Nem ebben állapodtunk meg!

török_mónika_profilkép.jpg

 

A kettes sorszámú lányom lenyomott a gép elé és azt mondta, hogy írjak. Igaza van. Pár éve megjelent egy könyvem A nagy Ő címmel. És még mindig élünk! Ezt lehet itt nyomon követni.

Friss topikok

Hogyan szabaduljunk meg a depresszióstól?

2016.01.27. 19:05 | törökmonika | 13 komment

Címkék: segítség depresszió

 

depresszio.jpgItt a szezon, már két hónapnyi sötétség és majd ugyanannyi van előttünk - mint a gomba, nyílnak a depressziósok.

Nincs kellemetlenebb dolog a depressziós ismerősnél, barátnál, rokonnál, pokollá teszik az életünket és minden alkalommal vérig is sértenek minket.

De ez megelőzhető!

Most bemutatjuk, hogyan lehet néhány egyszerű, otthon is elvégezhetű gyakorlattal egyszer s mindenkorra megszabadulni a depresszióstól!

 

  1. Lassan, tagoltan, hangosan, és lehetőleg minél többször mondjuk el neki, hogy szedje össze magát, mert az élet szép. Ki is fejthetjük neki hosszabban. Sőt, minél hosszabban fejtjük ki, annál hatékonyabb a módszer.

  2. Ha nincs módunk ezt személyesen elmondani neki, szánjunk rá időt, hogy naponta többször felhívjuk ugyanezzel. Az e-mail és a chat is roppant hatásos lehet.

  3. Ha ádázabb típusú depresszióssal van dolgunk, akkor mindenképp állítsunk be hozzá bejelentés nélkül, széles mosollyal - és órákig üldögéljünk ott. Tegyük hozzá, hogy mi nem akarunk zavarni, csak egy kicsit fel akarjuk vidítani. Vagy szervezzünk meglepetésbulit neki. Egészen biztosan látványos hatással lesz depressziós ismerősünkre, ha hirtelen benyit a hálószobájába - ahol botor módon pizsamában fekszik a szerencsétlen, fülére húzott takaróval - húsz-huszonöt ember bohócsapkában, pezsgővel, trombitálva, hahotázva. Biztosan átragad majd a jókedv!

  4. Ne mulasszunk el egyetlen alkalmat sem, hogy rácsodálkozzunk: jé, te ilyenkor alszol? De hiszen szaladgálnak a mókuskák a fákon! Ugyanilyen jó mgoldás, ha valami rendszerességet javaslunk neki: például keljen hajnali hatkor, fusson egyet a ház körül, mosakodjon meg a hóban és idomítsa a kutyát.

  5. Szervezzünk neki programot, mindenképp kéretlenül. Mondjuk el nagyon határozottan, milyen jót fog tenni neki, ha kimozdul. Lehetünk kicsit erőszakosak is, úgy hatékonyabb. Ha ő vetne fel valami kis csacskaságot, kacagjuk ki, ezt csak a depresszió mondatja vele, hogy egy kiállításra szívesen elmenne – hiszen mennyivel jobb ilyenkor egy mozgalmas night klub!

  6. Ajánlgassunk olyan elfoglaltságot neki, ami egészen biztosan bejön, például: gyerünk uszodába, szaunába, masszőrhöz. Az legyen gondolataink vezére, hogy a ruháját vegye le – ez mindig beválik.

  7. Ha a helyzet azt kívánja meg – ez mindig egyéniségfüggő –, alkalmazhatunk kicsit gorombább módszereket. Például kérdezzük meg, miért nincs elmosogatva, miért nem ragyognak az ablakok.

  8. Egy kis lelki nyomás sosem árt: mondjuk el neki nyomatékosan, milyen rosszat tesz ezzel az egész depressziósosdival a környezetének, gyerekeinek, párjának, barátainak. Hassunk a lelkiismeretére. Megmondhatjuk kerek-perec, nekünk ez mennyire rosszul esik, hogy így látjuk őt, aki bezzeg máskor...

  9. Kérjük meg, lehetőleg szívósan és kitartóan, mondja már el, mi a baja, biztosan lehet rajta segíteni, csak akarni kell. Noszogassuk.

  10. Feltétlenül meséljük el a sanghaji bártáncosnő nagynénénk esetét, aki szintén ilyen kis semmiséggel küszködött, de aztán valaki javasolta neki a gluténmentes szilvahéj-kivonatot, kissé összerázva a proteindús, éjfélkor, a keresztúton, a temető mellett szedett varjúhájjal – lehetőleg ragaszkodjunk hozzá, hogy most, azonnal, a szemünk láttára vegye is be. Ne törődjünk a hányással.

 

Ha megfelelőképpen és elkötelezetten járunk el, általában már a 3. pont után, rosszabb esetben csak a teljes kúra végeztével ugrik ki depressziós ismerősünk, rokonunk, barátunk a tizedikről, miután kétszer felvágta az ereit és tarkón lőtte magát.

 

 

 

Rajtammaradt télikabát - Cseh Tamás

2016.01.22. 23:21 | törökmonika | Szólj hozzá!

Címkék: Cseh Tamás

csehtamasarcai.jpg

1977. 12 éves voltam, azon a nyáron halt meg apám. 37 éves volt. 
Onnantól kezdve anyám egészen sokáig nem volt magánál, de jól adta az erős nőt. 
Az, hogy kirántják az istenek az ember lába alól a talajt, egy dolog, de másnap is ki kell menni az utcára, ez a legszörnyűbb az emberi katasztrófákban.
És hát mit vegyen fel az ember ahhoz, hogy éppen összedőlt minden.

Na, de nem ez.

Azon a nyáron kértem anyámat, hogy hadd lehessen lemezjátszóm. Azon a nyáron semmire nem mondott nekem nemet (később sem).

Elmentünk az újpesti Állami Áruházba, ami kultikus hely, és vettünk egy olyan szart, aminek a fedele volt a hangfala, hosszan válogattunk, míg megvettük azt az egyet, amit lehetett kapni, és akkor mondta anyám, hogy de akkor vegyünk már lemezt is, mert anélkül nem lemezjátszó a lemezjátszó.

Kaptam rá fél órát, hogy válogassak, míg ő körülnézett a rövidáru-részlegen.

Erősen hezitáltam a P-Mobil és egy másik között.

A másikat választottam.

Már 12 évesen is a repetitív zenehallgatás híve voltam, onnantól vagy hat évig, míg egyáltalán otthon éltem, azt hallgattam folyamatosan.

Igen, Cseh Tamást.

Cseh Tamást hallgattunk Csobánkán, nyár volt és meleg :)

Ott és akkor, 1977-ben beálltam erre.

Sok-sok évvel később a 168 Órában csinálhattam vele interjút a születésnapja alkalmával. Én úgy még se előtte, se utána nem voltam beszarva, pedig a világ legközvetlenebb dolga volt az Astoria halljában üldögélni és nem kinyermázni.

Sok-sok évvel később vittem haza a Bartók Béla útra egy buliból, és ahogy szokta, úgy elnézést kérve letörölgette a szélvédőt, hogy az a cigifüsttől nem átlátható. Pedig az élet nem volt az.

Rajtammaradt télikabát. 

Rajtammaradt életérzés.

73 éves lenne.

Én meg ittmaradtam.

Hol vagytok, lányok?!
(A tisztesség kedvéért: a drákói szigor meghozza az eredményt: ma már a gyerekeim hallgatják.)

https://www.youtube.com/watch?v=i3D2vRZ6NAc

 

 

Osztályfőnöki óra

2015.12.15. 10:20 | törökmonika | Szólj hozzá!

noijog.jpgKedves gyerekek, a mai osztályfőnöki óra különleges lesz.

A szaporodásról fogunk beszélni.

Mivel lassan befejezitek az általános iskolát, erős gyanúm, hogy már hallottatok róla, bár ezerszer megmondtam, hogy mindenki kapcsolja ki az iskolában az okos- vagy butatelefonját. A számtech terem is azért van lezárva, hogy ne nézzetek pornót.

Tehát a szaporodás.

Van az ivartalan meg az ivaros.

Az ivartalanra most így hirtelen, karácsony közeledtével Szűz Máriát tudnám felhozni. Az ivarosra meg a Kovácsékat, ahol hat gyerek van, mégse járnak templomba.

De nem is ez, hanem hogy izé...

Tudjátok, a madarak meg a méhek is... Nem, nem a mémek, ne szólj közbe és vedd ki a kezed a zsebedből, kisfiam, mert képen váglak.

Kisfiúk, kislányok, legyünk őszinték, a természetben mindenhol ott van ez az undorító dolog.

És lássuk be, a lány vadkendernek is az az egyetlen célja, hogy kis kövér gyerek-hajtásokat hozzon. A fiú vadkender viszont dacol a széllel, úgy rázza a magját.

Ezért van az, hogy ti, kislányok, tornaórán legfeljebb nézhetitek, amikor a kisfiúk fociznak.

Én a magam részéről nem is értem, minek tanultok egyáltalán matematikát meg földrajzot, ahhoz, hogy szüljetek, igazán nincs szükség semmiféle úri huncutságra.

A principium szót leírjátok holnapra százszor, itt van a táblán, másoljátok le, nehogy eltévesszétek - aki pluszpontokat akar szerezni, az hímezheti is falvédőre.

Nem, Józsika, neked nem kell. Nem érdekel, hogy szeretsz hímezni, ne legyél már nevetséges.

Te pedig, Gizi, ne akadékoskodj. Nem, nem leshetnek rólad fizika-dogán a fiúk, mert te lány vagy és nem ez a dolgod, hogy ilyesmikkel foglalkozz.

Nem az iskolának, az életnek tanulunk.

Nem magunknak, hanem az országnak szülünk.

Ez az ország több ezer éve különlegesebb, mint bármelyik másik, mert csak.

Vannak persze olyan elmaradott, szánalmas kultúrák, ahol a nők nem tanulhatnak és kukászsákban mehetnek csak ki az utcára, férfikísérővel, de a szüleitek már biztosan aláírták a tiltakozást a menekültkvóta ellen.

Menekültkvóta, mondom.

Mert a keresztény, felsőbbrendű Európát el akarja pusztítani az iszlám, ahol a nő nem ember, márpedig mi nem engedjük a kultúránkat, megvédjük.

Marika, töröld le a táblát, kérlek. Te, Pistike, hozhatod a naplót.

A következő órára a kislányok hozzák be, amit addig szültek.

Kicsöngettek, mehettek. A fiúk kimehetnek focizni.

 

 

 

 

Találkozásom a szerencsejátékossal – avagy: tudom, hogy én vagyok a hülye

2015.12.13. 02:44 | törökmonika | 1 komment

A szerencsejáték az egyetlen a szenvedélyek közül, ami még futólag sem tudott megérinteni sohasem – talán a sportolói múltamnak köszönhetően, ott ugyanis nem így játszottunk.

Így aztán a találkozásom a szerencsejátékossal teljesen a véletlennek köszönhető. Állítólag ők felismerik egymást, hát énnekem ez nem adatott meg.

A szerencsejátékos általában kurva jó fej, eszméletlen jókat lehet vele dumcsizni, pont azt mondja mindig, amire mindig is vágytál, sőt.

A szerencsejátékos egyetlen egy dologra koncentrál – de ismerjük el, tényleg mindent bevet, apait-anyait, meg még ami megmaradt a családi ezüstből -, és ez a zsebedben, tárcádban lapuló lehetséges összeg.

A szerencsejátékos nagyszerű haver. Mindig ráér, ha esetleg valami problémád van.

A szerencsejátékos elképesztően segítőkész és simulékony. Általában szabódik, de azért csak elmondja, milyen nehéz gyerekkora volt, és ettől te egészen biztosan szarul fogod magad érezni, mert hát szegény, és téged meg nem is vert vaslapáttal a Manyi néni az óvodában.

A szerencsejátékos sosem kér egyenesen. Mert tudja, hogy nemet mondanál. A szerencsejátékos csak egyszerűen beköltözik hozzád, órákig nálad van (rosszabb esetekben hetekig, hónapokig vagy évekig, ha nem figyelsz), segít, apró szívességeket tesz meg, és ha véletlenül úgy alakul, hogy nincs nála pénz, természetesen kisegíted, mert adja magát a helyzet.

A szerencsejátékos mindent megold, ha bajba jutsz, legyen ez hirtelen autókölcsönzés, vásárlás, gyógyszer, bármi - lassan lépni nem tudsz a szerencsejátékos nélkül. Mert kényelmes vagy, mint egy vízidisznó.

Tényleg állati helyesek, és általában roppant intelligensek is.

Mondjuk, egy idő után érdekes barátokat hoznak. És nagyon meggyőznek, miért kéne a régiekkel szakítanod.

Ha hülye vagy, belemész.

Ha kérdezed őket, nagyon szórakoztatóan tudják elmesélni az életüket – és ők maguk is roppant szórakoztatóak.

Soha semmit olyat nem tudsz nekik mondani, amivel felháborítanád őket.

Jó fejek, na, mit tagadjuk.

Néha könnyek között említenek pár régi barátot, akik érthetetlen okokból elhagyták, elárulták őket, meg hát volt házastársak is mindig játszanak a történetben – te ezeken mindig meghatódsz.

Jó, néha szerzel nekik állást, bankkölcsönt, ezt-azt, nem lehetsz szívtelen – valamit valamiért.

A szerencsejátékos soha nem fogja tudni megmondani, hová megy el a jövedelme.

A szerencsejátékos időnként kaviárral esik be hozzád, néha meg az éhezéstől kigúvadt szemű gyerekeivel.

Néha látod, hogy a szerencsejátékosnak valamit adnak, egy papírzsebkendős csomagba rejtett pénzköteget, vagy valamit.

Néha látod, hogy a szerencsejátékos nem veszi fel a telefont bizonyos számoknak, átmegy az utca túloldalára, van, amelyik egy másik földrészre is.

És ha te is olyan hülye vagy, mint én, bizony egy idő után ott találod magad mondjuk – csak példaképp, túlozva irodalmilag, naná – milliós bankkölcsönnel a nyakadon, vagy csak szimpla párszázezres kifizetéssel a gyereke tandíjára, amit majd a jövő héten, de eskü, és mindjárt, vagy csak a kölcsönkért autód utáni parkolási bírsággal (drága barátom, nézd már meg, te használod-e egyáltalán az autódat, vagy már elvitte a szerencsejátékos).

Komolyan mondom, még te érzed szarul magad, amikor szóba hozod ezt a kis apróságot.

Örökséged van és és felbukkan véletlenül pár szerencsejátékos barátod? Ugye nem kell mondanom a többit.

A közös barátok komolyan megharagszanak rád, hogyan tudod azt a szent embert így mocskolni, hát milyen vagy.

És ha szerencséd van, és szépen kéred, esetleg kijelentkezik a lakásodból ahová apró szívességként állandóra bejelentette magát, hogy rajtad követelje a maffia a pénzét.

A szerencsejátékosokkal közös baráti kör minden tagja egytől egyig tudni fogja, hogy te vagy a geci, ha besokallsz.

Hiszen ő tulajdonképpen annyit segített neked, kétszer is kinyitotta előtted a liftajtót - és különben is hogy lehetsz ekkora görény, hogy azt a szent embert baszogatod.

Néha valamelyik összeomlik és a válladon sír. Ha elég tisztességesből vagy, sajnálod. Ha hülyéből vagy, segítesz. Azt mindenképp megtudod, hogy tényleg anyjukat, apjukat eladnák egy ezresért, most. Nem számít, mi lesz holnap - valami lesz. És tényleg!

Nem láttam még olyat, hogy szerencsejátékos megadta volna az adósságát.

Olyat igen, hogy egészen Dél-Amerikáig szaladt ijedtében(azóta nyilván kifosztotta már az őslakosokat).

Én szeretnék ragaszkodni ahhoz, hogy a szerencsejátékosokat lássák el jól látható cédulával.

Hogy ne kelljen minden alkalommal a fölösleges köröket megfutni.

Drága barátom, ne legyen lelkiismeretfurdalásod. Azt csak te gondolod, hogy valami mély lelki izé köt össze benneteket. De egy lófaszt. Kurvára nem vagy te érdekes, ha nincs egy kanyid se. :)

 

 

 

 

 

Kedves évforduló - Pygmalion vallomása

2015.12.04. 01:50 | törökmonika | 1 komment

Rettenetes évek voltak akkor már mögöttünk. Ha nem tudnám, hogy mások, máshol még borzalmasabban éltek, élnek, még mindig sajnálnám magam, de azért így sem volt irigylésre méltó időszak. Valójában, ha álmomban eszembe jut, még mindig képes vagyok verítékezve, sikoltozva ébredni, pedig már rég vége.

pygmalion.jpgKörülbelül egyszerre veszítettem el mindent, de mindent, ami egy középosztálybeli értelmiségi nőt körülír. Nagyanyámat, anyámat (meghaltak), a férjemet (ő csak szimplán lelépett), a munkámat (ami az egész középosztálybeliséget stabilan alátámasztotta anyagilag), aztán sorra az értékeket, amelyek egyáltalán voltak (ó, szent zálogház, a mindent elnyelő).  Már rég nem érdekelt, mit veszek fel, hogy legalább normálisan nézzek ki, mert nem volt választék. Előtte fél évvel még főszerkesztő-helyettes, kissé később közmunkás, világító mellényben. Már rég nem volt kérdés, mit eszünk (ami esetleg volt, ha volt - és ez nem vicc).

Maradtak a legfontosabbak, a gyerekek, mind a négyen - és a legtökéletesebb kilátástalanság. Reggelente konkrétan a padlórésekből szedtük össze az aprót, amivel be tudtak utazni Pestre iskolába.

Aki ismer, tudja - a többiek meg szépen visszagörgetnek a blog elejére, mert megírtam -, hogy én voltam az ország első sokdiplomás közmunkása. És úgy szopattak, kéjjel, gonosz örömmel, ahogy csak kellett. Körülbelül csak az választott el az önakasztástól, hogy nem volt pénzem hajókötélre.

Meg hát mégsem akartam a srácokat halálba - hehehe, tetszenek érteni a finom utalást - rémiszteni.

Meg hát az önbecsülés, amit centiről centire, napról napra veszítettem el.

A legrémisztőbb és legdermesztőbb az volt, hogy egyszerűen újra kellett fogalmazni magam. Minden, amit addig gondoltam, érvényét veszítette. Nyilván aki nyomorba született és abban kénytelen élni, az csak legyint, mert mindig van mindennél rosszabb is, és azt is túl lehet élni valahogy - stabil középosztályból a mélynyomorba zuhanni, kilátástalanul és magányosan viszont elég durva trip. És nem látod a végét. Illetve sajnos de.

És nem az van ám, hogy elhülyülsz, megbutulsz, nem. Ezt a kegyelmet nem adja hozzá a sors. Tökéletesen tisztán látod és érted, mi történik veled. És mi fog.

De nem úgy történt.

(Fel lehet lélegezni, innentől jön a mosolygós rész.)

És akkor megállt a ház előtt a nagy fekete autó.

Kiszállt belőle egy emberhegy, azonnal elkezdett mosolyogni, de olyan szélesen, amilyet én akkor már évek óta nem láttam.

Kérdezte, megismerem-e.

Őszintén válaszoltam neki, hogy kurvára fogalmam sincs, kicsoda.

(Aztán az elmúlt években persze felfejtettük, hogy tényleg, harmincsok évvel ezelőtt egy házibuliban majdnem, de aztán mégsem, aztán még pár telefon, de aztán mégsem, ő megnősült, én férjhez mentem, teltek az évtizedek, senkinek nem jutott eszébe a másik.)

Kiszállt a rohadt nagy és ijesztő autójából, udvariasan félretolt, helyére rakta félkézzel az addigra már leszakadt kertkaput, bejött a házba, kért egy teát irgalmatlanul sok cukorral, leült három székre egyszerre és azon a leírhatatlan basszus hangján elmondta, hogy akkor most mi és hogyan lesz, továbbá vegyek fel valami normális göncöt, mert mégiscsak nőből vagyok, nem szakadt hajléktalanból. És fésülködjek is meg.

Aki ismer, tudja, hogy a legvacakabb periódusaimban sem szoktam szó nélkül eltűrni semmit sem - de akkor nem kaptam levegőt, hogy bármit mondjak.

Azóta a lehető legvadabb kalandokon mentünk keresztül. Voltunk úgy síelni, hogy én szandálban indultam, mert még jó idő volt, de valami hegycsúcson kötöttünk ki, ahol térdig ért a hó, őrá meg nem ment föl a síruhája.

Voltunk úgy, hogy kimentem valami német szallodából bagózni az utcára és nem tudtam visszamenni, ott dideregtem német nyelvtudás nélkül papucsban, slafrokban a tüchtig muskátlik között a szakadó hóban fél éjszaka.

Voltunk úgy, hogy úgy hozott ki a fülemnél fogva egy boltból, mert pánikrohamot kaptam.

Voltunk úgy, hogy elindultunk csak úgy autóval a világba és megtaláltuk az Adria legromantikusabb kikötővárosát - ahol a kedvemért addig fűzte a recepciós csajokat, míg meg nem kaptuk azt az erkélyes szobát, amely fél méterre volt a tengertől.

Voltunk úgy, hogy már vezethettem az autóját, nagy büszkén megtankoltam neki - milyen kár, hogy dízeles volt a jármű, én meg beletoltam a sima benzint, de csurig.

Voltunk úgy, hogy annyira veszekedtünk Splitben, hogy kiszálltam és egyszerűen otthagytam a csúcsforgalomban.

Voltunk úgy, hogy felmásztunk együtt a legregényesebb lovagvárba. És még le is jöttük!

Voltunk úgy, hogy szilvesztereztünk Bécsben, pezsgőztünk Krakkóban, kávéztunk Pozsonyban.

Voltunk úgy, hogy csak egy hüle nóta miatt igenis odamentünk és megnéztük Jozint Brazinban.

Voltunk úgy, hogy épp arra a metróra nem szálltunk fel Moszkvában, amelyiket felrobbantottak.

Voltunk úgy, hogy elindultunk Litvániába, de félúton meggondoltuk magunkat.

Voltunk úgy, hogy csak ültünk Krétán a tengerparton és tudtuk, hazaértünk.

Temettünk már kutyát, macskát, szereltünk csapot, veszekedtünk tapétán, fúrtunk hülye helyekre tipliket, kerestünk egymáson ütvefúrót.

Énekeltünk tüntetéseken, gyűjtöttünk aláírásokat, szidtuk a rendszert, csináltunk szendvicseket a menekülteknek, rendeztünk versmaratont, meg amit csak kell.

És voltunk úgy is, hogy...

Nem fogom mind végigmondani.

Amióta kiszállt a nagy, fekete autójából, egyszerűen egy francia újhullámos, kedves film az életem, tele abszurditással - mondjuk, mint a Csokoládé (rendezte: Lasse Halström).

És tele nevetéssel.

Énnekem nagyon össze kell szednem magam azóta, hogy picit is hódolhassak kedvenc elfoglaltságomnak, a depressziónak.

Engem még így senki nem szeretett.

A gyerekek? Nos, idő bácsi mindent megold. 

Mára ott tartunk, hogy kifejezetten hiányozna nekik a falakat szaggató hahotázása. Ma már a legtermészetesebb dolog, hogy hatszor annyi süteményt kell készíteni és kicsit fel kell hangosítani a tévét. Hogy a szalagavatókon, ballagásokon, hülye iskolai rendezvényeken ott van, a világ legtermészetesebb dolga. Neki számolnak be, mit intéztek aznap iskolában, munkában, akárhol.

Ma már minden jó.

És ma van az évforduló.

https://youtu.be/wRG_6h_Eqww

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Válaszlevél a Mikulástól

2015.12.02. 22:02 | törökmonika | 1 komment

 Drága gyermekeim!

 

Megkaptam a leveleitek idén is, nagy örömmel olvasgattam. Külön köszönöm azoknak, akik szépen kiszínezték a rajzukat.

Arra jutottunk Rudolffal, a rénszarvassal, hogy őszinték leszünk és már most megmondjuk, hogy mit nem. Ne várjátok hiába a csodát.

Nem, nem lesz fűtés a télen. Nem tudok tűzifát hozni. A gázt sem kapcsolják vissza. A kilakoltatás jegeléséről az idén még nem hallottam – lehet, ez az én hibám. Nem, anyut nem műtik meg, apu nem kap munkát - vagy fordítva. A tesódat nem fogják felvenni abba az iskolába és te sem tudsz elmenni az osztálykirándulásra. Új szemüvegre sem futja.

Új ruha sem lesz, új cipő pláne nem.

A nagyinak sem vihetek csirkelábat, pedig csak minden negyedik pénteken főzi meg. Nagypapa gyógyszereit nem tudom kiváltani. A szomszéd bácsinak nem lesz új protézise, hiába mállott szét az előző, és nem, sajnos a rákos osztálytársadról sem tudom levenni az átkot.

Bevallom, még azt sem tudom elintézni, hogy a Géza bácsi végre találjon valamit a kukában, ne dolgozzon hiába.

A tanáraitok nem lesznek jókedvűbbek, az orvosaitok csak akkor, ha elmennek Angliába, a nővérkékről, mivel nincsenek, szó se essék.

Az unokatesód sem fog meglátogatni, hiába dolgozik külföldön évek óta – de lehet, hogy küld képeslapot.

A villanyt Mikulás-nap után hétfőn fogják kiapcsolni nálatok, ennyit tudtam csak kikönyörögni az önkormányzattól.

Azt muszáj elmondanom, hogy nem mi voltunk Rudolffal. Nem mi hoztunk trafikmutyit, új földtörvényt, új korrupció-törvényt, nem mi hoztunk új, nagyon-nagyon drága lakásokat a kormánytagok veletek egykorú gyerekeinek, nem mi intéztük Rudolffal, hogy ezek a saját lábukra álljanak és nem, a pengés kerítést se mi szereltük fel, hogy a veled egykorú gyerekek több sebből vérezzenek.

Azt is meg kell mondjam, hogy a Jézuskához is hiába fordulnátok.

Gyerekeim, ez már egy más világ.

De sose feledjétek: nem annyik vagytok, amennyitek van. Ezt jól jegyezzétek meg.

 

Ölel benneteket:

a Mikulás

 

(azért a cipőtöket pucoljátok ki rendesen, ha van!)

 

 

Anyai levél Szíjjártó Péternek

2015.11.11. 11:00 | törökmonika | 50 komment

 

parvenu.jpg





Drága Petyám, szívem csücske!

Olvasom az újságban, hogy már megint neked ugrott a libsibibsi sajtó a zakód miatt ott a kukában.

Ne törődj vele. Mink úgy neveltünk téged, ahogy legjobb igyekeztünkből tellett a kérges tenyerünkkel. Ha vége volt a karácsonynak, kibasztuk a fát az ablakon, kiégett izzóstul. Ha a tévé beszart, apád elvitte a kiserdőre és ott tette le. Ha meguntuk a biciklit, átdobtuk a szomszédba. Ha sok lett a rántottcsirke meg az uborkasaláta vasárnap, lehúztuk a klotyón.

Láttuk mink, hogy itt a tizediken a Büske néni csirkelábat főz ebédre, de úgy kell neki, miért nem kuporgatott rendesen, akkor jutna neki csirkecombra is meg pacalra. Dehogy adtuk neki a maradékot, még csak az kéne.

Mink úgy neveltünk tégedet, édes Petyám, hogy az a tiéd, amit megeszel. Ezért is kértelek – bár kérni se kellett -, hogy ne cseréld el a csomagolt tízóraidat a padtársaddal. Vegyen neki az anyja banántot meg téliszalámit, ha fussa rá. Mink megtehetjük, ők nem, nem vagyunk kötelesek eltartani a kis koszosfülűt.

Úgyhogy drága fiam, fel se vedd az aljas támadásokat. Láttam ott nálatok a kis vityillótokban pár tíz cüpőt, aminek a talpa már egyszer is besározódott – mondom én neked, dobd ki.

De óvatossan! Az a tiéd, másnak nem jár. Tehát elébb vagdald miszlikekbe, nehogy valaki rongyember a lábára húzhassa aztat.

Én mondom neked, fiam, irigyek ezek rád, azért bántanak.

Minékünk nem kell a fogunkhoz verni a garast, a sok koldus, koszos meg maradjon, ahol van.

Apád kérdezteti, hogy a levetett, bőrüléses, aranycicomás autódat azért nem adnád-e mégis neki, mielőtt belököd Csepelnél a Dunába, mégiscsak családban maradna.

Ölel: szerető anyád

 

Utóirat: Van egy alig használt Vuttyon-táskám, tedd már meg, hogy kibaszod a francba a kelkáposzta mellé, könnyen jött, könnyen megy.



 

Halottaimról ismét

2015.10.31. 23:34 | törökmonika | 6 komment

Pontosan tudom, hogy a keresztény kultúrkörben hogyan kéne roppant ájtatosan viselkednem mostanában.

Kérdés persze, hogy a zsidó-keresztény kultúrkörben a csoport második fele mennyire toleráns és mennyire hagy engem békén.

Mehetnék és vehetnék virágot.

Mert a virágárusnak is meg kell élnie valamiből.

Anyám hét évvel ezelőtt egyik pillanatról a másikra halt meg, harminc év és pár nap különbséggel, mint apám.

Biztosan vannak rá patetikus nagy kifejezések, de én konkrétan köpni-nyelni nem tudtam egyik után sem.

Fogalmam nem volt, mit kell csinálnom, hogyan kéne tovább léteznem innentől, onnantól.

Aztán gondoltam egy nagyot.

Elhoztam apám hamvait a Megyeri temetőből és odaraktam az autóm hátsó ülésére anyám friss hamvai mellé. Én hülye, még röhögtem is hazafelé vezetve, hogy de régen láttátok egymást. Én hülye, amikor a gyerekeim megláttak a két sütisdobozzal a kezemben (abba csomagolták a temetkezési vállalatoknál diszkréten az elhunytakat), nem sírtam el magam. Azon már rég túl voltam.

Aztán a barátaim segítségével kibéreltünk egy kishajót a Dunán és anyám születésnapján kimentünk a vízre.

És akkor és ott és saját kezűleg lapátoltam bele őket a Dunába.

Nem állítom, hogy nem volt mindenki rosszul ott és akkor.

Mert ilyesmit nem illik.

Mert biztos pfuj, hogy belenyúlok és megfogom és morzsolgatom.

De olyan gyönyörűt még senki nem látott.

Tiszta volt a víz, oszlottak el a hamvak. Együtt. Ment le a nap, hullámzott a víz, csönd volt és szerencsére senki nem akart megszólalni.

Volt apósom még próbálkozott azzal az idióta faszsággal, hogy "nem szabad sírni", de leráztam a kezét és visszakérdeztem, hogy ugyan miért nem.

Éntőlem bátran menjen mindenki temetőbe. Ültessenek virágot, locsolják a szomszédét is, legalább egy napig érezzék, hogy megtették a kötelességüket.

Az enyémek nem egy napra tartogatják magukat.

Mi több, pontosan tudom, hogy apám anyám, nagyanyáim, nagyapáim és a többiek is erősen helyeslik, hogy az összes gyerekem jót bolondozik halloweenkor.

Boldogok a lelki szegények, akiknek csak egy napjuk van a gyászra.
yad_vashem.jpg

 

 

Anyámnak fáradt az arca

2015.10.20. 23:50 | törökmonika | 1 komment

 

Anyámnak fáradt az arca. Olyan, mint ha távol lenne.

Lehetne szép is, persze végtelenül öreg hozzám képest, lehetne csinos is, de konokul ragaszkodik a saját ízléséhez. Lehetne vidám is, de csak úgy csinál és én gyűlölöm érte, mert miért csinál úgy, miért nem tényleg vidám.

Ha kérdezem, olyan dolgokat mond, amelyekre legyintek.
Inkább nem válaszol. Haragszom rá ezért. Nem vagyok már gyerek, lehet nekem válaszolni.

Hiába mondom neki, hogy ezeket a dolgokat könnyen meg lehet oldani, meg is mutatom neki, nekibuzdulok, ő mosolyog és támogat, aztán abbahagyom, és akkor sem szól egy szót sem, befejezi helyettem, nem szól semmit, már legyinteni sem nagyon legyint.

Anyámnak fáradt az arca.

És én csak sok-sok évvel a halála után értem meg, hogy miért.

 

 

 

A feng shui és én - nem jöttünk össze igazán

2015.10.20. 20:50 | törökmonika | 2 komment

 

alszent.jpg

 

Megtérés

Eljött a pillanat, hogy megadtam magam. Egy próba erejéig. Végül is négymilliárd légy nem tévedhet.

Vagy legalábbis még nem haltak ki.

Jó, még nem rázok vizet vízzel holdtöltekor a keresztútnál azzal, hogy ez a rák egyetlen ellenszere, de azért ennek az egynek most utánanéztem.

Végtére is voltam én már akasztott ember is, női lap felelős szerkesztője is (ezt azóta is szégyellem), utóbbi minőségemben már akkor bele-belebotlottam fennakadt szemű felkentekbe, akik mindig aggódva tolták át a széküket a szerkesztőségben, amikor bejöttek leadni valami cikket, mert az rossz felé nézett, és nyilván az ablakot nehezebb lett volna áttolniuk, így maradt a szék, ahová leereszkedve kissé leereszkedően olykor még nekem, kétkezi felelős szerkesztőnek is elnézték , ha olykor-olykor nem tudtam fegyelmezni magam és beleröhögtem a kézirat olvasásába.

Feng shui.

Illetve feng suj, ahogy mostanában írják – bár tudnám, miért „j” és nem „ly” -, hogy ezzel is alátámasszák a dolog igencsak ősi voltát.

Mert hogy magyar volt ez is, az atom, ezt már mondták a szíriuszi gyíkember-hangok a fejemben, szóval biztos.

Kérdezi a feng shui, vannak-e élő növények a konyhában. Ezt buktam, a konyhában nem csak halott növényeket tartok – már hallom is a sikolyaikat és kis árváik zokogását -, de általában elég hamar a fazékban végzik.

Na jó, akkor a konyhaasztalra teszek-e frissen vágott azáleát.

Nem. Egyrészt még soha a büdös életemben nem láttam azáleát. Lehet, hogy találkoztunk, de nem mutatkoztunk be egymásnak. Azt az izét, aki az asztalon lakik, valahogy szintén hívják, én általában Gézának, és meglepően hasonlít egy vödör chilire, egy igen kedves és nagydarab barátomtól kaptam, ennek megfelelően a gaznak előkelő a helye.

Azt nem kérdezte a feng shui, de most mondom, esetleg vegye fel a faq-ba, hogy mit jelent, ha macska lakik az asztalon. Esetleg rögtön kettő is. A macskák élőhelye ugyanis köztudomásúlag az asztal, valószínűleg az asztalt és a macskát egyszerre találta fel a nagy tervező, de a feng shui még nem jutott eszébe, később már ciki lett volna korrigálnia.

Aztán a bejárati ajtó szemben van-e más ajtóval.

Na most nem panelban lakom, mert akkor most többmillió másik emberrel együtt mondhatnám, hogy nem, b+, úgy nem fért volna el a kecó a tervezőasztalon – családi házról beszélünk, majd igyekszem valamelyik nyílást befalazni, bár fájóan fog hiányozni bármelyikük. Majd vagy a népségnek magyarázom el, miért kell kerülniük kijutáskor, vagy az állatseregletnek és a vendégeknek, miért is kell a kertbe az utca és két szomszéd érintésével kitelepedniük.

Tartok-e a hálószobámban tükröt.

Na most ismétlem, nem panelben lakom többmillió honfitársammal ellentétben, így eleve van hálószobám, amit ők is elmondhatnak ugyan magukról, azzal a kitétellel, hogy van, csak még nyolcan alszanak benne. Sorry, nem tehetek róla, így alakult, de nem cserélek.

Naná, hogy van benne tükör. Valahol. És igen, van a fürdőszobában is, a nappaliban is, és emlékeim szerint a gyerekeim szobáiban is. Lehet, hogy ez mélységesen helytelen, ám szeretik igazgatni magukat, most mit csináljak, nekik feleljek meg vagy a feng shuinak?!

Észak vagy dél felé néz-e az ágyam. Na, ezt nem tudom értelmezni, melyik részét kéne erősen figyelnem az ágynak mozgás közben? Mert a fejemről még csak-csak tudok – már abban a pillanatban, amikor leteszem. A többiért nem vállalok felelősséget, tényleg volt, hogy másik szobában ébredtem.

Amúgy baromi sok helyre nem is tudnám tenni az ágyat, mert máshol más van, például olyan kis apróságok, mint ablak vagy ajtó.

Milyen színeket használok a lakás festésekor. Én, kérem, semmilyeneket, erre általában megkérem a szakembert, hogy használja őket, lehetőleg a pénztárcámhoz és a kérésemhez igazodva.

Van-e a fürdőkádam körül lehetőség gyertyák elhelyezésére.

Van, b+, fáklyákat is le lehet kis kézügyességgel tenni, de nem akarom! Nem akarok továbbá rózsaszirmok között lubickolni, nem akarom magam illóolajokkal és lágy, keleti meditációs zenékkel kényeztetni.

Aszkéta vagyok, ez van.

A házamat nem fogom észak-északkelet felé fordítani, mert nem tudom. Éntőlem a vízér ott folyik, ahol akar, baromira nem zavar, én se zavarom őt.

Tényleg, arról vannak már áltudományos kísérleti eredmények, egy vízeret mennyiben vet vissza a személyiségfejlődésében, ha ember alszik a közelében?!

Függönyeim olyan színűek, amilyeneket meg tudok venni a boltban és amilyenekhez kedvem van. Szőnyegeim nincsenek, mert utálom őket. Falaim rusztikusak. Burkoaltaim olyanok, amilyeneket meg tudtam fizetni és még nem rohadtak ki. Igen, fa. Biztos jobb a kő, mert titkos információkat őriz, de éntőlem megtarthatja a titkát magának.

Kertem olyan, amilyen. Én így szeretem. Nem, nem szoktam tépelődni hónapokig, a kóválygó nünüszemű miaszart milyen távolságba ültessem a kerti tavacskától, tekintve, hogy nincs. A kertet én halál proli módon használom: focizunk, napozunk, vagy kurvaanyázva nézzük, hogy már megint füvet kéne nyírni.

Nem végzek reggelente különösebb szertartásokat a szokásos zuhanyzás-fogmosás-valamit-magamra-kapok kultúrkörön kívül, reggelim nem kezdődik őszinte elmélyüléssel és nem nyomom áhítattal magamba az éjfélkor, a keresztútnál szedett varjúhájas teát, amelyet háromszor a fejem fölött átforgatva főzök meg, féllábon, halkan zümmögve.

Nem vetem meg továbbá – miközben használom – a civilizáció átkos termékeit, ideértve a kontaktlencse-folyadékot, a wifit és a hosszabbítót.

Nem járok lenruhában, nem magam horgolom a cipellőimet, sőt mi több, a gyermekeimmel sem úgy beszélgetünk, hogy előtte egy gyertya mellett elrévedünk,hanem csak, ahogy jön, meg ahogy ők jönnek-mennek az életben.

Érzek én, hogy el fogok kárhozni és szar lesz nekem, de kicsit megnyugtat a gondolat, hogy pontosan addig fogok élni, amint azt a feng shui megjósolta.

 

 

 

 

 

 

Vizsgaidőszak

2015.10.03. 00:51 | törökmonika | 10 komment

A korosztályombéliek nagyon, de az idősebbek meg még inkább tudják, hogy nem volt olyan szak a felsőoktatásban, ahol előbb vagy utóbb ne kellett volna ebből a tárgyból vizsgázni.
És mindegy, milyen szakosak voltunk, kellett és kész. És én még a szerencsés generációhoz tartoztam, mert elvétve sem találkoztam olyannal, aki komolyan vette volna. Csak mint a memoriterekkel: az agynak jót tesz, ha járatják, mindegy, mit mond fel.

egyetem.jpegNa persze ennek megfelelő volt a lelkesedés úgy előadói, mint hallgatói oldalról.

Esetemben például a pedagógia-történet című agylohasztás egészen odáig még viszonylag érdekes volt - ismétlem: viszonylag! -, amit pedagógia-történetről szólt, de amikor odaértünk, hogy...

Mérnök ismerőseim hasonlókról számoltak be, csak ők máshoz kötve.

Nem fogom felsorolni az összes szakmát, majd megteszik a kommentelők.

Már javában házasok voltunk a mostanra exemmel, már gőzerővel alapoztuk a kecót, és én ültem a kertben és ordítva olvastam fel az idevágó passzusokat. Egyszer átbillegett a szomszéd, megkérdezte, hogy ez nálunk afféle meggyőződés-e vagy mit ittunk - mikor mondtam, hogy vizsgaidőszakban vagyunk, elröhögte magát és sok sikert kívánt.

Mondjuk, a memoritereket még értem, tök jó egy kvízjátékban vagy egy húzósabb házibulin, ha az ember azzal vág fel, hogy fejből felmondja az Iliász akárhány szakaszát vagy bármilyen verset bárhonnan tud folytatni és nem keveri a Szózatot a Himnusszal, de hogy ennek mi értelme volt, azt ember el nem tudta még nekem magyarázni eddig. Lehet próbálkozni, de tömör mondatokat kérek, legfeljebb hármat.

Hogy azt énnekem miért volt jó tudnom, hogy az MSZMP KB Ikszedik Kongresszusán a Faszomtudjaki elvtárs mit szögezett le, mitől határolódott el és mit tűzött ki - és hogy ez alapjaiban rengette meg?!

Bár hát nincs igazam. Ha nem vizsgáztam volna belőle, a fene se emlékezne rá, hogy Pozsgay elvtárs annak idején milyen fantasztikus célokat tűzött ki a közművelődési munka területén - valószínűleg a rosseb se emlékezne rá, hogy Pozsgay ELVTÁRS egyáltalán létezett.

Nem véletlen, hogy simán le lehet tolni az újabb nemzedék torkán, hogy például Pozsgay ÚR tulajdonképpen világéletében a népnemzeti vonal elkötelezett híve volt, csak nem lehetett észrevenni, mert épp szocialista miniszter volt és minden írásával dögunalomba fullasztotta egyrészt a hallgatókat, másrészt szerencsétlen vizsgázókat, akiknek viszont vágniuk kellett, azon a héten éppen mit böffentett az elvtárs.

Na most mindez még most sem lenne érdekes, úgyis ránk legyintenek a további generációk, hogy nyughass mán, nyanya, tedd vissza a műfogsorod, mert lötyög - csakhogy.

Csakhogy nem volt ám elég istencsapása nekem életem első huszonöt éve, amelyet a fejlődő szocializmusban töltöttem el - a következő huszonöt év elteltével azt kell látnom, hogy az úgynevezett nyomtatott sajtó címlapon harsogja nekem, hogy ikszipszilon úr éppen mit tart mérvadónak, iránymutatónak, mire a valamelyik kongresszuson, gyűlésen, összejövetelen emzéperiksz viszont azzal bűvölte el a hallgatóságát, hogy felállván önkritikát gyakorolt és leszögezte, utalva arra, hogy.

De erre pártunk és kormányunk leszögezte.

Irányt mutatott.

És harcolunk továbbra is a békéért.

Békekölcsönt ugyan még nem szedtek, most a magánnyugdíjat vették el.

Lehet, ha hazatalál valamelyik gyerekem, megkérdem, már kötelező-e náluk az egyetemen a tud.szoc.pol., tud.kap.pol. vagy akárhogyan is hívják most.

Bár félek a válaszuktól.

Mindegy, ők is túl fogják élni.

Lám, Pozsgay elvtárs is túlélte, bár neki sokkal nagyobbat kellett alakítani, nem csak az Iliászt felmondani fejből.

(Szerencsétlen Pozsgayt most kipécéztem, de tessék nyugodtan behelyettesíteni bármelyik faszfej nevével a jelenlegi vezérkarból.)

 

 

 

 

Red Army Choir elfoglalni jóízlés helyét

2015.09.22. 18:10 | törökmonika | 14 komment

 

Tudtuk eddig is, hogy Budapest csupán lábjegyzet lehet bármiféle, magára valamit is adó kultúrtörténeti mappában – sajnos. Pedig szeretjük.

red.armyMás is így van vele.

Na most a Vörös Hadsereg másodjára is elfoglalta (csak a nagyobbakat számolom), ezúttal is nagy sikert aratva.

Nem leszek tapintatos, nem azért kapom a flekkdíjat.

Van ennek a Vörös Hadseregnek egy kórusa, a párom esküszik, hogy valaha Alekszandrovnak hívták őket, biztos, ő élt pár évet a Szovjetunióban, ahonnan később átköltözött Oroszországba, nyilván tudja, miről beszél.

Gyorsan fussuk le a kötelezőket, ha már kaptam jegyet, aztán elmesélem, milyen volt.

 

Red Army Choir

Az Orosz Hadsereg Hivatalos Akadémiai Ének- és Tánckara

2015. szeptember 19.
Papp László Budapest Sportaréna

Az együttes az egykori szovjet, a mai orosz Vörös Hadsereg hivatásos művészegyüttese, amelyet férfikórus, zenekar és táncegyüttes alkot. A több száz énekes, táncos és zenész tagot számláló együttesnek az Alexandrov mellett a világon egyedülálló joga használni a “Vörös Hadsereg Kórusa” nevet. Repertoárjuk rendkívül széles skálán mozog, megtalálhatók benne orosz tradicionális népdaloktól kezdve templomi kórusokon át népszerű operaslágerekig.

Csodálatos hangzású férfikórus, remek szólóénekesek, kiváló zenészek és fantasztikusan virtuóz táncosok előadásában olyan általunk is jól ismert slágerek hangzanak fel, mint a Volgai hajósok dala, Kalinka, Moszkvai éjszakák, Katyusa, a Partizán dal, de az orosz hangzás a nyugati zenei kultúrából átemelt daraboknak is jó tesz.

A rendkívül nagy tudású, klasszikus és akrobatikus technikával bíró táncosok előadásban orosz néptáncokat, katona- és tengerésztáncokat, a világhírű kozáktáncokat csodálhatja meg a közönség. A néző már a puszta látványtól is elszédül, a közismerten hatalmas ugrások, szédítő forgások, guggolós részletek szinte fittyet hánynak a fizikának, az emberi anatómiának és fiziológiának.

Az együttest 1939-ben alapították az akkori Vörös Hadseregen belül, hogy emeljék a morált a kifáradt, kimerült seregben. Jelenlegi director és karmester Viktor Eliseev 1985 óta irányítja az együttes szakmai munkáját. Azóta a társulat bejárta mindegyik kontinenst, több, mint 7000 koncertet adott 20 millió embernek. 1980-ban ők nyitották meg a moszkvai olimpiát, majd 2014-ben a Szocsi téli olimpiai játékokat, koncertet adtak a Vatikánban II. János Pál Pápának, és együtt zenéltek számos nagy sztárral köztük Celine Dion-nal is.

A 75 éves fennállás alatt a nagy túlélő együttes életében természetesen nyomot hagyott a kommunizmus, a peresztrojka, a vad orosz kapitalizmus, a nehéz 90-es évek, a Putyin-korszak, de művészetük magas színvonala változatlan.”

(http://www.budapestarena.hu/program/red-army-choir)

 

Valószínűleg nagyságrendekkel jobban jártunk volna, ha maradunk könnyes szemmel az ismertető mellett otthon és csak hallgatjuk a jútyúbon a tényleg jó felvételeket, mint például ezt, ez a kedvencem, tulajdonképpen ezért mentünk el, hátha láthatom élőben is a pasit, és akkor adhatna a bugyimra egy autogramot, de persze nem jött, mondjuk, itt már gyanút foghattam volna…

https://www.youtube.com/watch?v=dI9KBLb_8ro

 

Hát, maradjunk annyiban, hogy ha Zalabasznádra, a volt áfész üzemi konyhájába szervezett volna a helyi nyugdíjasok egyesülete valami kis dalos-táncos ismerekedőestet a nosztalgia jegyében, mindenjótmónika meg lámaszemelámaszeme jeligére, na, az valószínűleg színvonal lett volna, még ha olyan is, amilyen.

De nekem a Papp László Arénában legyenek kedvesek odatenni magukat a színpadtechnikusok, ha vannak ott a környéken ilyenek. Ennyi pénzért meg pláne, amennyibe a jegy került. Szóval ne az a két fejgép, meg a megmagyarázhatatlanul, a színpad mellől a ronda plafonra pásztázó két csóva, csókolom.

És ha már színpadberendezés: az rendben van, hogy élő a zenekar, különböző méretű balalajkákkal, szarul is nézne ki egy orosz népzenét játszó banda ilyesmi nélkül, de miért ülnek nekem a színpadon elöl, kivilágítva, miért mögöttük van a kórus, kivilágítatlanul, és legfőképpen miért van a hátuk mögött egy szakadt, gagyi tüll, amire a hetvenes évekre emlékeztető fényeffektetket, miszerint vagy kék vagy piros, lőnek rá, hát tessék visszaküldeni a berendezőket még tanulni az iskolába, kikérem magamnak.

De hát tök mindegy, nem az Alekszandrov jött, hanem a Red Army Choir, ami egyébként ugyanaz, de ez a haknibrigád-verzió, a rossz értelemben vett fajtából, ennek megfelelő reperoárral.

Az nagy poén, hogy komoly, egyenruhás férfiak fegyelmezetten dalolnak, én történetesen szeretem is, ha pedig meg is bolondítják valamivel, az totál élvezet, egy anti-apáca-show, van benne fantázia, nem véletlenül járják be a világot.

Mondjuk, azon nem lepődnék meg, ha mindenhová csak egyszer hívnák őket, azt is csak tévedésből.

A repertoár összeválogatásának vezérgondolata az lehetett, hogy egy átvodkázott éjszaka a karmester megkérdezhette a srácokat, hogy te Szerjózsa, mi is a kedvenc nótád? És teneked, Igor Tyimofejevics? Na, akkor ezeket most írjátok fel egy papírra, Budapestre jó lesz, tök mindegy, utána eszünk uborkát.

Csak így magyarázható, hogy az egyébként igen kiváló orosz népzenei kínálatba hogyan keveredhettek megmagyarázhatatlan és védhetetlen dalbetétek, itt egy operett, ott egy opera, aztán egy kis Nagila Hava, aztán, hogy zokogjon a nép, Kalinka, csodálom is, hogy a Zúg a Volga kimaradt vagy a Cseburaska, az jó poén lett volna – na, most a Hegedűs a háztetőnből a Ha én gazdag lennék hamisan, rossz franciasággal, na az azért egy kicsit sok volt.

Valaha azt tanultam, hogy az oroszok az egy kultúrnemzet, mindenki tud például franciául, legalábbis a 18-19. századi regényekben. Azóta esetleg angolul is megtanulhattak volna. De nem olyan gáz, ha nem – de akkor legalább ne daloljanak idegen nyelven, mert elsírja magát az egyszeri néző/hallgató.

Két-három szám lement tök kínosan, utána menetrendszerűen és dramaturgiailag értelmezhetetlenül érkeztek a táncosok, akikkel kapcsolatban azt az egy pozitivumot tudnám kiemelni, hogy jó sok ruhájuk volt, mert folyton átöltöztek, ám koreográfusra már nem futotta, ők úgy maguktól tudták azt a pár alaplépést, ami orosz néptánc címen még Zimbabwében is mindenkinek eszébe jut, na ezt lenyomták minden alkalommal, ugyanúgy, lányok körben libbennek, fiúk ugrándoznak jó sportosan és a végén mindenki azt kiabálja rohadt hangosan, hogy hej! Vastaps, meghajol, kitipeg.

Hogy a hangosítás is alapjaiban van elbaltázva, ez nem derült ki, amíg a snájdig katonalegények úgy százan bömböltek a nagy magyar éjszakába bele, de amikor a színpadra perdült Vásári André, a magyar csodagyerek, a férfiszoprán, na, ott azért kiderültek a turisságok, például hogy ott a keverőpultnál általában azért szoktak hozzáértők ülni, hogy ne legyen überciki és ultragáz a hanghatás.

Hát… Izé… Mit is mondjunk tapintatosan. Az elsőre nagyon szokatlan, ha egy pasinak ilyen hangja van, én történetesen a brummogó basszusra indulok be, de nem vagyunk egyformák – Vásári André viszont egyszerűen értékelhetetlen volt szegénykém. Nyilván a hangosítás miatt, khmmm… Mert női hangnak szar, férfihangnak vicc, a kettő között még ott lehetne az angyalok kórusa, de nem volt. Én nem tudom, ki és mennyit feccölt bele anyagilag, hogy a csávó égesse a színpadon magát, de nem lehetett nagyon olcsó (csak halkan merjük remélni, hogy nem adtak neki pénzt ezért).

Tudom én, hogy ha a Magyar Állami Népi Együttes ellátogat például Ausztrália egy elhagyatott falujába koncertet adni, ott összeszalad az ottani szórványmagyarság, és mindegy lesz nekik, mit dalolnak a piroscsizmás, kackiás bajszú leányok, legények, a közönség sírva tombol majd, mert ízes hazai szót hall és rég nem hallott, ősi futamokat például a Marica grófnőből – de azért itt Magyarországon talán nem vert olyannyira gyökeret a nagyszerű ötvenes éveket idéző dallamvilág, hogy megbocsátható legyen a szintetizátor és elektronikus dob hanghatása, meg az übergagyi, ronggyá koptatott és már eleve is közhelyes dallamvilág.

A Vörös Hadsereg nálam kiütéses győzelmet aratott, de majd kenegetem valamivel, hátha elmúlik. Párom persze nem mulasztotta el megjegyezni jó hangosan a végén, kitóduláskor (aztán szaladtunk), hogy nézzem meg az órám, megvan-e még – ennek ellenére sose bocsátom meg a Red Army Choirnak a verbunkost ott a végén, álló színpadképpel, rosszul megvilágítva, vacakul hangosítva, torz magyarral. Ennyi tisztelet szorult a koncertbe a magyarok iránt – bár mostanában nem vagyok már annyira biztos benne, hogy többet érdemelnénk.

 

 

Pitiáner szempont

2015.09.16. 23:47 | törökmonika | 5 komment

shame_1.jpg

 

Van egy pitiáner szemponton, nem is fogom sokáig ragozni, kicsit én is szégyellem.

Én, Török Monika, 2015. szeptember 15-étől kezdve úgy megyek külföldre, hogy körülnézek százszor is.

Azt fogom nézni, ki hogyan néz rám. Látják-e rajtam. Észrevehető-e az öltözködésemen, a viselkedésemen, az akcentusomon.

Amikor átugrom Bécsbe, leszaladok a tengerpartra, csodákat nézek itt-ott, vagy csak sörözök a haverokkal északabbra vagy délebbre - hogyan néznek mostantól rám.

Nekem igenis számít.

Ötven évem van abban, hogy vállalható legyen az arcom. Huszonöt évem van abban, hogy ne ugorjon görcsbe a gyomrom, ha meglátom az országhatárt.  Sok évem van abban is, hogy...

És most akkor így ötven évesen majd el kell kezdenem megtanulni magyarázkodni, hogy értem én, amit mondasz, de én nem olyan vagyok?!

Én nem fröcsögtem, nem átkozódtam, nem szítottam, nem rúgtam, nem gáncsoltam, sőt?!

Hogy aki nálam jobban, hogy egész kurva életemben, hogy a gyerekeim is, hogy fejből többet, hogy... ?!

Nem fogom megtenni.

Nem aggódom, ha ennek az őrületnek vége lesz, az ostoba massza egycsapásra, vezényszóra megfordul majd és a mellét kezdi döngetni majd.

Ünnepélyesen kijelentem, hogy amiképp most is, a jövőben is erősen elhatárolódom azoktól a magyaroktól.

Egy napon se emlegessenek velük.

Ha én mondom a verset, ha éneklem a himnuszt, azt kéretik másképp hallani ezután is.

Én nem akarok úgy élni, hogy ha külföldre megyek, ott úgy nézzenek rám, hogy ott a magyar, tudod, aki felrúgja a kisgyerekes apukát, aki belelövetne a tömegbe, aki...

És egészen biztos, hogy énnekem kéne majd magyarázkodnom - mert ezek soha nem fognak.

De ez itt az én hazám is!

Rettenetes érzés szégyellni.

 

Erőltetett menet, 2015.

2015.09.06. 16:21 | törökmonika | 4 komment

 

 

btv.jpgPéntek délben indultak el a Keletitől, gyors tempóban, gyerekekkel, nőkkel, csomagokkal. Amerre átgyalogoltak, közlekedési káoszt okoztak – még a Budapesten rutinosan közlekedőket is váratlanul érte a tömeg.

Nem álltak meg elég sokáig. Óránként közel 5-6 km/óra sebességgel szelték a várost – csak amerre mi is el szoktunk indulni zömmel, a valahai Osztapenko felé.

Összenéz az ember ilyenkor a lányaival meg a párjával, és szinte szó nélkül rohan mindenki a megfelelő irányba, ki a boltba, ki a kondérért, ki tüzet rakni (ezért jó a fiúgyerek is a lányok mellé), mert ennyit nem lehet a konyhában elkészíteni, még varázslattal sem.

Disznó semmiképp, de hús legyen benne, mert energiát ad, meg sok zöldség, és legyen mellette mondjuk rizs vagy tarhonya, ha már kuszkusz történetesen nincs itthon. Zöldség, rengeteg.

Hullott a répahéj hűvös halomba.

Majd aki itthonmarad a kicsivel, feltakarítja, kösz előre is.

Még nyolc-tíz karton ásványvíz, buborékmentes, pár karton édesség, gyümölcsök, műanyag tányérok, kanalak, papírtörlő, kenyerek, tele a csomagtartó, vegyél fel hosszúnadrágot és zárt cipőt, nem tudjuk, mikor jövünk, vigyázzatok egymásra, csak egy jöhet velünk, itthon is kell a haderő.

Be a nagyvárosba, keresztül már nehezebben, ahol épp nem fonják a villamosokat, ott a fociultrák miatt van lezárás, kiverekedjük magunkat, ki az a hülye, aki nem hozott töltőt, akkor takarékoskodj, de azért nézd folyamatosan, merre járnak.

Miért nem hoztál bicskát. Én azt hittem, te hozol. Elemlámpa? Na jó, szerencséd. Ne most vesszetek össze, ráérünk, hosszú még az éjjel.

Hívd már fel, nem veszi fel, biztos mást csinál, akkor hívd a másikat, ja, jó, az már közel van, már elhagyták? Hát futnak? Mondjuk, mi is futnánk a helyükben.

Nem, ne állj meg, nyomd a gázt, nem lesz baja az utolsóknak sem, nekünk be kell előzni őket, hangosítsd már fel a rádiót, nem érdekel a hp hülye dumája a sminkekről, csavard valami hírcsatornára, tudom, hogy nincs, de csak bemondanak valamit, te meg nézd már meg a zárt csoportban, mit lehet tudni, jó, ne üvöltözzünk egymással, lesz még rá idő, nyomjad.

Várjál, itt menj le jobbra, le van zárva a sztráda, hagyd a gps-t, nekem fejben van, ne most vesszünk ezen össze, igen, jobbra, nézd már meg, nem löttyent-e ki a kaja a kondérokból, én mondtam, hogy kéne rá még egy fedő, na álljunk meg, gumipókkal rögzítem, ne basszuk már az időt, majd kimosom neked a csomagtartót, a lényeg bent maradt.

Már elhagyták, ne menj ki előzni, több kilométeres a sor, nem tudsz mit csinálni. Rálátsz a sztrádára? Na, a kamionosok helyében se lennék, miért integetnek a rendőrök?

Itt állj meg, megkérdezzük a benzinkutast, hát csak tudja, nem érdekes, hogy néz rád, megmondja, na ugye, akkor az már itt van, parkolj le, ne szállj ki, megnézem.

Biztos úr, de merre? A vonatsíneken? Ilyen sötétben? Mennyien?

Padlógáz, most eléjük érhetünk és kipakolunk, sziasztok, mi is hoztunk, kéne egy kis segítség, hárman nem tudjuk egyhúzásra idehozni, a lámpa alá kéne, segíts kitenni tányérokba, ide az ásványvizet, igen, tudom, biztos úr, számoltunk a veszéllyel, de nem lesz baj, kösz.

Jézusom, már jön az eleje.

Siess kicsit, a táskádat ne tedd a földre, nem fognak most erre figyelni, add a kezébe.

Hé egynek csak egyet, van hozzá kenyér is, hé, van itt egy tányér még, ki látta a merőkanalat, segíts már, kösz, jézusom, most miért jön az orvos.

Te vigyázz, valami balhé van, én mondtam, hogy hozzunk többet, de hát nem tudtunk, nem lehet, otthon sincs annyi, vigyázz, ugrorj be a sorfal mögé, azért, mert vékony vagy, engem nem fognak elsodorni, biztos úr, fogja már meg, hülye ez, visszamegyek.

Nem, otthon maradt a ragtapasz, van az orvosnál, de látod, nincs itt nagy gáz, te is hangos lennél, és éhes, és reményvesztett, és fáradt.

Buszok? Milyen buszok? Mikor mondták? Maga se hallott még róla? És fel fognak szállni? Mert én biztosan nem tenném, nem hinném egy szavukat sem, most miért jön a sorfal, ja, jó, tényleg csak rájuk vigyáznak, most nyugi van, gyere, itt egy kocsma, elmegyünk pisilni, ne tedd le a táskádat.

Ne válaszolj, részeg, nem érdekel a meccs eredménye, ne nézz rá, akkor nincs szemkontaktus, ott a vécé, NE VÁLASZOLJ, MONDOM, úgysem tudod őket meggyőzni, nem, nem mennek rájuk a bicskával, ott vannak a zsaruk, baromira tudják a dolgukat, még segítenek is, KÉRTELEK, HOGY NE VÁLASZOLJ, ez ostoba tahó, na gyere, húzzunk bele, kellett ez neked?

Kérlek, nagyon kérlek, én tudom, hoga azt ott egy kisgyerekes család, de most nem kéne a közepére bemenned, nem vagy már fiatal, majd kitalálok valamit, hallod, mondom, hogy ne – te meg itt maradsz, mert te meg fiatal vagy, majd kitalálok valamit, nem találtam ki semmit, na, akkor inkább csináljuk, és ne most vesszünk össze, annyira ráérünk ezzel, ne bőgj, azzal nem segítesz semmit.

Kösz a szemetest, ti ilyenekre is gondotlatok, ja, a rutin, kösz, kösz, kösz, persze, az még a miénk, ez a tiétek, most tényleg továbbmennek? Hát nem fogják bírni, állítólag úton vannak a buszok, ekkora átverés nem lehet, nem Auschwitzba viszik biztosan, hogyan fogod meggyőzni, igaz, igaz, a tolmács mindig jól jön, a rendőrök miért nem hoztak, ja, hogy ők is hoztak, te nézd már, milyen hihetetlenül fegyelmezettek, na a kocsmában nem fegyelmezettek a helyiek, NE VÁLASZOLJ, ezerszer kértelek.

Oké, te hozd az autót, elvigyünk-e valakit, majd én vezetek, de tényleg, most miért nem, fáradt vagy, ne menj a belvároson keresztül, nem tudni, mit műveltek a szurkolók, mert majd pont a rádió fogja bemondani, lemerült, akkor nem nézzük online, picit még bírd, mindjárt otthon vagyunk, nézd, ott alszanak a leállósávban, de ne állj meg, most miért keltenéd fel őket, hullafáradtak, add már ide a kormányt, életveszélyes, amit művelsz, nem érdekel a lelked, vezetek tovább, na, itt vagyunk, hahó, ébresztő, még tíz lépés, majd beviszem a cuccokat, sicc az ágyba, majd holnap lemossuk a kormot, majd holnap újra, van, aki ezt minden áldatlan nap csinálja, ne rinyálj, nem érdekel a koszos edény, holnap haditanács, addig párna, takaró, kösz, büszke vagyok rátok, nagyon, szeretlek titeket.

2015. szeptember 4., Budapest-Vértesszőlős

 

 

Úti kisokos magyaroknak

2015.09.03. 09:27 | törökmonika | Szólj hozzá!

Kedves magyar állampolgár!


Most, hogy már nem lehet nyugat felé elhagyni az országot vonattal (autóval meg egyenesen lehetetlen), ideje összegondolni, mi legyen.
Vegye számításba, hogy valószínűleg sokat kell majd gyalogolnia Traiskirchenig. Ezért ajánljuk a túracipőt, most akciós.
Ruházata legyen egyszerű, praktikus, öltözködjék rétegese. Próbálja kerülni a feltűnést - de tartsa szem előtt, hogy az évszakok, szokásuk szerint, változnak az idővel.
Készpénz legyen Önnél, de csak mértékkel - az embercsempészek elsősorban készpénzre utaznak. A hitelkártyája lejáratát alaposan nézze meg. Külön felhívjuk a figyelmét arra, hogy biztonságosabb, ha nemzetközileg is elismert plasztikot visz magával, lehetőleg paypassost.
Ügyelni kell arra, hogy ne keltsen sem ruházatával, sem csomagjaival feltűnést.

Amennyiben Ön gyermekkel utazik, gondoljon az ő szükségleteire is – ne felejtsen el tájékozódni az érintendő országok törvényeiről, elképzelhető, hogy kislánya/kisfia nem ugróiskolázhat vagy rajzolgathatcsak úgy az utcán, mert meglehetősen borsos büntetést kell ezért fizetni.
Vegye figyelembe, hogy az éjszakákat nagy valószínűséggel a szabad ég alatt kell töltenie – feltétlenül vigyen magával hordozható sátrat, meleg takarót (mindezeket próbálja a nappaliórákban a lehető legkisebb helyen tartani).
Ha Ön történetesen nő, ügyeljen rá, hogy semmiképp ne szüljön vagy vetéljen út közben, mert ezzel akadályozná útitársai közlekedését és az adott ország rendjét. Ha egyik eset sem áll fent, akkor legyen Önnél betét, a megfelelő szelektív hulladékgyűjtővel – egyes országokban igen keményen büntetik a köztéri szemetelést, a szemétgyűjtőiket pedig lelakatolva tartják.
Ha Önnek márkásabb laptopja, okostelefonja van, célszerű olyan burkolattal ellátni, amely nem teszi lehetővé, hogy mások azonnal felismerhessék - ellenérzést szülhet, ha Ön, mint kétkezi vezérigazgató, jelenleg földöncsúszó menekült, régebbi élete egyetlen maradékával, a másfél milliós kütyüvel próbál átcsúszni a határzáron.
A testi szükségleteit lehetőség szerint felejtse itthon: az Ön által meglátogatott országokban elképzelhető, hogy nem nézik jó szemmel majd, ha megmossa az arcát vagy netán vécére megy.
Tartós élelmiszer és a legfontosabb telefonszámok legyenek Önnél feltétlenül.

Ha célba ért, feltétlenül vegye fel a kapcsolatot itthon hagyott rokonaival – ezzel megkönnyíti az állambiztonság munkatársainak felderítő munkáját, melyet áldozatosan végeznek a haza védelmében.
Az utolsó pedig kapcsolja le a villanyt, mert az áram drága, a rezsicsökkentés dacára is.

 

· 1 trackback

Zsigerből

2015.08.31. 10:59 | törökmonika | 16 komment

 

evil.jpg

Mi lehet ez a zsigeri irigység, zsugoriság, kapzsiság és önzés, ami itt, mint bugyogó trágyalé, kiöntött az országban, ellepve vele mindent?

Mindent, kivéve az álszent képmutatást és hazugságot, persze, mert az mindig, mindenből kilátszik, mint pöcegödörből a karó.

Amikor Románia felől indult meg a népvándorlás, a zsugori bugris azonnal pontosan „tudta”, hogy „ezek a büdös románok” csak a napot lopják meg a pénztárcánkat, hogy dolgozni nem szeretnek és élősködnek a nyakunkon, plusz lopnak, kéregetnek és feketemunkások, haza kéne küldeni a birkáik mellé a jó édesanyjukba mindet...

A zsugori bugrist persze ez a gondolat egyetlen másodpercig nem akadályozta abban, hogy áhítatosan imádkozzon és „megemlékezzen” elkönnyesült szemekkel a dicső székelyekről, véreinkről, a szent anyaföldről és az áldott kenyérről.

Ugyanebből a kenyérből a zsugori bugris persze egy harapást sem adna, hogyisne.

Amikor Kárpátaljáról megindult a népvándorlás, a zsugori bugris azonnal habzó szájjal kezdett ukránozni, muszkázni, minden agycsökkentett pontosan tudni vélte, hogy „ezek” a jó zsíros nyugdíjért jönnek, ami neki nem jut, de az unokaöccse feleségének a kisebbik lánya pontosan látta az otépében, ahogy ezek az ukrán gyüttmentek állnak sorban és zsákszámra viszik el a pízecskét, amiért, ugye, mi dolgoztunk meg, ezek csak lopni, kéregetni és feketemunkásnak jönnek ide, haza kéne küldeni őket a jó édesanyjukba.

A zsugori bugrist ez a gondolat egyetlen másodpercre sem zökkenti ki persze a Krasznahorka büszkeváááháhára dal éneklésétől a házioltárnál frissen megkoszorúzott Nagy-Magyarország térkép előtt, a tisztaszobában, miközben elmorzsol egy könnycseppet Verecke hágójáért, amit persze sose látott élőben, mert az túl van a szaros faluja határán.

A zsugori bugrist persze az is zavarja, ha valaki, aki neki nem tetszik, az istennek sem akar vándorolni, de hát majd tesz ő róla, a cigánnyal húzatja a fülébe a sírvavigadós hejderutyutyut (fiatalabb kiadásban a nézését meg a járását), aztán gépfegyverrel lövöldözik nagy bátran az éj leple alatt cigánygyerekekre, akiket már időben kipenderített persze az oskolából, mert koszolják a padot a keresztény, jó magyar gyerekeknek és meg is fertőzik őket, továbbá lopnak, kéregetnek és feketemunkások, nem dolgoznak és elveszik a kérges magyar tenyér elől a kenyeret, mert szaporodnak, mint az állatok.

Amikor most megindult a jelenlegi menekülthullám, akiknek az útcélja még csak nem is ez a büdös bugris ország, zsugoriék azonnal tudni vélték, hogy álló faszú niggerek tépkedik a határzárat és erőszakolják a határvidék szép magyar leánykáit, továbbá embercsempészek és szervkereskedők, még továbbá lopnak, rabolnak, kéregetnek és feketemunkások is (értik a tréfát, ugye, FEKETEmunkások, hehe, bajuszpödör., sercint, összekacsint..), haza kéne küldeni őket a kurva nigger anyjukba, még jó is, hogy beledöglenek a furgonokba, a lemezfalat belülről kaparászva az utolsó pillanatokban a fulladásos haláluk előtt, még egy kis gázt, azt kéne vezetni az ilyen járművekbe, hát nem emberek ezek, hanem állatok.

Ezt onnan is lehet tudni, mert van okostelefonjuk meg pízecskéjük emercsempészekre, hát mé nem mennek röpülővel és vinnék a szifiliszüket és a fajtalankodásukat máshová, csak ne a tiszta udvarra, rendes házba, áldott magyar anyaföldre, takaros portákra.

Ezeket a büdös niggereket, szemeteszsáknak öltözött csajaikat meg a kis rohadék fattyúkat meg nekünk kell etetni, utaztatni, hát a koszos seggüket nem kéne még kinyalni?! Kérdezik bugrisék otthon szalonnázva a petróleumlámpánál, és egyetlen másodpercig nem zavarja őket olyan apróság, hogy mi pénzeket utal át, milyen felfoghatatlan pénzeket az EU arra, hogy ezt megcsináljuk. De nem te eteted őket, drága, kérgesagyú barátom, nem, és nem is a te jóságos államod, hanem a civilek. Otthonról és nem szalonnából.
És bugrisék ülnek kurva okosan a kocsmában és soha, de tényleg soha, egy kibaszott másodpercig nem jut eszükbe megkérdezni, hogy csókolom, akkor hol is van az a rengeteg eu-s pénz, amit erre a célra kapott az ország? A magánnyugdíj már eszükbe se jut, mert bele se fért soha, a többit hagyjuk, nem lehet tyúkot ábécére tanítani, a rezsicsökkentés, az még talán az a szóösszetétel, amit képesek megtanulni, nem baj, ha nem igaz.

És hát tetszenek látni, milyen kiválóan lehet építeni a zsugori bugris szemléletre, a zsigeri irigységre és gyűlöletre ebben a gyönyörű és szent kis országban. Nem az első eset a nagyszerű történelmünkben, hogy komplett és sokáig élő kurzusokat lehet kitenyészteni itt pár pofonegyszerű, jó magyar mondattal.
Mert zsugori bugrisból, műveletlen, irigy, önző és gyűlöletesen ostoba emberekből természetesen Magyarország jobban teljesít.
Bárki másnál.

 

 

 

Vadászidény, válsághelyzet, szükségállapot

2015.08.29. 17:25 | törökmonika | 229 komment

Mert fölösleges ijesztgetés volt, igaz?

Sokan - időben - mondták, hogy egy-két héten belül BÁRMI megtörténhet ebben az országban, majd kapkodd a fejed, állampolgár, BÁRMI megtörténhet. Az ajvékoló fotelértelmiség - mondták sokan és legyintettek. Mások ugyanezt nyomdafestéket nem tűrően tették.

stadion2015. augusztus 28-án, pénteken, amikor egy teljes ország kapott hőgutát és igyekezett vízpartra, kihasználva az utolsó nyári hétvégét, pártunk és kormányunk nem tétlenkedett.

A legnagyobb titokban - mert elmaszatolás ám az is, hogy az ember már csak az alternatív sajtóból értesülhet a történésekről, mert a közmédiát ne hívjuk sajtónak, ha szabad kérném, a többi pedig lemészárolva fetreng a saját vérében, így aki eléggé híréhes és ideje is, net-hozzáférése is van, esetleg szemfülesen megtudhat ezt-azt pár apróságról, különben semmi, de semmi, pár szappanopera, reklámblokk és csók - meglehetősen komoly döntések születtek.

Szeptember közepétől indul a vadászidény: kilövési engedélyt adtak ki a menekültekre.  Az Országgyűlésnek benyújtott előterjesztésben Fidesz-KDNP-s politikusok új feladatokat adnának a honvédségnek a migrációs válsághelyzet idejére, az indoklásban megjegyezve, hogy az alaptörvény módosítását nem látják szükségesnek.

A hadsereg új jogosítványa lehet például a gépjárművek közúti megállítása, továbbá a katonák - a rendőrök jogaihoz hasonlóan - felhatalmazást kapnak helyszínbiztosításra, területzárásra, valamint kényszerítő eszközök alkalmazására, illetve a személyi szabadságot is korlátozó intézkedésekre is. A hadsereg eszköztárában szerepelni fog az őrkutya, gumilövedék, pirotechnikai eszköz, a könnygázgránát és az elfogó háló is, amelyeken kívül a magyar katonák lőfegyvert is használhatnak a menekültek ellen.

Ha úgy ítélik meg a helyzetet.

Na most akkor elmagyarázom lassan, tagoltan, hogy Józsi néni is megértse. Ha úgy ítéli meg a tizedes, hogy nem ismeri fel a Kovács gyereket a szomszéd faluból, de szerinte roppant gyanúsan mozog és a szeme sem áll jól - lőhet. Majd utólag megmagyarázza, hogy veszélyes helyzet volt. Járulékos veszteségek pedig, ugyebár, vannak.
Lőhetnek rád, rám, bárkire.

Ha úgy ítélik meg a helyzetet. A katonák.

És akkor majd imádkozhatunk, hogy eléggé jólfésülten mozogjunk az utcán, nehogy úgy ítéljék meg.

Mi a garancia bármire is?!

Akinél fegyver van és engedélye a használatához, az lőni fog. Rád, rám, bárkire. Ha úgy ítéli meg.

Mostantól mindenesetre húzódjunk kapualjba vagy pincébe, ha katonai jármű közelít - a fene se tudja, milyen lábbal kelt fel az a katona, lehet, hogy pont úgy ítéli meg.

Ez persze még mindig lehetne fotelforradalmár nyavalygás, de van itt ám még egy-két kis fincsiség nekünk a hétvégére.

A kormánypárti képviselők ugyanebben az előterjesztésben kezdeményezik, hogy a rendőrök az illegális bevándorlók felkutatása érdekében bebocsátás vagy hatósági határozat nélkül is behatolhassanak magánlakásokba a tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet idején.

Érti, drága, egyszeri, fidesz-fan, rezsicsökkentett Józsi néni? Magához is bármikor bemehetnek, mert csak. Úgyhogy tegye el az ezüstöt. Azt tetszik mondani, hogy nem? És erre mi a garancia? Miért ne? Éjnek évadján például megáll egy katonai konvoj a faluban, lepattannak a géppuskás legények, félrelökik a Bodrit - jó esetben. Mert például le is lőhetnék, ha úgy ítélik meg -, magát kirángatják az ágyból, falhoz állítják, végigkutatják a házat pincétől padlásig, benyúlnak a szekrénybe, földre dobálják a vasalt ágyneműt meg a bugyikat, aztán ha mégsem lapít ott egy menekült, akkor köszönnek és elmennek, maga pedig, Józsi néni, ott áll majd éjnek évadján pizsamában, álomtól vöröslő szemekkel és azt hiszi, valami szar, második világháborús film forgatásába keveredett, de nem, hahó, nem, hiszen a maga törölközői, papírjai vannak szétdobálva, magát rángatták ki az ágyból és magát állították a falhoz a családjával együtt. Mert úgy ítélték meg.

Na most ha azt hiszi, drága, agyhalott Józsi néni, hogy befejeztem, hát rossz hírem van.

Változhat ugyanis a termőföld-, a környezetvédelmi és az építésügyi törvény is, utóbbi kiterjesztené az egyedi szabályozási lehetőséget válsághelyzet esetén a nemzetbiztonsági célú építmények létesítésére. Így például ilyen válsághelyzetben építési tilalom alá eső területen is lehetne nemzetbiztonsági célú építményt létesíteni. Szintén ez a jogszabály mondaná ki, hogy tömeges bevándorlási válsághelyzetben a kormány rendeletben meghatározhatja a területfelhasználás és -beépítés feltételeit, az érintett önkormányzatok pedig ennek megfelelően kötelesek gondoskodni településrendezési eszközeik módosításáról.

Tetszik már kapiskálni valamit?

Szépen nőtt a kukorica az idén? Felejtse el, szeptember közepétől rakétasiló épül a helyén. Az önkormányzatoknak kuss, magának kuss, mindenkinek kuss, válsághelyzet van - ha nem tetszik valami, természetesen lehet kifogásokat emelni, elvégre demokráciában élünk vagy mi, de azért fontolja meg, drága Józsi néni, mit panaszkodik maga, mert ugye kilövési engedélyük van a katonáknak.

Ha úgy ítélik meg.

A válsághelyzet pedig olyan, hogy eszkalálódik. Mindig lesznek új és újabb ötletek, mit lehet a hadsereg fennhatósága alá vonni. És hát miért is ne? Teljesen nyilvánvaló, hogy a piacokat, az iskolákat, az orvosi rendelőket is felügyelni kell válsághelyzetben. Bankok?! Cahhh. Az önkormányzatok is csak a napot lopják, sokkal operatívabb tud lenni egy megfelelően kiképzett katonai egység egy-egy település élén. Majd az megszervezi nekünk az életet. Viccelődtünk, viccelődtünk azokkal a stadionokkal? Hát majd lefagy az arcunkról az az önhitt vigyor.

Tessék figyelni majd a falragaszokat, drága Józsi néni, meg a hangosanbeszélőt, onnan tetszik majd tudni, hány órától lép életbe a kijárási tilalom. Csak a mi érdekünkben.

Sokan megjósolták már, hogy egy nap totális diktatúrában fogunk ébredni.

Nos, már tudjuk az időpontját is: szeptember 15.

Mondanám, hogy jó reggelt, Magyarország, de már késő.

 

 

 

 

 

Mi van a Kárpát-medence mélyén?

2015.08.07. 16:45 | törökmonika | 11 komment

 fasizmus-14-elojele-qpr.jpg

 

Drága honfitársam! 

Te csak legyél teljesen nyugodt.

Magyarország jobban teljesít, a reformok működnek.

Egyetlen másodpercig nem kell aggódnod.

Ebben az országban két másodpercen belül feljelent gyakorlatilag bárki, ha esetleg úgy nézel ki, mint egy román turistacsoport. (http://444.hu/2015/08/06/romanokat-hittek-bevandorlonak-nagykanizsan/)

Ebben az országban két másodperc alatt kibasszák a gyerekedet a játszótérről, ha nem vagy odavalósi (hova valósi vagy?!)

Ebben az országban jól fegyverzett szabadcsapatok indulnak utánad az erdőben, még ha történetesen vaddisznólesre is mennél – nem lesz időd elmondani, hogy te nem is, te csak úgy, mert szereted az erdőt járni, mint Papageno.

Ebben az országban simán lerugdosnak a tömegközlekedési eszközökről, vagy eleve fel sem engednek, ami – lássuk be – kicsit kellemesebb, mert bár gyalogolni kell, legalább nem fáj a bakancs az arcodban.

És te azt hiszed, hogy az az ordas, büdös tetű, nácifejű pöcs csinálja?

Nem, drágám, kedves honfitársam, nem.

A boltosnéni, a szomszédod, a melletted ülő a villamoson, vagy akinek épp az előbb adtál egy kis kest, hogy legyen mit ennie. A hentes, a tanár, a zöldséges.

Na, ezek mind bármikor és kifejezett örömmel rúgnak arcba, köpnek le, jelentenek fel.

Nekik teljesen bejött ez a rendszer – végre lehet csinálni, nem kell végre eljátszani előbb a jó cserkészt, aztán a jó úttörőt, majd újra a jó cserkészt. Elég volt az elnyomásból! Nem leszünk gyarmat! Végre mindenki olyan tetű szemétláda lehet, amilyennek született!

Ebben az országban neked nem kell gyónnod, ha történetesen lelősz egy rohadék cigány családot – kifejezetten megkért erre a lelkipásztorod.

Menj be az önkormányzathoz és jelentsd fel a közmunkást is. Igaz, a tanárod volt a középiskolában, de még nem csúszik eléggé a taknyán, láttad tegnap, hogy rágyújt egy felszedett csikkre.

Drága honfitársam, te csak legyél egészen nyugodt.

Itt nem dolgozódott fel a múlt, itt nem szűnt meg a múlt gonoszsága, csak kicsit visszavonulni kényszerült.

Neked csak legyen rendben az útitáskád és az útleveled.

Ez egy rohadt kis ország, rohadt kis emberekkel – soha ne nézz vissza, ha végül elszánod magad és elindulsz a gyerekeid, szüleid, testvéreid, barátaid után, bárhová, csak el innen.

Egy darabig még azt gondoltam, hogy maradni kell, mert az nem létezik, hogy ne lehetne ezt a vaskos szart fellazítani.
De nem lehet.

Egy darabig még gondolkodtam azon, hova fogjuk tenni ezt a mennyiségű emberi hulladékot, amelyik itt előmászott a szarból.
Már nem.

Egy teljes Kárpát-medencényi latrina.

 

 

 

https://www.youtube.com/watch?v=ovgABH5SUq8

 

Spiró György: Jönnek

Jönnek a dúlt-keblü mélymagyarok megint,

füzfapoéták, füzfarajongók, jönnek a szarból,

csönd van. Senki se pisszen. Alantról

kevéske hűlt költő csontujja int.

Ó, ha gyilkolni szabadna újra,

csámcsogva, hersegve szívnák a vért -

miért is? ki tudja. Trianonért? -

mered pár utcanév pici csontujja.

Ez olyan klima: itt folyton beborul,

ez rendben van, de szégyen, szégyen, szégyen,

hogy mindenki kussol, hogy mindenki fél,

és nekünk kell jönnünk, pár csenevésznek,

hogy bebizonyitsuk:

nemcsak a szemetek tudnak magyarul.

 

1984

 

 

 

 

 

 

Utazz kisgyerekekkel! Téged is vár a metró!

2015.08.04. 14:00 | törökmonika | 4 komment

 

babakocsi.jpgEgy időben olyan élethelyzetben voltam, hogy gyakorta kellett a három (most már nagyok ők is, csak röhögtek a negyediken), életkorban egymáshoz elég közel lévő kölykömet szállítgatnom.

Aki próbálta, tudja, miről fogok csevegni.

Az egyik ded – talán – egy ideig csöndben van a babakocsiban, a másik kettőt jobbról-balról ráakasztod a fogantyúra. És nagyon figyelsz, hogy NE lépjenek le, mert megláttak egy édes kiskutyát vagy mittudoménmit.

Mondjuk, muszáj eljutni anyósékhoz, mert meghívtak ebédre. De történetesen rohadt meleg van és messze laktok egymástól.

Hátizsákba pakolod a kötelező kellékeket, erősen szortírozva: pelenka, alvóplüss, puha nyunyóka kell, csereruha max. a legkisebbnek, mert összeszart, lehányt ruhában kicsit kínos tömegközlekedni.

Elindulsz.

Mondjuk, távolsági busszal kezded, mert tanyasi vagy.

Milyen sorrendben pakolod fel a gyerekeket – ld. még kecske, káposzta, csónak, folyó.

Ha magad előtt tolod a „nagyobbakat”, befosnak az ijedtségtől, hogy te lemaradsz – ha mögötted jönnének, akkor meg te, hogy lemaradnak a buszról háromévesen...

Tehát egyszerre szálltok fel.

Nem akkora ügy – már feltételezve, hogy korábbi éveidben élsportoló voltál, így tudod fél kézzel tartani a babakocsit, a másikkal tolni a járóképes kölyköket, a harmadikkal pedig fizetni a sofőrnek a jegyet.

Segíteni biztosan nem fog senki – erős meggyőződésem, hogy minden kisgyerekes anyuka simán lepipálná azt a faszfej Fekete Lászlót, aki még bunkó is, de ez talán egy másik gondolati szál.

Megérkeztek a fővárosba, valahogy lekecmeregsz az adott paraméterek mellett a buszról, irány a metró.

A metró tök klassz, mert van mozgólépcsője, csak azon kicsit macerás az adott feltételekkel lejutnod.

Ha egy gyereket ölbe kapsz, a másik talán elfér a babakocsi mellett a mozgólépcsőn – füldugót használj, mert irgalmatlanul tudnak kurvaanyázni, akik így nem tudnak nagyon lesietni a lépcsőn ugyanahhoz a metróhoz, amit majd te is elérsz a három gyerekkel rohanás nélkül.

Ha nem, akkor szívás, mert biztosan egyet előre kell küldened a babakocsi elé, így egészen biztosan meg fog botlani leszálláskor, de hogy megáll és kétségbeesetten néz rád vissza, az atom. Ettől te hasraesel – és mögötted szépen sorban az a pár száz ember is.

Na most nagyságrendekkel könnyebb a helyzet, ha valami jó szándékú egyetemista srác vagy friss nagymama épp arra jár és segít – erre azért kevés az esély. A társadalom többi tagját most nem jellemezném segítőkészség ügyében.

Az, hogy a metrón simán kilopják a cumisüveget a hátizsákodból, az alap – lényeg, hogy legyen jegyed és legyen nálad a hároméves születési anyakönyvi kivonata, különben nem hiszi el a faszarcú ellenőr, hogy még nem iskolás a kilencen centis, cumis darab.

Utazni kisgyerekkel tehát összefoglalva a világ legkellemesebb dolga, megy flottul, amennyiben kőtörésen szocializálódtál Recsken.

(Amikor megérkezel anyósékhoz, persze megkérdezik, nem tudtál volna-e esetleg kevésbé átizzadt göncöt magadra venni, ha már itt van látogatóban Irma néni is a kétszáz méternyire elterülő Erzsébetvárosból, bezzeg ő tudja, mi a módi. Dögöljön meg.)

Mi tehát a megoldása a problémának?

Esetleg ne szülj gyereket, de már nem tolhatod vissza őket, ahhoz nagyok.

A megoldás tehát az, hogy be sem mehetsz a metróba, ha nem tudsz felmutatni még egy felnőttet, aki épp ráér, összecsukja neked a gyerekkocsit és feltámogat téged, szegény, elesett, gyenge nőt a metróra.

Mondták már a BKK-nak, hogy baszódjon meg?!

Apazenél, erről nem akarsz írni nekünk egy dalt?!

 

Utóirat: Az emlegetett három gyerek azóta már egyetemet végzett felnőtt. A bónusz gyerek is egyedül közlekedik, ha kedve van hozzá. Az, hogy elküldöm a jó édes anyjába a BKK embereit, teljesen és tökéletesen ideológiai jellegű. Továbbá minden szolidaritásom a mai fiatal szülőké!

 

Olvasnivaló: 

http://hvg.hu/itthon/20150803_Lecsap_a_BKK_a_metroval_jaro_babakocsis_a

 

 

 

 

 

 

 

 

A néma generáció felelőssége

2015.07.11. 12:56 | törökmonika | 5 komment

Nagyszüleim, szüleim, további rokonaim születésem óta roppant gondosan óvtak attól, hogy túl sok információt rámzúdítsanak a huszadik századról. Nem azt mondom, hogy elhallgattak ezt-azt, csak tapintatosan válogatták össze a kisgyereknek szánt tényközléseket.

Elég hamar gyanús lett nekem, hogy bizonyos történelmi fordulatok ecsetelésénél furcsán kifejezéstelen lett az arcuk és látszott az erőfeszítés, hogy feltétlenül korrekt és minden oldalról alátámasztott információkat adjanak elő. Elfogulatlanul, érzelmileg nem befolyásolva a hallgatóságot, esetünkben engem.

Vagy ők csinálták rosszul (nem hiszem), vagy én voltam már gyereknek is furcsa, épp ezek a faarcú történetek kezdtek érdekelni leginkább.

Tündérkék szemű újpesti nagyanyám kezében megállt a munka, amikor olyan tízévesen leültem a hokedlira egy füzettel, ceruzával és kértem, hogy MINDENT meséljen el magáról, a gyerekkoráról.

Újpesti, roppant nagydarab nagyapámnak a hasonló kérésemkor mindig halaszthatatlan bütykölgetnivalója támadt, nem ért rá – pedig amúgy mindig ráért, egyszem unoka voltam.

A Dob utcai nagymama általában a vitrin tartalmával próbálékozott. Az tiltott terület volt, soha nem nyúlhattam a tartalmához, pedig igen ronda porcelán mütyürök voltak benne, pakolgattam volna szívesen – ha kérdeztem valami OLYAT, inkább beáldozta az egészet, csak válaszolni ne kelljen.

Sokkal több rokon meg nemigen volt, a Gyuri bácsi, akit imádok, mert kétlábon járó szeretetcsomag és dumagép, na, még ő is abbahagyta a viccelődést egy kis időre, ha túlmentem minden határon és azt mondta, szerinte inkább rendet kéne raknom a szobámban.

Amikor tanulmányaim során ODA értem és kérdezgettem (volna), egyetemen tanító apámtól egészen biztosan nagyon érzelemmentes másfél órás előadást hallgathattam meg, adatolva, lábjegyzetekkel, hivatkozásokkal.

Anyám a széltől is óvott, vele aztán végképp nem lehetett semmiről beszélni, mert biztosan valami teljesen irreleváns szóözönbe fojtotta az információmorzsákat.

Amelyek azért ott voltak minden kimondott és kimondatlan szavukban.

Mozdulataikban, reakcióikban.

De szerintem a generációm számára ismerős: a legboldogabb és legfelelőtlenebb gyerekkor kellős közepén is egyszerre csak belefutunk egy falba, hogy erről innentől nem beszélünk. A Géza bácsiról nem. Az Irén néniről sem. Ne foglalkozz ezzel, kész van-e a leckéd.

Másoknál egyszerűen lehetetlen megtudni a nagypapa történetét, megint másoknál mást.

De voltak, vannak ilyen határkövek.

Hogy eddig és ne tovább.

Az én generációm úgy nőtt fel, hogy ezt tudomásul vette. Aztán ahogy öregszünk és hal ki az elődeink nemzedéke, próbálunk rendet rakni a fejünkben, de be kell látni, soha nem tudjuk meg a teljes igazságot, bizony a sírba visznek bizonyos dolgokat.

Néma generáció.

De én most haragszom ezért rájuk.

Mert ha nem akartak volna minket a széltől is megóvni, ha nem ragaszkodtak volna ahhoz vadállatiasan elemi ösztönnel, hogy még csak ne is halljunk azokról a borzalmakról – akkor most nem állna itt az én generációm úgy, hogy nincsenek zsigeri válaszai a világ másik felének vadállatiasságára.

Ha tudtam volna gyerekkoromban, ha akkor megijedtem volna, most nem képednék el és nem keresgélném a szavakat, amikor nyilas, neonáci csürhe masírozik fel s le az országban.

Ha tudtam volna, mármint hogy érzelmileg tudtam volna, most felkészült lennék.

Futnék, sírnék, kiabálnék, visszalőnék, bármi - ahogy az ember levegőt vesz, természetesen.

De olyan elementárisan új dologgal szembesülök, amelyre egyszerűen nincs reakcióm.

Ha elesek, beütöm valamimet, akkor tudom, mit kell csinálni.
Ha belémkötnek, tudom, hogyan reagáljak.

Tudom, hogyan kell tanulni, dolgozni, szeretni, gyereket nevelni, főzni, mosni, vasalni.

Tudom, érzelmileg mi a teendőm, ha valakim meghal.

Azt is, mi a dolgom, ha valaki megszületik.

De egyszerűen nem tudom, mi a teendőm, amikor állatias gonoszsággal találkozom.

Mindig improvizálni kell.

És nem tudok elszakadni a gondolattól, hogy a néma generáció segíthetett volna rajtam.

Rajtunk.

uj_elet.jpg

 

 

 

Mitteilung, 1956

2015.06.28. 23:02 | törökmonika | 35 komment

 Honfitársaink, osztrákok!

 mitteilung.jpg

Tisztelt osztrák polgár! Mi, osztrákok úgy határoztunk, hogy minden fontos kérdést megbeszélünk egymással, mielőtt döntéseket hozunk. Ezért indítottunk nemzeti konzultációt többek között az ország új alaptörvényéről, mindannyiunk szociális biztonságáról, a nyugdíjasok helyzetének javításáról. És ezért indítunk most is nemzeti konzultációt a megélhetési bevándorlás kérdéséről. Mint bizonyára emlékszik, szomszédunkat, Magyarországot példátlan terrorcselekmény rázta meg. Mindannyiunkat megdöbbentette mindaz, ami történt. Ez az emberi ésszel felfoghatatlan szörnyűség ugyanakkor azt is megmutatta, hogy Európa és az Egyesült Államok nem képes megfelelő módon kezelni a bevándorlás kérdését. A megélhetési bevándorlók törvénytelenül lépik át a határt, és miközben menekültnek állítják be magukat, valójában a szociális juttatásokért és a munkalehetőségért jönnek. Csak az elmúlt néhány hónapban mintegy húszszorosára nőtt a megélhetési bevándorlók száma Magyarországról. Ez egy új típusú fenyegetést jelent, amit meg kell állítanunk. Mivel Európa kudarcot vallott a bevándorlás kezelésében, Ausztriának a saját útját kell járnia. Nem fogjuk hagyni, hogy a megélhetési bevándorlók veszélyeztessék az osztrák emberek munkahelyeit és megélhetését. Döntést kell hoznunk arról, hogyan kell védekeznie Ausztriának a törvénytelen határátlépésekkel szemben. Döntenünk kell, hogyan korlátozzuk a robbanásszerűen növekvő megélhetési bevándorlást. Tisztelettel arra kérem, lépjen velünk kapcsolatba, mondja el nekünk is, hogy mit gondol a föltett kérdésekről, töltse ki, és küldje vissza a kérdőívet. Számítok a véleményére.

 

A Fremdenpolizei und Grenzkontrollwesen figyelmeztetése:
Ferlhívjuk osztrák polgártársaink figyelmét, hogy az illegális bevándorlók által otthagyott ruhadarabokhoz, hulladékhoz soha ne nyúljanak puszta kézzel, mert felmérhetetlen fertőzésveszélyt hordozhat minden egyes darab.

Az illegális bevándorló felismerésében segíthet, ha tudjuk: ezek a tömegek éhesnek, szomjasnak és fáradtnak tettetik magukat. Többségük nem átall gyerekeket magával vinni, hogy a bennünk nyilvánvalóan és alapvetően meglévő humanitárius és keresztényi eszmékre hasson. Sokuk úgy tesz, mintha fáradt volna vagy lázas.

A raffináltabbak úgynevezett fizetőeszközökkel próbálnak boltjainkba bejutni és ott elorozni a jogos osztrák vagyont.
Legyünk éberek!

Óvjuk közkutainkat és nyilvános illemhelyeinket is.

Gyermekeikre ezekben a nehéz napokban kiemelten ügyeljenek!

Amennyiben Ön illegális bevándorlót észlel, azonnal forduljon a hatóságokhoz!

Felkészült munkatársaink a nap huszonnégy órájában a rendelkezésére állnak.

Fontos figyelmeztetés: semmiképp ne próbáljanak kontaktust létesíteni az illegális bevándorlókkal, mert ezzel súlyosan veszélyeztetik országunk és népünk létét, biztonságát és jövőjét!

 

Wien, 1956. november

 

 

 

 

Elindultunk

2015.06.26. 21:35 | törökmonika | 6 komment

 Mondjuk, elindulok, mert muszáj - volt már ilyen a történelemben, félek, lesz is még. Összepakolunk, végiggondoljuk, megtervezzük. Nekivágunk. Nem könnyű, de nem mondjuk menet közben, csak szó nélkül segítjük egymás feje alá a pulóvert, ha elalszik a másik. A legkisebb nyilván többet kap enni, mi, nagyok, kibírjuk.
Hogy ne unatkozzunk - és főleg ne őrüljünk bele -, beszélgetünk. Lehet, hogy Kantról, lehet, hogy népmesékről, lehet, hogy az ornitológiáról, vagy ami az eszünkbe jut.
Én, mondjuk, biztosan azon parázok, hogy nem veszítettem-e el az összes pénzt, papírt és telefonszámot, a fiam biztosan azon parázik, elfogy-e a víz, a lányaim meg azon, hogy lehet-e normálisan pisilni, van-e térerő és milyen lesz a kecó, ahova megérkezünk.
Előveszem az otthonról hozott befőttet, de nem adom oda az egészet, mert be kell osztani. Eddig soha nem  kellett, de most itt nem olyan helyen vagyunk.
Félúton járunk. Oké, nem túl kényelmes a kamion, tiszta szerencse, hogy ki lehet szállni kicsit, kinyújtani a lábunkat.
Esetleg felidézzük, hogy a nagypapának mennyivel rosszabb volt, amikor...
Most itt egy pár tíz kilométert gyalog kell menni, ott már le van vajazva, hogy jön értünk az autó, megyünk tovább.
Megyünk.
Sötét van. Ismeretlen növények. Az utat a gps-szel talán tudjuk követni. Sietünk. A kicsi nyűgös, lehet, le kéne pihenni.
Akkor elénk ugrik egy Irénke néni és veszett, vakítottpatkány-hangon elkezd sikítozni.
Mondom a gyereknek, hogy ne ijedjen meg, bennszülött, mindjárt elmegy.
Közben megvirrad. Megmosakodunk. Oké, otthon volt folyóvíz vagy nem, itt csak folyó van, nem vagyunk abban a helyzetben, hogy nagyon válogassunk.
Akinek a legilyenesebb a ruhája, bemegy a városba kávéért, mert az eddigi eltelt életünkben el nem tudtuk képzelni anélkül a napindítást. Nem túl civilizált ország ez, ahol vagyunk, de talán ha elég tagoltan mondjuk, megértik, hogy tejet is kérünk bele és cukrot.
Nem biztos, de most épp nem vagyunk abban a helyzetben, hogy erről hosszasan vitatkozhatnánk.
Nagyon kínos, de néha bizony félre kell vonulnunk könnyíteni magunkon - emberek vagyunk.
Egy nagy kék plakát alatt van egy kis csalitos, ott elvégezzük a szükségünket - közben elgondolkodunk, milyen érdekes ország lehet ez, gyakorlatilag nem jelzik a térképen, a nyelvét senki nem ismeri, de nagyon büszkén mond valamit.
Kár, hogy nem értjük, megyünk tovább.
Ha szerencsénk van, nem akadunk fenn egy kerítésen.
Amikor tanítottunk a helyi egyetemen, szóba hozta az egyik hallgató, hogy vannak ilyen országok, szögesdróttal, kutyákkal, határvadászokkal - kedvesen rámosolyogtunk, mert még fiatal, nem tudja, mit beszél. Ilyesmi biztos csak túlzás.
Megyünk tovább. A kicsi közben nagyon álmos, őt vinni kell. Betakarni kabáttal, bármivel, ami van - más itt az éghajlat.
Ha szerencsénk lesz, ezek a civilizálatlan bennszülöttek nem lőnek minket szitává.
Már csak pár kilométer, ott állítólag tisztességes emberek élnek.

 

Ellepetés!

2015.06.26. 16:11 | törökmonika | 3 komment

Egy könnyű görög joghurttal kezdtem a napot, aztán persze nem tudtam ellenállni a franciasalátának. Délben egy kis rácponty volt, estére cigánypecsenyét tervezek. Ha nagyon meghíznék, majd felveszem a spanyolcsizmát, hogy móresre tanítsam magam. A zsidócseresznye az idén nem nagyon vitézkedik, de nem baj, tudok én a svédasztalra más díszt is tenni, a lényeg úgyis a norvégmintás szalvéta.
Oroszrulettet nem játszom, franciakártyával se nagyon, mert képtelen vagyok ötven éve megjegyezni a lapokat, a skandináv lottó is szerencsejáték.
A japánkacsáim baromi hangosak reggelente, nem is lehet nekem éjszakázni ilyen hívságokkal, sose aludnám ki magam thaimasszázs után.
Négercsókot nem kérek, mert cukros vagyok, nem rasszista.

Elleptek ezek minket már rég, fúj.

Én ősmagyar lecsót meg paprikáskrumplit akarok enni, hozzá nyereg alatt puhított kávét inni, a kínai dorkómat felpakolom az ikeás asztalra, oszt hadd szóljon a hábéó.

A fenébe a német precizitással, az olasz hévvel, a latin szeretővel, a skandináv vodkával, az orosz hússalátával, a francia parfümökkel - és pláne az angolvécével.

Magyar vagyok, vagy mi a hinnyeteringette mán!

Még píéjdzsdízni is magyarul fogok külföldön!

Janus Pannoniust meg eleve megvetem. Arany János is gyanús a sok fordításával. Radnótiról egy szót sem ejtek.

Ellepetés, globális ellepetés, ami ittent folyik, kérem!

http://coub.com/view/70lzo

 

http://www.vagy.hu/tartalom/cikk/10216_ezek_az_emberek_koztorvenyes_bunozok_hangzott_el_a#acomment

 

 

 

 

Az ország, ahová csak sírni járunk haza

2015.06.22. 01:21 | törökmonika | 184 komment

Én baromira szerettem Magyarországon lakni, magyarnak lenni. Ugyan nem voltam teljesen tudatában annak, miért is, de egyszerűen jó volt. Szerettem az ovit, mert baromi jó villamos állt a kertjében, szerettem a sulit, mert baromi modern volt és harmadiktól angolt tanultunk, szerettem a pincében a Géza bácsit, aki a sportlövő szakosztályt igazgatta, szerettem az igazgató bácsit is, aki a másodikon volt és szerettem az évzárókat, mert mindig megdícsért valaki valamiért, utána fagyi. Szerettem (na jó, nem) középiskolába járni és a felsőoktatás évei is kibírhatók voltak.

Szerettem, ha megszólal a himnusz, szerettem augusztus huszadikákra járni, nézni az übergagyi fényözönt, szerettem mászkálni a külvárosban és sétálni a belvárosban, szerettem nyaralni, KISZ-táborozni, kempingezni vagy csak úgy elmenni valahová.

Szerettem bemenni a Parlamentbe, szerettem a Nemzeti Múzeumot, szerettem a könyvtárakat a maguk szigorú csöndjével és szerettem a tornacsarnokokat a maguk zajával.

Szerettem külföldre menni, rácsodálkozni ítéletmentesen mindenre, szerettem törni a nyelvüket, szerettem a villamost Prágában, Kassán, szerettem a füvet a Havasokban, szerettem a tengert Bulgáriában vagy bárhol, szerettem nagyon nevetve összekészülni a szüleimmel, ha indultunk nagyobb túrákra, igen, a Kék Túrák, szerettem eltévedni az öregebbekkel a Bakonyban, megszállni túristaházakban, reggel kecskékre ébredni, szerettem anyámat elkísérni fodrászhoz, kozmetikushoz, szerettem apám íróasztala alatt megtanulni a xerox és az első generációs számítógépek titkait, imádtam nagyszüleimnél az orgonabokrot és a gangot és a hátsólépcsőt, és a titkokat Aranka néni nappalijában és vitrinjében, imádtam a tánciskolát, ahonnan mindig elszöktem, imádtam a mozikat, imádtam a zongoraórákat és még a szolfézst is valamennyire, tényleg zokszó nélkül néztem meg ezerszer a Diótörőt az Operában, aztán később a többit is, amit kellett, ha két hét volt, hát két hét volt a nyári tábor, és gond nélkül és boldogan szüreteltem az almát vagy izélgettem a kukoricásban, bár azt csak a fiúk érték fel. Szerettem strandra járni, jó volt fagyizni, lángosozni a piacon, csavarogni a mellékutcákban, szerelembe esni, kiábrándulni.

És tudni, hogy ha a fene fenét eszik is, én is majd nagy leszek és majd veszek magamnak autót is akár, ha akarok és akkor pucolhatom a borsót a hétvégi telken, amit megveszek, és lesz majd egy kajla fiam meg egy szeplős lányom és nem lesz semmi gondjuk, mert magyarok vagyunk, és az tök jó, például miénk a világon a legjobb gyógyszer, tehát még betegek se leszünk soha.

És ha majd eltelnek az évek, akkor engem is odatesznek szépen apám, anyám, nagyanyám, nagyapám és a többiek mellé, és a virágárus akkor is ugyanaz lesz és ugyanúgy fog szólni az ablakokból hétvégén délben a zene, míg az újabb fiatalasszonyok sütik a rántotthúst, csak én már nem leszek.

Na most nem így lett.

Énnekem azt, hogy magyar vagyok, azt kétféleképpen lehet megélnem – és egyikből se kérek. Köszönöm, de nem.

Egyfelől ugye szomorkodhatnék, hogy engem állandóan üldöznek – de nem, engem nem üldöznek állandóan. Én soha semmi hátrányát nem éreztem annak, hogy magyar vagyok. Jelentem, engem egész éltemben senki nem akart elnyomni. Nem, nem tapostak el, nem tiportak meg – amit meg a történelemből tudni kell, tán jobban is tudom szakmámból fakadóan, mint sokan.

Az én anyanyelvemmel semmi baj nincs, nem több, nem jobb, mint bárki másé, de én történetesen nagyon szeretem és élvezem, hányféleképpen és milyen finomcsipkésen tud kifejezni bármit – és nagyon élvezem, hogy más nyelveken is meg tudom mindezt oldani. Összenézem őket, ízlelgetem, élvezem minden másodpercét az időnek, amit ezzel töltök.

Én nem gondolom, hogy a magyar zene vagy a magyar népdal valami roppant különleges volna – én történetesen nagyon-nagyon szeretem. És azt is mindig nagyon ízeset csettintve veszem észre és szívesen fogadom, amikor fülöncsípek benne valamely más nép motívumát.

Az én magyar őseim nem a Szíriuszról jöttek, nem különlegesek, nem csavarodik a DNS-ük és főleg nem különben, mint bármely más nép.

Az én magyar őseim pont azt tették, amit tenniük kellett.

Sem jobbak, sem különbek, sem magasabbak, sem szebb szeműek nem voltak másoknál.

Pont olyanok voltak, amilyeneknek lenniük kellett.

Az én magyar őseim nem hazudják azt, hogy három tenger mosta a határaikat, nem hazudják azt, hogy a jobbágyok is latinul beszéltek, nem hazudják azt, hogy szláv tengerben kellett embernek maradniuk – az én magyar őseim kiválóan elvoltak a pont ugyanolyan szomszédaikkal, sőt, még örültek is, ha jófajta szlovák ételt ehettek vagy durva román pálinkát ihattak. Dalaink ugyanazok voltak, ételeink ugyanazok voltak, a földünk is több-kevesebb átfedéssel, de ugyanazok. Ugyanúgy éltek, ugyanúgy öltek, öleltek, haltak.

Az én magyar őseimnek semmi szükségük nem volt semmiféle hamisított történelemtudatra.

Na de most itt vagyok én, épp ebben a bolond világban, és úgy látom, választanom kéne.

Mert magyarnak lenni lassan az egész világban annyit jelent, mint totálisan megbolondulni.

De én nem szeretnék nem magyar lenni.

És nem szeretnék teljesen megbolondulni se.

Kérem szépen, lehetne nekünk egy kis helyet kijelölni valahol?

Kiírnánk korrektül plakátokra, hogy ha ide jössz, vándor, vedd tudomásul, hogy mi nem azok vagyunk.

Mi egyszerűen csak mi vagyunk és szeretnénk végre jól érezni magunkat a nyamvadt bőrünkben.

 

 

 

Kalimpa

2015.06.21. 02:11 | törökmonika | 3 komment

Az ember bizonyos kor felett már igen nehezen köt barátságokat. Nagyon megnézi, kivel áll egyáltalán szóba, már ha egyáltalán bárkivel is. Ebben benne van jó pár évtized tapasztalat, meg az önvédelem is, persze.

Na de néha mégis úgy adódik, hogy hiába a nagy ellenállás, megtörik az.

Egyszerűen nem vagyok hajlandó tudomásul venni, hogy Kalimpa csomagol és elmegy és itthagyja az országot és minket, de legfőképp engem, mert most erről beszélünk, beszélek.

Most még abban sem vagyok teljesen biztos, hogy el tudok menni a búcsúbulira, mert akkor be kell menni, viselkedni kell, mosolyogni meg csacsogni, amikor az ember a legszívesebben bőgne.

Kurvarohadt felnőtt élet, hogy mindig viselkedni kell.

De és persze nincs is igazam, mert sose tudnék olyan bátor lenni, mint Kalimpa, én ugyan nem csomagolom össze a kutyámat, macskáimat, teknősömet, papagájomat, ja, és a gyerekeimet, nem járom le csöndben a hivatalos utat, nem intézek el mindent a legnagyobb kussban, nem találok ki magamnak új jövőt, új munkát, új álmokat, új életet.

(Zárójelben mondom, hogy Kalimpamama helyében sem lennék...)

Mondta ő, de csak úgy kalimpásan, legalábbis én nem vettem túl komolyan, hogy van egy ilyen ötlete, hát ráfaragtam.

Jó, tudom én, hogy nem lesz messze. Tudom én, hogy pont annyit fogunk találkozni, mint eddig, esetleg kicsit kevesebbet, de eddig se napi rutin voltunk egymásnál. Azt is tudom, hogy pont annyit tudunk majd fecserészni az interneten, mint eddig, én majd jókat röhögök az elkalimpálásain (olyan isten nincs, hogy eltaláljon minden szóban minden betűt a helyén), ő meg majd jókat szórakozik a mindannapi dilijeimen, már amikor odafigyel, na de azért nademár.

Pedig még annyi mindent meg akartam tőle kérdezni. És még annyi mindent el akartam mondani.

Jó, tudom én, hogy csak a postai irányítószáma változik, meg pár száz kilométer.

De nekem most nem jó.

Remélem, kívánom, akarom, hogy neki az legyen.

Kalimpa...