Nem ebben állapodtunk meg!

török_mónika_profilkép.jpg

 

A kettes sorszámú lányom lenyomott a gép elé és azt mondta, hogy írjak. Igaza van. Pár éve megjelent egy könyvem A nagy Ő címmel. És még mindig élünk! Ezt lehet itt nyomon követni.

Friss topikok

  • : @tomtyi: mellesleg II. Ottónak nem volt osztrák felmenője , legkevésbé I. Ferdinánd. Mivel mintegy... (2018.08.20. 00:39) Honfoglalás
  • urbánugar: Hm. @Konyvmolyolo: Egy ilyen munka talán engem is érdekelne. Legalább is szívesen kipróbálnám mag... (2018.07.18. 14:38) Levél anyámnak
  • Manyecska.: Pár napja találtam meg ezt a számot nem gondoltam volna hogy így lesz aktuális. Sok erőt kívánok a... (2018.07.15. 19:47) Tíz jel, ami arra utal, hogy esetleg egy kicsit fáradt vagy
  • Bodócsy Vera: Szerettem mindet, mentettem, amit csak tudtam. Nem tudok aludni a hiányodtól. Nem így kívántam, ... (2018.07.13. 03:29) Feljegyzések a pelenkázó mellől 26. - Pillanatképek
  • aranyosfodorka: Hosszú, hosszú titkos, néma olvasás után muszáj megszólalnom. Ez igaz ? Hát Te is ? Sajnálom, de t... (2018.05.02. 10:00) Szerettem

Madárkám

2011.03.28. 23:05 | törökmonika | 2 komment

 

 

Legalább tíz éve nem láttuk már egymást. Aztán összecsettentünk mostanában a neten és ugyanott folytatódott minden, mint amikor abbahagytuk.

Amikor először berobbant a szerkesztőségbe, sokan nem hittünk a szemünknek. Mintha egy energiabombát dobtak volna be a napilapos skizóba, jött, perdült, fülig ért a szája, villogott a hatvanégy foga – tényleg épp olyan volt, mint akit most szalasztottak hercegnőként valamelyik eldugott afrikai hercegségből. A haja szanaszét, a szeme mint a drágakő – és hát a modora… na az nem volt neki.

Méregették a rovatszerkesztők, mit kezdjenek vele – a főszerkesztő zúdította az atomtámadást a nyakukba -, persze, hogy a leggagyibb napilapos témákra küldték oda, külsősként. Mert mit keres ez itt, ez az ilyen. Fogyasztóvédelem, miből áll a kutyatápszer satöbbi. A külsősöknek roppant jó helyzetük volt már akkor is a napilapoknál: vagy megírták a kötelező penzumot (amiről a napi szerkesztők döntöttek, megjelenik-e), vagy másnap már be se kellett jönniük. Neki könnyű helyzete volt: eleve be sem engedték „jobb” helyekre” – röhögött rajta nagyokat. De azért lehetett tudni, hogy belehal csöndeskén. Amikor egy sajtótájékoztatón kiküldték vödörért, lapátért.

Többször terjesztették fel Pulitzer-díjra.

Amikor berobbant oda, ahol én is voltam, épp egy Erdélyből ideszakadt, szintén nem kispályás barátnőmmel busongtunk a világnak az ő folyásán. De nem tehettük sokáig, mert beperdült ez a madárka és kiénekelte a legnagyobb bánatot is a szemünkből pillanatok alatt. Ezt a formáját hozta akkor is, amikor konkrétan az asztalt borította rá a rovatvezetőre. A CNN egyébként az ő nyomán dolgozott.

Akkoriban Csillebércen lakott, egy elhagyott fakalyibában, leírhatatlan körülmények között. Később visszaköltözött a férjéhez, aki soha nem érdemelte és értette meg. Na jah, a putrisor végéről érettségizni, diplomázni, ország- és már-már világszerte elismert újságírónak lenni – egy roma lánynak?! Amikor visszaköltözhetett – mert megengedte neki a fehér ura -, mesélte, hogy kitakarította a kecót, várta a bútorokat és a gyerekeket, közben kihajolt a nyócker bérlakásának függőfolyosóra nyíló ablakán – hát már csak szóltak neki a szomszédok, hogy menjen onnan, de izibe, mert ide egy fehér család költözik. Amikor mesélte, úgy kacagott, hogy megrepedt az ablak és a szíve is.

Sokkal, sokkal később értesültem csak róla, mi lett vele. Hát mi lett volna… mi lehet ma Magyarországon egy égbekiáltóan tehetséges romalányból?

Biztos mindenkinek a kurvája. Mert ezek olyanok. Vagy nem.

Vagy csak kifosztják mindenéből, vagy csak elveszíti mindenét, vagy csak hajléktalan, nincstelen lesz, akinek a verseiért, írásaiért még kapkodnak a lapok – ő maga már nem kell senkinek.

Nem fognám a pánikbetegségemre, de nem esett jól végigmenni az utcán, kerülgetni a felállványozott kapulajakat, keresgélni a még a második világháborús lövedékeket dédelgető házfalak között a megfelelő számot.

Aztán nyílt a kapu és a porolós, körgangos, iszonyatos slum bérház földszinti lakásából elémjött.

És nem volt szabad elsírnom magam. Kicsi madárka, mit tettek veled??? Hogy nézel ki???

Öt perc múlva, amikor már le voltam taglózva a kereplőjétől – mert beszélni, hát azt megállíthatatlanul tud -, már nem volt érdekes, hogy tényleg elvitte a nyomor és a skorbut a fogait, hogy a gyönyörű afrikai haja valami kócnyavalyaként tapad a fejéhez, hogy az otthonkáját a nagyanyám se vette volna már fel, legrosszabb időszakában sem.

Nem számított.

A lényeg az megmaradt.

Mindennapi lelkiismeret-furdalásunkat add meg nekünk ma.

 

 

 

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://torokmonika.blog.hu/api/trackback/id/tr822780564

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

tamasa 2011.03.28. 23:28:52

Hát.................most nem találok szavakat.............