Nem ebben állapodtunk meg!

török_mónika_profilkép.jpg

 

A kettes sorszámú lányom lenyomott a gép elé és azt mondta, hogy írjak. Igaza van. Pár éve megjelent egy könyvem A nagy Ő címmel. És még mindig élünk! Ezt lehet itt nyomon követni.

Friss topikok

  • törökmonika: @Lavinia Pinkerton: Írtam volna ilyet?! Nem írtam. (2017.04.25. 14:03) A bácsi, akivel összevesztem a parkolóban
  • jatekparti: Ajánlok Nektek egy igazán egyedi játékot gyerekbulira! Ez a LogiKoffer, ami egy izgalmas logikai k... (2017.04.10. 10:24) Szervezzünk gyerekbulit!
  • kisa: Ez meghatóan szép visszaemlékezés, kívánom, hogy gyerekeid gyerekei is találjanak méltó funkciót P... (2017.04.10. 09:25) Az öreg Pfaff
  • na bakter: Móni ne találok szavak ezen húzásokra ismerlek tudom hogy nem posztolsz ezen a téren badarságokat ... (2017.03.23. 18:15) Nekrológjaimhoz
  • koala kóla: cigányt már fogadtál örökbe? mert migrisimogatás előtt cigánysimogatás volt a szakmád, azért kér... (2017.03.23. 15:27) Kismigráncs

A bácsi, akivel összevesztem a parkolóban

2017.04.19. 22:34 | törökmonika | 18 komment

hajlektalan.jpg
A bácsi, akivel összevesztem a parkolóban ma, tulajdonképpen évek óta bosszant. Nem csak engem, másokat is.
Áll a sorok között, rendkívül koszosan, szakadtan, nem túl bizalomgerjesztő képpel és körülbelül két foggal - idáig persze simán kiválthatná az együttérzést is, hiszen hajléktalan, de sajnos erre nem hagy lehetőséget.
Ő ugyanis irányítja a forgalmat.
Megmondja nekem, hova álljak be.
Ha én mégsem oda állok be, mert nem vagyok hülye, akkor toporzékol dühében.
Ha tolatni akarok, mögém ugrik és vadul hadonászik - üvölt is hozzá, hogy szedd alá, kisanyám.
Nem vagyok hirtelen haragú ember, néha évek is eltelnek, hogy szóvá teszek dolgokat.
Ez nem egészséges, de akkor is ez van.
Ma szakadt az eső, senkinek nem volt jókedve, ő pedig nagyon nem volt megelégedve a parkolásommal.
Ordított, kislányomozott, mutogatta, hogyan kell - éreztem, hogy kész, ez a pumpa már felment bennem, itt az idő.
Kiszálltam és nem kicsit jelentősen odatornyosultam a bácsi elé (nem vagyok nagyon kicsi).
Kérdeztem, hogy mégis mi a jó fenét képzel magáról.
Képzelje, tudok vezetni.
De ha nem tudok, akkor sincs semmi köze hozzá.
Unom, hogy évek óta lekislányomoz és hasznos tanácsokkal lát el - miközben épp a célterületen ugrándozik és ordít.
Hagyjon békén.
Mások, ha pénzt akarnak, kérnek. Esetleg segítenek kihozni a boltból a bevásárlókocsit, azt visszavihetik, és ha pakolni is segítenek, mást is kaphatnak. Hétvégente főzünk nekik a civilekkel, hogy legyen mit enniük időnként.
De idegesít, hogy évek óta, nap mint nap ordít velem.
Ordított tovább, kíváncsi lettem, mit, mert addig tulajdonképpen csukva volt a fülem, csak arra figyeltem, hogy rohadtul idegesít.
Azt ordította, hogy kamionsofőr volt, de kirúgták, aztán el kellett költöznie otthonról, most itt húzza meg magát a hajléktalanszállón a szomszédban, a fia arra sem képes, hogy néha idedugja a fejét és megkérdezze, hogy van, és ő most nézi ezt a sok idétlen sofőrt, ahogy vacakul parkolnak be, legalább addig embernek érzi magát, amig megmondhatja nekik, hogy azt nem úgy kell.
Elszótlanodtam. Vettem neki egy doboz cigit, kapott némi pénzt, viszonylag békésen váltunk el.
Abban megegyeztünk, hogy ha meglátja az autómat, engem azért ne irányítgasson, mert nekem is megvannak a magam dilijei, például az irányítgatást rohadtul nem tűröm.
Már tolattam, amikor utánam ordított, hogy majd ha én is ötven éves leszek, mint ő, meg fogom becsülni a tanácsait, mert egy élet munkája van benne.
Ötvenhárom éves vagyok...
De már nem haragszom rá.
Majd máshol parkolok.

 

https://www.youtube.com/watch?v=ZljTLxl9peA

 

(A kép illusztráció)

Az öreg Pfaff

2017.04.08. 23:48 | törökmonika | 1 komment

antik-pfaff-varrogep_21457532096.jpg

 

Amikor anyám úgy döntött a hatodik kerületben, hogy hagyja a csodába a Zeneakadémiát és a zongorát, inkább odaköltözik apámékhoz, egy életre szóló döntést hozott, mert bármilyen pici és vékony nő volt, annál határozottabb.

Varrónőnek állt. Végülis a kézügyessége megvolt hozzá - egész addigi életét azzal töltötte, hogy különböző hangszereken játsszon.

Elég hamar ismét a hatodik kerületben találta magát, a Nagymező utcában, a Thalia mellett, az Operettszínházzal szemben, egy női szabóságban, mint kétkezi varrónő.

Közben én is megszülettem.

Nagyanyám, aki nem örült különösebben egyetlen kislánya tornádószerű távozásának, annyival azért segítette, hogy nekiadta a Pfaffot, a már akkor is öreg varrógépet. Azon készültek az első babaholmijaim, később a nagyobbak és így tovább. Ez olyan lábbalhajtós darab, gyönyörűséges, öreg fából, időnként kell olajozni, és rengeteg kis fiókja van.

Rengeteget játszottam az öreg Pfaff alatt (olyan bújós gyerek voltam, a legjobban különböző bútordarabok alatt éreztem jól magam, onnan lehetett nézni a világot, de engem nem láttak, nem kérek ehhez pszichiáteri magyarázatot, köszönöm).

Amikor elkezdtem érdeklődni erősebben az öreg Pfaff iránt, anyám szeme felcsillant, megmutatta, hogyan kell benne a cérnát cserélni, hogyan a másik szálat, hogyan kell rátartani, hogyan kell ellentartani - nagy csalódása volt neki, hogy elsősorban a hajtókerék, az ékszíj, és a tűcsere érdekelt.

Később már olajozhattam is a gépet.

A fiókokban rengeteg érdekes dolog volt mindig - és mindig rendben. Spulnik, gyűszűk, egyéb ketyerék. De itt tartotta anyám a fontosabb iratokat meg a dugipénzt is (naná, hogy megtaláltam).

Amikor apám meghalt, addigra anyám már annak a Nagymező utcai szalonnak a vezetője volt, de újra munkába kellett állítani a Pfaffot. Éjszakánként pedálozott rajta, mert hiába voltam én a mi kutyánk kölyke, akkor is nehéz egyedül eltartani egy gyereket, tehát anyám varrt éjszakánként maszekban. Ha vacsorázni akartam, akkor a konyhaasztalról félrehajtotta az éppen kiszabandó ruhát és úgy kaptam a tojásos nokedlit vagy a tejbegrízt, aztán visszaült a varrógéphez és pedálozott.

Amikor a gyerekeim jöttek sorra, boldogan állt újra munkába a Pfaff, sorra gyártotta a babaruhákat újra. Anyám akkor már panaszkodott, hogy kicsit nehezebb, mert nem lát már jól, meg a keze is mintha kicsit ügyetlenebb lenne. Az a zongorista keze... Istenem...

Miután meghalt, nem volt kérdés, hogy Pfaff a házunk dísze lesz. Fiókjaiban még mindig ugyanolyan rendben vannak a spulnik, tűk, miegyebek, csak már rájuk pakoltam ezt-azt, például a mobilnetes stikjeimet, a tarcsi szemüvegeimet, a számítógépes kütyüket.

Egy gyűszűt a páromnak ajándékoztam, hogy soha többet ne szúrhassa meg már semmi ebben az életben - remélem, vigyáz rá, bár nem az a fajta, aki bármire is tudna vigyázni rajtam kívül.

Pfaffon ma a számítógépem található, remek állvány. Az ujjaim ugyanolyan gyorsan mozognak a klaviatúrán, mint anyámé a zongorán, mielőtt összekötötte volna az életét Pfaffal.

Nem, nem tudok varrni. De bármikor megjavítok bármilyen varrógépet.

 

 

 

Edzés közben

2017.03.27. 12:29 | törökmonika | Szólj hozzá!

ancient-olympia_0_1.jpg

 

Kedves szurkolótábor!
Mint valahai sportoló, most szeretnék nektek elmesélni valamit.
Tudjátok, hetente legalább hatszor másfél órát edzem, ha esetleg nem többet, mert az is előfordul.
Nagyon-nagyon kell figyelnem, hogy betaláljam a hárompontost, hogy a gerely oda menjen, ahova szánom, hogy százon jobb legyek, mint a mezei nyúl, és Moby Dicket is leússzam a pástról satöbbi.
Hajnalban kelek, erőnlétizek, aztán  egy kis átmozgató, aztán jöhet a komoly szakmai.
Nekem nincsenek hétvégéim, mert akkor mindig verseny van.
Minden nap hat előtt kelek és éjfél után alszom el, mint egy fadarab.
A magánéletem ennek megfelelő, nem véletlenül házasodunk egymás között.
A gyerekeink két edzés között születnek és a gyúró neveli fel őket.
Amikor kimegyek az arénába és farkasszemet nézek az ellenféllel, pontosan tudom, hogy ő is ugyanazt csinálta végig, mint én.
Nem az ellenséget látom, hanem az ellenfelet.
És nagyon szeretnék gyorsabb, ügyesebb lenni.
Nem mindig sikerül.
Néha meg igen.
Nagyon tisztelem. Talán néha kicsit tartok is tőle - remélem, ezzel ő is így van.
És ti ott, a lelátón...
Akik a meccsnézés közben az asszonyt külditek el a sörért a konyhába, mert nektek fárasztó...
Ne nézzétek le az ellenfelemet.
Ne buzizzátok, ne köcsögözzétek, ne kurvaanyázzátok.
Mert ő az én ellenfelem és én tisztelem.
Lehet, hogy nektek, drága drukkerek, frusztrált volt a hetetek és le kell vezetni a feszkót.
Lehet, hogy nekem is frusztrált volt a hetem - mégsem állok oda a CNC-gépetek mellé és nem kezdek el üvölteni, hogy dögölj meg, vasdarab, hülyebuzi.
Engem tiszteljetek meg azzal, hogy nem gyalázzátok az igazán méltó  ellenfelemet.
Milyen érzés lenne nekem egy raklap trágyafos ellen győznöm?!
Igazi ellenfél ellen akarok győzni.
És ne.
Ne kiabáljatok a fülembe, mert az zavar a koncentrálásban.
Nekem le kell futnom azt a valahány métert, eldobnom a gerelyt, berúgnom a gólt.
NEM fog jobban menni attól, hogy ti őrjöngtök és felgyújtjátok a fél várost és veritek egymást.
Ha mégis megteszitek, ne hivatkozzatok rám.
Nekem ehhez semmi közöm. Nem azért edzettem, hogy te rám hivatkozva legyél seggfej.
Én sportember vagyok.
Tudjátok, a sport olyan valami, ahol nagyon is tiszteljük a másikat.

A szindróma neve...

2017.03.25. 16:10 | törökmonika | Szólj hozzá!

nem-mukodik_1.jpg

 

Legalább kóstold meg! Pacal. Biztosan ízleni fog. Na, csak egy falatot...

Nagyon fegyelmezett ember vagyok. Például még senkit nem lőttem le a fenti szavakért, pedig hát...

Az egész ott kezdődött, hogy megszülettem.
Amikor már valamennyire mozgásképes voltam, addigra kiképeztem a szüleimet arra, hogy a "Monika, gyere ide!" felszólítás helyett a "Monika, semmiképpen ne gyere ide!" fordulatot használják, ha hatékonyak akartak lenni. De ők kiemelten ultraintelligens, így tanulékony emberek voltak.

Ez egy eddig talán nem nevesített szindróma, szeretném, ha rólam neveznék el.
Nagyjából arról szól, hogy ha valamit nagyon akarnak tőlem, és én azt nem annyira akarom, akkor biztosan nemet mondok rá.

Minél jobban erőltetik, annál jobban ellenállok. Newton II., pszichésen. Nem tehetek róla, így születtem. De tényleg. Semmi alanyi jog, csupán genetika. Lehetnék büszke a nagy akaraterőmre, de nem lehetek, mert ez nem akaraterő, hanem valami félrement bekötés az agyban.

Persze, meg tudok csinálni mindent (sőt, jobban, mint Chuck Norris), ha kell - de azt senki ne akarja tudni, mit gondolok közben.

Ez az élet minden területén megmutatkozik, sajnos. Nem, nem fogom leírni százszor hogy nem leszek rossz a technika órán, mert semmi értelmét nem látom. Nem, nem fogok hazaérni tízre, ha egyszer negyed tizenegykor ér be a busz. Nem, tőlem ugyan nem fogja elkérni a rendőr a személyimet, hacsak nem találom értelmesnek a kérdését. Nem, nem megyek oda egy értekezletre, ahol engem akarnak baszogatni - aki baszogatni akar, jöjjön házhoz pofonért, ne engem ugráltasson.Nem, nem fogok befáradni az ügyfélszolgálatra a mélyen alulképzett ügyintézőhöz a kinyomtatott papírjaimmal - keresse ki ő a nyilvántartásból. Nem, nem fogok párkapcsolatot létesíteni, mert benne vagyok a korban, ketyeg a biológiai óra. Nem, nem fogok benne maradni egy párkapcsolatban csak azért, mert sok gyerekem van és hát ajó asszony köténye alá sok minden befér. Nem, nem fogom magam szépre sminkelni, mert mások azt találják szépnek, ha ujjnyi a vakolat. Nem, nem tetszik, ha valaki akár csak egy percet is késik egy találkozóról. Nem, nem fogok levendulákat ültetni,mert itt a tanyán az a szokás. Nem, nem tetszik, hogy a gyerekemnek nem adhatok felmentést tesióra alól. Nem, nem tetszik, hogy stadionokat építenek, lenyúlják a magánnyugdíj-pénzeket, meg az egész költségvetést - és nem, nem fogom felsorolni az összeset.

Nem, nem, nem.

Kérem a nyilvántartásba venni.

A szindróma neve én vagyok. 

Ja, és pacalt sem veszek a számba. Megmondtam világosan, hogy nem. Minél jobban erőlteted, annál kevésbé.

 

 

Nekrológjaimhoz

2017.03.22. 18:00 | törökmonika | 2 komment

hofeherke_8896_7529842.jpg

 

Itt ülök a gépem előtt és teljesen meg vagyok hatódva, és nem jutok szóhoz.

A meghatódás nem áll túlságosan távol tőlem, én a Hófehérke rajzfilm-változatán is bármikor elbőgöm magam - de az, hogy nem jutok szóhoz, nem szokott előfordulni velem.

Aki ismer személyesen, tudja pontosan, hogy például telefonálni és fecserészni nem szeretek. Én a kezemmel fecsegek. Vagy mondok ilyen-olyan dolgokat.

És akkor beragasztják a számat, lefogják a kezemet.

Tudom én, hogy nem dráma, ha az embert kibasszák egy közösségi oldalról, mert csak.

De amikor még csak nem is alanyi jogon teszik, pedig sokat dolgoztam érte, legalább harminc éve - hanem egyetlen megosztásért, ami a kitűnő hvg.hu-n jelent meg... Na, azt kikérem magamnak.

Nem, nem azért mert naponta tépem magam, szerkesztek, publikálok, véleményezek, sírok-rívok, viccelődöm - nem.

Egy megosztásért.

Minden látszat ellenére nem vagyok teljesen hülyéből, pontosan tudom, mi a szokásos módszer, nem fogom itt leírni, dolgozzanak meg a kezdő gecik a tudásért. Meglepően felkészült vagyok - szőke nő létemre - számítástechnikából és IT-ből.

A lényege csupán annyi, hogy rá lehet szállni egy emberre és átmenetileg - vagy tartósan - igen kellemetlen helyzetbe lehet hozni.

Sokkal nagyobb baj, hogy azt hiszitek, veletek ilyesmi nem történhet meg. 

Hogy képesítsem: volt egy ismerősöm, még az átkosban, mellesleg egyetemi docens, amúgy tök értelmes. Sokat dumáltunk, jó fej volt. Egyszer szóba került a lehallgatás, mint olyan - történetesen olyan családban nőttem fel, ahol az "ez nem telefontéma" kifejezés gyakorlati tapasztalaton alapult. Nos, ő képes volt azt mondani a szájával, hogy szerinte ez rendben van, mert úgyse mond semmi olyasmit, ami ellenkezne bármilyen törvényes és elfogadható dologgal. Ismétlem, ez a nyolcvanas évek elején volt. És komolyan gondolta. Hogy rendben van, ha az ember postája kibontva érkezik, ha a telefonját lehallgatják, ha a rendőr indoklás nélkül igazoltatja, vagy ha csak bizonyos időközönként kap útlevelet.

Szerintem meg nem volt rendben.

És most sincs.

Tudom, hogy mondtam már: tényleg a kétmillió házmester országában élünk. De én szeretem ezt az országot, és azt szeretném, ha normálisan lehetne benne élni.

Én nem cseszegetem a jobboldali beállítottságú ismerőseimet, ők sem teszik velem, tiszteletben tartjuk egymást, legfeljebb jót kurvaanyázunk egy Heineken felett.

Neki joga van úgy gondolkodni a világról, ahogy csak akar - és nekem is.

Persze egy kis megkötés: senki nem bánthatja a másikat. Sem jogaiban, sem tisztességében, sem sehogy. 

Nem tragédia, ha az embert kipenderítik időnként a Facebookról, csak kellemetlen. A kellemetlenség eléréséhez semmi más nem kell, csak rosszindulat és kitartás. 

Sajnálom, belőlem ez a kettő biztosan hiányzik.

Mindenesetre szívet melengető érzés, tényleg, milyen szép nekrológokat olvastam magamról. Sejtettem titkon, hogy nem utáltok annyira, de mégis jól esett. Nem mondom, nehéz volt kitaposnom belőletek, de csak sikerült. 

De mit kezdtek velem ezek után, amikor feltámadok és visszatérek?! :)

https://www.youtube.com/watch?v=5a0juQ0aeGI

 

 

 

Kismigráncs

2017.03.22. 07:16 | törökmonika | 11 komment

menekult_gyerekek.jpg

 

 

Mi is úgy gondoltuk, sokakkal együtt, hogy átmenetileg (de akármeddig is akár) szívesen befogadunk családjuktól elszakadt, menekült gyereket, gyerekeket.

Ahol négy elfér, ott elfér öt vagy hat is.

Igen, tisztában vagyunk azzal, hogy a cél, hogy mihamarabb újra a családjával lehessen.

Igen, tisztában vagyunk azzal, hogy akkor majd nagyon fogunk sírni, amikor elválunk – meg a boldogságtól is, hogy érte jött az anyukája, apukája, és összeölelkeznek végre.

Igen, tisztában vagyunk vele, hogy nem beszéljük egymás nyelvét. Mondjuk, ahol most vannak, ott sem beszélik egymás nyelvét a felügyelőkkel, de az más, biztosan.

Igen, tisztában vagyunk vele, hogy rengeteg traumán ment keresztül a kisgyerek, és meglepő reakciókat mutathat. Nyilván soha nem múlik el nyomtalanul, hogy keresztülszeltek ennyi országot, szabadban aludtak, menekülniük kellett, szétbombázták a házukat, hogy eg igen ellenséges ország fegyenctáborában köthessenek ki – és még a szülők is eltűntek.

Igen, tisztában vagyunk azzal, hogy semmi másra nincs most szüksége, hogy végre egy kicsit biztonságban érezhesse magát az a kisgyerek, bekuckózhasson, magához szoríthasson egy macit és ezen a hülye nyelven, ami a magyar, valaki duruzsoljon neki, míg el nem alszik.

Igen, tisztában vagyunk vele, hogy nem adunk neki akármit enni, mert tiszteletben tartjuk a szokásait és az esetleges hitét.

Igen, tisztában vagyunk vele, hogy semmit nem fog érteni a körülvevő világból egy darabig.

Igen, tisztában vagyunk vele, hogy dührohamai, sírógörcsei, esetleg agresszív reakciói is lehetnek ijedtében.

És nagyon örülnénk neki, amikor először visszamosolyogna ránk, akár hetekkel később is. Amikor együtt néznénk hülye rajzfilmeket. Amikor megfoghatnánk a kezét, és együtt mennénk el a boltba. Amikor először fogadná el a jóéjtpuszit. Amikor először nem sírna fel félelmében éjszaka. Amikor mondana valamit, és nem értenénk, és akkor először nekirugaszkodna, és mondaná az én nyelvemen is – mi is megpróbálnánk az ő nyelvén, hogy kicsit otthonosabb legyen neki.

És amikor majd elmegy, mert remélhetőleg előkerülnek élve a szülei, rokonai, tudnánk, hogy a világ szebb lett és mosolygósabb.

De nem lehet, mindezt nem lehet, mert a magyar törvények roppant szigorúak.

Mi, akik nagyon szívesen és felelősséggel vigyáznánk menekült kisgyerekekre, míg nem rendeződik a helyzetük, a magyar törvények szerint nem vagyunk alkalmasak erre a feladatra.

A magyar törvények nem szeretik a kismigráncsokat.

Igaz, minket se.

Vérvonal-meghosszabbítás, mészáros-segéd, hadat üzenünk – március 15. percről percre

2017.03.16. 14:27 | törökmonika | 1 komment

Üss! – mondja az egyszeri mazochista. 2017. március 15-én a Múzeum-kertben jártunk. Cikkünk interaktív segítséggel született.

Elkezdődött a show. A Múzeum-kertben a tehetségkutató műsor felvezetőjében már felmondták a stáblistát, a világosítótól az operatőrökig.
Valamiért eddig azt hittem, ez nemzeti ünnep, nem pedig hakni – tévedtem.
Lassítva megy valami csárdásra erősen emlékeztető dolog – hogy miért van lassítva, az rejtély koreográfiailag, de nem irigylem a táncosokat, nehéz feladat lehet ez.

Juhász Péter oldalán látom Sándor Máriát, aki visszavonult az aktív politizálástól, mint Schiffer András, ráadásul roppantul lefogyott – mondjuk, ezért irigylem kicsit.

Jó a műsor, a hetvenes évek Ki mit tudja? szintű néptáncot egy igen törekvő zenekar kíséri, nice try, de menjenek haza még gyakorolni kicsit, van még idő a művésszé válásig.

És jön, jön, jön!!! Tarlós saját szájúlag csap a lecsóba!!! Alatta felkonfban egy kis politikai reklám Tarlós életútja ürügyén… Na, halljuk.

Isten hozta lengyel barátainkat! Vastaps (én is szeretném felvenni azt a pénzt…)

Tarlós, aki egyébként gond nélkül üvölt minden indokolhatatlan helyzetben, hozza a szintet az általános iskolai történelemkönyv idevágó fejezete felmondásával olyan hangon, amitől azonnal mély álomba merül az ember… Akár lenin életútját is ismertethetné…

Többek szerint ezt meg is tette kalandos életútja során.

“Szétosztották a 12 pont nyomtatványait”

Ő is unja szemlátomást. Megnyugtatjuk: mi is.

“Közmegegyezés övezi a szabadságharc felvállalásának lehetőségét.”

Tapsvihar e mondat után is: “jó volna, ha egymásra figyelnénk”.
Sajnos, nem látom a stúdiósegédet, aki felmutatta a táblát, miszerint applause, mert semmi más nem indokolta.

“Külső idegen érdekek…” – jól van, pedig már majdnem elaludtam.

Viszont szép fradista a nyakkendője. Ez az összes pozitivum eddig, de ez is inkább negatívum.

Persze közben mindannyian a nagy őt várjuk, de még indokolhatatlan dudaszó van subákkal.

A nap fénypontja: Tarlós abbahagyta végre a töri felelését! Vastaps. Halk kommentálás, miszerint Hapci jobbról bejön a színpadra, valamilyen rejtélyes okból dudaszó a színpadról subás emberektől.

A múzeumnál most a fanok összeszólalkoztak a füttyösökkel, söpredéknek nevezik a sípoló-dudáló-szirénázó-kereplő tünneplőket.

“Viszik a magyar fiúkat, szegény magyar legényeket” – csendül fel a nóta. Ez legalábbis érdekes megközelítése a szabadságharc önkéntes, égő tekintetű harcosainak.

A lassított néptáncosok, vagy busók, vagy mindenesetre jelmezes legények próbálnak mínusz kettes sebességgel lejönni a lépcsőről.

Nyilván leszedálták őket, arra az esetre, ha átállnának.

Aztán felcsendült a kettes számú elfekvő osztály férfikórusa. A harcra buzdító típusú “Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok” dal is, többek mély álomban vannak már.

Én egyébként szeretem a Repülj, páva típusú műsorokat, de ez kezd sok lenni.

Csík zenekar, esztrádban dolgozza fel a Gábor Áron rézágyúját. Ez legalább csak szimplán szar.

Csöndben szólok a koreográfusnak, hogy az a botolós, amit indokolhatatlanul járnak a háttérben (lassítva), a Rákóczi-szabadságharc idején volt divatban.

Igényes vagyok, na. Nem is vagyok igaz magyar ezek szerint.

Kérném a prímást, hogy azt húzza a fülembe, hogy…

A Mátyás pince szerda esti esztrádműsora azért kicsit jobb eddig

Magyar prímást minden munkahelyre!

És akkor…
És akkor jön nemzetünk fénylő csillaga!

És üdvözli a lengyeleket. Én is szeretem őket egyébként.

Lord Tremor felolvassa ezt a szart, valami házidolgozat lehet, csak nem sikerül mindig pontosan, fiam, gyakorolj még.
Azért az az önelégült tekintet… Viszonylag kevés bicskát tartok a zsebemben, de az mind beleállt a combomba kinyílás közben. Ez minek örül?!

“Nemzeti felvi” – legkisebb gyerekem kiégett a röhögéstől. Nem lehetne trendibb szövegírót?! Könyörgöm, ez show…

“Győztes nemzet” – kikről beszél ez? Bár hát nyilván a lengyelekről.

“A tatárok eltűntek, az ottomán birodalom elenyészett.” Kérdezem csöndben: egyeztetett ez Erdogannal vagy Putyinnal?!

“Kiabátor”- erre már nincs mit mondanunk. Különben sem hallatszana, annyira hangos. Reklámblokk mikor lesz?! Kezdek zsibbadni…

“Magyarországon többen küzdöttek a szabadságért ’48-ban, mint Európában összesen…” – aha, ez is pont így van, lehet, át kéne kapcsolni a Süsüre, az nnak legalább van dramaturgiája.

“Vérvonal-meghosszabbítás” – na jól van…

Kezdek aggódni, hogy infarktust kap – ilyen préselt hangon üvölteni nem lehet büntetlenül.

“Mészáros-segéd”… sírok..

“Petrovics-nagyapa előtt egy Mészáros Lőrinc unoka lebegett.”

“A magyar józan fajta” – na, erre viszont iszunk!

“Arany János ezt írta: ezelőtt az erősebb a gyengébbtől mindent elvehetett, most nem úgy van!” (lefosom a bokámat!)

“Brüsszelt meg kell állítanunk! Határainkat meg kell védenünk! A betelepítést meg kell akadályoznunk!”
“A külföldi pénzekből fenntartott hálózatot átláthatóvá kell tennünk. A rezsit meg kell védenünk. Ezért a hatalmat továbbra is a nemzeti erők kezében kell tartanunk” – adta ki már választásra utaló jelszavát Orbán.” Nocsak, megvédik a rezsit is? Elég baj…..

Milyen rosszul utánozza már Varga Ferenc Józsefet … nem a régi ez se már.

Én valamiért úgy tudtam, hogy március 15. a nemzeti ünnepünk.

Nem reklámblokk az EU ellen.

“Most vagyunk soron mi, békétlenséget akarunk és megosztottságot, mit kezdjünk velünk immár??”

“A horizonton kell helytállnunk” -nyilván vertikálisan.

Egyébként valaki szóljon már neki, hogy 1848-ban nem Brüsszel ellen tört ki a forradalom…

“Már a saját lábunkon állunk” – oké, már én is röhögök ismét.

Ez az, megtapsoljuk magunkat.
És Lord Tremor levonult a színpadról.

Hát én aztán igazán a hatvanas-hetvenes években szocializálódtam, de ilyen március 15-ében még nem volt részem, köszönöm az élményt, de kibírtam volna nélküle.

 

Such a perfect day

2017.03.10. 09:11 | törökmonika | Szólj hozzá!

orulet2.jpg

 

Péntek van, hajnali kilenc. De ezennel befejezettnek is nyilvánítom ezt a napot, nincs túl sok értelme tovább csinálni.

Az ember kitámolyog hatkor az ágyából, elviszi a gyereket időben iskolába, közben szarrá ázik, továbbá üvölt a fülébe a szlovák heavy metál. Tökéletesen elmeháborodott szülőkkel ütközik az út közben, akik pont olyan kómában próbálják egyik lábukat a másik elé tenni, mint ő.

Aztán hazaér, kirázza a füléből a vizet, bekapcsolja a gépet, a net boldogan közli vele, hogy óvatosan, mert a környéken eshet - nem baj, gondolja az ember, nem lehet mindenki normális, majd megtörli a haját, mert csöpög a víz belőle.

Ránéz a közösségi oldalakra, rájön, hogy na ezt is minek, kilőttek egy csomó fontos kontaktot, és a fene se fog nekiállni ilyenkor azon agyalni, hogy például a Harap utca három alatt nevű felhasználó most épp melyik harcostársat rejti.

Rágyújtana az ember, van még három szál, ebből kettőt a másik végén sikerül.

Megcsörren a telefon, rég nem látott barátnője kérdezi, hogy 11-re tud-e menni takarítani, mert ők csak akkor érnek haza, de ez is hamar tisztázódik, hogy a takarítónőnek is ez a neve, szóval csak mellényomás.

Ismét csörög a telefon, a bérlője szól, hogy kikapcsolták a villanyt, viszont nem tudja visszakapcsoltatni, mert az eggyel régebbi bérlő nevén van az óra, aki viszont lelépett külföldre, mindegy, megoldjuk, ettünk már többet is reggelire, mármint problémát.

Aztán leesik az autóról az ablaktörlő, vinnyogó kiscicát talál a kertben - mármint nem az ablaktörlő, hanem az ember -, és felrobban a kávéfőző.

Úgy érzem, nem alaptalanul érzi ilyenkor úgy az ember, hogy ezt a napot itt kell befejezni. és még mindig csak hajnali 9 van.

 

Főz a drágám...

2017.02.19. 14:32 | törökmonika | Szólj hozzá!

 alien_falvedo.jpg

 

(Ez egy terápiás jellegű fércmunka, ha már lábon kihordtam több infarktust, amit a drága okozott.)

Megérkezik a kedves, ellentmondást nem tűrően leteszi az ebédlőasztal KÖZEPÉRE a táskáját (mind a hármat), szétrúg, széttúr még ezt-azt, majd megkérdezi, mit szólnék hozzá, ha ma ő főzne.

Hülye azért nem vagyok, pont harminc éve főzök minden nap többször - hadd csinálja.

Szemrevételezi a felhozatalt a hűtőben (közben belekóstol ebbe-abba).

Megkérdezi, hogy ez miért van itt már tegnap óta (mert nem tudunk annyit enni, amennyit te gondolsz, azért...)

Nagyon szorgalmasan átrendezi a hűtőt - nem vagyok kicsit sem mániákus, de történetesen külön polcon voltak egészen addig a húsos meg a tejes termékek. Nem baj, gondolom terápiásan, majd rendberakom.

Kérdezi, hol a valamilyen eszköz.

Mondom, hogy a helyén.

Nem találja. Semmi gond, a kezébe adom.

Gyújtsam be a tűzhelyet.

Minek? Kérdem én. Hiszen még azt sem tudod, mit akarsz csinálni.

Hogy elég meleg legyen.

Mi?! Kérdem kicsit már zokogva. Mi legyen elég meleg? Baszki, nem sparherdtről beszélünk...

De persze begyújtom, épp elég bölcs asszony vagyok én.

Hmmm, mondja ő, legyen például mákostészta.

Legyen, mondom erre én. Ismétlem, épp elég bölcs asszony vagyok.

Hol a hagyma? - kérdezi ő.

Mióta kell a mákostésztába hagyma? - így én.

Mert te állandóan csak kötözködsz, és  különben is megfigyeltem már, hogy az alkalmat lesed, hogy belém köss - és rámbassza a konyhaajtót. Belülről.

Oké, addig sincs ideg, tudok vacakolni a saját szarságaimmal.

De kijön. Hol a pacal, amit öt éve hoztam neked? Miért nem tudsz rendet tartani a mélyhűtőben? Nem hiszem el, hogy képtelen vagy odarakni a dolgokat, ahol én megtalálhatom. Satöbbi.

Egyébként bármit főz, a végén egészen biztosan valami pacalos dolog lesz, indokolhatatlan szafttal. Igen, a mákostészta is.

De gonosz vagyok, mert valójában sütni is szokott.

Ez egy ilyen generációs elakadás a lemezen nála. Mindenből legyen sok, édes, puha és krémes.

Na, most én egy másik generáció vagyok. Ha valamitől a falnak megyek, az a sok, édes, puha és krémes. 

Továbbá nem óhajtok mindent megenni, amit elém tesznek - csak azért, mert Etiópiában éheznek.

Együnk Etiópiáért rituálisan! Nem, ez már az általános iskolában, a menzán se jött be nálam. Szó sem lehet finomfőzelékről, paradicsomos káposztáról.

Ha sütünk, akkor a konyhát térdig beborítja a liszt, a tej, az élesztő meg ami még kell bele - nyilván pacal.

Az is egészen biztos, hogy mindenből túl sok lesz, így garantáltan elönti az egész sütőt.

Egészen biztosan lesz benne reszelt és penészes sajt - miért van ennyi sajt itthon?! Miért hoztál ennyit? De miért nem eszitek meg? Mert nem szeretnénk?! Satöbbi.

Igen, a mákostésztában is lesz reszelt sajt. Meg pacal. Meg valami megmagyarázhatatlan fűszer, ami nem tudom, micsoda, de biztosan lengyel vagy orosz, mert oda van az érdeklődés irányulva.

És biztosan legalább tíz éve lejárt mindegyiknek a szavatossága. De hát jó lesz valamire. Kaját nem dobunk ki. (De! De! Kurva nagy lendülettel! Messzire!)

Legutóbb nyáron, egy langy éjjelen, szerelmetesen összebújva szintén készített valamit.

Már ránézésre is khmmm volt.

Mondta, hogy ne sértsem már meg, kóstoljam.

Kóstoltam.

Azzal a lendülettel hánytam le szegénykémet.

És én tudom, hogy jót akar!!!

De szociálpszichológiailag azért érdemes volan megkutatni, hogy a világháborús nemzedék hozzáállása az ételhez, mint olyanhoz, mennyiben tér el a viszonylag normális körülmények között élő generációétól.

Hogy az a tiéd, amit megeszel. Hogy egyél, mert ki tudja, holnap lehet-e. Vagy én nem tudom, mert nem ez a nemzedék vagyok.

De akármilyen nemzedék vagyok, egészen biztosan nem fogom megenni a mákostésztát tökfőzelékkel és pacallal.

Mai napi idegösszeomlásom tárgya egy egészen zseniális marhahúsleves. Amit több, mint hat órán keresztül főztem, zöldségekkel, majd fűszerekkel, ahogy kell. A megfelelő időben leszűrtem, kiszedtem a benne főzötteket - szóval jó kislány voltam.

Majd jött az én drágám és a tészta főzőlevét egy mozdulattal beleöntötte az én zseniális, kristálytiszta, leszűrt húslevesembe.Mert ne menjen pocsékba. És Etiópiában tovább éheznének enélkül.

Több, mint egy órán át zokogtam a hamvak fölött.

Aztán elmentem a boltba és újrakezdtem az egészet.

Úgy érzem, az indulataim érthetők.

És egyébként imádom a pasit.

Csak a kristálytiszta, zöldséges marhahúslevest is, amit enni akartunk itt egy páran.

 

 

 

Anya szív

2017.02.16. 08:31 | törökmonika | Szólj hozzá!

immersion_items_10541.jpg
Húsz percnyi kitartó jégvakarás és erős káromkodás után eljutottunk az iskolába ma reggel is négyeske gyerekecskével.
Ezekhez a tevékenységekhez jó pár hete találtunk egy teljesen hallgatható rádióadót, szlovák, Antenna Rock a neve, iszonyat jó zenék mennek benne. Persze ugyanolyan karattyolós, vihogós a stúdióbeszélgetés, de legalább nem értem, így nem zavar :)
Letekertük az ablakot, kikönyököltünk, mint a nagyok, és ordítottuk bele ebbe a takonyszínű, undorító reggelbe, hogy born to be wild! :)
Nem néztek minket ám hülyének az usankás, csizmás népek, á, csöppet sem :)
Utána benéztem a nemzeti dohánybótba, mert nincs énnekem kézügyességem meg idegrendszerem tekergetni a cigit.
Ott állt három-négy, szemlátomást kezdő gimnazista kölyköcske, nagyon elszánt arccal próbáltak dohányozni, de mit ne mondjak, azért hiányzik még nekik a rutinhoz pár évtized. Kérdezték, nem vennék-e nekik cigit, visszakérdeztem, anyád most mit válaszolna szerinted - aztán eszembe jutott, ahogy kamaszkoromban indultam iskolába.
Akkoriban lakótelepen toltuk az ipart, apám már nem élt, anyám meg kötelességének érezte, hogy minden áldott reggel jól kihajoljon az ablakon a negyedikről és még integessen kicsit utánam.
Aznap valamiért nem fenyegetett a veszély, talán korábban indultam, nem tudom. Már a lépcsőházban levettem és átcseréltem az anyám által rámkényszerített, vállalhatatlan göncöket, elhelyeztem a babakocsitárolóban, felhúztam a farmert, az alföldi papucsot, a babos kendőt, nagy boldogan rágyújtottam, és istencsászárnak érezve magam kiléptem a kapun.
Ám anyám már ott lógott az ablakban, hogy még egy pillantást vethessen az egyszem, jólnevelt és jólfésült kislányára.
Elakadt a szava.
Finoman szólva.
Hogy aztán annál jobban ordítson utánam, hogy Móóóóóónika, ezt meg ne lássam még egyszer!
Onnantól nagyon ügyeltem rá, hogy meg ne lássa még egyszer.
Végül is ki lehetett bírni bagó nélkül az első sarokig.
Hogy ez így ma reggel végigszaladt a fejemen, ránéztem a gimnazista kissrácra, és azt mondtam neki, hogy azért nem kéne dohányozni.
Vessetek a mókusok elé - bementem, hoztam nekik is.
Úgyis megszerzik, ha nem tőlem, hát mástól.
Born to be wild!

Karriert építek

2017.02.10. 00:29 | törökmonika | Szólj hozzá!

young_marilyn_monroe_white_one-piece_bathing_suit_drawing_in_sand.jpg

 

Hosszan nézi, ahogy az anyukája/nővére/férje palacsintát készít reggelente a konyhában.
Ideges, mert nem működik a kávégép a munkahelyén.
Ha le akar feküdni, mindig fel kell mennie az emeletre.
Nekiütközik a falnak és felrobban. 
Menekül egy üldöző autó elől - lehetőleg hosszában, a felezővonalon.
Éjszaka vámpírok csapódnak az ablakához.
Utána baseball-ozik egy kicsit.
Volt gyerekszobája, természetesen garderobe is kapcsolódott hozzá, faajtós, amely mögött a rémségek laktak.
Hosszan fut a szerelme felé a homokos tengerparton, lehetőleg egy ligh koktéllal a kezében. És egy bobtail-lal.
Biztosan meghal valakije, ezt onnan tudja meg, hogy hirtelen magát látja felülről a temetésen, amint a steril parcellába rakják a szerencsétlent, a pap meg elmondja, hogy az úr az én pásztorom, nem szűkölködöm.
Verekszik nagyon, szerencsére a legelvetemültebb aljas banda is mindig egyesével küldi rá az embereket, így elbánik velük.
Kizárólag parkolóházak legalsó szintjén talál magának helyet, ahol nincs villany és jön a szatír.
Ha kell, persze lő, és persze sosem fogy ki a töltény.
Végül egy szerelőcsarnokban találja magát, ahol indokolatlan láncköteleken imbolyogva majdnem lezuhan, de aztán mégsem, míg ellenben a gaz gonosz beleesik a forró izébe.
Ugye, ti is úgy érzitek, alkalmas vagyok a hollywoodi karrierre most már?

Rendpárt

2017.02.07. 09:52 | törökmonika | 1 komment

rendetlen.jpg

 

Embert nem láttam még annyira nevetni, mint amikor elkezdtem panaszkodni egyszer anyámnak, hogy milyen iszonyatosan rendetlenek a gyerekeim.

Percekig nem tudott megszólalni a vihogástól, a szemét törölgette, keresgélte a szavakat. De nem találta. Rám bízta a dolog kifejtését.

Na most, aki nálam rendetlenebb embert ismer, az hazudik.
Nekem egyszerűen az nincs meg, hogy mitől hajtogatódnak össze a ruhák és mennek be a helyükre a szekrénybe, mert az én fejemben az, hogy valaminek helye van, egyszerűen nincs.

Sose felejtem el anyám nevetését.

Négy-öt éves lehettem, amikor először költöztünk végre normális körülmények közé, ahol saját szobám volt, garderobe-bal - előtte, az Ó utcai bérház leválasztott bérlakásának egy szobájában négyen voltunk úgy-ahogy.

És akkor beköszöntött a Kánaán maga, saját szoba, saját szekrény, saját cuccok.

De nekem hiányzik az az agyi lebenyem, ami a rendrakásért felelős.
Félreértés ne essék, szeretem a rendet. Mint ismeretlen, távoli, csodálnivaló dologra gondolok, amelyhez én föl nem érek. Tehát szeretem a rendet, ha más csinálja meg helyettem.

Anyám tényleg mindent megpróbált. Jó szóval, fenyegetéssel - bár inkább jó szóval. 
Minden vasárnap a kezembe adta a porszívót, amit értetlenül fogadtam, és mindig volt valami kifogásom, a lényeg, hogy mindjárt. Ami soha.

Ha nagyon bepöccent - talán kétszer fordult vele elő összesen -, megállt a szobám közepén, és nagyon precízen minden kib... szóval kidobált a szekrényeimből, ideértve a döglött patkányt, a fél éves szendvicset és a papagáj hulláját. A szoba közepére. Tündéri mosollyal közölte, hogy ő most megy ebédet főzni, tán kezdjek a szobámmal valamit.

Mindig is a bivalytürelmemről voltam híres, legalább egy hónapig kerülgettem a katasztrófasújtotta övezetet, kis csapásokat rúgva a szennyes ruhák között.

Anyám nem bírta idegekkel tovább, rendet csinált. Annyit kért csak, hogy most kísérletképpen próbáljuk meg úgy, hogy mindent oda rakok vissza, ahonnan elvettem.

Mit mondjak, nem ment...

Én, ha belépek most a házunkba, lebaszom a táskámat, lerúgom a cipőmet valahova. Arrébb teszek pár dolgot, kipakolok a kosárkámból, remélve, hogy nem felejtem el, hová tettem a frissen vásárolt csirkecombokat, mert ha elfelejtem, akkor az előbb-utóbb nagyon büdös lesz, márpedig elfelejtem.

Mosok én szorgalmasan, mert sok gyerekem van. Való igaz, hogy még sose jutott a praktikus eszembe, hogy esetleg nem kéne a pirosakat együtt mosni a fehérekkel - kettes sorszámú lányom szalagavatói fehér csodaruháját is sikerült fincsi rózsaszínre mosnom, szerencsére egyes sorszámú lányom akcióba lendült és megoldotta a dolgot, nem kevés kurvaanyázás közepette.

Amikor először elköltöztem anyámtól - én ezt rendszeresen ismételgettem, egy idő után feladta, hogy kövesse, hol és kivel vagyok éppen -, egy lakótelepi kisszobába mentem az aktuális szívszerelmemmel. A másik két szobában másik két pár volt bérlő. Nem telt el több, mint pár hónap, válságstábot hívtak össze és próbálták velem megértetni, hogy tényleg nagyon klasszul főzök, imádják is, de a főzés az egy olyan dolog, hogy utána el kell mosogatni és a maradékot betenni a hűtőbe. Nem, nem a szekrény alá. Nem, nem csak úgy otthagyni az edényt.

És tényleg értetlenül néztem, mert olyan szinten fehér folt ez nálam, hogy arra nincs kifejezés...

Na de nem ezt akartam elmesélni (de), hanem most, hogy már öreg vagyok és van négy gyerekem, néha kénytelen vagyok bemenni a szobáikba.
És konkrétan rosszul leszek...
Irigylem anyámat, hogy annyi türelme volt, nekem még az sincs.

Amikor rájuk ripakodom, hogy nademostazonnalhejabitangéletbemár, akkor az a játék, hogy elüvöltik magukat: nézd, anya, csillámpóni úszik az égen! És én akkor röhögve elfordulok, így nem kell látnom, ahogy becsempészik a konyhába a nyolcvanhét poharat és negyvennyolc koszor tányért a szobáikból. Úgyis én mosogatom el.

Pontosan tudom, fölösleges elmondani, szikrázóan éles elme vagyok, hogy ha a számlákat oda raknám és nem a konyhapultra, akkor egy helyen lennének, ráadásul nem áznának el a kajalében.

Tudom, hogy a szerszámok megtalálhatók, ha a helyükre teszem őket.

Tudom, hogy a telefonszámoknak, egyéb azonosító kódoknak is van helyük.
Tudom, hogy a kimosott ruhák nem hajtogatódnak maguktól össze és nem sétálnak be a szekrényekbe.
Tudom, hogy mennyivel egyszerűbb volna az élet, ha a konyhában legalább oda tennék mindent, ahová értelemszerű.
A többezres könyvtárunkban is nyilván el lehet igazodni, ha logikusan van pakolva.

De nem nálam.

Igen. Van ilyen ember. 

És a hülyéknek van szerencséje alapon: a négy gyerekből csak egy lett pont ugyanilyen, mint én.

Miközben üvöltök vele, pontosan tudom, hogy egyszerűen tényleg nem látja, hogy a papucsa helye nem a teásbögrében van, és tényleg egyáltalán nem érdekli, ha két méter magasan állnak a szennyes ruhái, és az sem érinti, de egyáltalán, hogy amit felvesz magára, nem az övé. Ő ilyen. Mint én.

Több tiszteletet a rendtelenpártiaknak!

 

 

Legendás állatok és megfigyelésük

2017.01.17. 18:46 | törökmonika | Szólj hozzá!

lolhu_f5839b04_full.jpg

 

Jön a macska, a könnyebbség kedvéért hívjuk 1. sorszámúnak, úgyse hallgat semmilyen névre.
Közli, hogy konkrétan éhenhal.
Oké, a macska is ember, kap kaját. Leülök.
Jön a 2. sorszámú macska, közli, hogy konkrétan éhenhal.
Oké, ez a macska is csak ember, csak a kurva anyját, de kap kaját. Leülök.
Jön a kutya, kedvesen kérdezi, hogy az egészen pontosan hogy van, hogy azok kapnak, ő meg nem. 
Ő is csak ember, kap. Leülök.
A teknősök nem mondanak semmit, csak jelentőségteljesen püfölik a terrárium oldalát. Jó, kapnak kaját. Leülök.
Tulajdonképpen már én is éhes vagyok...
És akkor visszajön az 1. macska és közli, hogy éhes...
És akkor a gyerekek még nincsenek is itthon!

Van egy kis időd? Gyere, magyarjunk!

2017.01.16. 11:21 | törökmonika | Szólj hozzá!

csodaszarvas.jpg

 

Annyira egyszerű volna egyébként jóízűen, jókedvűen magyarnak lenni.
Hatalmas buli jurtát építeni a kertben. Pont akkora, mint indiánsátrat, amit úgyis felhúzunk a srácoknak nyaranta.
Jó móka nyilazni. Meg solymászni is. Nem baj, ha te turulnak hívod, attól az még sólyom.
Elképesztő poén a pad alatt levelezni rovásírásul. Pont olyan, mint tündéül írni, azt is csak nemrég (történelmileg nemrég) állította össze Tolkien.
Nagy poén, amikor a gyerek mondja a hét vezér nevét, de belekeveri a hét törpét is. Stzakad a röhögéstől a család, aztán persze kijavítja. És Emese nem Hófehérke, de már majdnem Szűz Mária.
Lehetne a csodaszarvasnak is örülni, mert tényleg elképesztően szép az az övcsat róla. És hát nyilván pont annyira létezett, mint Bambi, csak Bambi körül nincs ekkora szemforgatás.
Érdekes, a kultúrnépek prímán szórakoznak a saját történelmükön.
Amelyik népnek igazán van történelme és igazán kultúr, az kiválóakat viccelődik a vikingek mosdatlanságán például. A tésztazabáláson. A csigaebéden. Egy rohadt koszos istálló kitakarításán. Csak hogy a közelből vegyünk példákat.
Remek, tényleg vicces rendezvényeket lehet csinálni történelmi hagyományokra hivatkozva - ha pont annyira vesszük komolyan, amennyire kell.
Horvátországban a nyáron tanúja voltam egy víziversenynek, amely valójában a kalózkodásról szólt. Jót játszottak a srácok -  és a nagyobbak is.
Picit arrébb, Velencében egészen kiváló farsangok vannak.
Finnországban meg hajigálják a farönköket.
Egyébként semmiben nem különbözik egy hátrafele nyilazó verseny egy mobiltelefon-eldobálóstól. Tényleg nem.
Csak nálunk, egyedül nálunk jelenti a nemzet történelmére emlékezést az, hogy el kell sápadnunk, le kell horgasztanunk a fejünket és roppant szomorúnak kell lennünk.
Ki a fene akar szomorú lenni?!
Nekünk miért nincs Magyar Nemzeti Monty Pythonunk?!
Egyszerűen jobb lenne úgy magyarnak lenni.
De így?! Hogy neked küldetéstudattól megroskadva szomorúnak kell lenned, mert különben rádszól a szomszéd, mert nem vagy matyóban - és te nem válaszolhatod neki, hogy ő meg miért nem vesz fel inkább kevésbé lukas köntöst ehhez a megjegyzéséhez?!
Így nem jó.
Ady ezt jobban megírta, tudom.
És sokan mások is.
Jókedvű országban szeretnék élni.



Fényképek...

2017.01.07. 01:42 | törökmonika | Szólj hozzá!

verfverfurdo_munkaszolgalatosokkal_2.jpg

 

Leéltem ötvenkét évet úgy, hogy nagyjából tudni véltem, milyen a családom.
Van nekem is már rég, elég népes, az is mind hülye.
Tudtam, milyen mélynyomorból jöttek és ott is maradtak az apai nagyszüleim.
Tudom, milyen borzalmas volt az életük. Akit érdekel, keresse meg a Szerelem című bejegyzést. Na, abban mesélem el, hogyan lett hadifogoly apai nagyapám, és hogyan húzott le sok évet Szibériában.
Anyai ágról is tudtam, hogy különösebben könnyű nem lehetett az életük, hiszen voltak a gettóban is, anyámat viszont - akkor volt kábé három éves - Svájcba menekítették, "tüdőpanaszok" miatt.
De nem ezt akarom most újra és újra elmesélni.
Hanem hogy kértem egy családkutatást, mert anyám, apám és a nagyszüleim rég halottak, senkitől nem lehet megkérdezni semmit - életükben viszont elég sokat hümmögtek és soha semmit nem meséltek.
Nálam meg itt van ez a sok fénykép, és fogalmam sincs, ki kicsoda rajtuk.
Ki nevetgél csíkos úszódresszben, kackiás bajusszal a Duna partján.
Ki az a kislány ott a gangon.
Ki mosolyog ott a ligetben azzal a bazi nagy rózsacsokorral a kezében.
Mindhez hasonlítok.
És már nincs kitől megkérdeznem.
Tehát megkértem egy ezzel foglalkozó céget, kutassa ki nekem a familiát.
És akkor kikutatták.
Hogy nem volt nekem elég az, amit tudok..
Akiről soha nem beszéltünk, mert még anyám is csak 3 éves volt...
Mivel ő sem nagyon ismerte, én meg egyáltalán nem, soha beszédtéma nem volt...
Nagy Béla munkaszolgálatost 1943-ban kivégezték.
Én ezt nem tudtam.
Nagypapa, bocsáss meg nekem, ha tudsz.




Az új esztendőre

2016.12.30. 23:16 | törökmonika | Szólj hozzá!

Én már csak pici dolgokat szeretnék, és ilyeneket is kívánok mindenkinek 2017-re.
Már rég nem szeretném, hogy ne nyolcvanhét koszos pohár és duplaannyi mosatlan tányér várjon reggelente a konyhában - mert vacak lenne, ha nem volnának gyerekeim, azoknak nem lenne barátaik, és inkább hagyják itt a koszos edényeket, mintsem intésre eltűnjenek a világomból.
Nem bánom én azt se, ha egy darab működő öngyújtót nem lehet ebben a kurva házban találni.
Azt viszont kívánom mindenkinek, hogy akinek gyereke van, sose szembesüljön annak a betegségével, vacak életével, szerelmi búbánatával.
Akinek még vannak szülei, annak legyenek is minél tovább, lehetőleg egészségben.
Akinek van szerelme, az bújhasson össze vele minél többet.
Akinek kutyája/macskája/teknőse/selyemhernyója van, lehetőleg bosszankodjon rajtuk minél többet, mielőtt összekucorodik velük a fotelban.
Akinek vannak barátai, annak legyen alkalma minél többet összejárni velük és röhögni nagyokat.
Aki meg tud mozdulni, menjen, sétáljon, táncoljon, vagy amit akar.
Akinek munkája van, annak maradjon is meg.
Akinek nincs, legyen.
Mindenki tudjon hol aludni, legyen mit ennie, legyen mit felvennie, és általában is mosolyogjon, ha lehet.
És adjon valaki egy működú öngyújtót is.

https://www.youtube.com/watch?v=bndGBlHRKPA

Legyetek jók, ha tudtok!

2016.12.19. 15:41 | törökmonika | Szólj hozzá!


legyetek-jok-ha-tudtokA legelvetemültebb rendszerek – főleg, ha hosszabb távra terveznek – igencsak ügyelnek arra, hogy ideológiailag is, érzelmileg is bealapozzák a következő generációt.
Igen, a gyerekekre gondolok. Minden ideológiától mentesen.

 


Cserkésztábor.
Úttörőtábor.
Állami üdülők.
Iskolai kirándulások iskolai pénzből, tehát látszólag és a családok számára praktikusan: ingyen.
Levelezés távoli országokban élő kispajtásokkal.
Cserediákok.
Ingyenes tömegsport.
Ingyenes klubok, rendezvények.
Ingyenes szakkörök a suliban.
Ingyenes korrepetálás.
Karácsony a Parlamentben.
Osztálykirándulások (ingyen, természetesen).
De akár lőgyakorlat is az MHSZ-nél. Vagy íjászkodás.
Ugyanitt repülőgép-modellező szakkör és ingyen jogosítvány.
Építőtábor.
Szakmai gyakorlat ingyen.
Osztályfotózás ingyen.
Olcsó zsebkönyvtár, puhafedelű kiadások, indiános és pöttyöskönyvek, delfin-sorozat meg a többi.

Most ne keverjük bele az ideológiát. Kelettől nyugatig szinte minden rendszer megpróbálja értelmesen magához vonzani a következő generációt. A fentebb felsoroltak nyilván nem váltottak ki osztatlan lelkesedést mindenkiből és ugyanannyira – de az tény, hogy se egy kéthetes cserkésztábort, se egy úttörőt nem lehetett elfelejteni.
Énekelgetés, tábortűz, reggeli torna (fujfujfuj), és játék, számháború, este lámpaleoltás.

És mit kapnak a mi gyerekeink az Orbán-rendszertől, amelyet az értelmezhetetlen Nemzeti Együttműködés Rendszereként – miszerint NER – emlegetünk?

Az egyszavas választ fölösleges beküldeni a szerkesztőségbe.

Borítékoljuk a választásokra.

Hogyan kell meghalni

2016.11.29. 00:25 | törökmonika | 26 komment

grind1.jpg

 

Özv. V.B-né egy napon arra ébredt a Dél-Pesti - rossz nyelvek szerint: Dél-Tepsi - kórházban, hogy meghalt.

Érezte, hogy nem érez már semmit. Ez nagy megkönnyebbülés volt neki, mert egyrészt rohadtul fájt már a rákja, amelyik elharapózott benne, másrészt elég ergyán lett belekötve az infúzió, az is sajgott.

No, de ennek vége. Kiropogtatta tagjait, és hónapok óta először nyugodtan szétnézett a kórteremben. Körülötte csöndben haldoklottak az emberek. 

A reggeli vizit előtt, úgy fél hat felé jött a takarító személyzet, rugdosta a fém szemeteseket, csapkodta az ajtókat, de özv. V.B-nét végre először nem tudták a zajok felbosszantani.

Később jött Marika is, a középkorú, fáradt, táskás szemű, lestrapált és alulfizetett ápolónő, mindenkinek a szájába beledugta a hőmérőt, majd ugyanazzal a körrel ki is vette, leolvasás nélkül visszavágta az eszközöket a közösbe, az ajtóból még visszaordított, hogy mindjárt jön a kisvizit, mindenki tegye rendesen a köpenyét és a papucsát, mert a főorvos úr ma kiemelten rosszkedvű.

És jött a kisvizit, mindenkitől megkérdezték, na, mi a helyzet, majd a választ meg sem várva továbbment a slepp.

Meghozta a váltás a reggelit is, de özv.  V.B-né pont úgy nem nyúlt hozzá a némiképp feketepenészes szelet parízerhez és a száraz kenyérhez, mint más napokon, a túlcukrozott teát sem itta meg, így amikor a nővérke szó nélkül elvitte, csak megkönnyebbülést érzett.

A nagyvizitnél sem volt semmi gond, bár az egyik orvostanhallgató megemlítette, hogy mintha nyolcaskának kissé püffednének a lábai. A főorvos úr leintette, hogy ebben a korban ez természetes.

A délutáni látogatás is rendben lezajlott, özv. V.B-néhez nem jött senki, így nyugodtan figyelhette, miről beszélnek a szomszéd ágyakon. Semmiről, a szokásos.

Az ebédre rá se nézett, a délután kettőkor kitett, úgynevezett vacsorára (egy mackósajt és egy szelet szalvéta) szintúgy.

Este, lámpaoltás után órákig hallgatta, ahogy a szomszéd ágyon a Gizike - zöldséges volt valamikor, de csúnya köszvénye lett, aztán meg is fázott - kileheli a lelkét. A vészcsengő nem működött, meg hiába is működött volna, az a két ápoló, aki az egész kórházat ellátta, épp másik épületben tartózkodott.

Ez így ment napokig.

Özv. V.B-né az ötödik napon úgy gondolta, most már ideje tisztességesen meghalni. Összeszedte magát és valóban kissé már püffedésnek indult végtagjait, lemászott az ágyról és a mosdó felé vette az irányt. Egy nő holtában is nézzen ki normálisan, gondolta. Vitt magával fésűt, szappant, törölközőt, vécépapírt, bár gondolta, hogy ez utóbbira már nemigen lesz szüksége.

Kissé elfáradt már a folyosó végén - világítás sem volt -, amikor benyitott a zuhanyzóba, gondolta, leül kicsit. Már bánta, hogy nem hívta magával Gizikét, olyan jól elbeszélgettek volna itt lét és nemlét határán.

Itt találtak rá napokkal később.

(http://www.atv.hu/belfold/20161128-ot-napig-volt-egy-hulla-a-del-pesti-korhaz-mosdojaban)

 

 

Pár demagóg gondolat egy korosztályról

2016.11.17. 20:41 | törökmonika | Szólj hozzá!

13.5 milliárd forint ment el az '56-os emlékévre.
Azok, akik '56-ban fiatalok voltak, ma nyugdíjasok.
A magánnyugdíj-pénztárak lenyúlásával 3000 milliárdocskához jutott hozzá az állam.
A székesfehérvári stadionra 16 milliárdot költ az állam.
A felcsútit már nem mondom.
A Várba költözést sem.
A többit meg már nincs gusztusom mondani.
Nem mondom az iskolákat, óvodákat.
Mai hír: a magyarországi kórházak mindösszesen 60 milliárddal "tartoznak".
Az a legendás '56-os korosztály, amelyikről idén megemlékezünk, ma nyugdíjas és nagy valószínűséggel betegeskedik is, de valószínűleg van gyereke és unokája, akiket szeretne jó helyen látni (lakás, munkahely, iskola stb).
Nem lett volna méltóbb a megemlékezés, ha ezt a rohadt sok pénzt erre
a korosztályra költjük?

A nagyszülők dolga

2016.10.25. 00:15 | törökmonika | 2 komment

idosek-vilagnapja.jpg

 

Mert mi a nagymama dolga például?
Nyilván, hogy süssön fincsi sütiket, szobahőmérsékleten kössön és cuki meséket mondjon, jól lecsessze a szülőket, ha nem elég megértőek, üljön az ágyunk mellett, ha a szüleink épp nem érnek rá, mi pedig lázasak vagyunk, aztán meg el is lehessen neki mesélni mindent a konyha sarkában, amit másnak nem, és akkor ő is elmeséli majd, hogy 37-ben, amikor a Holdvilág-ároknál beleborultak egy fiatalemberrel az árokba...
És mi a nagypapa dolga?
Rengeteg. Először is biztosan megmutatja a féltve őrzött szerszámkészletét, a könyvtárát vagy az ügyes trükköket a ház körül.
Összenevet velünk, amikor valami csibészségen kapnak a szüleink, és talán még abban is segít, hogy kell levenni a lábáról a kiválasztottat.
Ha megkérdezzük a másodfokú egyenlet megoldóképletéről, feltolja a szemüvegét a homlokára és vágja, ahogy a matektanár soha. Vagy a kezünkbe nyomja az Obádovicsot.

A nagyszülő az olyan, hogy már van türelme, feltétel nélkül szeret minket, és már rég nem ideges attól, hogy mi lesz holnap, mint a szüleink, mert ugyan mi lenne.
A nagyszülő az olyan, hogy jókat lehet vele nevetni, aztán vagy ők alszanak el tévézés közben, vagy mi, de valaki biztosan betakarja a másikat.
A nagyszülő megnyugtatja a szüleinket, hogy nem kéne olyan nagyon pattogni egy bizonyítvány miatt - vagy mutassák meg az övékét?!
A nagyszülő az olyan, hogy ha megkérdezzük, akkor picit elréved, de elmeséli, hogy s mint volt a háborúban, vagy '56-ban, '89-ben - és megnyugtat, hogy ne aggódjunk, nagyon fog vigyázni ránk mindig, bármi történjen.
A nagyszülő olyan, hogy biztosan van a kamrában azért egy kis tartalék liszt, cukor, gyufa, tejpor.
A nagyszülő az olyan, hogy vág az agya, mint a borotva, ha el volnánk tévedve kicsit a nagypolitikában, bár hosszan, de tutira megmondja, mi a pálya.
A nagyszülő olyan, hogy tudja, miért kell vagy nem kell csinálni dolgokat - vagy a saját kárán tanulta meg, vagy neki is elmagyarázták a nagyszülei.

A nagyszülőnek egészen biztosan nem szerepel a munkaköri leírásában, hogy a másik nagyszülő gyerekét megüsse, rugdossa, ordítson vele. Nem csapja sem kézzel, sem zászlórúddal arcon, nem küldi el a kurva anyjába és nem hörög artikulálatlanul.

Aki mégis így tesz, nem érdemli meg a nagyszülő kitüntető címet.

 

 

 

Lányok, lányok, szép leányok

2016.10.11. 00:59 | törökmonika | 1 komment

neptanc.jpg

 

Nem nagy titok, aki ismer, tudja, hogy szekérderéknyi lányom van. Szám szerint három. Fiam is van, de ő már megszokta a helyzetet - nem is volt más választása szegénykémnek, egyszem férfiember, szívem csücske, akárcsak a többi.

Na de hogy a lányok.

Az tiszta sor, akárcsak az állatvilágban, hogy az ivarérettséget elérvén bizony nagyon-nagyon kerülgetni kell egymást. Amennyire csüngtünk anyucin, pont olyan intenzitással leszünk vele kritikusak, ellenségesek, agresszívek is olykor - aztán majd az egész megszelidül, csak idegrendszer kell hozzá meg idő. 

Ha az embernek három lánya van, az a fajlagos intimbetét-felhasználáson túl még egy csomó problémát is felvet.
Mert kinek van joga előbb használni a fürdőszobát. Kié a melltartó, a nejlonharisnya, a szempillaspirál. Ki mosogat, ki tereget, ki vigye ki a szemetet. Az egyik hippi, a másik konzervatív, a harmadik meg street dancer. Az egyik szeret beszélni, kurva sokat, a másik nem. Ki hagyta már megint bedugva a töltőt és hol a cigim.

Eddig még semmi újat nem mondtam a harcedzetteknek, maximum a fiamat lehet sajnálni, akit egyszerre négy menstruáló nő küld el boltba hisztériázva.

Hanem aztán jönnek a párkapcsolatok. Annak minden velejárójával. Félted a lányod, büszke is vagy rá, mert már olyan szép, nagy és okos. Különböző szimpatikus vagy meghökkentő fiatalemberekkel ismerkedsz össze. Mire végre megjegyzed a nevüket, már rég a trashben vannak. Ki mikor kit hozhat haza. Sunnyogások reggelente a fürdőszobában. Zavart nevetgélések a konyhában, idétlenkedés, egymás kerülgetése a nappaliban. Mire megtanulod, melyik mit szeret igazán ebédre, már a trashben... 

Nem könnyű, na.

Hanem amikor elérkezik a pillanat, hogy a legkisebb királykisasszony félrehív és azt mondja nekem, az anyjának, hogy szerinte azért nem kéne annyira ordítanom a párommal, de legalábbis legyek már figyelmesebb, mert a pasi is ember...
Amikor a másik félrehív és azt mondja, hogy kiszedné a szemöldökömet, mert így ne menjek már utcára a pasimmal, jobbat érdemel ennél... Amúgy vegyek fel valami normális göncöt...
Amikor félrehív a harmadik, és baromi okosan és tapintatosan helyreigazít egy vitában, erős felindulásban elkövetett mondatomért, mert az az idézet szerinte így és így van...

Na, olyankor nagyon jó dolog, ha az ember három lány anyja. Nagyon-nagyon-nagyon jó.

De azért leül kicsit cigizni, sörözni a fiával a kertben :)

 

 

 

 

 

Filléres

2016.10.10. 09:11 | törökmonika | Szólj hozzá!

006.jpg

 

Amikor a hatodik kerületi, Ó utcai társbérletből saját kecóba kerültünk a hatvanas évek végén a szüleimmel, és nekem saját szobám is lett, eleinte furcsa volt minden.

Elsősorban, hogy nincs gang. Nincs bandázás a srácokkal a hátsólépcsőn. Nincs szénhordás a pincéből. Nincs az a leírhatatlan hatodik kerületi hétvége-szag és érzés. (Mondjuk, az az egyetlen, ami nagyon hiányzik a azóta is, hogy imádtam az Operaház délelőtti próbáit hallgatni a szemben lévő hentes előtt üldögélve.) Hogy óvodába menet már nem ülhetek fel az Opera kőoroszlánjaira a reggeli kiflimet elmajszolni. Nincs a süketnéma házaspár a földszinten, nincs házmester és főleg nincs az udvar a porolóval, nem jönnek be a vurlitzeresek, nem jön a jeges, hát, inkább meg voltam ijedve én attól a nagy változástól -  egyetlen hétvége alatt össze tudtak pakolni a szüleim három bőröndbe, felültünk a kölcsön teherautóra azzal a három ággyal és egy szekrénnyel, ami volt, és már ott is találtam magam a világ végén kicsit túl, az ijesztőnek tűnő Újpesten, a még épülő Izzó-lakótelepen. Talán a mi házunk volt a harmadik vagy negyedik, még évekig zúgtak  ott a munkagépek, mire akkora lett, mint most.

De hát milyen a gyerek, persze hogy feltalálja magát, aztán később a szülei is, biztosan. Kialakulnak a rutinok. Jó, oké, nem volt ott már a Népköztársaság útja meg a Novhéttér szaladgálni - volt helyette ezer más érdekesség. A bicajozások a srácokkal. Bújócska a temetőben. Játszótéri bandázás. Lábtengó. Jó, oké, lehet, hogy normális kislányok babáztak, én történetesen szerettem focizni meg verekedni. Hát meg a Kiserdő. Mondták a szüleink, hogy oda azért ne menjünk, mert kábé hetente ölnek meg valakit, de persze emiatt is kötelességünknek éreztük, hogy menjünk, ők meg úgyis dolgoztak, egymásra voltunk bízva és viszonylag kevés vér folyt, de azt is letagadtuk utóbb.

Egy nagyon fiatal városrészben, egy lakótelepen, ahova fiatal házaspárok költöztek, rengeteg gyerek volt (meg bolt, meg óvoda, bölcsöde, iskola, fodrász, kozmetikus, könyvtár - most hadd ne én adjak tanácsot, mit kell építeni egy új településhez). A rengeteg gyereket, minket vasárnaponként tutira elzavartak otthonról, legalább annyi nyugalma legyen a szüleinknek. Minden ablakból dőlt a rántotthús szaga és szólt a tánczene. 

Hanem a hétvégék (ami csak a vasárnapot jelentette, mert akkor még nem volt szabadszombat) egészen biztosan azzal kezdődtek mindenhol, hogy a tényleg hullafáradt szüleink kiadták a napiparancsot.
És az én generációm bizony duzzogva levitte a szemetet az akárhanyadik emeletről is.

És felvitte a postaládából a Népszabadságot.

És egy teljes generáció - az enyém - nem értette, mit tudnak a szülők annyit olvasgatni rajta, mit vitatkoznak egymás között, kit érdekel, hülyeség.

És az iskolában, amikor mondta az osztályfőnökünk, hogy márpedig értelmes ember újságot olvas.

És a papírgyűjtések... Amikor apám lázasan túrta szét az általam összehordott halmot, hogy úgy emlékszik, valamelyik lapszámban benne volt a nemtudommi, azt nehogy elvigyem.

Akkor nem értettem, és még sokáig nem.

Most már igen.

Szájmenő

2016.10.04. 01:40 | törökmonika | 1 komment

 

szofosas2.jpg

 

Ha valamivel ki lehet zavarni a világból, az a fecsegés.
Ez nem túl nőies dolog a részemről, de ez van. Sminkelni se szoktam, de ez egy másik történet, szintén súlyos háttérrel. Azt majd máskor.
Anyám kezdte. Gyakorlatilag bármikor, amikor meglátott, kinyílt a szája – és be sem csukta addig, míg el nem menekültem.
A nagyanyáim se voltak kispályásak, mindegyik állandó szükségét érezte annak, hogy beszéljen hozzám.
Nulla esélyt adva bármiféle reakcióidőnek, tűnődésnek, válasznak.
Mondták és mondták és mondták.
Talán hét éves lehettem, már Újpesten laktunk a panelban, amikor rájöttem, hogy ha bezárkózom a vécébe, nem beszélnek hozzám. Szerintem észre se vették, hogy eltűntem órákra – nem én voltam fontos, hanem hogy beszéljenek valakihez.
Előtte, a hatodik kerületben, amikor négyen laktunk egy szobában és még kicsi voltam, egyszerűen bemenekültem az asztal alá és úgy tettem, mint aki süket (mert beszéltek hozzám, folyamatosan, kényszeresen.)
Szeretném az utókor számára világossá tenni, hogy picit is introvertáltabb embereknek ez maga a pokol.
Mert, ugye, senkit nem akarunk megbántani.
Udvariasan hallgatunk tehát.
De kurvára nem érdekel, mit mesélt a Manyika néni a boltban!!!
Számomra már egész pici koromtól kezdve a tőmondatok jöttek be.
Aztán a könyvek.
Ott csukom be, ahol akarom ugyanis.
Tényleg fizikai fájdalom a hozzám hasonló, kicsit is introvertáltabb embernek egy beszédkényszeressel együtt élni.
Fáj.
És állandó lelkiismereti válságot okoz.
Ami feldolgozhatatlan. Ki a fene akar olyan élethelyzetben létezni, ahol folyamatosan szarul érzi magát?!
Téged szeretlek, baszki, de NE beszélj folyamatosan hozzám...
Na?! Ezt hogy lehet kommunikálni jól? Várom a megoldásokat.

A négy gyerekemből kettő ilyen, kettő olyan lett.
Na, azzal a kettővel, aki ilyen, prímán elvagyunk hetekig is, háromnaponta elejtett tőmondatokkal.
A másik kettőt is imádom, de zsibbasztóak.
És akkor az ember időről időre szerelmes is lesz.
Amikor a drágámmal megismerkedtem, azt mondta, neki olyan jól esik, hogy végre az anyanyelvén beszélhet. Elhittem... Igen, mondták már, hogy naiv vagyok. Hosszan mondták.

Aztán megismertem az anyukáját is...

Valószínűleg van az az embertípus, akinek fáj, ha csönd van. Ha zenét hallgat, filmet néz vagy csak olvas. Azt neki kommentálnia kell. Hogy '29-ben, amikor a Holdvilág-ároknál felborult a motor. Vagy hogy épp zsibbad a lába. Vagy hogy most az jutott az eszébe épp...

És te sírhatsz persze, hogy dugulj már be egy kicsit, mert épp a Hamlet nagymonológja megy, és az kissé érdekesebb, mint a tiéd, nem fog leállni. Minimum, hog megkérdezi, most miért vagy ilyen.
Nincs jó válasz. Bármit válaszolsz, újabb szófosást generál.
Én ezt egyszerűen sem megérteni, sem tolerálni már nem tudom.

Egyszerűen nem hiszem el, hogy nincs kihez beszélniük egyébként. Annyi jó arc van az esztéká folyosóján, az utcán vagy a piacon. A boltban, a bárhol.
Hogy nem látszik rajtam, hogy rosszul vagyok harminc perc után?!
Nekem az nem beszélgetés, hogy ő mondja és mondja és mondja végeérhetetlenül, ha kinyitnám a számat, akkor felhördül, hogy ne vágjak ÁLLANDÓAN a szavába, tehát visszacsukom és hallgatom még harminc percig és tényleg a víz ver ki, zsibbadok és elkezd remegni a kezem.
MIÉRT csinálják ezt az emberek?

Egyszer felvetettem egy ilyennek, hogy próbáljuk ki az úgynevezett belső beszédet, miszerint megy az ember agyának az összes fogaskereke, de nem szennyezzük vele a környeztet – valószínűleg rövid volt a mondatom, mert elment a füle mellett. Beszélt tovább. Otthagytam. Szerintem nem vette észre azóta sem, mert még nem ért a mondat végére.
Ezeknek tényleg tökmindegy, csak jártathassák a szájukat.

De miért nem kíváncsiak sose a válaszokra?!

Amúgy sajnálom őket. Biztos valami gyerekkori beakadás a fejben. Én amúgy prímán elvagyok a gondolataimmal, nem érzem szükségét, hogy gereblyézetlenül mindenkire rázúdítsam, erőszakkal is akár.
Az kicsit bánt, de nem sokáig, mert kurva türelmes ember vagyok, hogy ha valamit válaszolok, az elsikkad. A szájmenők SOHA nem figyelnek a válaszra. Pedig pont az a két szó lett volna fontos. Amennyit én a számon ki szoktam préselni hetente. Na, arra a két szóra kéne figyelni.

Mindegy, úgyse hallják meg, mert beszélnek hozzád. Akkor is, ha magadra zártad a klotyó ajtaját.

Néha nagyon vágyom egy lakatlan szigetre. Néha?! Születésem óta.

 

 

 

 

Ifjabb Bayer vértanúsága

2016.09.09. 17:58 | törökmonika | 11 komment

Tényleg leírhatatlan, mit érez egy szülő, ha a gyerekét bántják.
Tudom, történetesen végigcsináltam már párszor.
Rettenetes.
És hát egészen biztosan számolnia kell szerencsétlen szülőnek azzal is, hogy ilyenkor mindig lesz egy-két jó fej alak, aki majd gúnyosan megkérdi, mégis mit keresett ott a gyerek, egy sör, mi, haha, nahát, majd nem ő vezet, mi, hehehe, mit csodálkozik.
Pedig az erőszakra semmiféle magyarázat nincs.
Az erőszaktevő nem azért ver meg vagy bánt valakit, mert az a valaki kockás ingben volt rossz helyen és rosszkor.
Nem volt rossz helyen és nem volt rosszkor ott. A kockás inge sem számít.
Sőt, még az sem, hogy ifjabb Bayernek hívják.
Na, eddig volt libsi megértős duma.
És akkor innentől picit sarkosabban.
Soha senki egyetlen kibaszott pillanatig nem engedheti meg magának azt, hogy valakit a származása miatt gyalázzon.
Nem.
Se cigányt, se zsidót, se magyart, se senkit.
Ifjabb Bayert nem cigányok verték meg, hanem rossz arc csávók.
Éntőlem bármilyen nemzetiségűek lehetnek, ilyet nem lehet csinálni.
Ez alapvető törvény.
Ifjabb Bayernek mielőbbi jobbulást kívánok - és tisztes távolságot az apjától, aki még az ő legszemélyesebb pofonjait is képes volt náci módon értelmezni.
Én, Bayer Zsolttal ellentétben nem vagyok náci.
Büdös libsibibsi vagyok.
És büdös libsibibsiként hiszem és tudni vélem, hogy ifjabb Bayer életét nem fogja a gyalázatos apja megkeseríteni.
Kívánom neki, hogy gyógyuljon meg minél hamarabb és kezdje el a tanulmányait.
Tanulja meg orvosként - bár szerintem tudja -, hogy az emberek szíve ugyanolyan színű.
És majd évek múlva, amikor felírja a receptet az apjának, kellő megértéssel paskolja meg a vállát.
Ifjabb Bayer még biztosan ismeri a törvényeket. Bocsáss meg az ellenünk vétkezőknek, amiként mi is...
És tiszteld apádat...
Mert ifjabb Bayeren kívül senki nem fogja.
Ifjabb Bayernek nagyobb gond az apja, mint ami történt.

(Azt kell gondoljam, a kommentelőim többsége nem olvasta Bayer Zsolt publicisztikáját az ügyről. Pedig én arra reagáltam.
Nem szívesen, de itt a linkje:
http://magyarhirlap.hu/cikk/65641/Az_elet_erteke)

Hogyan üldözzünk keresztényt?

2016.09.07. 09:49 | törökmonika | 155 komment

 

keresztenyuldozes1.jpg

 

 

A címben felvetett kérdés égetőbb, mint gondolja a kedves olvasó. Nem szabad a homokba dugni a fejünket. A keresztényüldözés mindennapjaink égető problémája – ha másból nem, onnan biztosan lehet tudni, hogy már államtitkárságot is létrehoztak ellene.

Ahhoz, hogy hatékonyan felvehessük a harcot a keresztényüldözéssel, kénytelenek vagyunk megismerkedni az ördöggel magával.

Keresztényt üldözni afféle népi sportnak, virtusnak számított a magyar történelem során. Ha kinyitjuk a történelem- vagy irodalomkönyveinket, gyakorlatilag semmi másról nem olvashatunk benne, mint hogy hazánk földjén rendszeresen és sportból üldözték a kereszténységet.

Most ne tessenek Koppány vezér tetemrészeire gondolni, haladjunk.

Keresztényt üldözni sokféle módszerrel szokás, a legjobban elterjedt az, hogy éjfélkor, a keresztúton, amikor a varjúhájat szedjük teliholdkor, akkor térdelőrajtból indulunk és üldözzük a keresztényeket.

Kedves népi szokás még, hogy szintén éjszaka megjelenünk a delikvens háza előtt fehér csuklyában, rágyújtjuk a pajtát és elégetünk egy keresztet, hogy a delikvens retinájába beégjen a látvány.

Szintén régies szokás, hogy máglyákra cibáljuk őket és családilag égetjük el őket, de ez a szokás mostanában már kezd kimenni a divatból.

Egy időben az is járta, hogy nagy hajókra szálltunk, találtunk és meghódítottunk teljes földrészeket, és ott, aki keresztény volt, azt nagyon üldöztük, egészen a rezervátumokig.

Az európai irodalom, különösen az angolszász vonal különös figyelmet fordított a keresztényüldözésre, akár Indiáról, akár más gyarmatról volt szó, az úgynevezett teaklubokban szerveződött aktív közösségek mindig lelkesen üldözték az ottani keresztényeket. Ha nem volt, vittek oda.

A nagyobb háborúkban, amelyekben a civilizált lakosság nagy része százalékosan is nagyon elpusztult, természetesen csak keresztények haltak meg – de hiszen ezért is robbantottuk ki őket.

A leghatékonyabb keresztényüldözés természetesen a kommunizmus éveiben zajlott, amikor annyira üldöztük a keresztényeket, hogy például párttitkár belőlük a lehető legritkább esetben lehetett, kénytelenek voltak más állásban meghúzni magukat. De persze nem voltunk ennyire bigottak – a mi keresztényünk azért még lehetett párttitkár, csak csöndben, a négy fal között.

Áttérve napjaink keresztényüldözésére: megállapíthatjuk, hogy a globalizáció mentén az egyetlen, valódi problémája az ma a világnak, hogy üldözik a keresztényeket.

Sajnálatos tapasztalat, hogy sem Észak- vagy Dél-Amerikában, sem Európában, sem Ausztráliában, sem másutt gyakorlatilag máshogy nem, csak az éj leple alatt lehet valaki keresztény, mert különben üldözik.

Nem véletlen, hogy Európa szívében, egy bátor kis állam ismét az asztalra csap és azt mondja, hogy elég volt a keresztények üldözéséből.

A XXI. században persze új formát öltött ez a tevékenység. Ma már gyakorlatilag minden technikai eszköz a rendelkezésünkre áll a keresztények üldözéséhez: tévé, rádió, internet, óriásplakátok. Vagy a Pokemon Go. Megyünk az utcán, és az app jelzi nekünk, melyik sarkon találhatunk egy rettegő, üldözendő keresztényt.

Közösségi oldalak százai buzdítanak a tevékenység kiterjesztésére.

Jellemző módon még a legnagyobb vallási vezető, bizonyos pápa is erőteljesen kifejti a nézeteit ma már szinte mindenütt.

Ilyenkor feltétlenül kapcsoljunk át a tévén a Vidám vasárnapra.