Nem ebben állapodtunk meg!

török_mónika_profilkép.jpg

 

A kettes sorszámú lányom lenyomott a gép elé és azt mondta, hogy írjak. Igaza van. Pár éve megjelent egy könyvem A nagy Ő címmel. És még mindig élünk! Ezt lehet itt nyomon követni.

Friss topikok

  • : @tomtyi: mellesleg II. Ottónak nem volt osztrák felmenője , legkevésbé I. Ferdinánd. Mivel mintegy... (2018.08.20. 00:39) Honfoglalás
  • urbánugar: Hm. @Konyvmolyolo: Egy ilyen munka talán engem is érdekelne. Legalább is szívesen kipróbálnám mag... (2018.07.18. 14:38) Levél anyámnak
  • Manyecska.: Pár napja találtam meg ezt a számot nem gondoltam volna hogy így lesz aktuális. Sok erőt kívánok a... (2018.07.15. 19:47) Tíz jel, ami arra utal, hogy esetleg egy kicsit fáradt vagy
  • Bodócsy Vera: Szerettem mindet, mentettem, amit csak tudtam. Nem tudok aludni a hiányodtól. Nem így kívántam, ... (2018.07.13. 03:29) Feljegyzések a pelenkázó mellől 26. - Pillanatképek
  • aranyosfodorka: Hosszú, hosszú titkos, néma olvasás után muszáj megszólalnom. Ez igaz ? Hát Te is ? Sajnálom, de t... (2018.05.02. 10:00) Szerettem

Vígan élünk...

2010.12.20. 14:51 | törökmonika | 17 komment

Ezt legyetek kedvesek hallgatni, míg olvastok (ha olvastok):

http://www.youtube.com/watch?v=C6s9uDUqQsg

 

Gyönyörű, napsütéses, havas időben mentem le a zálogházba, hogy (ismét) beadjam anyám mind a három megmaradt ékszerét. Legutóbb bőgtem, mert köztük volt az az arany szívecske is, amelyen állítólag az én tejfog-nyomaim éktelenkednek – most kifejezetten büszke voltam magamra, hogy eszembe jutott ez a megoldás. Végtére is nem élhetek szívem csücske barátnőm, Trixi nyakán a végtelenségig (pedig egy darabig még kénytelen leszek). És úgyis kiváltom őket, mert ott van köztük egy gyűrű, amiről mesélni akarok most.

 Anyámmal finoman szólva is érdekes volt a kapcsolatom, ha lesz kedvem (egyre kevesebb van), majd elmesélem. A lényeg, hogy az utolsó években nagyon összecsiszolódtunk. Nyilván lassan (mire meghalok) benő a fejem lágya, mindenesetre anyámnak az egész életében (68 év) talán ha 12 volt boldog és jó. (Én még nem számoltam össze, de szerintem azért ennél több, ha nem is sokkal.) A háború közepén született, a szintén erősen zűrös nagyanyám picit törvénytelen gyermekeként (nagyapja, a nazarénus lelkész anyám gyermekkori kérdéseire mindig finoman válaszolta, hogy én nem tudom, édes Pötyikém, miért csúfolnak zabigyereknek, de az biztos, hogy te már ott voltál az esküvőn). Anyám apja nagyon súlyos cukorbeteg volt - ebbe később bele is halt, nagyon fiatalon -, mint a másik nagyapja is, akivel később még nekem is volt alkalmam együtt lakni (nyugalom! A családfa nem ennyire bonyolult, csak szeretem a balladai homályosítást.)

Nagyanyám elsődleges feladatának tartotta a jólétet fenntartani – hozzáment a sok jelentkező közül a hetedik kerületi maszek cipészhez, a Gyula bácsihoz, akit egyöntetűen utált az egész familia, ideértve nagyanyámat is – de aki tudta a számára biztosítani a csipkés-zongorás polgári jólétet. Isten nyugosztalja, nekem meg bocsásson meg: ritka undorító ember volt. Pedig akkor még nem is tudtam a true storyt, ami miatt anyám simán meglépett otthonról, ugyanis Gyula bácsi úgy gondolta, hogy az egy dolog, hogy elvett egy bögyös, tűzrőlpattant, dolgos asszonykát feleségül, akivel vihetik a Király, majd Majakovszkij, aztán ismét Király utcai suszterboltot, de hát ott van az asszonyka ivarérett lánya is… Anyám csak az utolsó években mesélte el, hogy akkor lett először rosszul Gyula bácsitól (túl a vizuális élményen, mert az tényleg alumúlhatatlan volt), amikor az esküvőn a „haverek” azzal élcelődtek, hogy mindjárt két asszonyt is kapott… És nagyanyám nem mondott nemet! Ezt sose bocsátom meg neki, nincs is rá módom, mert meghalt már. Anyám viszont nemet mondott és azonnali hatállyal elköltözött a polgári neveltetéséből (Zeneakadémia, Király utca, elegancia és sikk, iparosbálok, szolid, de stabil jólét – most ezt legyetek kedvesek közben hallgatni: http://www.youtube.com/watch?v=5iByXtdD4Bs

Na szóval)

Újpestre, a kedvenc nagyszüleimhez, akik szintén megérnek egy regényt (már írom!!!)

És akkor az elkényeztetett hetedik kerületi zsidó lányka, aki zongoraművésznek készült, lett varrónő Újpest-külsőn, a nem túl könnyű stílusú nagyanyámmal három műszakban járt dolgozni, miközben a későbbi apámat (21 évesek voltak, amikor összeházasodtak, istenem!) lazán elvitték három évre katonának – ő meg maradt a szoba-konyha-budi-az-orgonabokor-mögött halál proletár mélynyomorban (amire egyébként egyre büszkébb vagyok! Különösen, mióta az történik Újpesten, ami történik…), de végigcsinálta, és talpon maradt és helyes volt!

Amikor apám leszerelt, anyám nagyapja (nem a nazarénus lelkész) felajánlotta a fiataloknak, hogy vegyék használatba az Ó utcai polgári bérlakás – államosítás után megmaradt egy szobáját. Oda születtem én, ott éltünk négyen, ott eszmélkedtem, ott tanultam járni, életem legszebb öt éve ott zajlott.

Apámról már sokat írtam, majd nyilván még fogok is, de most a gyűrű a vezérhangya.

Anyám és apám elhatározták, hogy „rendes” lakást kerítenek, kerül, amibe kerül (sokba), így költöztünk 1970-ben Újpestre, az Izzó lakótelepre, ahonnan anyámnak nem kellett olyan nagyon sokat utazgatnia a munkahelyére (oda is, vissza is másfél óra), a Nagymező utcai divatszalonba, ahol akkor már üzletvezető volt, és ahová a környék színházaiból jártak a művésznők varratni.

Apám hét évre rá halt meg, szívinfarktusból kifolyólag. Anyám akkor 37 éves volt.

Aztán meghalt az újpesti nagypapa, egyedül maradt az újpesti nagymama, akinek előbb az egyik, majd a másik lábát amputálták, és anyám, aki, ismétlem, a Zeneakadémiát hagyta ott apámért és a proli létért, de elsősorban a szerelemért, haláláig gondozta, látogatta, istápolta.

Amikor Gyula bácsi végre meghalt, nagyanyám megkönnyebbült és ugyanazzal a lendülettel odaköltözött a Dob utcából anyám újpesti lakásába. Onnan jöttek később Szentendrére, hogy közelebb legyenek hozzám, akivel szintén nem volt felhőtlen az anya-lány viszony, viszont volt - akkor még csak három - unoka.

Anyám lerendezte az anyósával a problémáit, anyjával kibékült, apósát ápolta, és ápolt és szeretgetett nagyjából mindenkit, aki hagyta magát (én sokáig nem hagytam).

 És akkor egy nyári napon mondtam neki, hogy na, anya, ha már itt maradtam négy gyerekkel férj nélkül (lelépett), most elmennék bulizni, vigyáznál-e a kölykökre. Persze, mondta erre ő, és nekiállt elmosogatni. A legnagyobb (akkor 18) és a legkisebb (akkor 5) volt itthon. Anyám elmosogatott (irtóztatóan rendetlen vagyok, volt mit), elzárta a csapot, megtörölte a kezét, majd összeesett és meghalt.

 A legkisebb (akkor 5) találta meg a konyhában. Rohant a nagyhoz, az megpróbálta újraéleszteni, aztán hívta a mentőket, majd engem. Padlógáz, a mentőkkel együtt értem haza. Úgy feküdt ott, mintha aludna, csak a szeme volt nyitva. Mondta a mentőorvos, hogy nem tudnak mit csinálni, ne legyek gyerekes, ne könyörögjek, hogy csinálják az egészet vissza. Aztán felrakták a kanapéra, és amig a szállítók meg nem érkeztek – jó pár óra volt vagy mit tudom én -, fogtam a kezét és szemrehányásokat tettem neki, hogy ezt egyszerűen nem teheti velem. Aztán már beesett az arca is, és akkor eszembe jutott – kéne ezt alapból tudnom?! -, hogy ilyenkor az a szokás, hogy lefogjuk a halott szemét.

Amikor megjöttek a szállítók, mondták, hogy vegyem le az ékszereit. A nyaklánca elszakadt, a gyűrűi könnyen lejöttek. Anyámnak nagyon apró, kedves keze volt. Nekem nagy, lapátnyi, mint apámnak. Felhúztam a gyűrűjét az ujjamra, amelynek egyszerűen nem kellett volna az én hatalmas kezemre rámennie.

 Azóta rajta van.

Kivéve, amikor épp zaciba kell vágnom, hogy legyen mit ennünk karácsonykor.

A bejegyzés trackback címe:

https://torokmonika.blog.hu/api/trackback/id/tr972527998

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

törökmonika 2010.12.20. 15:47:52

@tamasa: egy nap csak egy dologba halunk bele! :)

tmarta3 2010.12.20. 17:05:01

Neked se volt(van) könnyű életed! De legalább le tudod írni!

törökmonika 2010.12.20. 18:11:25

@tmarta3: kétségkívül nehéz gyermekkorom van :)

modrill 2010.12.20. 20:34:17

„Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj kész ez a vers is!"

törökmonika 2010.12.20. 21:28:15

@modrill: azért ne ess túlzásokba... ráadásul a java még csak most jön! mert muszáj elsírnom valakinek végre már.

indriya 2010.12.21. 08:55:10

Bőgök és szeretlek.

modrill 2010.12.21. 09:03:19

az író ír. muszáj leírnod. tékozlás lenne, ha nem. a kényszerszünet nem véletlen, bár túlélés szempontjából nem túl gyümölcsöző. legalábbis nekem.

geeeza 2010.12.23. 21:26:00

vazze, ehhez nem tudok baromságokat hozzáirkálni... azért nekem is vannak érzéseim, nézd el kérlek

törökmonika 2010.12.24. 00:56:08

@geeeza: emlékeim szerint te is elég hosszasan üldögéltél apád kihűlőben lévő teste mellett és nagy igazságokra jöttél rá. már bocs. :*

katharosz 2010.12.24. 12:32:21

@törökmonika: én meg kint ültem a lépcsőházban a lépcsőn, apám meg bent. Mentségemre szolgáljon, hogy Ő előző nap... Van is lelkiismeret furdalásom, remélem, neki már mindegy volt. Nem szeretek erre gondolni, pedig lehet, hogy nekem is le kellene írnom valami titkos naplóba. :)

törökmonika 2010.12.24. 14:45:59

@katharosz: vagy nem titkosba. szerintem neki gyakorlatilag mindegyí volt - ám az, hogy HOGYAN emlékezel róla, az biztosan nem.
legyen békés az ünnep! :*

geeeza 2010.12.24. 15:13:23

a fentiekről eszembe jutott egy korszak, amikor a nagyobbik lányomnak az érettségi előtt megrendeltem egy újságot, mert kidolgozott tételeket is hozott péntekenként.
meg mást is
no azt nagyon szerettem
elvarázsolt
meg EZ is

törökmonika 2010.12.26. 19:08:37

@geeeza: ezt már akkor sem hittem el neked :)