Nem ebben állapodtunk meg!

török_mónika_profilkép.jpg

 

A kettes sorszámú lányom lenyomott a gép elé és azt mondta, hogy írjak. Igaza van. Pár éve megjelent egy könyvem A nagy Ő címmel. És még mindig élünk! Ezt lehet itt nyomon követni.

Friss topikok

  • : @tomtyi: mellesleg II. Ottónak nem volt osztrák felmenője , legkevésbé I. Ferdinánd. Mivel mintegy... (2018.08.20. 00:39) Honfoglalás
  • urbánugar: Hm. @Konyvmolyolo: Egy ilyen munka talán engem is érdekelne. Legalább is szívesen kipróbálnám mag... (2018.07.18. 14:38) Levél anyámnak
  • Manyecska.: Pár napja találtam meg ezt a számot nem gondoltam volna hogy így lesz aktuális. Sok erőt kívánok a... (2018.07.15. 19:47) Tíz jel, ami arra utal, hogy esetleg egy kicsit fáradt vagy
  • Bodócsy Vera: Szerettem mindet, mentettem, amit csak tudtam. Nem tudok aludni a hiányodtól. Nem így kívántam, ... (2018.07.13. 03:29) Feljegyzések a pelenkázó mellől 26. - Pillanatképek
  • aranyosfodorka: Hosszú, hosszú titkos, néma olvasás után muszáj megszólalnom. Ez igaz ? Hát Te is ? Sajnálom, de t... (2018.05.02. 10:00) Szerettem

Benton doktor csodálatos utazása

2012.04.24. 20:05 | törökmonika | Szólj hozzá!

 

Jó pár éve, de pontosan április 23-án, mint afféle selejt, két kisfiú érkezett az egri GYIVI-be. Mondhatni: haza. Mert 1995-ben az utat már megtették. Akkor odafelé: Egerből Amerikába. Az intézetis gyerekeket ugyanis a tengerentúlról fogadták örökbe. Ám a „szülők”, meggondolván magukat, a „szavatossági idő” lejárta után visszaszolgáltatták a „hibás árut”. Kérdés: lehet-e ilyet csinálni.


 

Két amerikai család úgy döntött: a gyerek valószínűleg csereszabatos áru; nézzünk más szín, méret után. A családfők ugyanabban az amerikai államban élnek, nem is messze egymástól, bár ez csak most derült ki. Most, hogy kitört a botrány. Talán úgy történhetett, hogy a két apa összefutott a drugstore-ban, a hipermarketban, a kerti partyn: „hello, Joe, jó, hogy látlak, üljünk már le egy pubban, és beszéljük ezekről az egzotikus kölykökről. Ugyebár, ti is Hungaryból vettetek magatoknak gyerekszoba-tölteléket? És bevált? Mert nekünk nem. Linda válni akar. O. K., akkor vissza az egész.”

 

Meghozták az árut.

 

Az egri GYIVI vezetője, dr. Nagy Magdolna sem tudja, miként történt a repatriálás. Azt sem, hogy valóban megállt-e egy fekete limuzin a budapesti Horánszky utcai GYIVI előtt, kiszállt-e belőle két cowboykalapos, rágógumizó egy rakás bőrönddel és két kisfiúval. Azt sem tudni, mit szólt a két gyerek, amikor visszáruzott csomagként letették őket. Csak azt tudni: három év alatt úgy megtanultak angolul, hogy magyarul már nem értik a szót. Nem csoda, hogy a gyermekvédelmisek senkit nem engednek a két kissrác közelébe. Felnőtt lélek is belegörbed abba, ha nem kell senkinek.

 

Dr. Nagy Magdolna nem érti. De elmondja, mi a szokásos eljárás. Örökbe az a gyerek adható, akiről minden vér szerinti hozzátartozója lemond. Akkor beindul az apparátus: keresni kezdik a megfelelő szülőket. Jó tudni, hogy bár valóban tömött sorokban várakoznak gyermektelen párok, mégsem lehet csak úgy egyszerűen gyerekhez jutni. Mert nem mindenki alkalmas rá, hogy szülő legyen.

A gyermekvédelemmel foglalkozó pszichológusok például azt vallják, hogy akinél nem kopogtat a gólya, annak gyakran bizonyításvágyból kell a gyerek. Lám, elhivatott ő. Könnyebb azokkal, akik már neveltek egy-két saját gyereket, s úgy gondolják, miért ne legyen jobb egy állami gondozott srácnak is. A leendő szülőkkel folytatott beszélgetéseket pszichológiai vizsgálat követi. Ez nem fölös meghurcoltatás, számtalan rejtett dolog derülhet ki – mellyel egyébként el lehet éldegélni. Egy kis paranoia, kényszeresség nem ártott még senkinek, legfeljebb másnak. Ám gyereket ilyennek nem adnak.

Az egri gyermekváros valószínűleg pontosan olyan szagú, mint a többi hasonló intézmény. Az iskolaablakból fürtökben lógnak a srácok, hogy mindenki rajta legyen a fotón. Az ordítás, a hajigálás is olyan, mint más iskolában. Csak szülőt nem látni sehol. Talán a gyerekek közvetlenebbek annál, mint amit a fagyos európai etikett elfogadna. Hogyne fogdosnának, simogatnának, falnának fel a szemükkel, kezükkel mindenkit. Hátha anyuka érkezik. Dr. Nagy Magdolna szerint visszatérő kérdés esti villanyoltás előtt: és nekem mikor szerzel családot?

 

Fél kilóval több

 

De ez nem könnyű. Az örökbe fogadó szülőknek többnyire sziklaszilárd elképzeléseik vannak arról, milyen gyereket akarnak. Akár a boltban: nem lehet „fél kilóval több”. A többség pár hetes csecsemőt akar. De ez kivitelezhetetlen. A szakemberek gyakran hiába próbálják meggyőzni a szülőket: gyerek az is, aki túlnőtte a száztíz centit.

Magunk között: milyen szeretet az, amelyik paraméterekkel méri magát?

De az tény, hogy annak, aki árva és elmúlt nyolcéves, esélye sincs arra, hogy fogadott szülei legyenek. S valljuk be azt is: az ezredvégi Magyarországon előbb fogadják örökbe Pándy Andrást, mint egy égő szemű cigánygyereket.

 

Szirénázó mentő fogad a gyermekváros bejáratánál. Valamelyik kölyök megint beszipuzott, még ott a zacskó a kezében, amikor hordágyra fektetik. Túl nagy már, azok közé tartozik, akik nem kellenek, se saját szüleiknek, se a nevelőszülőknek. Örökbe semmiképpen. Intézetisként eléldegélhetnek tizennyolc éves korukig. És körülbelül akkor vége a világnak. Vannak, persze, hogy vannak „kezdeményezések”. Lakást is építenek intézetből kikerülteknek. De ez a kisebbség kiváltsága. A többség ott áll, útravalóul pár ezer forinttal. Erre készülnek az intézetben a srácok. Persze, hogy szipuznak. Fognak még keménydrogozni is. Korán szeretnek, korán öregednek. Minek vigyázni magukra?

 

Virtuális szülők

 

Akinek Magyarországon nem találnak szülőt, az a nemzetközi hálózatba kerülhet, virtuálisan. Fizikailag állami gondozásba. Akkor jönnek, főleg Európából, a gyermektelen párok. Az egri GYIVI egyik nevelői szobája tele fényképekkel. Mosolygó kölykök, pizzával, mackóval, cumisüveggel. Nekik már jó. Nekik van családjuk. Több száz gyerek lelt szülőre így, s a hajdani gyámok tartják a kapcsolatot velük, míg el nem felejtik anyanyelvüket.

 

A tengerentúlon sem rosszak a tapasztalatok, bár azt senki sem érti: a földrésznyi országban miért nem találnak maguknak gyereket az ottaniak. S ha már egzotikum, miért nem valami édes ferdeszeműre vadásznak. A határtalan emberszeretetnek az is bizonyítéka lenne. A gyermekkereskedelem csak azoknak jut eszébe, akik a bulvársajtót és a rendőrségi jelentéseket bújják. A gyivisek hatásköre addig terjed, hogy megítélik: alkalmas-e a jelentkező arra, hogy magyar intézetis kölyköt vihessen magával.

 

Külföldön kelendőek a roma gyerekek is.

Van egy apróság, ami szemet szúr az okvetetlenkedőknek. Míg a magyar örökbefogadási procedúra évekig elhúzódhat – a szülők és a gyerekek felkészítése legalább egy évig eltart -, a külföldieknek minden további nélkül elhiszik: már átestek a tanulási folyamaton. Papírokat hoznak magukkal, de hogy az pontosan mit takar, senki sem ellenőrizheti.  

 

A két kisfiú ügye is így zajlott. A gyermekvédelmisek felkészítették őket, aztán betoppant a lepusztult vasbeton intézetbe a hatvannyolc fogú, plasztikázott, hidrogénezett anyuka a kőgazdag apukával, s harminc nap múlva vihették a kiválasztottat. Ezalatt többször is találkozhattak a gyerekkel. Vitték mosolyogva.

 

Azt gondolhatnánk, ha elhangzik a szó, Amerika, szivárványok lobbannak az égbolton, legalábbis a fiatalabb korosztály lelkében. De Egerben azt mondják, az intézetis gyerekek mások, mint a kintiek. Nekik a mekdonálc és a barbibaba nem napi valóság. Amikor a két kisfiú megtudta, hogy a nagy lehetőségek hazája lesz az övék, nem fordultak le a székről. Örülni örültek, de nem értették, miért emlegeti mindenki a szerencsét. Összecsomagoltak, elbúcsúztak sírva-nevetve, s megígérték, mindenképpen írnak.

 

Az egyik fiúról már hónapokkal a távozása után nem lehetett hírt kapni. Nem írt, nem telefonált. A szülők sem, ők a helyi gyámhatóságtól is elzárkóztak. S akár gyanút fogott a magyar gyámügy, akár nem, az örökbefogadás jogi aktus, amelyet kulturált országban nem lehet felbontani. Magyarországon igen. Nem lehetett véletlen, hogy a „szülők” nem siettek imádott gyermeküknek megszerezni az amerikai állampolgárságot. A két fiú most jogilag, fizikailag lebeg a két kontinens között. Senki nem tudja, ügyükben ki az illetékes.

 

Az egyik fiúcska még Egerben, hajdani otthonában sem volt hajlandó megszólalni. Magyarul sem. Így azt sem tudja még, hogy a nevelőszülők – akiknél élt Ámerika előtt – sok társával együtt, átmenetileg, már nem nevelőszülők. A másiknak egyszerűbb a dolga: intézetis volt, ezután is az lesz.

 

Átmeneti szálló

 

Márián látszik: aki itt dolgozik, nem pénzért teszi. Az átmeneti szállón – átmenet a lelenc és a lehetséges család között – nincs sok gyerek. Háromtól tizennyolc évesig bóklásznak. Mária a múlt héten siratta meg a picurkát, aki családra lelt. Most is sírdogál. Jó, persze jó a család, de neki hiányozni fog a kiskölyök. Nem lehet úgy füröszteni, dédelgetni, altatgatni egy gyereket, hogy rajta ne hagyja az ember lelkén a tenyere nyomát. Mária másik fényképet mutat: négyévesforma szemüveges fiúcska malackodik valami ennivalóval. Ő Benton doktor. Mindenki így hívta. Pedig inkább hasonlít Green doktorra, a szemüveg miatt. A Benton a színére vonatkozhat. Benton doktor Amerikába ment. Őt is siratták. Pedig égetnivaló kölyök volt, ahogy kell, nem akadt egy pillanatnyi nyugta. Pszichés sérülés nem látszott rajta, ép volt, egészséges.

 

Dr. Nagy Magdolna szerint minden intézetis gyerek sérül lelkileg. Ezt kell tudomásul venniük az örökbefogadóknak. Hogy igenis lesznek – oh, so sweet, my darling – bajok. Sírni fog éjjelente, verekedni, talán lopni is. A suliban sem lesz könnyű a dolga. Nem tanul jól. Évekbe telik, míg elfogadja, mi a szabály. Persze az ember a sajátjától ezt elfogadja. Az intézetisen vizslatni kezdi: mely „genetikus torzulások” ütköznek ki a más kölykén.

 

Korgó lelkűek

 

Gabi néni abban az iskolában tanít, ahová az intézetisek járnak. Nemcsak tanító, pszichopedagógus is. Mostani osztálya logopédiai: ott üldögél a sok kis dislexiás, diszgráfiás, akafkuliás, aki sok mindent akar csinálni – a tanuláson kívül. Évekkel ezelőtt járt ide egy roma kislány. Az is kikerült Amerikába. Ahhoz a családhoz, ahová Benton doktor később. Az iskolában azóta a szó, hogy Amerika, a remény szava. A reményé, hogy vannak még csodák. Majd holnap, legkésőbb holnapután betoppan dollárpapa, és viszi a sok korgó lelkű gyereket oda, ahol saját szobájuk, biciklijük, bézbólsapkájuk is lehet.

 

A kislány bevált, Benton doktor kevésbé. Benton tehát összepakolta a holmiját az emeleti, kék cicásra festett gyerekszobában, talán betehette azt a mókás arcú bohócot, amelyet az uncle hozott helloweenkor. A tornacipők közül egy párat, elbúcsúzhatott az iskolában: összecsapták a tenyerüket – először föntről lefelé, aztán lentről fölfelé, végül szemből -, kivitte az ellenőrzőjét, iskolai jelvényét dzsekijét. Letette kulcsát a nappali kandallójára, és megmarkolta a kofferja fülét. Még utoljára visszanézett a kapuból és azt gondolta, ez Amerika. Nem tudni, mit mondtak a „szülők”. Miért viszik vissza a gyerekboltba. Mert Benton doktor azóta nem beszél. Talán már ott sem mondott semmit, amikor „mummy” utoljára küldte zuhanyozni, fogat mosni – a szépség a fehér fogaknál kezdődik -, mikor utoljára ült le tévét nézni. Lehet, hogy épp a Vészhelyzet volt aznap műsoron.

 

Ne ítéljük el az amerikai szülőket. Szent joguk, hogy olyan gyerekük legyen, amelyik megy a bútorhuzathoz. Nehogy már bármit rá lehessen erőltetni az emberre. Nem azért küzdöttek Washingtonék.

A bejegyzés trackback címe:

https://torokmonika.blog.hu/api/trackback/id/tr734471425

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.