Mint minden nagyobb nemzeti ünnepen (ideértve a születésnapokat, felvételiket, érettségiket, államvizsgákat satöbbi), a teljes és tökéletes káosz uralkodott el nálunk.
Egyeske hevesen megvédte a diplomáját, úgyhogy van mérnök lányom is.
Kissé nehezített pályán mozgott, mert a védés előtt magánéleti problémái támadtak.
Az éjjel tehát nem a maradék tételek olvasgatásával, hanem szökőkútszerű bőgéssel telt. Még szerencse, hogy picike a jány, ölbe lehetett kapni és duruzsolni a fülébe órákon át, hogy de igen, meg tudod csinálni, már csak magad miatt is, juszt is, dafke.
Persze, hogy ötösre megcsinálta. A szakítás is visszacsinálódott (jókor, mondhatom...)
De azért jó büszke anyának lenni.
Akkor rögtön problémás gyereket váltottam, mert ketteskének szalagavatója volt.
Már önmagában az, hogy magától kelt fel, jelezte a helyzet súlyosságát, mert amúgy ez elképzelhetetlen.
Délelőtt most már tényleg csak pár dolgot kellett összeszednünk, inklúding a ketteske elgurult fejét.
Aztán elindult a dm-be, némiképp hisztériázva, hogy milyen család már ez, hiába lakik itt együtt egy csomó nő, senkinek sincs megfelelő színű alapozója, nem beszélve a szemceruzáról, hát miért kell neki mindent egyedül megoldania.
Igyekeztem mérsékelten, némán és elfordulva röhögni.
Ketteskéhez az ehhez hasonló jobb napokon be kell venni nyugtatót, úgyhogy rögtön kettővel kezdtem a napot, én ugyan nem izélem fel az agyam, amig nem feltétlenül szükséges (tudtam azért, hogy egy órán belül azért már ordítani fogok - nem beszélve róla).
Sajnos, ez hamarabb bekövetkezett, mint azt a tengersok eszemmel kikövetkeztettem: kiderült, hogy a törtfehér kisestélyijét csak sikerült rózsaszínné mosnom – na, az a lelkiismeretfurdalás, ami akkor rámtört, méltó büntetésem volt.
Ilyenkor lép színre az ember mérnök lánya, pattogott, mindenkit lecsendesített, kidolgozott A- és B-verziókat a megoldásra, agrármérnökként megkomponálta a fehérítő azon adagolását, amellyel negyven percen belül ismét fehér lett a ruha, bár kissé vizes, szerencsére az idő a legjobb szárítógép, vadul fújták, lengették és hajszárítózták.
Hogy a vasaló szőrén-szálán eltűnt a lakásfelújítás káoszában, szinte természetes – azért vannak a jóbarátok, hogy ilyenkor kialvatlan szemekkel, hálóingben autóba ugorjanak és megmentsenek minket a vasalatlanságtól.
Elég sokáig – az indulás előtti harmadik percig - még nem láttam át tisztán, mikor is tudom megkaparintani a fürdőszobát, és ott találok-e legalább minimális melegvizet a hölgyek után, de szerencsére harcedzett vagyok, jeges vízben is pont annyi a zuhanyozás, mint jó forróban - annyi időt szánok rá, amennyi éppen van, oszt jónapot. Sminkelni merőben fölösleges (most épp tükör sincs), nincs az a márkás termék (mondom: nincs itthon), amelyiktől fél héttel fiatalabbnak látszanék.
Négyeske, a kishölgy nem volt magánál, óriás kiwimadárként rohangált kecóban fel s le, hülyeségeket beszélt, de azt azért leszögezte, hogy neki most dolga van, lássam be, hogy nincs ideje segíteni.
Ez a rengeteg dolog, ami nekije volt, a következőket tartalmazta: pizsamában állni a szoba közepén, cellux-szal papírházat építeni (a hulladékot szétszórni gondosan), különböző dolgokba (pl. élő fa) belekötni, agyament megjegyzéseket tenni rám, továbbá vadul és elviselhetetlenül kamaszodni.
Inkább beláttam az igazát. Inkább ne segítsen...
Tök egyedül is ki tudtam húzni a halom aljáról azt a nagyestélyit, amelyet nemrégiben kaptam ajándékba, és még csak le se esett rólam.
Ketteske némiképp retteg a táncikálástól, keringőt nem is vállalt be, csak osztálytáncot – véleménye szerint botrányosan rosszul táncol, hála a gátlásainak. Szerinte ő konkrétan olyan, mint egy paródia vagy bohóctréfa.
Pedig nem is.
Aztán persze ment minden a maga útján, leszámítva azt, hogy majdnem elkéstünk. De hát minek szervezik egy kősivatag közepén elrejtett kiképzőbázisra a szalagavatókat.
Egy jó anya ilyenkor meghatottan ül és bőg. Levetítették az öt évvel ezelőtti, gólyatáboros videójukat, ahol a srácok még akkorkák voltak, hogy a legszívesebben visszaküldte volna az ember őket az óvodába cumizni, a lányok meg még hamvasak és ártatlanok.
Most meg ott volt egy halom felnőtt, szép ember...
Olyan gyorsan megy az idő, kikérem magamnak.
Még úgy babázna az ember...
Aztán eszembe jutott, hogy hármaskának és négyeskének még hátravan néhány hasonló, ekkor látványosan megnyugodtam, és békésen őszültem tovább.