagyok. Igaz, most még nagyobb posványban. De ezt nem...

 

     

 

A bejegyzés trackback címe:

https://torokmonika.blog.hu/api/trackback/id/tr794549857

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.