Nem ebben állapodtunk meg!

török_mónika_profilkép.jpg

 

A kettes sorszámú lányom lenyomott a gép elé és azt mondta, hogy írjak. Igaza van. Pár éve megjelent egy könyvem A nagy Ő címmel. És még mindig élünk! Ezt lehet itt nyomon követni.

Friss topikok

  • Weißkopf: @midnight coder: "Ők ki akartak lopni még pár száz milliót a magánegészségbiztosítókon keresztül a... (2016.11.30. 10:21) Hogyan kell meghalni
  • heptakontanonaéder: Mi megtartottuk a vegyestüzelésű kazánt is a gáz bekötésekor és begyújtásra a szar nyomdafestékes ... (2016.11.29. 01:21) Éhe a szónak
  • Diorella Queen: Nekem egy van, de simán felér hárommal. (2016.11.05. 19:34) Lányok, lányok, szép leányok
  • Diorella Queen: Én nagyon kedvelem az időseket. Bölcsek, nyugodtak, rafináltak és megvannak a saját kis játékaik. ... (2016.11.05. 19:30) A nagyszülők dolga
  • IgazságotMindenkinek: Mindenkit, aki egy gyereket megüt, börtönbe kell zárni! A bántalmazás elfogadhatatlan Tanarokbunei... (2016.10.28. 15:00) Útmutató az arányos testi fenyítés alkalmazásához

Hogyan kell meghalni

2016.11.29. 00:25 | törökmonika | 26 komment

grind1.jpg

 

Özv. V.B-né egy napon arra ébredt a Dél-Pesti - rossz nyelvek szerint: Dél-Tepsi - kórházban, hogy meghalt.

Érezte, hogy nem érez már semmit. Ez nagy megkönnyebbülés volt neki, mert egyrészt rohadtul fájt már a rákja, amelyik elharapózott benne, másrészt elég ergyán lett belekötve az infúzió, az is sajgott.

No, de ennek vége. Kiropogtatta tagjait, és hónapok óta először nyugodtan szétnézett a kórteremben. Körülötte csöndben haldoklottak az emberek. 

A reggeli vizit előtt, úgy fél hat felé jött a takarító személyzet, rugdosta a fém szemeteseket, csapkodta az ajtókat, de özv. V.B-nét végre először nem tudták a zajok felbosszantani.

Később jött Marika is, a középkorú, fáradt, táskás szemű, lestrapált és alulfizetett ápolónő, mindenkinek a szájába beledugta a hőmérőt, majd ugyanazzal a körrel ki is vette, leolvasás nélkül visszavágta az eszközöket a közösbe, az ajtóból még visszaordított, hogy mindjárt jön a kisvizit, mindenki tegye rendesen a köpenyét és a papucsát, mert a főorvos úr ma kiemelten rosszkedvű.

És jött a kisvizit, mindenkitől megkérdezték, na, mi a helyzet, majd a választ meg sem várva továbbment a slepp.

Meghozta a váltás a reggelit is, de özv.  V.B-né pont úgy nem nyúlt hozzá a némiképp feketepenészes szelet parízerhez és a száraz kenyérhez, mint más napokon, a túlcukrozott teát sem itta meg, így amikor a nővérke szó nélkül elvitte, csak megkönnyebbülést érzett.

A nagyvizitnél sem volt semmi gond, bár az egyik orvostanhallgató megemlítette, hogy mintha nyolcaskának kissé püffednének a lábai. A főorvos úr leintette, hogy ebben a korban ez természetes.

A délutáni látogatás is rendben lezajlott, özv. V.B-néhez nem jött senki, így nyugodtan figyelhette, miről beszélnek a szomszéd ágyakon. Semmiről, a szokásos.

Az ebédre rá se nézett, a délután kettőkor kitett, úgynevezett vacsorára (egy mackósajt és egy szelet szalvéta) szintúgy.

Este, lámpaoltás után órákig hallgatta, ahogy a szomszéd ágyon a Gizike - zöldséges volt valamikor, de csúnya köszvénye lett, aztán meg is fázott - kileheli a lelkét. A vészcsengő nem működött, meg hiába is működött volna, az a két ápoló, aki az egész kórházat ellátta, épp másik épületben tartózkodott.

Ez így ment napokig.

Özv. V.B-né az ötödik napon úgy gondolta, most már ideje tisztességesen meghalni. Összeszedte magát és valóban kissé már püffedésnek indult végtagjait, lemászott az ágyról és a mosdó felé vette az irányt. Egy nő holtában is nézzen ki normálisan, gondolta. Vitt magával fésűt, szappant, törölközőt, vécépapírt, bár gondolta, hogy ez utóbbira már nemigen lesz szüksége.

Kissé elfáradt már a folyosó végén - világítás sem volt -, amikor benyitott a zuhanyzóba, gondolta, leül kicsit. Már bánta, hogy nem hívta magával Gizikét, olyan jól elbeszélgettek volna itt lét és nemlét határán.

Itt találtak rá napokkal később.

(http://www.atv.hu/belfold/20161128-ot-napig-volt-egy-hulla-a-del-pesti-korhaz-mosdojaban)

 

 

Pár demagóg gondolat egy korosztályról

2016.11.17. 20:41 | törökmonika | Szólj hozzá!

13.5 milliárd forint ment el az '56-os emlékévre.
Azok, akik '56-ban fiatalok voltak, ma nyugdíjasok.
A magánnyugdíj-pénztárak lenyúlásával 3000 milliárdocskához jutott hozzá az állam.
A székesfehérvári stadionra 16 milliárdot költ az állam.
A felcsútit már nem mondom.
A Várba költözést sem.
A többit meg már nincs gusztusom mondani.
Nem mondom az iskolákat, óvodákat.
Mai hír: a magyarországi kórházak mindösszesen 60 milliárddal "tartoznak".
Az a legendás '56-os korosztály, amelyikről idén megemlékezünk, ma nyugdíjas és nagy valószínűséggel betegeskedik is, de valószínűleg van gyereke és unokája, akiket szeretne jó helyen látni (lakás, munkahely, iskola stb).
Nem lett volna méltóbb a megemlékezés, ha ezt a rohadt sok pénzt erre
a korosztályra költjük?

A nagyszülők dolga

2016.10.25. 00:15 | törökmonika | 2 komment

idosek-vilagnapja.jpg

 

Mert mi a nagymama dolga például?
Nyilván, hogy süssön fincsi sütiket, szobahőmérsékleten kössön és cuki meséket mondjon, jól lecsessze a szülőket, ha nem elég megértőek, üljön az ágyunk mellett, ha a szüleink épp nem érnek rá, mi pedig lázasak vagyunk, aztán meg el is lehessen neki mesélni mindent a konyha sarkában, amit másnak nem, és akkor ő is elmeséli majd, hogy 37-ben, amikor a Holdvilág-ároknál beleborultak egy fiatalemberrel az árokba...
És mi a nagypapa dolga?
Rengeteg. Először is biztosan megmutatja a féltve őrzött szerszámkészletét, a könyvtárát vagy az ügyes trükköket a ház körül.
Összenevet velünk, amikor valami csibészségen kapnak a szüleink, és talán még abban is segít, hogy kell levenni a lábáról a kiválasztottat.
Ha megkérdezzük a másodfokú egyenlet megoldóképletéről, feltolja a szemüvegét a homlokára és vágja, ahogy a matektanár soha. Vagy a kezünkbe nyomja az Obádovicsot.

A nagyszülő az olyan, hogy már van türelme, feltétel nélkül szeret minket, és már rég nem ideges attól, hogy mi lesz holnap, mint a szüleink, mert ugyan mi lenne.
A nagyszülő az olyan, hogy jókat lehet vele nevetni, aztán vagy ők alszanak el tévézés közben, vagy mi, de valaki biztosan betakarja a másikat.
A nagyszülő megnyugtatja a szüleinket, hogy nem kéne olyan nagyon pattogni egy bizonyítvány miatt - vagy mutassák meg az övékét?!
A nagyszülő az olyan, hogy ha megkérdezzük, akkor picit elréved, de elmeséli, hogy s mint volt a háborúban, vagy '56-ban, '89-ben - és megnyugtat, hogy ne aggódjunk, nagyon fog vigyázni ránk mindig, bármi történjen.
A nagyszülő olyan, hogy biztosan van a kamrában azért egy kis tartalék liszt, cukor, gyufa, tejpor.
A nagyszülő az olyan, hogy vág az agya, mint a borotva, ha el volnánk tévedve kicsit a nagypolitikában, bár hosszan, de tutira megmondja, mi a pálya.
A nagyszülő olyan, hogy tudja, miért kell vagy nem kell csinálni dolgokat - vagy a saját kárán tanulta meg, vagy neki is elmagyarázták a nagyszülei.

A nagyszülőnek egészen biztosan nem szerepel a munkaköri leírásában, hogy a másik nagyszülő gyerekét megüsse, rugdossa, ordítson vele. Nem csapja sem kézzel, sem zászlórúddal arcon, nem küldi el a kurva anyjába és nem hörög artikulálatlanul.

Aki mégis így tesz, nem érdemli meg a nagyszülő kitüntető címet.

 

 

 

Lányok, lányok, szép leányok

2016.10.11. 00:59 | törökmonika | 1 komment

neptanc.jpg

 

Nem nagy titok, aki ismer, tudja, hogy szekérderéknyi lányom van. Szám szerint három. Fiam is van, de ő már megszokta a helyzetet - nem is volt más választása szegénykémnek, egyszem férfiember, szívem csücske, akárcsak a többi.

Na de hogy a lányok.

Az tiszta sor, akárcsak az állatvilágban, hogy az ivarérettséget elérvén bizony nagyon-nagyon kerülgetni kell egymást. Amennyire csüngtünk anyucin, pont olyan intenzitással leszünk vele kritikusak, ellenségesek, agresszívek is olykor - aztán majd az egész megszelidül, csak idegrendszer kell hozzá meg idő. 

Ha az embernek három lánya van, az a fajlagos intimbetét-felhasználáson túl még egy csomó problémát is felvet.
Mert kinek van joga előbb használni a fürdőszobát. Kié a melltartó, a nejlonharisnya, a szempillaspirál. Ki mosogat, ki tereget, ki vigye ki a szemetet. Az egyik hippi, a másik konzervatív, a harmadik meg street dancer. Az egyik szeret beszélni, kurva sokat, a másik nem. Ki hagyta már megint bedugva a töltőt és hol a cigim.

Eddig még semmi újat nem mondtam a harcedzetteknek, maximum a fiamat lehet sajnálni, akit egyszerre négy menstruáló nő küld el boltba hisztériázva.

Hanem aztán jönnek a párkapcsolatok. Annak minden velejárójával. Félted a lányod, büszke is vagy rá, mert már olyan szép, nagy és okos. Különböző szimpatikus vagy meghökkentő fiatalemberekkel ismerkedsz össze. Mire végre megjegyzed a nevüket, már rég a trashben vannak. Ki mikor kit hozhat haza. Sunnyogások reggelente a fürdőszobában. Zavart nevetgélések a konyhában, idétlenkedés, egymás kerülgetése a nappaliban. Mire megtanulod, melyik mit szeret igazán ebédre, már a trashben... 

Nem könnyű, na.

Hanem amikor elérkezik a pillanat, hogy a legkisebb királykisasszony félrehív és azt mondja nekem, az anyjának, hogy szerinte azért nem kéne annyira ordítanom a párommal, de legalábbis legyek már figyelmesebb, mert a pasi is ember...
Amikor a másik félrehív és azt mondja, hogy kiszedné a szemöldökömet, mert így ne menjek már utcára a pasimmal, jobbat érdemel ennél... Amúgy vegyek fel valami normális göncöt...
Amikor félrehív a harmadik, és baromi okosan és tapintatosan helyreigazít egy vitában, erős felindulásban elkövetett mondatomért, mert az az idézet szerinte így és így van...

Na, olyankor nagyon jó dolog, ha az ember három lány anyja. Nagyon-nagyon-nagyon jó.

De azért leül kicsit cigizni, sörözni a fiával a kertben :)

 

 

 

 

 

Filléres

2016.10.10. 09:11 | törökmonika | Szólj hozzá!

006.jpg

 

Amikor a hatodik kerületi, Ó utcai társbérletből saját kecóba kerültünk a hatvanas évek végén a szüleimmel, és nekem saját szobám is lett, eleinte furcsa volt minden.

Elsősorban, hogy nincs gang. Nincs bandázás a srácokkal a hátsólépcsőn. Nincs szénhordás a pincéből. Nincs az a leírhatatlan hatodik kerületi hétvége-szag és érzés. (Mondjuk, az az egyetlen, ami nagyon hiányzik a azóta is, hogy imádtam az Operaház délelőtti próbáit hallgatni a szemben lévő hentes előtt üldögélve.) Hogy óvodába menet már nem ülhetek fel az Opera kőoroszlánjaira a reggeli kiflimet elmajszolni. Nincs a süketnéma házaspár a földszinten, nincs házmester és főleg nincs az udvar a porolóval, nem jönnek be a vurlitzeresek, nem jön a jeges, hát, inkább meg voltam ijedve én attól a nagy változástól -  egyetlen hétvége alatt össze tudtak pakolni a szüleim három bőröndbe, felültünk a kölcsön teherautóra azzal a három ággyal és egy szekrénnyel, ami volt, és már ott is találtam magam a világ végén kicsit túl, az ijesztőnek tűnő Újpesten, a még épülő Izzó-lakótelepen. Talán a mi házunk volt a harmadik vagy negyedik, még évekig zúgtak  ott a munkagépek, mire akkora lett, mint most.

De hát milyen a gyerek, persze hogy feltalálja magát, aztán később a szülei is, biztosan. Kialakulnak a rutinok. Jó, oké, nem volt ott már a Népköztársaság útja meg a Novhéttér szaladgálni - volt helyette ezer más érdekesség. A bicajozások a srácokkal. Bújócska a temetőben. Játszótéri bandázás. Lábtengó. Jó, oké, lehet, hogy normális kislányok babáztak, én történetesen szerettem focizni meg verekedni. Hát meg a Kiserdő. Mondták a szüleink, hogy oda azért ne menjünk, mert kábé hetente ölnek meg valakit, de persze emiatt is kötelességünknek éreztük, hogy menjünk, ők meg úgyis dolgoztak, egymásra voltunk bízva és viszonylag kevés vér folyt, de azt is letagadtuk utóbb.

Egy nagyon fiatal városrészben, egy lakótelepen, ahova fiatal házaspárok költöztek, rengeteg gyerek volt (meg bolt, meg óvoda, bölcsöde, iskola, fodrász, kozmetikus, könyvtár - most hadd ne én adjak tanácsot, mit kell építeni egy új településhez). A rengeteg gyereket, minket vasárnaponként tutira elzavartak otthonról, legalább annyi nyugalma legyen a szüleinknek. Minden ablakból dőlt a rántotthús szaga és szólt a tánczene. 

Hanem a hétvégék (ami csak a vasárnapot jelentette, mert akkor még nem volt szabadszombat) egészen biztosan azzal kezdődtek mindenhol, hogy a tényleg hullafáradt szüleink kiadták a napiparancsot.
És az én generációm bizony duzzogva levitte a szemetet az akárhanyadik emeletről is.

És felvitte a postaládából a Népszabadságot.

És egy teljes generáció - az enyém - nem értette, mit tudnak a szülők annyit olvasgatni rajta, mit vitatkoznak egymás között, kit érdekel, hülyeség.

És az iskolában, amikor mondta az osztályfőnökünk, hogy márpedig értelmes ember újságot olvas.

És a papírgyűjtések... Amikor apám lázasan túrta szét az általam összehordott halmot, hogy úgy emlékszik, valamelyik lapszámban benne volt a nemtudommi, azt nehogy elvigyem.

Akkor nem értettem, és még sokáig nem.

Most már igen.

Szájmenő

2016.10.04. 01:40 | törökmonika | 1 komment

 

szofosas2.jpg

 

Ha valamivel ki lehet zavarni a világból, az a fecsegés.
Ez nem túl nőies dolog a részemről, de ez van. Sminkelni se szoktam, de ez egy másik történet, szintén súlyos háttérrel. Azt majd máskor.
Anyám kezdte. Gyakorlatilag bármikor, amikor meglátott, kinyílt a szája – és be sem csukta addig, míg el nem menekültem.
A nagyanyáim se voltak kispályásak, mindegyik állandó szükségét érezte annak, hogy beszéljen hozzám.
Nulla esélyt adva bármiféle reakcióidőnek, tűnődésnek, válasznak.
Mondták és mondták és mondták.
Talán hét éves lehettem, már Újpesten laktunk a panelban, amikor rájöttem, hogy ha bezárkózom a vécébe, nem beszélnek hozzám. Szerintem észre se vették, hogy eltűntem órákra – nem én voltam fontos, hanem hogy beszéljenek valakihez.
Előtte, a hatodik kerületben, amikor négyen laktunk egy szobában és még kicsi voltam, egyszerűen bemenekültem az asztal alá és úgy tettem, mint aki süket (mert beszéltek hozzám, folyamatosan, kényszeresen.)
Szeretném az utókor számára világossá tenni, hogy picit is introvertáltabb embereknek ez maga a pokol.
Mert, ugye, senkit nem akarunk megbántani.
Udvariasan hallgatunk tehát.
De kurvára nem érdekel, mit mesélt a Manyika néni a boltban!!!
Számomra már egész pici koromtól kezdve a tőmondatok jöttek be.
Aztán a könyvek.
Ott csukom be, ahol akarom ugyanis.
Tényleg fizikai fájdalom a hozzám hasonló, kicsit is introvertáltabb embernek egy beszédkényszeressel együtt élni.
Fáj.
És állandó lelkiismereti válságot okoz.
Ami feldolgozhatatlan. Ki a fene akar olyan élethelyzetben létezni, ahol folyamatosan szarul érzi magát?!
Téged szeretlek, baszki, de NE beszélj folyamatosan hozzám...
Na?! Ezt hogy lehet kommunikálni jól? Várom a megoldásokat.

A négy gyerekemből kettő ilyen, kettő olyan lett.
Na, azzal a kettővel, aki ilyen, prímán elvagyunk hetekig is, háromnaponta elejtett tőmondatokkal.
A másik kettőt is imádom, de zsibbasztóak.
És akkor az ember időről időre szerelmes is lesz.
Amikor a drágámmal megismerkedtem, azt mondta, neki olyan jól esik, hogy végre az anyanyelvén beszélhet. Elhittem... Igen, mondták már, hogy naiv vagyok. Hosszan mondták.

Aztán megismertem az anyukáját is...

Valószínűleg van az az embertípus, akinek fáj, ha csönd van. Ha zenét hallgat, filmet néz vagy csak olvas. Azt neki kommentálnia kell. Hogy '29-ben, amikor a Holdvilág-ároknál felborult a motor. Vagy hogy épp zsibbad a lába. Vagy hogy most az jutott az eszébe épp...

És te sírhatsz persze, hogy dugulj már be egy kicsit, mert épp a Hamlet nagymonológja megy, és az kissé érdekesebb, mint a tiéd, nem fog leállni. Minimum, hog megkérdezi, most miért vagy ilyen.
Nincs jó válasz. Bármit válaszolsz, újabb szófosást generál.
Én ezt egyszerűen sem megérteni, sem tolerálni már nem tudom.

Egyszerűen nem hiszem el, hogy nincs kihez beszélniük egyébként. Annyi jó arc van az esztéká folyosóján, az utcán vagy a piacon. A boltban, a bárhol.
Hogy nem látszik rajtam, hogy rosszul vagyok harminc perc után?!
Nekem az nem beszélgetés, hogy ő mondja és mondja és mondja végeérhetetlenül, ha kinyitnám a számat, akkor felhördül, hogy ne vágjak ÁLLANDÓAN a szavába, tehát visszacsukom és hallgatom még harminc percig és tényleg a víz ver ki, zsibbadok és elkezd remegni a kezem.
MIÉRT csinálják ezt az emberek?

Egyszer felvetettem egy ilyennek, hogy próbáljuk ki az úgynevezett belső beszédet, miszerint megy az ember agyának az összes fogaskereke, de nem szennyezzük vele a környeztet – valószínűleg rövid volt a mondatom, mert elment a füle mellett. Beszélt tovább. Otthagytam. Szerintem nem vette észre azóta sem, mert még nem ért a mondat végére.
Ezeknek tényleg tökmindegy, csak jártathassák a szájukat.

De miért nem kíváncsiak sose a válaszokra?!

Amúgy sajnálom őket. Biztos valami gyerekkori beakadás a fejben. Én amúgy prímán elvagyok a gondolataimmal, nem érzem szükségét, hogy gereblyézetlenül mindenkire rázúdítsam, erőszakkal is akár.
Az kicsit bánt, de nem sokáig, mert kurva türelmes ember vagyok, hogy ha valamit válaszolok, az elsikkad. A szájmenők SOHA nem figyelnek a válaszra. Pedig pont az a két szó lett volna fontos. Amennyit én a számon ki szoktam préselni hetente. Na, arra a két szóra kéne figyelni.

Mindegy, úgyse hallják meg, mert beszélnek hozzád. Akkor is, ha magadra zártad a klotyó ajtaját.

Néha nagyon vágyom egy lakatlan szigetre. Néha?! Születésem óta.

 

 

 

 

Ifjabb Bayer vértanúsága

2016.09.09. 17:58 | törökmonika | 11 komment

Tényleg leírhatatlan, mit érez egy szülő, ha a gyerekét bántják.
Tudom, történetesen végigcsináltam már párszor.
Rettenetes.
És hát egészen biztosan számolnia kell szerencsétlen szülőnek azzal is, hogy ilyenkor mindig lesz egy-két jó fej alak, aki majd gúnyosan megkérdi, mégis mit keresett ott a gyerek, egy sör, mi, haha, nahát, majd nem ő vezet, mi, hehehe, mit csodálkozik.
Pedig az erőszakra semmiféle magyarázat nincs.
Az erőszaktevő nem azért ver meg vagy bánt valakit, mert az a valaki kockás ingben volt rossz helyen és rosszkor.
Nem volt rossz helyen és nem volt rosszkor ott. A kockás inge sem számít.
Sőt, még az sem, hogy ifjabb Bayernek hívják.
Na, eddig volt libsi megértős duma.
És akkor innentől picit sarkosabban.
Soha senki egyetlen kibaszott pillanatig nem engedheti meg magának azt, hogy valakit a származása miatt gyalázzon.
Nem.
Se cigányt, se zsidót, se magyart, se senkit.
Ifjabb Bayert nem cigányok verték meg, hanem rossz arc csávók.
Éntőlem bármilyen nemzetiségűek lehetnek, ilyet nem lehet csinálni.
Ez alapvető törvény.
Ifjabb Bayernek mielőbbi jobbulást kívánok - és tisztes távolságot az apjától, aki még az ő legszemélyesebb pofonjait is képes volt náci módon értelmezni.
Én, Bayer Zsolttal ellentétben nem vagyok náci.
Büdös libsibibsi vagyok.
És büdös libsibibsiként hiszem és tudni vélem, hogy ifjabb Bayer életét nem fogja a gyalázatos apja megkeseríteni.
Kívánom neki, hogy gyógyuljon meg minél hamarabb és kezdje el a tanulmányait.
Tanulja meg orvosként - bár szerintem tudja -, hogy az emberek szíve ugyanolyan színű.
És majd évek múlva, amikor felírja a receptet az apjának, kellő megértéssel paskolja meg a vállát.
Ifjabb Bayer még biztosan ismeri a törvényeket. Bocsáss meg az ellenünk vétkezőknek, amiként mi is...
És tiszteld apádat...
Mert ifjabb Bayeren kívül senki nem fogja.
Ifjabb Bayernek nagyobb gond az apja, mint ami történt.

(Azt kell gondoljam, a kommentelőim többsége nem olvasta Bayer Zsolt publicisztikáját az ügyről. Pedig én arra reagáltam.
Nem szívesen, de itt a linkje:
http://magyarhirlap.hu/cikk/65641/Az_elet_erteke)

Hogyan üldözzünk keresztényt?

2016.09.07. 09:49 | törökmonika | 155 komment

 

keresztenyuldozes1.jpg

 

 

A címben felvetett kérdés égetőbb, mint gondolja a kedves olvasó. Nem szabad a homokba dugni a fejünket. A keresztényüldözés mindennapjaink égető problémája – ha másból nem, onnan biztosan lehet tudni, hogy már államtitkárságot is létrehoztak ellene.

Ahhoz, hogy hatékonyan felvehessük a harcot a keresztényüldözéssel, kénytelenek vagyunk megismerkedni az ördöggel magával.

Keresztényt üldözni afféle népi sportnak, virtusnak számított a magyar történelem során. Ha kinyitjuk a történelem- vagy irodalomkönyveinket, gyakorlatilag semmi másról nem olvashatunk benne, mint hogy hazánk földjén rendszeresen és sportból üldözték a kereszténységet.

Most ne tessenek Koppány vezér tetemrészeire gondolni, haladjunk.

Keresztényt üldözni sokféle módszerrel szokás, a legjobban elterjedt az, hogy éjfélkor, a keresztúton, amikor a varjúhájat szedjük teliholdkor, akkor térdelőrajtból indulunk és üldözzük a keresztényeket.

Kedves népi szokás még, hogy szintén éjszaka megjelenünk a delikvens háza előtt fehér csuklyában, rágyújtjuk a pajtát és elégetünk egy keresztet, hogy a delikvens retinájába beégjen a látvány.

Szintén régies szokás, hogy máglyákra cibáljuk őket és családilag égetjük el őket, de ez a szokás mostanában már kezd kimenni a divatból.

Egy időben az is járta, hogy nagy hajókra szálltunk, találtunk és meghódítottunk teljes földrészeket, és ott, aki keresztény volt, azt nagyon üldöztük, egészen a rezervátumokig.

Az európai irodalom, különösen az angolszász vonal különös figyelmet fordított a keresztényüldözésre, akár Indiáról, akár más gyarmatról volt szó, az úgynevezett teaklubokban szerveződött aktív közösségek mindig lelkesen üldözték az ottani keresztényeket. Ha nem volt, vittek oda.

A nagyobb háborúkban, amelyekben a civilizált lakosság nagy része százalékosan is nagyon elpusztult, természetesen csak keresztények haltak meg – de hiszen ezért is robbantottuk ki őket.

A leghatékonyabb keresztényüldözés természetesen a kommunizmus éveiben zajlott, amikor annyira üldöztük a keresztényeket, hogy például párttitkár belőlük a lehető legritkább esetben lehetett, kénytelenek voltak más állásban meghúzni magukat. De persze nem voltunk ennyire bigottak – a mi keresztényünk azért még lehetett párttitkár, csak csöndben, a négy fal között.

Áttérve napjaink keresztényüldözésére: megállapíthatjuk, hogy a globalizáció mentén az egyetlen, valódi problémája az ma a világnak, hogy üldözik a keresztényeket.

Sajnálatos tapasztalat, hogy sem Észak- vagy Dél-Amerikában, sem Európában, sem Ausztráliában, sem másutt gyakorlatilag máshogy nem, csak az éj leple alatt lehet valaki keresztény, mert különben üldözik.

Nem véletlen, hogy Európa szívében, egy bátor kis állam ismét az asztalra csap és azt mondja, hogy elég volt a keresztények üldözéséből.

A XXI. században persze új formát öltött ez a tevékenység. Ma már gyakorlatilag minden technikai eszköz a rendelkezésünkre áll a keresztények üldözéséhez: tévé, rádió, internet, óriásplakátok. Vagy a Pokemon Go. Megyünk az utcán, és az app jelzi nekünk, melyik sarkon találhatunk egy rettegő, üldözendő keresztényt.

Közösségi oldalak százai buzdítanak a tevékenység kiterjesztésére.

Jellemző módon még a legnagyobb vallási vezető, bizonyos pápa is erőteljesen kifejti a nézeteit ma már szinte mindenütt.

Ilyenkor feltétlenül kapcsoljunk át a tévén a Vidám vasárnapra.

 

 

 

A pasim filmet néz...

2016.09.06. 02:58 | törökmonika | 1 komment

tevenezes.jpg

Gondolom, egyedül vagyok univerzumban, aki ilyen apró problémákkal kell megküzdjön időnként :)
Nem vagyok tévéfüggő, azt se venném észre, ha egyszer valaki kitenné a kuka mellé, de néha tényleg van valami alapmű, és akkor nem olyan nagy baj, ha itt ez az akármekkora izé (jó nagy egyébként, mert szarul látok).
Főcím, zene, felvezető címsorok.
Pasi leül, érdeklődve nézi.
- Ez jó? - kérdezi ártatlanul.
- Igen, nagyon - felelem én, mert még mindig nem vagyok eléggé felkészült.
- Akkor hozol nekem egy teát? Tudod, ahogy Kovács elvtárs szereti, édesítővel, forrón, tejjel...
- Jó, jó, de csitt, mert kezdődik.
- Nem akarlak zavarni. Nincs valami alma vagy banán?
- Nincs. Csitt.
- Hoztam volna, ha szólsz.
- Ezen utólag nem tudunk segíteni, csitt már. Itt teád.
- Ez ki?
- Meg fogod tudni, ha kibírsz még két másodpercet.
- És ez most ki?
- Dugulj már el, ki fog derülni.
- És ezt most miért mondta? Annak idején mi nem mondtunk ilyeneket...
- Kuss.
- Most miért beszélsz így velem? Na jó, hagylak tévézni. Kikísérsz?
- Nem.
- Jó, akkor maradok. Van valahol liszt meg élesztő?
- Baszki, filmet nézek.
- Nézzed, gondoltam, addig sütök valamit.
- Süssél.
- Hol a tepsi?
- A helyén?
- Csak ez van?
- Az. Amúgy elromlott a sütő.
- Ja? Megszreljem?
- Ne most.
- Ez most ki?
- Nem mindegy? Nem nézed.
- Jó, csak nem akarok itt hülyén ülni.
- Ez a főszereplő.
- Nagyon hasonlít Antonio Banderasra.
- Nem ő az.
- Biztos vagy benne?
- Kuss.
- Te, ez a faszi olyan hülyén vette be a balkanyart, figyelted?
- Maradj már egy kibaszott pillanatig csöndben, kérlek...
- Ez már a vége?
- Nem, most van a reklám, most mondd, mit akarsz?
- Jaj, hát én semmit, nézd csak a filmet.
- Jó.
- Nincs egy kalapácsod kéznél?
- Most?!
- Gondoltam, megigazítom ezt az ajtófélfát.
- Ne.
- De miért?
- Mert utána is tudod.
- Figyelj ide, azért ezek az amcsik tudnak valamit, nézd meg, hogy egy amerikai filmben hogy meg van csinálva egy üldözős jelenet...
- Csitt. Ez francia film egyébként.
- Jó, nem akarlak zavarni... Te, ez ki?
- Hagyjál már békén.
- Szörnyű, hogy ilyen ingerült vagy mindig.
(Ha három órás a film, akkor három órán keresztül így tovább...
De én már nem akarok nélküle filmet nézni.)

Volt osztálytárs...

2016.09.04. 13:55 | törökmonika | 7 komment

 

sachabaroncohen.jpg

 

 

 

 

 

- Szia, megismersz? Én vagyok az XY! Tudod, az általánosból! - Gyanakodva méregetem, amikor utoljára láttam, 130 centi lehetett, most széltében annyi. Igaz, én se lettem kisebb.
- Jaj, tényleg, elnézést, rossz a szemem.
- Hát igen, egyikünk se lett fiatalabb - udvarias kacarászások.
- És mi újság veled? Írogatsz még?
- Szoktam néha.
- És meg lehet ebből élni?
- Nem feltétlenül.
- És akkor miért nem kezdesz bele valami normális dologba?
- Nemigen értek máshoz. Ehhez se különösebben.
- Az életet meg kell tervezni!
- Aha.
- Nézd! - És már húzogatja is elő a fényképeket, rajtuk két gyerek jobbról, balról, szemből, Balatonparton, nappaliban a karácsonyfa alatt satöbbi. - Így kell ezt csinálni!
- Hát igen!
- Férjhez mentél végül? Tudom, sose akartál.
- Már elváltam.
- Jaj, olyan kis izé voltál mindig! Sose volt jó neked semmi! - Újabb fotó kerül elő, tisztességben duzzadt, ondolált 50-es csaj, rendben van teljesen, aki azt szereti. Ja, virágos otthonkában. - Mi sose hagynánk el egymást!
- Klassz. Helyes csaj. Mit dolgoztok?
- Ó, az asszonynak nem kell dolgoznia. Én megmondtam előre, hogy amig én vagyok a családfenntartó, az én asszonyom nem fog a kenyérgyárban robotolni!
- És te?
- Hát nem tudom, mennyi időd van, de azért elmondom. Az építőiparban kezdtem, de aztán gondoltam egy nagyot, mert váltani kell és a gyerekek is sokba kerülnek, átálltam a biztosításközvetítésekre.
- Biztosítás?
- Érdekel?
- Nem.
- Kár. Na, azért tedd el a névjegyem, jól jön majd neked egy befolyásos ismerős! - Elteszem udvariasan.
- És mit keresel itt vidéken?
- Itt lakom harminc éve.
- Ó, ennyire szar a helyzet? Hogy el kellett jönni Újpestről?
- Nehéz lett volna a kutyát levinni a negyedikről naponta hatszor sétálni.
- Kutya is van? Én megmondtam az asszonynak meg a gyerekeknek, hogy a kutya az vidékre való. Nálunk rend van és tisztaság. Mucikám minden nap felporszívózza mind a három szobát! Mert sikerült elcserélnünk egy háromszobásra! Hát igen, kemény életünk volt.
- Klassz azért.
- És nem rossz itt vidéken éni?
- Egyáltalán nem.
- De azért eljutsz néha moziba? Újság jár hozzátok?
- Aha.
- Te, és egyáltalán nem gondolsz már gyerekvállalásra?
- Már kevesebbet.
- Mellékállásban most elkezdtem ügynökösködni egy fantasztikus szerrel, talán kipróbálhatnád. Csodákra képes. És ne add fel! A remény hal meg utoljára! 
- Az.
- De tényleg! Próbáld ki! Neked most ilyen baráti áron megszámolom, ez az indulócsomag. - És már pakol is ki a Suzukiból.
- Szerintem hagyjuk ezt, tulajdonképpen nekem sietnem kell, meg nem is gondolom, hogy nekem ez kéne...
- Jó, tudom én, hogy vidéken nehéz az élet, de megegyezhetünk részletfizetésben is. Tényleg, tartasz haszonállatokat? Tyúk, disznó? Jól jön az a hideg téli estéken.
- Nem.
- Jaj, az elkényeztetett városi kislány... Hehehe. De mindig ilyen voltál, dacos! Semmit se változtál!
- Nem.
- Te, megadod a címedet? Mert, gondolom, a telefon az drága... Én múlt hónapban beköttettem az internetet, a gyerekek erősködtek, hát gondoltam, kerül, amibe kerül, ha már ennyire akarják. Hallottál már róla?
- Aha.
- Tényleg, azért fontold meg ezt az induló csomagot. És ha kell, bármikor hívj fel, akár egy utcai fülkéből is, visszahívlak, nekem ennyit megér, és kötünk egy jó kis biztosítást a házra. Vályogból van?
- Nem.
- Te, és mit szólsz ezekhez a migránsokhoz? Borzalmas, ami nap nap után történik. Komolyan mondom, alig merem kiengedni a lányomat az utcára.
- Hát... Nem gondolom.
- Nyilván kevés információ jut el hozzád. Figyelj, ne haragudj, nem akartalak ezzel lerohanni. Tudom, hogy másképp megy az idő itt vidéken. De hát híradót csak nézel!
- Soha.
- Kár. Sok érdekes dolgot tudhat meg az ember.
- Ne haragudj, tényleg mennem kell...
- Értem én, sok ez így egyszerre nektek itt vidéken. Azért ha véletlenül Pesten jársz, feltétlenül keress meg. Mucikám süt rántotthúst, jut ott mindenkinek.
- Kösz.
- Hát akkor... Szia.
- Szia.

Én is úgy érzem, hogy jót beszélgettünk.

 

 

 

 

Anya! Apa! Kezdődik!

2016.08.31. 21:34 | törökmonika | 1 komment

iskola_kozepkor.jpgMostanra már valószínűleg minden 18 (pardon: 16) év alattinak beleállt a görcs a gyomrába, már mindenki vadul kivasalta az ünneplőjét, megvetette az új táskát, tolltartót, izés füzetet, bigyós körzőt, pláneolyanos tornazsákot, jaj-de-ez-olyan-cikis tesicuccot, meg a kiegészítőket.
Az idén már tök olcsóból meg lehetett úszni, a rezsicsökkentés jegyében, ha mindenből új, akkor akár 80-90 ezer forintból is, hozsánna néked, NER.

Majd holnap megkapjuk a tankönyvcsomagokat is, melléjük a csekket, az se két fillér lesz, pláne, ha a gyerek nyelvet is tanul (miért ne tanulna?!), meglesz olyan 20-25 ezerből, van annak, aki el nem issza. Hozsánna néked, KLIK.

És ha már KLIK: hát veszünk az iskolának géppapírt, krétát, kifestettük az iskolát, a kerítését (lehetőség szerint szivárványszínűre), újrahúztuk a drótokat a falban, kicseréltük a villanykörtéket, visszaszereltük a kilógó konnektorokat, odaadtuk az alig használt monitorjainkat, laptopjainkat, televettük a klotyókat vécépapírral, szappannal, papírtörölközővel. Esetleg vettünk már padokat és székeket is, meg persze táblákat, térképeket, Mengyelejev-táblázatot és ami még kellhet a közoktatásban, ha már értünk van, hozsánna néked ismét, KLIK.

Akiknek nem volt szerencséje, már ma ájuldozhattak a hőségben az évnyitón, jobb helyeken összevonják ezt az első tanítási nappal - mert a szeptember elseje az szeptember elseje, kit érdekel, hogy csütörtök, és esetleg semmi értelme ennek az egésznek?! Rend a lelke mindennek.


Aztán majd elmegyünk az első szülői értekezletre, ahol monoton fejhangon eldarálják nekünk a tanév rendjét (megnézhető a neten), eléneklik a követelményeket (megnézhető a neten), elmondják, kik az új tanárok, kik az új osztálytársak, kik mentek el és hogy kéne egy nyílászáró-csere is, kérjük a kedves szülőket.

És a kedves szülő holnap reggel a kölyökkel együtt korán ébred, morcos lesz, és tudja, hogy ez mostantól rohadt sokáig így lesz, így hát ettől még jobban bedurcázik, kaotikus lesz minden iskola környéke, mert naná, hog első nap mindenki autóval viszi a gyerekét (ez később megváltozik), hosszan búcsúzik és zokog satöbbi.

Na de onnantól.

Becsukódnak az iskolakapuk, és holnap reggel nyolctól egy fél ország fog fellélegezni, hogy legalább napközben nem minket nyesztet a gyerek :)

Freedom, szülőtársak!!! Már majdnem olyan jó, mint amikor összepacsizunk, ha elindul a busz a gyerekekkel az egyhetes osztálykirándulásra!!!

(Nyilván most rendkívül sok, küldetéstudattól sújtott szülő fogja nekem elmondani, milyen hanyag és felelőtlen szülő vagyok. nekik most mondom, aztán nem foglalkozom velük: 1. a negyedik gyerekemmel játszom ezt végig, 2. pedagógus voltam, amig bírtam cérnával, 3. beszélgessünk majd a felvetéseikről úgy tíz év múlva :) )

 

 

Éhe a szónak

2016.08.25. 17:26 | törökmonika | 4 komment

 

szelszil_2010_10_3.jpg

 

Kinyitottam a postaládát, a szokásos utolsó felszólítások és irgumburgumok mellett "természetesen" legalább egy kilónyi reklámanyag volt még begyömöszölve.
Ilyenkor az ember nagy sóhajtással (és lehetőleg: kesztyűben, mert még mocskos is lesz a szar nyomdafestéktől) egyesével átbogarássza a szajrét még a kertben, nehogy valami fontos levél közöttük maradjon - aztán pont azzal a lendülettel dobja is ki egyenesen a kukába a paksamétát.
Kurvaanyáztam erőteljesen (igen, lovagkeresztre hajtok), nem túlságosan válogatva a szavaimat, hamar túljutottam az esőerdőkön - épp ott tartottam, hogy mi a radai rossebnek nyomtatják és terjesztik egyáltalán ezeket, ha nagyjából minden postaládára ki van írva, hogy oda semmiképp ne dobjanak be ilyesmit.
Mert ki olvas reklámanyagot?
És akkor rájöttem, hogy sokan :(
Akiknek tényleg életbevágó, hogy 100 forinttal olcsóbban tudnak mamuszhoz jutni (jó lesz az hideg téli estéken), vagy 8 forinttal olcsóbb krumplihoz, az se baj, ha a város túlvégére is kell utazni érte :(
Hogy nem mindegy, olcsóbb-e a csirkefarhát az izében, mint a bigyóban :(
Olyan idős ismerősöm is van, akinek se tévéje, se rádiója, újságra nem futja, a könyveit rég eladta már - de éhe van a szónak, hát ezt olvassa :(
És ez - bármekkora közhely is - elképesztően és elképzelhetetlenül szomorú dolog :(

 

Családmodell és étkezési normák a NER-ben

2016.08.05. 12:39 | törökmonika | 18 komment

 

burnbeer.jpg

 

A Magyar Kormánytisztviselői kar információs portálja megvilágosította az elmét.
Életszerű táblázatban, a rögvalóból ellesett pillanatokon keresztül foglalta össze Monspart Sarolta világbajnok tájfutó és Fekete Krisztina dietetikus, körülbelül mennyi a kalóriaigénye egy hatfős családnak.

A hat fő két nagyszülőből, két szülőből és két gyerekből áll, tehát a másik két nagyszülő már rég a temetőben, senkinek nincs szeretője és a kedves, aktív korú szülők nem vállaltak több gyereket, pedig fogyik a magyar, mint tudjuk – mondjuk, érdekes lenne tudni, hogy mennyi idősek a meglévő gyerekek, mert enyhén szólva is abszurd volna, ha a kisfiú például eleve 55 kilósan jön a világra, és ezt a súlyát élete végéig tartja.

A kiváló Láng Balázs színművész (magyarhangja: Tyrion nagyúr) így hitetlenkedett a táblázat láttán:
„A családban betöltött szerep (a nem családban élőknél is!) kilóra megy:
90 kg = nagymama
80 kg = nagypapa
(Mer' valahogy nagyanyó nem ügyel annyira a zsírégetésre, ezért nagyapó és apuci közöttire hizlalja magát.)
100 kg = apuci
60 kg = anyuci 
Mer' anyucira még a szülés után se kerül egy deka felesleg, nehogymá' apucinak elmenjen a kedve az újabb kis honpolgárok gyártásától! Noch dazu a szexuális élet állandó erőnléti edzésnek felel meg ilyen súlyú apucival, ha tisztességes és társadalmilag elfogadott misszionárius pózban "súlyzózik" vele anyuci.)
A gyermekek 40 kilogrammig nőneműek, majd 55 kilósan hímnemre váltanak, míg anyucik nem lesznek, egészen pontosan 5 kiló elteltével. Aztán persze jön a gyors öregedés: előbb nagyapókká érnek, majd (nyilván a korral erősödnek a feminin vonásaik) nagyanyóként folytatják, amíg fel nem hizlalják magukat apuci méretűre, hogy végre családot alapíthassanak.”

Ha végigfutjuk a táblázatot és bízunk a készítők szakértelmében, a következőre juthatunk körülbelül.
A NER ideális anyukája napja a következőkből áll: 2,5 órán át főz, 2,5 órán át mosogat egy családi ünnepi ebéd után,1 órán át korcsolyázik közepes tempóban, 50 percen át gimnasztikai gyakorlatokat végez, 1,5 órán át asztaliteniszezik, 50 percen át sífut 9 km/ h sebességgel,1 órán át kerékpározik 21 km/h sebességgel és 1,5 órán át lovagol.
Ez az igencsak sportos anyuka a nap végén megfáradva leülhet és odakiálthat a pincérnek, hogy főúr! A következőket kérem: 2 db gyümölcsjoghurt + 2 db abonett 1 db kefir gyümölcsös müzlivel 2 db gyümölcsturmix + 4 korpás keksz 1 adag csirkemáj roston főtt burgonyával, káposztasalátával 1 adag párolt tonhal foghagymás párolt zöldséggel + 2 dl gyümölcslé 1 adag pulykasült paradicsomos káposztával + 1 szelet barna kenyér 1 adag almás-zöldséges pulykaragú párolt barnarizzsel 10 dkg virsli saláta + 1 szelet barna kenyér.

Anyuka azért a pincérnek kiáltja ezt oda, mert másképp nem is volna érthető, hogy oldotta meg a rengeteg minden elkészítését két és fél óra alatt... Reméljük, az ételek sorrendjére azért majd ügyel és nem csapja el nagyon a hasát.

Mit csinál eközben apuci? Természetesen a 100 kilós apuci 2 órán át TV-t néz, 1 óra 45 percen át kártyázik a barátokkal, 2 órán át számítógépes munkát végez, 1 órán át javítja az autóját, 1 órán át fát ültet, 45 percig füvet nyír, 3 óra 20 percen át autót vezet, majd 50 percen át futballozik. Cserébe ő is betolhat egy rövid menüt: 1 db tükörtojás + 1 db zsemle 2 dl kefir + 5 dkg kenyér + 15 g margarin 5 dkg körözött + 1 szelet barna kenyér retekkel 1 szelet kenyér margarinnal + 5 dkg sonka-szalámi  + 15 dkg paprika 1 adag gombapörkölt durum tésztával és salátával 1 adag tökfőzelék baromfi virslivel + 1 szelet barna kenyér 1 adag sertéssült lencsefőzelékkel végül desszertnek 1 adag halászlé, túrós tésztával. A végén jólesően megcsapkodja a hasát és megállapítja, hogy na, azt a 15 g margarint, azt nem kellett volna...

Apuci és anyuci fejében tán megfordul, hogy mégiscsak áldozni kell a házastársi kötelezettségek oltárán (nincs is jobb egy kiadós ebéd utáni kufircolásnál), de nem lehet, mert a szomszéd szobában nagymama épp keringőzik 1,2 dkg gyümölcsös pite reményében, míg nagypapa viszont tapétáz, hogy hozzájuthasson végre egy adag székelygulyáshoz csirkéből + 1 szelet barna kenyérhez végre.

Persze a gyerekek se restek, nem elég, hogy órákig sétálgatnak a nagyszülőkkel, zongoráznak, vasalnak, plázáznak, teniszeznek, vívnak, kézilabdáznak, majd még épp odaérnek a táncórára (nyilván örökölték nagymamájuk rongyláb janiságát), esetleg szánkóznak, vonaton ülnek vagy éppenséggel egy építkezésen segítenek, ahová biciklivel érkeznek.

A Nermzeti Együttműködés Rendszerének ideális családjához most már csupán egyetlen kérdésünk van: senki nem dolgozik?! Akkor miből telik arra a rohadt sok barna kenyérre? Margarinnal ráadásul?!


http://mkk.org.hu/node/82

Energiaegyensúly-táblázatok családoknak



Kcal

Nagymama 90kg

Nagypapa 80 kg

 

Fizikai aktivitás

Elfogyasztott étel

Fizikai aktivitás

Elfogyasztott étel

200

1 órán át porszívózik

 

1 db korpás zsemle + 1,5 dl 1,5%-os tej

45 percen át avart söpröget

1 db korpás kifli + 1 db túrókrém

250

 2 órán át keresztrejtvényt fejt

2 közepes fürt szőlő (40 dkg) + 3-4 szem dió (2 dkg)

 2 órán át mesét olvas az unokájának

 

1 db zsemle, 4 dkg sovány sajt paprikával

300

1 órán át port törölget

 

5 szem konyakos meggy

 30 percen át úszik

 

1 db kifli margarinnal + 2 szem szilva

350

45 percen át keringőzik

1,2 dkg gyümölcsös pite

 1,5 órán át tapétázik

1 adag székelygulyás csirkéből + 1 szelet barna kenyér

400

1,5 órán át sétál és kirakatot néz

6,5 dkg mogyoró

1,5 órán át segít a házi munkában

1 adag sült csirkemell rizi-bizivel, uborkával

450

1 óra 15 percen át veteményez

2 szelet kalács + 2 pohár sovány kefir

1 óra 15 percen át autót mos

1 adag csirkepörkölt zöldborsó főzelékkel

500

 2 órán át sétál az unokájával

22 dkg tejszínes fagylalt

3 órán át horgászik

1 adag spenót tükörtojással, főtt burgonyával

600

2 órán át almát szed

10 dk g -1 tábla - csoki

80 percen át túrázik

1 adag töltött káposzta + 1 szelet barna kenyér

Kcal

Édesanya 60 kg

Édesapa 100 kg

 

Fizikai aktivitás

Elfogyasztott étel

Fizikai aktivitás

Elfogyasztott étel

200

 2,5 órán át főz

2 db gyümölcsjoghurt + 2 db abonett

2 órán át TV-t néz

1 db tükörtojás + 1 db zsemle

250

2,5 órán át mosogat egy családi ünnepi ebéd után

1 db kefir gyümölcsös müzlivel

1 óra 45 percen át kártyázik a barátokkal

2 dl kefir +                  5 dkg kenyér +          15 g margarin

300

 1 árán át korcsolyázik közepes tempóban

2 db gyümölcsturmix + 4 korpás keksz

2 órán át számítógépes munkát végez

5 dkg körözött + 1 szelet barna kenyér retekkel

350

 50 percen át gimnasztikai gyakorlatokat végez

1 adag csirkemáj roston főtt burgonyával, káposztasalátával

1 órán át javítja az autóját

1 szelet kenyér margarinnal + 5 dkg sonka-szalámi  + 15 dkg paprika

400

 1,5 órán át asztali- teniszezik

1 adag párolt tonhal foghagymás párolt zöldséggel + 2 dl gyümölcslé

1 órán át fát ültet

1 adag gombapörkölt durum tésztával és salátával

450

50 percen át sífut 9 km/ h sebességgel

1 adag pulykasült paradicsomos káposztával + 1 szelet barna kenyér

45 percig füvet nyír

1 adag tökfőzelék baromfi virslivel       + 1 szelet barna kenyér

500

 1 órán át kerékpározik 21 km/h sebességgel

1 adag almás-zöldséges pulykaragú párolt barnarizzsel

3 óra 20 percen át autót vezet

1 adag sertéssült lencsefőzelékkel

600

1,5 órán át lovagol

10 dkg virsli saláta + 1 szelet barna kenyér

50 percen át futballozik

1 adag halászlé, túrós tésztával

Kcal

Leánygyermek 40 kg

Fiúgyermek 55 kg

 

Fizikai aktivitás

Elfogyasztott étel

Fizikai aktivitás

Elfogyasztott étel

200

3 óra 35 percen át vasal

1 db túró Rudi + 2 dl gyümölcs-lé

2,5 órán át utazik a vonaton

1 vékony szelet kalács + 1 kefir

250

2 óra 50 percen át zongorázik

1 db túros batyu teával

0,5 órán át fut 9 hm/h sebességgel

1 db hamburger

300

5 órán át tanul

10 dkg aszalt gyümölcs

3 óra 50 percen át DVD néz

2 dl banánturmix + 0,5 db kifli

350

3 órán át

vásárol

plázában

1 adag natúr csirkemáj burgonyával, salátával

 

4 óra 10 percen át számító-gépen játszik

1 db kakaós csiga             + 1 db joghurt

400

2 órán át teniszezik

7 dkg túróval töltött paprika, + 1 db magvas zsemle

1 órán át barkácsol

2 dl tejes kávé, + 1 db szemle, + 5 dkg felvágott, + 10 dkg uborka

450

1 óra 15 percen át vív

1 adag lecsó krinolinnal + 1 szelet barna kenyér

1,5 órán át kerékpározik 15 km/h sebességgel

1 nagy adag sültburgonya

500

1 óra 10 percen át kézilabdázik

1 pár virsli mustárral + 1 szelet rozskenyér + 1 db alma

1 óra 45 percen át segít az építkezésnél

1 db Big Mac szendvics

600

2 óra 15 percen át táncedzésen vesz részt

1 adag palócleves + 2 db almás palacsinta

1,5 órán át szánkózik

1 adag frankfurti leves + tejberizs

 

Az összeállítást egy hattagú család részére, adott testsúllyal

Monspart Sarolta világbajnok tájfutó és Fekete Krisztina dietetikus készítette

egy korábbi OEFI kiadvány számára.

 

 

 

Honfoglalás

2016.07.31. 02:19 | törökmonika | 355 komment

honfoglalas2.jpg

 

Jött ide egy népcsoport valahonnan a fenetudjahonnából.

Megérkeztek, lecuccoltak, jól átbaszták a már itt élőket (fehér ló, Szvatopluk), aztán kajánul vigyorogva még picit próbálták végigrabolni a már-már civilizált városokat, csak aztán levágták a fülüket és hazazavarták őket.

Nem sokkal később megjöttek a rokonok és végigdúlták a vidéket, ameddig hegyekbe nem ütköztek. Ezen nagyon fel voltak háborodva az épp csak lecuccolók, de még így is meglepte őket, hogy másodszor is visszajöttek a rokonok és így kő kövön nem maradt.

Behívtak akkor csomó rokon népet letelepedni, mert kínos volt az emberhiány (kunok, besenyők, jászok). Amikor ez a kínosság nagyon ott volt, akkor saját maguk mészárolták le őket.

Tényleg csak háromszor kellett pislantani, máris jöttek a további rokonok és Mohácsnál konkrétan megszüntették az addig sem létező valamit.

Amúgy elég sok ideig nem kezdtek vele semmit, még sok-sok évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Gárdonyi szívszorítóan megírja az Egri Csillagokat, ami igen szép regény, csak a történelemhez van elég kevés köze, de imádjuk.

Hahó, csak szólok, hogy a büdös Habsburgok küldték haza a gaz muszlimokat.

Akik addigra felépítették a közigazgatást, az úthálózatot, a vízvezetékeket, hozták a krumplit, a paprikát, paradicsomot, tulipánt, fürdőket, meg mindent, ami még eszünkbe juthat a Brian életéből.

Nem kellett marha sok időnek eltelnie, és ez a hős nép nagyon felháborodott a nemtudommin és kirobbant a forradalom, azt jól leverték, naná, ki a fenének hiányzik, aztán igen szép szar műdalok születtek Rózsa Sándorról és a szegény magyar betyárokról.

És még nem vagyunk a végén.

Mert még ezen is annyira rettenetesen felháborodott ez a nép, amelyik bevallottan átbaszással szerezte a jó kis fődecskét, hogy gyorsan megint nagyon öntudatos lett és ismét szabadságharcba kezdett, amelynek kapcsán gyorsan ellopták a koronát, jól meghalt egy csomó ember és semmi eredménye nem lett.

Jó, hát jött egy faszi, mindenki utálta, addig-addig dumált, míg csak lett ez a szar monarchia, lett Budapest, felépült az egész ország.

A nép, amelyik jól átbaszta az ittélőket azzal a fehér lóval, innentől matricázza az autón, hogy Nagymagyarország, meg három tenger (sose volt).

Innentől nagyjából mindenkinek világos persze a sztori, sikerült kirobbantanunk az első világháborút (ja, kérem, ha három tenger mosta, akkor ő is a miénk), a másodikban is igen faszán szerepeltünk, gratulálok is mindenkinek.

Persze, időnként jöttek ismét a rokonok, akiket időnként szeretünk, időnként nem, és most köszönünk mindent neked, Orbán Viktor, tényleg nagy államférfi vagy, ekkora kis szarkupacból, mint ez a Magyarország, tényleg megint sikerült a lehető legszarabbat kihozni.

Kérem a történész kollegák megértését a némiképp laikus összefoglalómért.

Hát, tényleg, egy sikertörténet.  Csak nem nagyon.

 

 

 

· 1 trackback

Néhány keresetlen szó az emberemről

2016.07.26. 00:58 | törökmonika | 11 komment

Szögezzük le, én baromira bírom a csávót.
De azért még engem is meg tud lepni néha, pedig nem cserepados voltam soha életemben.
Egészen elképesztő dolgokat tud művelni.
Fogja magát, és amikor nem vagyok otthon, kirohangál hozzánk a tanyára és főz a gyerekeimnek...
Bármelyiket bárhonnan hazahozza, illetve elszállítja bárhova.
Ha mozgalmi dolog van, akkor természetes, hogy jön, mint kipróbált 17-es veterán.
Aztán persze nyomkodja a tévét és hülyébbnél hülyébb filmekre kapcsol.
Lebassza bármelyik lányom bármelyik barátnőjét, miért nem mosogat el maga után - én sose merném. Az eredmény persze ugyanaz, na de az idea!
Elégedetlenkedik és zsörtölődik a fiammal, aztán hosszasan beszélget vele a napelemes technológia felszerelési nehézségeiről.
Bármikor bármelyik hülyegyerekem gondját megoldja.
Folyamatosan beszél, de azért odadugja a kezükbe a zsebpént, amit nem utasítanak vissza.
Ha bármelyik hülyegyerekem kiejti a száján, hogy szereti a tejszínhabot, másnap tele lesz a hűtő vele.
Négyeském haverjai az ő tortája miatt is jönnek szülinapozni.
Összevesztem minap négyeskével, mert... szóval benne van a korban, persze, hogy összevész az ember egy 14 éves nőpalántával.
Hát nem odapattant és melléállt?
A fenébe.
Lassan vele fogják megbeszélni a párkapcsolati problémáűikat. Illetve nem is lassan...
Én már nem látok elég jól, éjszaka nem szívesen vezetek. Simán kitépi a kezemből a kormányt és bárhová, bármeddig letolja a verdát. Oké, nyolcvannal, fékezgetve, a leállósávban - de azért nem volt olyan rossz hajnalban Velencében lenni.
Ha belém ennyi vitalitás szorult volna, nem itt tartanék.
Talán a pacal, az lehet a nyitja a dolognak.
Mert azt szereti.
Jó, oké, elfelejti, hogy születésnapjára direkt csak neki csináltam meglepetéspartit és pacalt - viszont ő mosogatott el.
Az is oké, hogy szarul mosogat.
Az első és egyetlen ember, aki kiveszi a kezemből a mosogatószivacsot vagy a mosogatógépet, hogy ne izéljek már.
Még soha senkinek nem jutott eszébe anyámon kívül.
Az egyetlen, akinek ha hajnali háromkor  azt mondom, hogy basszamegakurvaúristen, megint beázik a tető, akkor szó nélkül jön és kitalálunk valamit és nagy röhögve meg is csináljuk.
És nem mondja, hogy én vagyok a hibás.
Mellette nem kell kis ótvar amőbának éreznem magam.
Azt hiszem, ez az ember mintha szeretne engem.
És én sem érzem teljesen érzéketlennek magam :)

https://www.youtube.com/watch?v=TqXgnTJAya4





1911. július 7.

2016.07.07. 21:58 | törökmonika | Szólj hozzá!

1911. július 7-én már teljesen nyilvánvaló volt, hogy valami nagy-nagy háború készül Európában, ám ezzel Hajdúböszörményben nem foglalkozott az anya, aki aznap szülte meg Ilona lányát, Holczer Ilonát.

Az uradalmi jószágtiszt lánya hamar Pestre került, de nem sokat tudni róla - azt azért igen, hogy 1940-ben megszülte a lányát, Ilonát, Nagy Ilonát. Arról is csak pletykák vannak, miért volt olyan sietős onnan eljönnie. Mindenesetre Pesten kitanulta a cipész-szakmát és elhelyezkedett, később férjez is ment.

Amikor a kislány később kérdezősködni kezdett, a nagypapa, az unitárius lelkész, akinek még kilencven éves kora fölött is dús volt a haja és minden foga a helyén volt, azt mondta, Ilonkám, én csak annyit tudok, hogy anyukádék esküvőjén már te is ott voltál.

Holczer Ilona férje Nagy Béla volt, akiről biztosan lehetne sokkal többet is tudni, ha valaki nagyobb energiákat ölne bele, nagyon szerelmes lehetett,volt ott valami előző házasság is, mi másért alakult volna így az életük. Abba már a sors rontott bele, hogy Nagy Bélát - akiről kéne sokkal többet tudni - nem csupán a zsidótörvények gyötörték, de a cukorbaj is. Meghalt igen fiatalon, már 37 évesen. Vagy az egyikbe, vagy a másikba, ki tudja ezt utólag eldönteni már.

Nem sokat tudok Holczer Ilonáról. A Dob utcában élt, a Király utcában volt kis suszterműhelye, iparosbálokba járt, élte a világát, nevelte a lányát, ahogy lehetett akkor.

Amennyire tudom - sose mesélt róla, ez korosztályos sajátosság - bekerült persze a gettóba, de előtte még elküldte a lányát, a kis Ilonkát, a Pötyit Svájcba, baja ne essék. Nem is esett, csak magyarul felejtett el teljesen, mire hazatérhetett épségben, egészségesen. Addigra Holczer Ilona férjez ment újra, mert kellett a biztonság.

Ezt persze már megírtam egyszer, csak idézgetem magam. Így szól.

Őrizgetek egy levelezőlapot. Rajta a szöveg előregyártott. A dátum 1939.Élt Budapesten egy cipészmester, akinek kicsiny boltja volt. Ez ismerős, nagyanyámék is ilyet vittek, amíg ki nem öregedtek belőle, a Király (majd Majakovszkij, később ismét Király) utcában.

Dohos, félhomályos helyiség volt, húszas évekbeli tálalóval. Sosem értettem, miért van az ott, de nagy néha, amikor valami neves, békebeli kuncsaft érkezett, nagyanyám kinyitotta az enyv gőzétől ragacsos üvegajtót, és picinyke poharakat vett elő. Rózsaszín tálcára tette őket, mindig hármat, teletöltötte saját készítésű snapsszal, amelyre felettébb büszke volt. Ünnepélyesen vitte nagyanyám, a vidéki kislányból terézvárosi úrilánnyá, majd cipészfeleséggé  avanzsált  apró, gömbölyű asszony, vitte hátra, ahová csak a kiváltságosok  léphettek be.
A műhely kaptafákkal, faszegekkel, ragasztótól mocskos edényekkel volt tele, de hamar került a vendégnek forgós szék. A felsőrész-szabó asztal alól húzták elő - ott lakott az, mióta a cipészfeleség egyetlen lánya úgy döntött, mégsem lesz zongoraművész. Erre ült a neves vendég, félhomályban, a művészszékre, s hörpintgette, szájában  forgatva,  az aromát, míg cipőjére - békebeli bőrtalppal - új sarok került. A levelezőlap gazdájánál, Klein cipészmesteréknél sem lehetett másként; talán snapsz helyett ürmöst kínáltak. És keveset beszélgettek ott a műhelyben: mennie kellett a munkának, haladnia. Arra ott volt a kocsma, ahová munka után az iparosemberek beestek, semmi komenistapárt, de kőkemény szocdemezés, éjfélig.

Aztán kapupénz és harisnyában osonás a csúszósra kopott bérházlépcsőn.Klein úr persze nem mindenkit vezetett be a műhely mélyére. Volt, akinek odakint kellett megvárnia  a cipőt, féllábon, az  ajtófélfának  támaszkodva. És volt, akit Klein úr kiértesített. A kuncsaftok reggel belenéztek a postaládájukba, nicsak, megjött a suszter levele, ugorjál már be, te asszony, délután.És az asszony ment, villamosra nem szállt, kevés a pénz. Ment végig a körúton meg a Király utcán, és látta, égnek már a lámpák, s a fiúk a téren rúgják a focit - nem igazi bőrt, de jó az -, hátracsapva a sildes sapkát, míg anya haza nem jön a moziból, ahová  takarítani jár. És az utcán itt-ott már látni plakátokat horogkereszttel, a sarkon a rikkancs valamit ordít, de rettenetesen,  Lengyelországról és a Harmadik Birodalomról, meg a tőzsdéről.

De az asszony nem ér rá a politikára, megy a cipőért Klein úrhoz. Mert ha Klein úr kiértesít, akkor a cipő készen van, és éppen a kialkudott összegbe kerül, egyetlen fillérrel se többe.Aztán az történt, hogy Klein úr lapja visszajött egy napon. Címzett ismeretlen. Először csak egy jött így, aztán egyre több, majd a kuncsaftok is elmaradoztak. A focizó fiúkat behívták katonának, a kapust munkaszolgálatra, akárcsak apját, a handlét. A szomszédok estelente sugdostak a gangon, hogy el kéne innen menni, de hát hová. És eljött az a nap is, amikor Klein úr nem küldött többé értesítést. A bolt bezárt, nem javítottak több cipőt, később bomba is érte tán a házat. De a tulajdonosokat akkor már szétfújta a sors. Lehet, elérték az Amerikába tartó hajót, összerakott pengőikből telhetett rá, kettejüknek nem sok az. De lehet, hogy nem. Klein úr és a többiek nem küldtek többé sem ünnepi lapot, sem egyéb üdvözletet. Talán csak ez maradt utánuk: pár kitöltetlen levelezőlap 1939-ből - és néhány sarkalásra váró cipő.

Holczer Ilona élete végéig kitartott az új férje mellett, akit csak Gyula barátomnak szólított és akit én nem nagyon szerettem. 

Nem szerettem a dohos Dob utcai lakás szagát, nem szerettem a kis műhelyt, nem szerettem, hogy olyan feszült anyámmal a kapcsolat, de aztán Gyula barátom is meghalt, anyám összeköltözött Holczer Ilonával, az anyjával és Szentendrére is utánunk jöttek, mert addigra volt már négy gyerekem.

Márpedig itt női ágon az öröklődik, hogy mindenkinek meghal a férje korán és csak egy lánya van. Csak megszegtem a hagyományt.

Nem szerettem a Dob utcai lakást, mert tele volt titkokkal. Olyasmikkel, amit soha nem mondtak el. Még nekem sem. 

Most már itt állok nélkülük és az atyúristen se fogja nekem megmondani, ki volt a Giza néni, ki a Gyuri bácsi, mit művelt az Iván nagybácsi, miért kellett utálni az Ida nénit és miért nem játszhattam a vitrinben lévő roppant ronda, fájós fogú porcelán kiskutyákkal. Hogy miért volt keresztelője is, alámerítkezése is anyámnak is, nekem is, hova tűntek a papírok, miért nem mond senki semmit, mitúl akartak annyira megóvni, ha úgyse tudtak..

Meg hogy miért utálta egymást annyira Holczer Ilona és Trnkóczy Rozália, a két nagyanyám.

Sose fogom megtudni már.

Kicsi volt és gömbölyű, döcögősen nevetett, nagyon meleg, barna gombszeme volt és ma lenne 105 éves.

Halála előtt nem sokkal elmesélt egy történetet, ami után őszintén kitört belőlem a sikoly: Dédike? Ezt miért nem tudtad volna a sírba vinni magaddal?

Anyám, mikor elmeséltem neki, csak legyintett. Hagyd csak, mondta, mindig nagy színésznő volt.

Kamaszkorától írta a naplóját folyamatosan.
A halála előtti egy hétben laponként égette el 93 év emlékét, pedig azt ígérte, rám bízza, mert valamennyire én is tudok írni, látja, hogy viszi valaki tovább a vonalat.

A nagyanyám. Holczer Ilona.

 

 

Feljegyzések a nyárból I.

2016.07.05. 23:54 | törökmonika | Szólj hozzá!

hrvatska.jpgimg_3383_2.JPG

 

 

Hogyan asszimilálódik egy elkényeztetett újságíró csaj a tengerparti falu népességébe?

Állj meg az autóval, majd mindenkinek köszönj - a saját anyanyelveden. Ez tuti módszer, hogy ne akarjanak veled beszélgetni a továbbiakban. Miről is kéne?!

Adj pár csokit a kirajzó gyerekeknek, simogasd meg a hajukat - ez nem fog nehezedre esni.A ház előtti padokon üldögélő nénik és bácsik ekkorra már úgyis tudják a lábméretedet és a csípőbőségedet is.
Ekkor bassz oda az előítéleteknek és szép komótosan húzz elő a csomagtartóból egy fűkaszát, egy ütvefúrót, egy teljes szerszámoskészletet és egy kerti öntözőrendszert.
Vágd a hónod alá lehetőleg egyszerre mindet, majd peckes léptekkel (nem, nem rogyadozunk! Ki lehet bírni azt a pár métert!) vonulj be a kecóba.
Onnantól fütyöréssz hülye nótákat.
A siker garantált.
Már meg is jelent Pavel bácsi és megolajozta (még egyszer) az autóbeálló sínjét.
De süteményre ne számítsanak vagy komatálra.
Viszont kiválóan ütvefúrok. Ha kell, vasárnap reggel is

 

 

Az Úr visszaír

2016.06.16. 21:36 | törökmonika | 16 komment

 

ns_gera.png

 

Kedves fiam, Németh Sándor!

Megkaptam leveled, amelyben arra kérsz, hogy minden erőmmel legyek a magyar válogatott mellett.
Én megteszem, ami tőlem telik.
Ugyanakkor tájékoztatlak, hogy naponta több százezer levelet kapok másoktól, más országokból is, így meg kell értsd, ha kívánságod nem azonnal teljesül, ha teljesül egyáltalán.
Tudod, édes fiam, nekem mindannyian ugyanolyan gyermekeim vagytok, csak hát van, aki jobban, van, aki rosszabbul sikerült. De kedvesek vagytok a szívemnek mind.
Igyekszem tapintatos lenni most veled.
Lehet, összekeversz a Mikulással, bár ő is csak röhögni szokott a sok pokémon-kívánságon.
Viszonylag ritkán érek rá, hogy az egész univerzum navigálása mellett olyanokkal foglalkozzam, hogy bevetődjek egy tizenhatoson belülre, vagy kivédjek egy jól megsózott szabadrúgást. Nem, nem fogok potya tizenegyest intézni és nem változtatom meg a lesszabályt sem.
Amit te kérsz, az énnékem pont ugyanolyan, mint amilyeneket a tábori lelkészek kértek, hogy áldjam meg a fegyvereiket, hogy azokkal jól lemészárolhassák a többi gyermekemet.
Nem fogom.
Intézzétek ezt el magatok között. Utána beszélgetünk.
Ugyanitt szeretném felhívni a szíves figyelmedet arra, hogy nem a főnököm vagy, hogy bármire megkérj/utasíts, hanem épp fordítva.
Vicces lenne, ha minden másodosztályú darts-csapat hozzám fordulna, csak ők találják telibe.
Nem mintha nem próbálnák.
No, te is próbáld.
Gera Zolit üdvözlöm. Majd felnő ő is egyszer, remélhetőleg. Benne még bízom.
A Teremtőtök

 

A memóriazavaros macska

2016.06.15. 01:46 | törökmonika | 5 komment

 

gorenyke_visszanez.jpg

 

 

Ül, úgy tesz, mintha ott se lenne. Megvárja, míg kinyitom a konyhaajtót, huss, berohan, boldogan nézi, mit lophatna.
Mondom neki, sicc már, nem szabad bejönni.
Visszanéz, szinte mondja: ja?! Nem tudtam, bocs.
Kimegy.
Odafordulok a hűtőhöz.
Berohan, boldogan nézi, mit lophatna.
Mondom neki, sicc már, nem szabad bejönni.
Visszanéz, szinte mondja: ja?! Nem tudtam, bocs.
Kimegy.
Mosogatni kezdek, így kénytelen vagyok levenni a szemem róla.
Berohan, boldogan nézi, mit lophatna.
Mondom neki, sicc már, nem szabad bejönni.
Visszanéz, szinte mondja: ja?! Nem tudtam, bocs.
Kimegy.
Magamra csukom az ajtót, fenébe a focimeccsel, a gyerekekkel, atomháborúval, bármivel.
De egy pillanatra muszáj kimennem. Résnyire kinyitom a konyhaajtót.
Berohan, boldogan nézi, mit lophatna.
Mondom neki, sicc már, nem szabad bejönni.
Visszanéz, szinte mondja: ja?! Nem tudtam, bocs.
Kimegy.
Visszacsukom az ajtót. Kisvártatva kopognak a bejárati ajtón. Kimegyek.
Berohan, boldogan nézi, mit lophatna.
Mondom neki, sicc már, nem szabad bejönni.
Visszanéz, szinte mondja: ja?! Nem tudtam, bocs.
Kimegy.
És ez minden nap így megyen.
Reggel, mikor kimászom a rejtekemből, már ott ül, úgy tesz, mintha ott se lenne. Megvárja, míg kinyitom a konyhaajtót...
Görényke. Jegyezzük meg ezt a nevet: Görényke.

 

 

 

Feladtam, én már sose leszek úrinő

2016.06.11. 17:19 | törökmonika | 69 komment

wecandoitman.jpg

 

Vagy uborkaszezon van, vagy az égiek játszanak össze ellenem, de ismét egyre gyakrabban botlok bele agyament cikkekbe úgynevezett női lapokban, amelyek tételesen (és lehetőleg sorszámozva, mert az szerintük tök jó marketingfogás azok számára, akik kiválóan elboldogulnak tízes számkörben, három trükk, hogy... hat tuti módszer, hogy, tíz tanács azoknak, akik... stb.) sorolják, mitől érzem majd magam igazán nőnek.

Negyvennyolc órán belül három (használhatom én is ezt a trükköt, nem?) olyan cikk verte ki a szemem, amely arról tájékoztat, mitől vagyok én rendes nő.

Nem, ne próbálkozzanak.

Nem vagyok.

Nem várom el, hogy előreengedjenek az ajtóban. Köszi, ha igen, te is köszi, ha én meg téged, pláne, ha idősebb vagy. És akár pasi.

Nem várom el, hogy alám igazítsák a széket, mert nem hordok abroncsos szoknyát (hülyén is néznék ki benne). Köszi, ha igen, te is köszi, ha én meg neked, pláne, ha idősebb vagy. És akár pasi.

Nyisd ki az autó ajtaját, ha én vagyok az utas. Nem azért, mert nő vagyok. Én is kinyitom neked, ha te vagy az utasom. Akkor is, ha pasi.

Édes vagy, hogy felsegíted a kabátomat - én is felsegítem rád, mert látom, hogy reumás vagy. Vagy pasi. Vagy mindkettő :)

Nagyon kedves vagy, hogy venni akarsz nekem valami ruhát - választhatok én is neked valami cukit, ami nekem is tetszik? Végtére is egymást nézzük...

Simán kifizetem az éttermi cehhet. Egyszer én, egyszer te, kinek hogy megy épp a bót. Akkor is, ha pasi vagy.

Én aztán szívesen köszönök neked előre, széles vigyorral, ha szeretlek és tisztellek. Akkor is, ha pasi vagy, nem teszek különbséget. Akár a nyakadba is ugrom.

Kérsz még egy sört? Hozom. És akkor vagy te hozod, vagy én. Mindegy, hogy ki a pasi.

Pár éve volt pár hosszabb beszélgetésem egy amúgy teljesen liberális és jó arc csajjal - hát ő elvárta, hogy ékszerekkel, bonbonokkal keressék a kegyeit, addig szét nem tette volna a lábát. Én nem szoktam széttenni a lábam, legfeljebb szerelmeskedni azzal, akibe szerelmes vagyok.
Az ékszereket nem szeretem, meg túlzásnak is tartanám, az édességtől meg egyrészt hízom, másrészt rettenetesen lecseszne a diabetikusom. Egy tejfölös-sajtos-fokhagymás lángos esetében persze meginognék :)

Én ezt nem értem. És tényleg nem. 
Miért kényszerítünk teljesen életszerűtlen és elavult dolgokat, viselkedésmódokat a pasikra, miközben a világ átalakult? Már régesrég nem fűzőben pihegünk az abroncsos szoknya alatt, ők pedig nem kardcsörtetve lovagolnak a nyugvó nap fényébe.

(Ráadásul amikor ezek a "szabályok" születtek, akkor is legfeljebb a Földön aktuálisan élők 1%-át érintették - faluhelyen meg a sivatagban azért kicsit másképp tették a késtvillát.)

Szóval nem értem.

Mi ez a fundamentalista női baromság? Hogy kapjak ugyanannyi fizetést, de azért engem legyezgessenek az értekezleteken?

Amúgy meg csak szólok az úgynevezett női lapok szerzőinek, szerkesztőinek, hogy a nők többségét az érdekli a legkevésbé, átadják-e neki a helyet udvariasan leporolva a villamoson.
Az jobban érdekli, hogy agyonverik-e a párkapcsolatában, hogy tud-e munkához jutni viszonylag normális bérért, vagy el tud-e még jutni a kúthoz a vödörrel, hogy vizet vigyen a gyerekeinek, el tud-e jutni valami egészségügyi mentőegységbe, ha úgy hozza a sors.

Nem egy nagy gondolatmenet, belátom. De legalább violavörös pecséttel lehelem a végére a nevemet.

Köszönet tehát a női lapoknak, az oravecznóráknak, a hogyanvárdhazaaférjed típusú cikkeknek és a többi baromságnak, hogy ma sem lombfűrészeltem.

 

 

 

Anyám, nyolc éve

2016.05.25. 00:50 | törökmonika | Szólj hozzá!

viz4.png

 

Próbáltam én kerülgetni ezt a témát. Nem véletlenül.
Nyolc éve történt.

Akkor már vagy négy éve rémálomban éreztem magam - na, jó dramaturgként azzal is foglalkoztam, nem azzal, amivel igazán kellett volna.

Válás, a szarabb fajtából, meg az előzetes, ami rosszabb, hol voltál, miért hazudsz, mi legyen, menj el, nem megyek, mi lesz a  négy gyerekkel, ne foglalkozz te ezzel, botrányok, üvöltözések, ordítások, veszekedések. Meg ami még ezzel jár, nem akarok erről beszélni, aki tudja, érti. Ezeket nem borogatja be hatékonyan semmi soha már.
Úgy kellett a legkisebbet a nagyoknak bemenekíteniük egy szobába, magukra zárták azt ajtót, aztán megszabadultunk és akkor hirtelen ránk is szakadt a nagy levegővétel.

De még sok idő kellett ahhoz, hogy egyáltalán ki tudjak menni az ajtón. Először az ajtón, aztán a kertkapun. Először a boltba, később a piacra is.

Anyám mindig mondta, hogy ne vacakoljak már, legalább csináljak úgy, mintha.

Csináltam úgy, mintha.

Még pár hónap kellett, hogy rábeszéljem magam, menjek el messzebbre is akár. Csak mint fénykoromban, amikor még képes voltam kimenni, amikor még képes voltam beszaladgálni Európát.

Kedves barátokhoz, nem messzire, csak ide a Duna túloldalára. Mondta anyám, hogy ne vicceljek, majd integet, addig vigyáz a srácokra. Nagyon sokra nem kellett vigyázni, a négyből csak egy volt kicsi, a többiek már a bősz kamaszkorban és szanaszét. Szombat volt.

A négyévesre meg a tizennyolc évesre vigyázott anyám.

Nagyon nehezen indultam el.

Akkor mentem ki először a házból úgy igazán.

Kedves társaság, anekdotázgatás, nasizás, kacarászás.

Épp olvadt a folyamatos lelkiismeretfurdalás. Ami a pánikbetegséggel jár.

Jó volt. Tényleg. Köszönöm azt a másfél órát.

Aztán megcsörrent a telefonom.

Akkor megkérdeztem, ki nem ivott, mert az most azonnal vigyen haza.

Padlógázzal repesztettünk, én katatón módon hajolgattam az anyósülésen, hogy ez nem lehet igaz.

A konyha előtt, a nappaliban feküdt, oda húzta ki a nagylány.

A mentősök már ott voltak, mondták, hogy nyugodjak meg.

Hogy a nagylány mindent megtett, és ők is próbálták.

Van-e nálam valamilyen irata. 

Annyi eszem még volt, hogy a gyerekeket átszerveztem sikítva máshova.

Jöttek értük, elvitték őket, nem tudom pontosan.

Kérdezték, hová tegyék, mert itt nincs jó helyen, mondtam, talán a kanapéra, onnan szokta nézni a tévét.

Kértem, hogy csinálják ezt az egészet vissza, mert én ezt nem értem, én ezt nem akarom, ez nincs.

Nem lehet.

De volt.

Mondták, hogy most ők elmennek, majd jön a szállító, magamra hagyhatnak-e.

Feküdt, aludt.

Én nem tudom, mikor jutott az eszembe, hogy ilyenkor az a szokás, hogy lecsukjuk a szemét.

Talán akkor amikor már láttam, hogy hiába néz úgy ki, mint ha aludna.

Biztos, hogy nem azonnal, de jöttek a szállítók. Addigra már elmondtam neki mindent, amit életemben sosem.
Egészen pici kis keze volt. Ezt nem örököltem tőle, én ilyen nagydarab, ormótlan vagyok. Mondták, hogy vegyem le róla az ékszereit. Ékszereit... egy lánc a nyakáról és egy gyűrű a pici kis kezéről. Lehúztam. A gyűrűt felhúztam az ujjamra. Nincs az a fizika, amelyik szerint ez rám jöhetett volna. Azóta is rajtam van.

Berakták egy ilyen dobozba, kértem, várjanak még kicsit, kényelmetlen lesz ez így. Hoztam a kedvenc pokrócát, meg még valamit, már nem emlékszem. Nagyon megértőek voltak, mondták, hogy csak nyugodtam terítsem rá, jó lesz az úgy.

Halkan vitték ki.

Nem tudom, aztán mi történt. Tényleg nem. Azt igen, hogy hazajöttek a gyerekek.

Megkattantam, elmentem a Megyeri temetőbe, kivettem apám urnáját a falból, beraktam a hátsó ülésre. Aztán melléraktam anyámét is.

Hazahoztam őket, igyekeztem úgy tenni, mint ha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy az ember a szüleinek az urnájával egy szobában alszik.

Aztán kimentünk a Dunára, csak ide, ahol olyan szép, és a születésnapján őket együtt, akik szinte napra pontosan, csak harminc év különbséggel hagytak itt, sajátkezűleg bele a vízbe.

Talán szép volt, nem tudom.

És most, nyolc évvel később, csak most tértem annyira magamhoz ezután, hogy egyáltalán elkezdjek azon gondolkodni, bele merjek-e gondolni, mit érzett az akkor 18 éves lányom, aki szívmasszázst és mesterséges légzést alkalmazott és hiába, majd volt annyi esze, hogy telefonáljon mentőknek, nekem, és folytassa a lehetetlent.

Hogy mit érzett az akkor négy éves lányom, aki ott állt és nézte.

Azt hiszem, kevés vagyok ahhoz, hogy bele merjek gondolni.

 

 

 

Szerelem, sokadszor

2016.04.19. 06:22 | törökmonika | Szólj hozzá!

gyermekrajz1.pngSose fogom tudni elmagyarázni a srácaimnak, lehet, nem is kell, remélhetőleg rájönnek idővel maguktól is.

Hogy akkor, amikor már épp keresed az izét, amivel lehúzod a redőnyt, odalép egy figura.

És nem olyan.

Abszolut nem az, amit életedben valaha gondoltál volna az ellenkező (vagy azonos) nemről.

De ott van, és te kész vagy.

Mert olyan okos, mint három Nap együtt. Se.

Mert akkora humora van, hogy az éjszaka közepén, ha eszedbe jut, visítva röhögsz.

Mert annyira figyelmes veled, mint még soha senki.

Mert annyira figyelmetlen, mint még soha senki.

Mert össze tudjátok mondani a Rejtő-idézeteket.

Mert nem kell befejezni a vicceket, csak a sorszámot mondani.

Mert olyan hülyén öltözködik, hogy kiborulsz.

Mert a legelegánsabbnak látod még az Operabálon is, és csillog a szemed, ha csak megpillantod és büszke vagy rá.

Mert az agyadra megy.

Mert pont ez tetszik benne.

Lefekszik a kanapéra és hülye csatornákra kapcsol, bunyós koreai izéket néz. Vagy lövöldözőset. miközben te  valami romantikus, kosztümöset szeretnél.

A következő pillanatban elmeséli neked a teljes hátterét például az orosz-ukrán konfliktusnak, aztán visszaalszik, esetleg kér előtte egy teát.

Mert köszönő viszonyban nincs a realitásokkal, a való élettel.

De biztos lehetsz benne, hogy mindig valahogy ott terem neked egy karton tej, amikor épp kifogyna a készlet.

És megtörlöd a szemüvegét és megtörli a szemüvegedet.

Egészen biztosan olyan kajákat szeret, amikkel te egy légtérbe se mennél.

A legváratlanabb pillanatokban közli veled a világpiac aktuális eseményeit.

Aztán elmosogat. Naná, hogy rossz helyre teszi a cuccokat.

Vagy jól lecsesz, miért nincs elmosogatva.

Néha megsértődik, ha szóba kerül néhány régi kapcsolatod, mondjuk, a gyerekeid apja. Aztán megsértődik, ha ő nem mesélhet a gyerekei anyjáról.

Aki elvisz a világ bármelyik tájára, de a kutyával nem megyünk el sétálni, mert az fárasztó.

Aki megnevettet, betakar, aztán hoz egy hervadt rododendronbokrot csak úgy.

Aki hihetetlenül óvodás módon tud hisztizni, ha a macska odafekszik, ahová ő akar.

Akinek lehet azt mondani, hagyjál már a picsába békén.

Akinek lehet elmesélni másfél óráig azt, ami két percet nem ér meg amúgy.

Akiben egészen biztos lehetsz, soha annyira még senkiben, mert nem fog kibaszni veled.

Szóval az, aki ő.

Na, az azért elég sokat megér.

Mindent.

gyermekrajz1.png

Mindent.

 

 

 

A pasim boltba megy

2016.04.10. 01:40 | törökmonika | 5 komment

bevasarlas_1.jpg

Álmodozunk a Mondsee-nél vagy bárhol, aztán ülünk be az autóba.

Te, figyelj, mondja, kéne már végre vennem anyámnak pár dolgot.

Amit gondolok, azt még itt sem írom le.

Ami a számon kiszalad: miért?! Miért? Két napja vetted tele a hűtőt. Vettél fagyasztott halat, karamellizált lótüdőt, meghatározhatalan fasztudjamit, napenergiával működő vajat, ugráló kertitörpét a hűtőjébe. Mit akarsz még venni?

Hogy ne legyen kaja nélkül, mondja ő.

Némán elsírom magam, kifelé álságos mosoly. Persze, drágám, nehogy éhen haljon.

Faszomat a szar középkori várakba, romantikus völgyzugolyokba, még két partravetett Picasso-ba.

Megyünk a Sparba. Lidlbe. Mittudoménhova.

Még azt az üdvözült mosolyt, amikor esetleg pénzbedobó nélküli tologatós kosárhoz jutunk...

És akkor megyünk.

Nagy meglepetések nincsenek ezekben a szarokban, Madridtól Moszkváig minden pont ugyanott van, max. másmilyen nyelven van ráírva, hogy banán.

Megáll, nézegeti. Hümmög, mérlegeli. Hosszan elmondja, hogy de bezzeg az ő fiatalkorában ez hogy volt.

Megyünk tovább. Két méter per tíz perc sebességgel. Olvasgat. Minden nyelven.

Mert kábé minden nyelven beszél. Így aztán fel is olvassa. Ha hat raklap liszt van a sütősoron, akkor azt mind.

Összeveti az információkat. Megharagszik, ha megpendítem, ez mind ugyanaz.

Menj, int nagyvonalúan, vegyél magadnak valami buta kis női cuccot, amit szoktatok.

Ilyenkor sikoltozva megkeresem a legközelebbi kocsmát és jól rágyújtok két doboz cigire.

Másfél óra múlva, amikor visszamegyek érte, már akár a mélyhűtős pultnál tart. Ha nem, akkor nem volt szerencsém.

Egyesével minden halat megnéz. Elolvas. Hangosan. Megvitatja azzal, aki szembejön. Ha áruházi alkalmazott, megkérdezi, milyen módszerrel fagyasztjáj a dolgokat, mert nem mindegy.

Ha ismét szerencsém van, arrébb rugdosom a kosarat, jön utána.

Már raffinált vagyok, előreszaladok és tudom, hol van az édességes pult és igyekszem elkerülni.

Néha hibázok.

Plusz másfél óra.

Egyesével. Nem viccelek.

Én olyankor már sírdogálok a sörösrekeszeken.

Felbukkan, közli, hogy rég végzett, miért kell rám várnia.

Rutinos vagyok, fel sem nézek.

Ugyanis ilyenkor még befordul az akciós sorra.

Hú, de fasza kiwiérlelő automata, és le van árazva!

Azta, de klassz lázmérő-szett!

Még ilyen ledes kertitörpét nem láttál! (De, pont tegnaplelőtt vettünk pont ilyet egy másik városban.)

Állj be a sorba.

Nem állok.

Miért nem?

Mert ebben az életemben nem fogsz végezni.

Miért mondasz ilyeneket, megsértesz vele....

Tehát beállok.

Sorra kerülök.

Felpakolok a szalagra.

Pasi sehol.

Pénztáros pittyegtet, pasi sehol.

Általában ezt külföldön szoktuk előadni, tehát valami ótvar tájszólásban kérdez valamit a pénztáros, nyilván, hogy van-e valamilyen kártyám, én édesen mosolygok.

Pasi sehol.

Kínosan mosolygok a mögöttünk addigra felgyülemlett másfél kilométeres tömegre is.

Pasi megérkezik, boldogan lobogtat egy akciós vaniliás cukrot, hogy ezért volt érdemes eljönni Zürichbe.

Húsz percen keresztül elbeszélget a pénztáros csajjal, azt hiszi, jó fej, nem veszi észre, hogyan kap agyvérzést a csaj és konkrét szívrohamot minden mögöttünk álló.

Kicsit még tréfálkozik, aztán boldogan megkér, hogy ha már nem csináltam eddig semmit, pakoljak be az autóba.

Ennél már csak az tud érdekesebb lenni, ha anyukája is eljön velünk vásárolni és TÉNYLEG kéri a karamellizált halcipőt és a bádogozott ujjszorítót, majd egyszerűen órákra elvész és a hangosbemondón keresztül sem tudjuk megtalálni órákig.

Én tulajdonképpen szeretek vásárolni.

Csak nem nagyon.

(Utóirat: kifelé kanyarogva a bevásárlóközpont nagyvárosi dzsungeléből hirtelen elénk ugrik egy barkácsáruház.... És akkor jövök én.)

 

 

Bevezettem a rendeleti költségvetést

2016.03.23. 12:29 | törökmonika | 3 komment

 

kiskiraly.jpgMa sorsfordító bejelentésre kényszerültem itthon. Közöltem a srácokkal, hogy rendeleti költségvetést vezetek be.

Hülyén néztek rám és megkérdezték, az mi az.

Elmagyaráztam.

Vannak ilyen-olyan bevételeim, többek között abból is, amit utánuk kapok, családi pótlék, gyerektartás, adókedvezmény (ezt inkább viccként dobtam be, de úgyse értették, tehát mindegy).
Vannak mindenkinek alkalmi bevételei, ezeket bedobáljuk a közösbe, aztán jöhet a redisztribúció.
Ezek a pénzek azért vannak, hogy én működtessem ezt a családot, mindent figyelembe véve, ideértve a rövidebb (cipővásárlás) és hosszabb távú (tandíj az egyetemen satöbbi) célokat is, plusz a váratlan kiadások, mint hogy elfogy az intimbetét, az aszpirin, vagy a kenyér.

Bár engem nem demokratikus szavazáson választottak a család fejévé, ettől még az vagyok, körülbelül arra vagyok tartva, hogy biztosítsam a zökkenőmentes működést, és az esetleges fejlődést is, ha úgy alakul (leszakad a karnis, akkor tegyünk már fel egy jobbat).

Eddig az úgy volt, hogy jól megbeszéltük, mi élvez prioritást. Nyilván az intimbetét vásárlása nem tűrhet halasztást, míg ellenben a villanyszámla kifizetését akár egy héttel is elhúzhatjuk. Tovább azért nem, mert nagyon elkanászodtak a szolgáltatók mostanában, nem hogy kurvaanyázó leveleket képesek küldeni, de kikapcsolóautót is, ezt tehát nem kockáztathatjuk nagyon.

Tehát megbeszéltük, kinek mire mennyi kell, ezt elosztottuk kettővel és akkor úgy, fogat erősen szívogatva.

Az én dolgom tehát az volt egészen mostanáig, hogy mindig mindent mérlegelve, a legkisebb sérülésssel hozzak meg döntéseket és éljük túl a következő hónapot is lehetőleg.

Az én dolgom az is, hogy a hónap végi vajaskenyér-vacsora mellett komoly, többoldalú egyeztető tárgyalásokat vezessek le azügyben, vajon megéri-e, ha most mégsem veszünk csaptelepet, míg viszont és deellenben befizetjük az akármit.

Ilyenkor mindenkinek vannak szempontjai, a cél a legkevesebb konfliktus és a megegyezés.

Na, ez volt eddig.

De én mától bevezettem a rendeleti költségvetést.

A nagy retkes falábat fogok én bárkivel bármit megbeszélni, én vagyok az anyátok, én döntök.

Ha olyanom van, elveszem, amit apádtól esetleg kapsz zsebpénzt, mert kell nekem.

Ha olyanom van, nem kapsz egy rohadás kanyit sem, nem kell folyton bulizni az egyetemistáknak sem, bezzeg az én időmben még féllábon ugráltunk el a hóban az iskoláig és a palatábláig, miközben szántottunk és vetettünk.

Ha olyanom van, feltételekhez kötöm a zsebpénzt.

Ha másmilyenem van, akkor nem.

Azt csinálok, amit akarok, semmi közötök hozzá, kedves gyerekek.

Mától rendeleti költségvetésünk lesz.

Régóta szeretnék például egy eredeti Picasso-t vagy Miro-t a nappaliba. Megveszem.

Meg a rotációs kapát is, mert az a szívem csücske.

Ja, hogy ezen kiadások miatt nem jut a tandíjadra, édes gyermekem?

Így jártál.

És nem kell aszpirin sem, nagyanyám idejében még simán működött a ráolvasás láz ellen.

Mától új világ van, nektek nincs beleszólásotok.

Mi az, hogy mi az okom?

Elegem lett, az az okom.

Miért kell nekem hosszú órákon keresztül eljátszanom, hogy jó fej vagyok és megbeszélem veletek, hová teszem a pénzeteket?

Nem beszélem meg.

Én vagyok a családfő, az az én pénzem, akkor is, ha nem.

De cserébe megvédelek benneteket, például még nem vagytok hajléktalanok.

És nagyobb fenyegetéstől is megvédelek benneteket, olvastam a Heti Szenny nevű újságban, hogy a múlt hónapban láttak veszett rókát a faluszélen.

Na, megvédelek például a veszett rókától, látod? Bejött már ide egyetlen veszett róka is, hogy elvegye az ágyad? Na látod, ilyen sikeresen látom el a feladatomat.

Tegnap egyébként láttam egy cuki koronát az ékszerésznél, azzal meglepem magam, mert megérdemlem.

 

 

 

Márciusi kravátlik

2016.03.14. 16:26 | törökmonika | Szólj hozzá!

 marciusi_ifjak.jpg

1848. március 14-én ilyentájt már épp megkötötte a kravátliját minden gigerli, hogy belecsapjon a nagy pesti éjszakába.
A fiam korosztálya, sejtem, miről dumálhattak készülődés közben.
De mivel a fiam korosztálya, sejtem azt is, hogy még miről dumáltak a csajokon kívül. 
Mind jóravaló, esetleg égedelem kölyök.
Még nem tudjuk, melyik végzi majd bitófán, melyik vész el csatában és melyik szabályozza a Tiszát (egyszer s mindenkorra véget vetve egy burjánzó növényvilágnak).
Azt se tudjuk még, melyik lesz az, aki évtizedekig fog mély melankóliában írni a többiekről világszínvonalon.
A fiam korosztálya tehát elindul nemsokára kicsit bulizni. Nem csak a jó borokat isszák, hanem határozott véleményük is van a fennálló rendről.
Kicsit fésületlen az a vélemény, de attól még?!
Mondom a fiamnak, hogy vegyen fel pulóvert, mert hamisak ezek a márciusi tavaszi napok még.
Persze nem hallgat rám.
Kér pénzt tőlem vagy mástól, hogy egyik bort a másik után ihassák meg.
Nagyon gyerekek még és mi féltjük őket.
Még utánuk szólunk, hogy ne dobálják el a szemetet és ne hangoskodjanak, éjfélre pedig legyenek itthon.
Tudjuk, hogy nem így lesz. 
A fiam társaságához csapódnak majd még sokan.
És én hiába mondom annak a büdös kölyöknek, hogy válogasd meg a társaságodat, úgysem hallgat rám.
És ez pont így van jól.
Persze buliznak, esetleg betépnek, reggelre, másnapra kicsit megforgatják az egész világot.
Fogalmuk nincs róla, mit csinálnak, hiszen gyerekek.
Fogalmunk majd nekünk lesz róla, ahogy volt is, van is.
Vigyázz magadra, kisfiam és vegyél fel pulóvert.