Nem ebben állapodtunk meg!

török_mónika_profilkép.jpg

 

A kettes sorszámú lányom lenyomott a gép elé és azt mondta, hogy írjak. Igaza van. Pár éve megjelent egy könyvem A nagy Ő címmel. És még mindig élünk! Ezt lehet itt nyomon követni.

Friss topikok

  • : @tomtyi: mellesleg II. Ottónak nem volt osztrák felmenője , legkevésbé I. Ferdinánd. Mivel mintegy... (2018.08.20. 00:39) Honfoglalás
  • urbánugar: Hm. @Konyvmolyolo: Egy ilyen munka talán engem is érdekelne. Legalább is szívesen kipróbálnám mag... (2018.07.18. 14:38) Levél anyámnak
  • Manyecska.: Pár napja találtam meg ezt a számot nem gondoltam volna hogy így lesz aktuális. Sok erőt kívánok a... (2018.07.15. 19:47) Tíz jel, ami arra utal, hogy esetleg egy kicsit fáradt vagy
  • Bodócsy Vera: Szerettem mindet, mentettem, amit csak tudtam. Nem tudok aludni a hiányodtól. Nem így kívántam, ... (2018.07.13. 03:29) Feljegyzések a pelenkázó mellől 26. - Pillanatképek
  • aranyosfodorka: Hosszú, hosszú titkos, néma olvasás után muszáj megszólalnom. Ez igaz ? Hát Te is ? Sajnálom, de t... (2018.05.02. 10:00) Szerettem

Mindennapi kifogásaink

2011.01.27. 23:15 | törökmonika | 14 komment

Mentségem, hogy soha senki egyetlen szóval sem mondott nekem semmit. Mert óvjuk a gyereket.  Amikor megkérdeztem anyámat, elsápadt és visszakérdezett (pedig nem volt szokása), hogy ezt most miért gondolom. Pár nappal később, mintha mi sem történt volna, elmesélt egy történetet, amelyben ő is ugyanezt kérdezte az unokatestvérétől, aki megnyugtatta, hogy nem, Pötyikém, te nem vagy az, csak mi.

Apámat lehetetlenség volt megkérdezni, mert folyton pörgött, máshol volt, vagy mással beszélt vagy egyáltalán, nagyon édes volt, de rám és a problémáimra biztosan nem ért rá. Sok időt töltöttem vele, itt is, ott is a nagyvilágban, így hamar megtanultam, hogy teljesen fölösleges kérdezősködni, amit az ember saját maga kiszaszerol, az van. Oszt az vagy helyes vagy nem. Sem megerősíteni, sem cáfolni nem fogja senki. Van, ami NINCS. Amiről egyszerűen nem beszél senki. Se közeli, se távoli rokon. Mert az ember egyedül VAN.

Az újpesti – apai - nagyszülőket szintén fölösleges volt kérdezgetni. Miután nagypapa a munkaszolgálat után sikeresen beleszaladt a szovjet felszabadító hadseregbe, amely egyébként tényleg felszabadított sok mindenkit, köztük ezt a nagymamámat és az akkor már megszületett apámat is, elment kicsit világot látni, jelesül Szibériába, ahonnét csak 1949-ben került elő, és onnantól senki egy kurva szót nem húzott ki belőle, csak foszlányokat. Az újpesti nagymama meg az ismert előzmények után jobbára csak marokszámra szedte a nyugtatókat és folyamatosan, ízesen, amúgy újpesti módon káromkodott, ha BÁRMI is szóba került. Ez a dolog NEM VOLT.

A hetedik kerületi – anyai – nagymamát szintén teljesen fölösleges volt kérdezgetni, mert sosem válaszolt semmire, illetve random üzemmódban néha mesélt holmi élményekről, amelyek időnként iparosbálokról, időnként meg a gettóban folytatott üzleti tevékenységéről szóltak. Lánya, az anyám azért valamilyen rejtélyes módon mégis kikerült Svájcba a Vöröskereszt jóvoltából a gettó felszabadítása után. Halála után találtam meg a leveleket, amelyeket onnan írt nagyanyámnak, esengve, hogy jó lesz, csak vigye már haza, hiszen már eléggé megerősödött.

Exférjeméknél ez nem volt tabutéma. Már amennyiben az ottani – anyai – nagymama nem engedett semmiből, mert 11 testvérből csak ketten jöttek haza ONNAN, így teljes joggal és magábafordult keserűséggel élte a következő közel negyven évét le. Egyik testvérének a sok füst közül egy gyermeke túlélte – meg sem állt Párizsig, ott lett bohém hegedűművész és aranyműves, egyetlen bearanyozója Olga néni életének a lányán (anyósomon) kívül. De mesélni soha nem mesélt senki. Semmit. Anyósom boldog volt, hogy férjhez ment egy derék katolikus emberhez, aki tisztelte őt, apósom boldog volt, hogy feleségül vehetett egy ilyen gyönyörű és hihetetlenül klassz nőt – máig együtt vannak. És soha semmi másról nem mesélnek, legfeljebb arról, hogy a katolikus nagypapáék gyömrői birtokát hogyan hordták szét a ruszkik. Semmi másról, soha. Mert van, ami NINCS.

Huszonegy éves lehettem, amikor egy kollegám elcipelt megmutatni a „családi birtokot”. Nagyon büszke volt rá. Családi örökségként szállt rá az ország északkeleti csücskében, Mádon. Az ismert előzmények után ámulva néztem a falu (város?) ódon építészetét, a szétmállott múltat, a valaha gyönyörű házakat. Egy elképesztő kúria volt a családi örökség, amivel eldicsekedett a kollega: tornácos, sokszobás, valódi polgári fészek. Szobáról szobára néztük át, molyoltunk a pincében, padláson, harmincas-negyvenes évekbéli könyvek kerültek elő penészes ládákból. Közben beszélgettünk erről-arról. A kollega, tanult emberfő, közben mesélte, mi szépet s jót tanult a szüleitől, nagyszüleitől, például hogy Nagy-Magyarország határait három tenger mosta, hogy a jobbágyok nálunk latinul is tudtak satöbbi.

Kérdésemre, amikor a kezembe került az egyik sarokból egy tóratekercs, hogy honnét szerezték ezt a kincset, a válasz: valami zsidó a nagyapámra bízta, hogy őrizze meg, míg hazatér. És hazatért? Nem tért haza. Később jelentkeztek valami rokonok, de ugye nem gondolom komolyan, hogy ilyen indokkal meg kéne válnia ettől a becses ingatlantól. Ott a hegyoldalban például újra lehetne telepíteni a szőlőket, és a borpince is kiváló állapotban van.

Később ugyanő, amikor már túlvoltam a felismerés fázisán és rengeteg megválaszolatlan kérdésem volt, elcsodálkozott: foglalkozik ezzel még valaki? Hiszen elmúlt, nem?!

És innen ezt épp ma, a Holokauszt emléknapján nem tudom tovább írni..

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://torokmonika.blog.hu/api/trackback/id/tr272619490

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

aviik 2011.01.28. 09:56:22

azon gondolkodtam, hogy tiszteletlenség-e a részemről, ha hozzászólok, de nem pont a témában. nem a holokauszt kapcsán, de az én családomban is vannak nem volt, meg nincs dolgok. amikről nem beszélünk, illetve amikről nekem csak kicsit beszéltek, de valószínűleg annyit se kellett volna. én ezt a kicsit sem fogom elmondani a gyerekeimnek, mert azt akarom, hogy ne legyen. mert rémes és mert én is azt szeretném, hogy bárcsak ne tudnám. ezért úgy döntöttem, hogy ennél a generációnál megáll a dolog, a fiaim már nem fogják tudni és vinni a hátukon. én végleg lerakom úgyhogy nem lesz többet. persze volt, van, de ha én meghalok, utánam már többet nem lesz még az emléke sem. őket már ne nyomassza tovább. valamiről tényleg jobb nem beszélni, ha már megnemtörténtétenni nem lehet.

törökmonika 2011.01.28. 10:40:12

@aviik: anyám generációja is így gondolta: letesszük a dolgot, soha többet nem foglalkozuk vele.
egy darabig elfogadtam.
persze a kíváncsiság hajtott, így saját magam kellett meglelnem az identitásomat - a teljeset, hogy tudjam, mi az, amit elfogadok és mi az, amit már nem akarok tovább vinni. kicsit segíthettek volna, megspóroltak volna jó pár nehéz évet nekem.
aztán a gyerekeimen láttam, ahogy beleértek a serdülőkorba, hogy hiába óvom őket, hiába NINCS valami a számomra - ha a külvilág számára igenis van.
érzékletesebben: egyszer egy tanítvánnyommal - huszonéves voltam, ő meg tizenvalahány - elmentünk az akkori filmmúzeumba, mert meg akartam nézni a hegedűs a háztetőnt. hallottam róla, hogy jó film.
beültünk, megnéztük.
kifelé jövet azt mondja nekem a srác, nyolcadik kerületi csibész, hogy azért ezek a büdös zsidók mit nyafognak itt, megérdemelték a sorsukat.
lehelet megszegik...
a fiú ugyanis olyan echte zsidó volt, hogy párját ritkította. csak éppen ezt elfelejtették az általad is felhozott indokok miatt elmesélni neki. hogy megóvják. így aztán tizenvalahány évesen kellett ezzel szembenéznie, ami elég kemény dolog volt. a fejében a nyócker összes, magába szippantott frázisával.
egyik pillanatról a másikra a saját világnézete másik oldalán találta magát. addig ugyanis ő is lelkesen verte a rabbiképzősöket meg az annafrankosokat.
nem lehet letenni a múltat.
legfeljebb a tálalás... hogy HOGYAN adjuk tovább.
tudod: és meséld el fiadnak is...

aviik 2011.01.28. 11:01:26

nálunk azért más témáról van szó, olyanról, aminek szerintem nincs előnye, ha tudják, csak hátránya. amik lezárt dolgok és nem jöhetnek elő többet, mert akik művelték, azok már halottak. sajnos én még ismertem őket, de a fiaim már nem. eltemettük őket, én meg nem akarom, hogy a fiaim tudják, hogy olyan rokonaik voltak, amilyenek. nem származásra, hanem... viselkedésre. nem jó ez a szó sem, de valami hasonló.
ezért is mondtam, hogy igazából nem ugyanarról van szó, úgyhogy nem is tudtam, hogy beírjam-e, mert ez más téma, csak abban egyezik meg, hogy miről jó beszélni, miről nem. hogy vannak azért dolgok, amiket talán valóban el kell felejteni és nem tovább adni.

aviik 2011.01.28. 11:08:39

más. volt egy osztálytársnőm általános iskolában, akinek roma volt az apukája. gyakorlatilag mindenki tudta, csak ő nem. ő utálta a romákat. a plusz még ebben az egészben, hogy végül a lány 18 évesen gyereket szült egy pasinak, akinél ugyanez volt a helyzet, ő is tipikus roma pasi volt, bangó névvel ráadásul, úgyhogy ettől kezdve közös erővel utálták a romákat. bár a lány az elején még tanakodott, hogy nem lehet esetleg, hogy a párja roma...? olyan gyanús neki... de aztán elhessegette a dolgot, mert a srác is ugyebár ott tartott, hogy ő nem az, fujj romák. ma már van egy szép, 15 éves fiuk, aki tipikus roma külsejű, és akinek egyik szülője se tudja magáról, hogy az(?) így gyanítom, hogy ő sem(?) kíváncsi lennék, hogy vajon sosem tudják meg? vagy egyáltalán tényleg nem tudják...?

aviik 2011.01.28. 11:20:00

Ha már a külső jegyeknél tartunk: láttunk egyszer egy fotót az anyjai nagymamámról, az ő anyukájáról és a testvéréről. A szüleimmel közösen nézegetve megállapítottuk, hogy annyira tipikusan zsidó asszonyok, hogy ennél jobban talán már nem is lehetne. De a családi fáma nálunk sem szól arról, hogy igen vagy nem. Még a nagymamáéknál sem volt téma, anyám pláne nem tudta, nem is nagyon érdekelte... Úgyhogy mi is csak tippelgetünk. Ezt viszont már sosem tudjuk meg biztosra, maximum, ha családfát kutatunk - tervezem egyszer - ami pláne nehéz eset lesz, mert eddig még csak odáig jutottam, hogy nagymamám Kassán született, viszont a neve lehet, hogy lengyel (ahogy a nagypapámé is). Van egy ismert rádiós műsorvezető, aki szintén ugyanilyen névvel bír, egyszer megtaláltam iwiwen, írtam neki, de ő is csak annyit tud az egészről ,hogy egyszer megkereste egy szlovák bácsi, aki azt mondta, hogy rokonok, de őt ez annyira nem érdekelte, ahogy most sem érdekli a téma. Megköszöntem az infot és ennyiben maradtunk...

törökmonika 2011.01.28. 11:27:33

@aviik: értem. nagyanyám 93 éves korában halt meg, 8 éves korától fogva naplót vezetett. jó vaskos köteg volt a végére már... ondta, hogy halála után csak én nyúlhatok hozzá, mert végre van egy írástudó a családban (anyám rendkívül művelt volt, apám egyetemen is tanított). aztán, hogy gyengült a látása és egyre nehezebben ment neki az írás, egy karácsonyon mesélni kezdett nekem anyámnál, a konyhába. mesélt derék huszárifajkról, legényekről, mindenről.
no, azt a mindent, na azt nem kellett volna, nagymama...
hogy miért nem tudta magával vinni a sírba - már elnézést.
olyan dolgot tudtam meg, amit a nagymama senkinek sem mesélt addig. anyámnak se. helyesen. de halála előtt azért még rámpakolta a terhet - majd összeroppantam alatta. és hirtelen kellett ismét felnőtté válnom - nálam ez szakaszosan megy, mire meghalok, talán a végére is érek -, el kellett döntenem, hogy anyámat anyámnak tekintem a szó lelki értelmében is, vagy egy másik felnőttnek, akivel szemben odavonatkozó kötelességeim vannak.
így aztán anyám úgy halt meg, hogy egy szót nem húzott ki belőlem, pedig, istenuccse, megpróbálta! :)
tehát tényleg válasszuk szét a családi szennyest más okoktól - ld. még marquezt a maga száz év magányával, vagy esterházyt a harmonia celestisével és vámos miklóst az apák könyvével.
ha a teremtő megengedi és alkalmassá tesz rá, úgyis megírom egyszer én is. beeee, nagymama! :)

törökmonika 2011.01.28. 11:30:07

@törökmonika: bakker, öregszem. pedig olyan szépen fel volt építve a fejemben...
az előző történet vége:
nagyanyám halála után felocsúdva persze vadul kezdtem keresni a naplóját. széttépve, fecnikben találtam rá. anyám szerint az utolsó hetekben rendre kisompolygott a klotyóba és ott égette el, laponként.

aviik 2011.01.28. 11:58:43

Tényleg meg kéne írnod!

aviik 2011.01.29. 11:21:53

boldog szülinapot :)

katharosz 2011.01.29. 23:23:20

Lehet ezt még fokozni ??? Ez is nagyon jó!
Tényleg megsemmisült a napló? Kár...
Ja, és írd meg ! :))

törökmonika 2011.01.30. 01:55:49

@katharosz: hát... egyelőre túlélni próbálom, nem megírni :)

Hej nekem egy Heineken 2011.02.13. 03:48:15

Ne az altalunk akaratlanul megismert titkokat adjuk tovabb a jovo nemzedekenek, amit esetleg meg sem ertenek. Ir nekik olyat, mely kiveteles tehetsegedbol fakad es egyengetni fogja utjukat, terhes eloiteletek nelkul. Ha az a naplo el lett egetve, hadd azt hamvaiban ,gyujts uj elteto tuzet.

Luie Lepke 2011.06.01. 10:13:21

A múltat át kell adni. Ha ez nem történik meg, akkor megismétlődik.