Nem ebben állapodtunk meg!

török_mónika_profilkép.jpg

 

A kettes sorszámú lányom lenyomott a gép elé és azt mondta, hogy írjak. Igaza van. Pár éve megjelent egy könyvem A nagy Ő címmel. És még mindig élünk! Ezt lehet itt nyomon követni.

Ajánló

Friss topikok

  • zila5: @Mozigépész: ;-) (2014.09.26. 19:13) Indítson Ön is mozgalmat!
  • Szarazinda: @RobinaHood: ez az állandóan visszatérő érv, meg az, hogy az apa pozíciójából adódóan elkenik az ü... (2014.09.26. 16:09) A Bojár-ügyhöz, csöndben
  • Wu Mirci: <3 Üdvözlettel: "a négyeske" :))) (2014.09.23. 20:17) Levél anyámnak
  • Krapulax a Marsról: 100 millió hullát legyártó rendszert nem kellene így isteníteni, még akkor sem, ha mi "csak" az ol... (2014.09.12. 16:19) Országos amnézia
  • Krapulax a Marsról: Nos ez is egy vélemény, egy bolsevik vélemény, de miért ne lehetne meghallgatni erről mások vélemé... (2014.09.12. 15:41) Buzizzon ön is össze egy fasza háborús videót!

Blogajánló

A Bojár-ügyhöz, csöndben

2014.09.20. 14:44 | törökmonika | 31 komment

Válni nem jó. Elvált, gyerekeket nevelő nőként – is – mondom: válni nem jó. Nem jó, mert véglegesíti azt, hogy tényleg vége a szerelemnek, vége a közös életnek, vége az együtt ébredéseknek, kávézásoknak, kirándulásoknak, hülyüléseknek, mindennek, ami közös.
Egyet kivéve: a közös gyereket. Annak nincs vége.
Bármelyik végén állunk is a válásnak, a gyerek egészen biztosan nem tehet róla.
És az is egészen biztos, hogy ha tündérmesébe illően válunk is el – mindenki hazudik, aki azt állítja, így sikerült, ezt legfeljebb még viszonylag kulturáltan lehet csak csinálni -, a gyerek akkor is ott fog állni az egyik szülője nélkül és az neki nem lesz jó.
Egyszerűen nincs joga egyik félnek sem még jobban megnehezíteni a gyerek, a saját gyereke dolgát.
Milyen felnőtt az olyan, amelyik pajzsként tolja maga előtt a gyereket, lengeti a sajtóban, hadonászik vele?!
Nem fogok és nem is akarok foglalkozni a Bojár-üggyel.
Nem tudom, mi igaz és mi nem – nem vagyok nyomozóhatóság, az érintetteket sem ismerem.
De azt tudom, hogy az a kisgyerek ép ember már többet nem lesz.
És ezt az előítéletet igenis vállalom: azért nem lesz, amit az anyja, néhány mocskos zugfirkász lefizetésével, most művel vele.
Hazudik, aki válás környékén nem gondol véres jeleneteket, amelyekben fizikailag is, lelkileg meg pláne megsemmisíti azt az embert, aki eddig az élete párja volt és akivel közös gyerekük született.
Normális ember meg is áll itt, legfeljebb még kétszer gondol ilyeneket.
Aztán marad a hűvös távolságtartás, a soha nem gyógyuló seb – de ennyi.
Normális ember azt nézi, hogy oké, ez így alakult, de itt a gyerekem, akit este betakarok, reggel ébresztek, ha lázas, teát főzök neki és ülök az ágya mellett, akinek holnap és holnapután is ebédet főzök, akit óvodába, iskolába viszek, akivel majd jól megbeszéljük a filmeket, akit majd elengedek vagy nem randevúra, akinek a szalagavatóján majd büszkén ott akarok lenni, kicsit könnyezve, aki majd párt választ, és aki majd gondoskodik a saját életéről és az én unokáimról.
A gyerekem.
Nem az jár a fejemben, hogy minden áron ártsak másnak – az jár a fejemben, hogy bármi áron, de NE ártsak a gyereknek.
Normális ember pontosan tudja, onnantól, hogy gyereke születik, az érdekei másodlagosak lesznek.
Normális ember.
Ezért végtelenül szomorú és elkeserítő, ami a Bojár-ügyben zajlik.
Mélységesen együtt érzek a gyerekkel.
Mert a szülők majd lejátsszák egymással ezt. Az újságíró szakma teljes joggal fogja kitaszítani magából azokat, akik ebben részt vesznek – lám, még a karcos stílusú Szily kollega is úgy kiakadt a történettől, ahogy ki nem néztem volna belőle.
És minden normális ember meghőkölt.
Szégyen és gyalázat arra, aki árt egy gyereknek – és mély megvetés azoknak az újságíróknak, orgánumoknak, akik, amelyek ebben részt vállalnak. 

Indítson Ön is mozgalmat!

2014.09.16. 17:24 | törökmonika | 28 komment

Ön, például, elégedetlen az életével, a sorsával. Ön, mondjuk, nem teljesen hülye, képes nagyobb összefüggések meglátására is – most nem a védőoltások és az arcidegzsábás autizmus szoros összefüggéseire gondolunk -, hanem ha például hogy ha Önt épp kirúgták a munkahelyéről, akkor legalább arra az egy emberre méltán dühös lehet, aki aláírta a papírt. Ha jobban belegondol, dühös lehet a társadalombiztosításra is, hiszen micsoda dolog. Ha ezen a logikai úton halad, hamar eljut például a magánnyugdíjak lenyúlásáig. Onnan egyetlen szökellés az oligarchia – bármit is jelentsen az Ön számára a szó.

És máris ott van a rendszerkritikánál.

Na most elengedhetetlen feltétel, hogy Ön ne legyen betegesen zárkózott. Gondolatait, következtetéseit feltétlenül foglalja írásba. A mai világban, ugye, az írás a netet jelenti, nem az asztalfiókot – utóbbit hagyjuk meg a széplelkeknek.

Fáj a lába? Írja meg. Rosszul számláztak a szolgáltatók? Írja meg. Nem tetszik a rendszer? Írja meg. Utálja a bankokat? Ezt feltétlenül írja meg.

Rengeteg olvasója lesz.

Némelyik teljesen kitartó és visszatérő.

Önt ettől elönti a kellemes, forró boldogság. Lám, az én olvasóim. Tulajdonképpen az én népem. Írok nekik, ők olvasnak és élveznek. Nincs ennél szebb.

Na most itt nem szabad megállni, mert körülbelül minden blogíró ezt csinálja, a kiskutyástól a mélylélektanászig, na és, írjon, olvassák, keljen fel a nap.

Elengedhetetlen feltétel, hogy Ön ne csupán betegesen magába forduló ne legyen, de lusta se. Aktív gondolkodással és cselekvéssel töltse ki mindennapjait. Szervezzen ezt-azt. Lakógyűlést a lépcsőházban. Posztoljon képeket, írja oda, hogy aki egyetért, ossza meg feltétlenül. Esetleg, ha olyan a szakmája, a periférián még megmaradhat, ott is szervezhet, mit tudom én, például szerencsejátékosokból kaszinóőröket – bár ez kissé necces mostanában.

Olvasni, olvasni, olvasni! Ez is nagyon fontos. Jó, hát nem kötelező a világirodalom, ki bírná azt végig fenékkel, jó az, amit az internet elénk dob. Olvasson, és mindig mindenről legyen véleménye. De határozott!

Ezt feltétlenül ossza meg a saját olvasóival. Például: ma a piacon át akartak verni egy százassal, de jól odamondogattam a kofának, el is szégyellte magát. Lám, csak ki kell állni az igazunkért! És ha kiállunk, nem csupán a kofák hátrálnak meg, de a helyi kiskirályok is! Lehet, hogy akadályozni fognak minket, sokan azt mondják majd, á, minek bántani azt a kofát, nem kell vele foglalkozni – de mi nem hátrálunk!

Vagy valami ilyesmit. A kofa szó behelyettesíthető.

Minden este izgalomtól vegyes örömmel (vagy fordítva) nézegesse blogja olvasottsági statisztikáit. Legyen benne biztos, hogy akik a közösségi oldalakon lájkolják az Ön íráskezdeményét, azok Önt lájkolják, de nagyon, holtodiglan-holtomiglan.

Ettől támadjanak világmegváltó gondolatai.

Merjen nagyot álmodni! Mások is megtették, mostanában nem szokás ráfaragni a legnagyobb bornírt baromságra sem.

Ha engem ennyien olvasnak, szeretnek, reflektálnak (hű, ez nagyon meg van ám írva! Mintha magam mondtam volna! satöbbi), akkor miért kéne nekem szürke állampolgárként a háttérbe meghúzódva maradnom?! Miért? Én nagy ember vagyok, ideje, hogy ezt rajtam kívül más is megtudja.

Szervezzen ekkor a parkban található nyilvános vécé elé mozgalmat.

Mondja a következőket: Ugye, neked is eleged van? Senki nem tesz semmit! Ez tűrhetetlen! Gyere ide, mutassuk meg! Együtt sikerülni fog! A végsőkig kitartunk!

És tartson ki a végsőkig a parkban található nyilvános vécé előtt. Mutassa meg, hogy jé, tényleg, ott van, és kitart, mint Hugyos Józsi.

Lehetőleg minden este írjon beszámolót, hogy nagy napra virradtunk, mert ma a Karcsi úr is eljött a Galamb utca 2/a-ból, ebből is látható, hogy a mozgalom él és fejlődik!

Na most itt nem szabad megállni.

Mert számtalan fanyalgó lesz.

Jönnek majd az emberek, és ahelyett, hogy jól összefognának Önnel és ott maradnának a parkbéli nyilvános vécé előtt, mindenféle álságos indokra hivatkozva továbbmennek, vagy röhögnek, vagy ostoba kérdéseket tesznek fel, mint például: és akkor most mi van, hogy ti itt vagytok? Ettől majd turbót kap a helikopter propellere a nyilvános vécén?

Irénke a piacról szívesen elvállalja, hogy jelentést ad, ha valamelyik vásárló csak úgy odaveti majd répaválogatás közben a másiknak, hogy láttad már ezeket a futóbolondokat, ott kapaszkodnak a nyilvános vécé ajtófélfájába és nagyon akarnak valamit. Hogy mit? Hát azt nem lehet érteni, de nagyon. És nagyon csúnyán néznek, ha megkérdezzük, hogy mégis mi a szart csinálnak ott, azon túl, hogy elmondják, más nem csinál szart se,

Irénke néni lelkesen jelenteni fogja ezeket az embereket Önnek.

Innentől Önnek nincs más dolga, mint jól lenyomozni a Gézát meg a Pistát meg az Annuskát, akik emígyen űztek csúfot az igaz magyar nép szabad elhatározásából, őket jól pellengérre lehet majd állítani estelente a blogján, ami gyakorlatilag az asztalfiókot helyettesíti.

Most már nem kell törődni semmivel, szent a cél – kár, hogy ezt senki nem tudja, Ön sem, de nem ez az érdekes, hanem a mozgalom és az összefogás!

Annuska meg, aki akkorát röhögött, amikor elhaladt a parkbéli nyilvános vécé előtt és meglátta a Manyikát, amint osztályharcos öntudattal kötögetett és csúnyán nézett, na, Annuska megnézheti magát, mert tudjuk, amit tudunk, például hetedikben egyszer látta valaki kézen fogva a Misivel, aki azóta disszidált, tudjuk, hogy megy ez.

Reménykedjünk benne, hogy hamarosan a parkbéli nyilvános vécé „ügyéről” fog beszélni az egész ország. Ha mégsem tenné, amilyen galád, gondoskodjunk róla, hogy de.

Legalábbis írjunk róla, estelente, a blogunkban, amely – mint tudjuk – elbaszott írócsökevényeknél az asztalfiókot helyettesíti.

Másnap vár a nyilvános vécé, erről újra be kell számolni, hogy kitartunk a végsőkig!

 

 

 

 

Egy kis néznivaló kikapcsolódásképp

2014.09.09. 01:02 | törökmonika | Szólj hozzá!

négyes.jpghttp://huppa.hu/orban-viktor-a-pozsonyi-pikniken/

https://www.youtube.com/watch?v=-hLMOY5cvM4



Tíz perc önfeledt baromkodás. Videó! 

Apám hitte

2014.08.28. 03:32 | törökmonika | 33 komment

Apám hithű kommunista volt.

Mi lett volna más.

Újpesten, a Pamutgyár árnyékában, a cselédsoron, a legutolsó lakásban, ahol a budi az orgonabokor mögött van, ahol a szobakonyha luxus, és ahonnan a mama igenis a moziba megy takarítani, meg a gyárba, pulóvert magára kapva, kapkodósan, ahol a szomszédok vigyáznak a gyerekre és ha szól a légiriadó, akkor a fáspincébe lehet csak lemenni, ahol eltűnik az osztálykülönbség, miszerint én vagyok a háztulajdonos, te meg az albérlő, ki hozott petróleumot, na, ott ugyan hogyan máshogy.

Ott, ahol a mama mindig felkel hajnalban és megy, és ahol kopog a pata a kockakövön (nem, nem pepita), és ahol tényleg megfogták a kapanyelet és ahol a karrier a szerszámlakatosság, ott ugyan hogyan másképp.

Apám hithű kommunista volt.

Boldog volt, hogy kilenc évesen végre megláthatta az apját 1949-ben. Az akkor jött haza Szibériából, nem szaunázni volt kint.

Hazajött a nagydarab, addigra megszótlanodott apa, és már másnap ment a gyárba.

Vitte a táskában az újságpapírba csomagolt tízórait.

És próbált ismerkedni a családjával, azokkal, akik itt várták sok évig.

Próbálta megszeretni a fiát, apámat. Sikerült.

És próbálta újra megszeretni a feleségét, a Újpestszerte híres szépséget, a nagyanyámat. Sikerült.

Nem lehetett könnyű, nem is akarok belegondolni, könnyebb az úgy mindenkinek.

És az én apám...

Hát hogyne lett volna hithű kommunista.

Tudják, ez a szó valaha nem a kurvaanyád szinonímája volt. A kommunista.

Az egy életérzés volt.

Hogy klassz vagyok, tényleg felépítem a világot, mert épp le van bombázva, de adjatok egy lapátot meg egy csákányt és rendbehozom.

És én, mint kommunista, tényleg azt gondolom, hogy minden ember egyenlő.

És tényleg azt gondolom, hogy most nekem kicsit szar, de majd mindjárt jobb lesz.

Őszintén hiszek abban, hogy a szalag mellett többet kell termelni és attól jobb lesz mindenkinek.

És hiszem, hogy ha tanulok és ha azt továbbadom, akkor mindenkinek jobb lesz,

És hiszem őszintén azt, hogy nem fog átverni a sarki suszter, hiszen ő is azt akarja, hogy jobb legyen a világ.

És tényleg, csináljuk már végre meg azt, hogy mindenkinek jó legyen.

Apám hithű kommunista volt.

A gimnázium után szerszámkésztőnek tanult, mert két kézzel akart dolgozni az országért.

Dolgozott is, ha nem is szerszámkészítőként, de foximaxi tanárként.

Hogy mások is érezzék azt, amit ő.

Hogy meg tudjuk csinálni, csak a jó szándék kell és az akarat.

Nem akarok belegondolni, mit mondana, ha még élne.

Anyámmal a rendszerváltás környékén beszélgettünk arról, mi lenne, ha.

Anyám mondta, hogy apám most belehalna.

De megtette előbb.

Én nem tudom, mit gondolna apám és az ő egész generációja. Akik őszintén hittek valamiben, ami most szitokszó.

Mi volt abban olyan szörnyű?

Hogy új világot építünk mi éhgyomorra még?

Hogy ne legyenek szegények és ne legyenek gazdagok, hanem mindenki képessége és tudása szerint?

Mi ebben a felháborító?

Hogy azért tartjuk az államot, hogy értünk legyen?

Felháborító?

Apám, ha élne, már nem élne, mert ebbe belehalna.

Már belehalt volna a rendszerváltás körüli furmánykodásokba is, belehalt volna abba, hogy a Pozsgay, akit istenített, belehalt volna abba, ahogy lett az MSZP, ahogy lettek a többiek, belehalt volna abba, ami az egész körül történt, ugyanis nem hülye volt, hanem újpesti proligyerek, aki sokat tanult és sokat értett a világból, és valószínűleg jobban rendbe tette volna, mint ezek.

Édesapám, csak azt ne mondd, hogy ezek ugyanazok...

 

 

Egy kis passzivitás - a nagy ember víziója

2014.08.07. 01:29 | törökmonika | Szólj hozzá!

A franc se gondolta volna, hogy hallgatni sokkal nagyobb fizikai megpróbáltatást jelent, mint hangosan ugatni.

Pár napja megígértem, hogy én ugyan nem, nem és nem, nem.  A kis kertecskémet, az buzizom, úgyis nő már minden, jó lesz az idei rizstermés meg a könnyűbúvár-aratás. Meg hogy a keresztszemes minták. Na, sőt: naná, hogy mindenki másra asszociált, én ugyan nem, egyszer majd, ha újra látok, biztosan fogok hímezgetni is.

Persze aztán rohadtul nem maradok kussban, mert valószínűleg beledöglenék, ha bölcsen hallgatnék, pedig néha kéne. Nagyjából mindenkinek csak szívességet tennék vele.

Szóval példabeszéd következik.

Mondjuk, egy nap arra ébredek, hogy én tulajdonképpen kurvanagy ember vagyok. Nem tudom, ez mitől történne meg, talán ránéznék a bal lábamra és látnám, az is mekkora már. 

És akkor elkezdenék azon agyalni, hogy mivel hagyhatnám ott a kezemnek az ő lenyomatát a világban, ha már ekkora ember vagyok.

Üzletembernek hülye vagyok, matematikusnak kiröhögnének, legyek talán politikus? Ez nem rossz ötlet, csak eléggé telítve van a szakma.

De azért érdemes körbenézni.

És akkor körbenéznék.

És azt látnám, amit egyébként mindenki, mert dacára annak, hogy nagy ember lettem hirtelen álmomban, hogy van itten ez az ország, van benne ez a helyzet, és vannak benne pártocskák - és van benne egy kurva nagy lyuk.

Na most a lyukra ugyan a fideszes fiúk szoktak ráfutni, de hátha gyorsabb vagyok.

Vegyük például ezt a jóravaló baloldalt, ami az országnak azért legalább a fele, ha nagyon finoman fogalmazok.

Hát hogy ezek miért nem mozdulnak, leszámítva az emeszpé nyugdíjas tagozatát, mert az atomtuti szavazótábor, és egyetlen szava nem lehet rájuk senkinek sem, már azon kívül pesze, hogy nem futja nekik protkóragasztóra.

Aztán van itt ez a déká, élén azzal a pattogós primadonnával meg e lenyúlt öreg szocikkal. És persze a fiatalokkal.  Hát a franc se fog besorakozni oda se, nem ettem meszet, ha már nagy embernek álmodtam magam.

Van még persze ez a nem elhanyagolható réteg, a fidesz, de az vallás, kábé olyan, mint a hitgyüli vagy a szcientológia, jobb nem bolygatni a rezsicsökkentést, mert a végén egy liftaknában végzed pár pszichiáter békésen rothadó társaságában.

Van még persze a Jobbik is, de arról civilizált ember nem vesz tudomást, csak muszáj, mert különben kurva nagyot néz.

És akkor én, aki egyszer csak úgy ébredtem, hogy nagy ember vagyok, rácsodálkoznék a nagy résre a politikai palettán.

Jé, nodehiszenmánhogy.

Hát itten van egy csomó ember a baloldalon, akinek nem lötyög a protézise. Viszont kurvára elege van az emeszpé faszkodásából (wtf is mszp?! ne haragudjanak, itt esznek...)

Meg van még egy csomó ember, akik olyan nagyon csinálnának mán valamit, de speciel a déká primadonnájával nem fognak olyan helyzetbe jutni, hogy leverhessék a huszonöt év alatt felgyülemlett, nem kevés és jogos sérelmet.

Meg vannak még az egyebek, akiket vagy beszopatok vagy nem.

És akkor én, a nagy ember, alszom újra és álmodom.

És akkor odaálmodom magam a Kossuth térre...

Na most az, hogy ez körülbelül húsz évre visszaveti mindenféle normális baloldali kezdeményezés csíráját is, nem számít.

Én ott leszek, nekem ott vannak az embereim.

Ismétlem: ÉN.

Mert azt gondolom, hogy bloggerkedem, sokan lájkolnak, és állati aranyos csapatom alakul ki, akkor majd eljönnek a születésnapi bulimra is. Mind az ötszázan.

Hogy aztán mi lesz, arról gőzöm nincs.

Na de merjünk nagyot álmodni.

Na most az a különbség énköztem és a hasonló rémálmokkal küszködő bloggerek között, hogy én azért úgy végiggondolnám, játszom-e emberek életével, lelkesedésével, kihasználok-e gátlástalanul bármit a nem tudom miért, végiggondolatlanul, nagy szavakkal dobálózva, fel nem érve és mérve semmit.

Hacsak nem pénzért, persze, mert akkor tárgyalhatunk.

Valahogy így történhetett, tekintetes bíróság.

És sziklaszilárd meggyőződésem, hogy aki hepajkodik most, az egyrészt kurvára unni fogja magát a Kossuth téren, mert nem történik semmi, majd lassan rájön, hogy őt is unják, végül arra is, hogy csak az járt jól, aki az egészet megálmodta. Mindegy, mondjuk.

De hát van az a pénz.

Na.

Persze nem nekünk.

Szóval életemben először bölcs döntést hoztam, és visszamegyek kapálgatni a kertembe.

Ha kérhetem, senki semmiért ne hívjon most harcba.  Pontosan tudni vélem, mire megy ki a játék.

A kötésmintáimra.

 

 

Buzizzon ön is össze egy fasza háborús videót!

2014.08.01. 17:22 | törökmonika | 1 komment

Címkék: videó háború palesztin Izrael

Rúgjon bele egy kurva nagyot a kutyájába, és amikor az majd vonyítva, farkát a lába közé kapva menekül, Ön feltétlenül sírja el magát - majd a felvételt tegye közzé, hogy a geci zsidók már az ártatlan palesztin kutyáknak se kegyelmeznek.

Vagy.

Vegye elő kedvenc amerikai filmjét. Tudja, azt, amelyiken a zombik letépik a cuki szöszi ovisok fejét és megeszik reggelire.Tegye közzé és feliratozza: lám, az izraeli hadsereg nem ismer kegyelmet.

Figyelem! A Madarak vagy a Pszicho nem lesz jó, lehet, hogy ismerik...

Fogja meg az utálatos szomszéd kurva kölykét, azt, aki rendszeresen berúgja focilabdával az ablakát. Kötözze ki a játszótér mászókájához, rohadtul korbácsolja meg - majd feliratozza a videót, hogy így járnak el az izraeli hadsereg katonái az ártatlan gyerekekkel...

Ha még egyszerűbb megoldásra vágyik, mert Ön nem csak velejéig mocsok geci, de lusta is, menjen be videózni egy szülészetre, vér is lesz, meg jajgatás is - aztán feliratozza a videót, hogy az izraeliek már az ártatlan palesztin újszülötteknek se kegyelmeznek, továbbá keresztény vért sütnek a pászkába, amellyel a kutat mérgezik.

Nagyon fontos!
A felvétel végén feltétlenül ellenőrizze, nem maradt-e bekapcsolva a kamera, mert szarul mutat, amikor rögtön a szívszaggató jelenet után Ön kurva nagyokat röhög és csapkodja a térdét elégedettségében. 

A felvételeket feltétlenül mentse el, jól fizetnek még a világ bármelyik részén értük. A szakszerű fordításról egészen biztosan gondoskodnak az Önhöz hasonlók.

Levél Botos Katalin úrhölgynek

2014.07.31. 11:51 | törökmonika | 2 komment

Kedves Botos Katalin, én is meghasonlottam, oly sok nőtársammal együtt, olvasván veretes és szívhez szóló sorait a, izé, ki nem mondom ezt a szót soha többé, ígérem!

Egyszerűen nem tudom eldönteni a kérdést. Most derék magyar állampolgár vagyok vagy sem?! (Kicsit félek a válaszától.)

Bizonyos szempontból kétségkívül az ország javáért és üdvéért éltem és munkálkodtam, hiszen szültem a honnak négy gyereket, ezek közül egy már diplomás, egy jó úton halad, egy nem annyira halad jó úton, egy pedig még haladhat jó úton. Ráadásul nem is elsősorban a honnak szültem őket, ez hozzátartozik, ott és akkor a hon volt az utolsó, amire gondoltam, amikor jöttek a tolófájások.

Viszont be kell valljam, hogy házasságkötésem előtt is volt szexuális kapcsolatom. Alatta is.

Sőt, utána is!

Egy erkölcsi fertő az életem.

Súlyosbító körülmény, hogy az esetek többségében nem gyermeknemzési céllal történt, ami történt.
Tehát utálatos, megvetendő, ún. örömszerzési céllal folytattam a tevékenységet, és még folytatni is szándékozom.

Így tehát nem vagyok mégsem jó honleány, égjek a poklok tüzén satöbbi.

Esetleg ha hátralévő életemben csadort húzok és járom az országot az Ön XXI. századi elképzeléseit megosztva a buta és buja néppel, talán valamicskét jóvátehetek a bűneimből, és elnyerhetem az anyaszentegyházkormány kegyét, így mégiscsak részesülhetek öreg napjaimra valamicske nyugdíjban.


egy meghasonlott női állampolgár

 

 

Szakirodalom a fentiekhez:

 

Botos Katalin szextanácsai egy fantasztikus interjúból. Íme az asszony, aki elvenné a nyugdíjadat, ha nincs elég gyereked, de a túl sok szex helyett a fizikai leterhelést ajánlja a férjeknek.

A cink.hu cikke - http://cink.hu/ez-a-no-akar-buntetonyugdijjal-hazassagon-beluli-dugas-1612577729

 

 

114 ezer helyett 70 ezer lehet a gyerektelenek nyugdíja

 

Már maga az ötlet is hátborzongató, hogy a gyerekeid számához kötnék a nyugdíjat, de a konkrét…Tovább

Az Antall-kormány egykori minisztere és férje állnak azok mögött a tervek mögött, hogy a nyugdíjrendszer átalakításával brutális nyugdíjmegvonással büntessék azt, akinek kettőnél kevesebb gyereke születik. Socialdance mikroblogger fantasztikus interjút talált a Nemzet Inszeminátornőjével az Európai Családtudományi Szemle című lapban. Ebből szedtem ki a legjobb részeket.

A következő kérdés-válasz egészen zavarbaejtő, ugyanis én egyáltalán nem akartam tudni arról, hogy ki hányszor szeretne dugni Botoséknál, és hogy a hoppon maradt félnek milyen lehetőségei vannak az élvezkedésre.

Hogyan viszonyul ahhoz a nézethez, miszerint a nemi életet csak a házasságban kellene javasolni? Más szóval mi a véleménye a házasság előtti tisztaságra való nevelésről?

Én csak azt tudom mondani, hogy személy szerint egyáltalán nem vált káromra, hogy követtem az elvet, mi szerint ne kezdjünk bele a dologba házasság előtt. Tapasztaltam ugyanakkor, számos példát látva, hogy milyen komoly feszültség forrása, ha nem azonos a két fél igénye a testi kapcsolat terén. Úgy vélem azonban, hogy itt nincsenek megoldhatatlan problémák, ha megvan az egymás iránti tisztelet, szeretet. Biztos, hogy az erőteljes fizikai és szellemi leterhelés könnyebbé teszi a témáról a figyelem elterelését.

A dugás helyett csákányozó férj vagy feleség képénél egy viccesebb van: amikor egy idős szaporodáspárti politikus ifjúsági álnyelven beszél:

Ha a fiatalság csak teng-leng, nincs előtte cél, amiért megfeszítetten küzdjön, akkor – bocsánat e feltételezésért –, de hajlamosabb „témázni a témát". A szexuális kapcsolat körül forgatni elméjét. 

Na de ki a hibás azért, hogy kevés a gyerek és válságban a régi családmodell? Hát a rettenetes, borzalmas SZEX!!!

Ön szerint mi az oka (melyek az alapvető okai) a család körüli válság fenti tüneteinek?

Az elmúlt fél évszázadban a társadalom hatalmas változáson ment keresztül. A születésszabályozás lehetőségének hétköznapivá válása, a fogamzásgátlás lehetősége, a jogi feltételek megteremtődése a nem kívánt terhesség megszakítására, a női emancipáció – megítélésem szerint – nem feltétlenül kívánatos tartalmú megvalósulása, a szexuális szabadosság társadalmi elfogadottsága, médián keresztül ömlesztett terjesztése, az individualista, neoliberális filozófia elterjedése, a vallásideológiák háttérbe szorulása: ez mind-mind hozzájárult ahhoz, hogy a szexuális szabadság szexuális szabadossággá váljék. 

Irtó vicces, ha valami idegenkedik a szextól, ezért ezt kivetítve azt képzeli, hogy senki sem a szex kedvéért kúr valójában:

Mivel nincsenek sem erkölcsi, sem materiális kockázatai a házasságon kívüli nemi életnek, mindenekelőtt a nők számára, – és itt most nem az esetleges betegségek kockázatára gondolok–, a nők könnyebben belemennek a szexuális kapcsolatokba. Annál is inkább, mert így szeretnék magukhoz kötni férfi partnerüket. A nők egy jelentős részénél ez a szempont játszik elsődlegesen szerepet, nem maga a szexuális késztetés. 

Nem akarom feleslegesen izgatni a magyar szolgáltató szektor szereplőit, de nem csodálkoznék, ha idén törvényileg tiltaná be a kormány a szolgáltatásokat:

A házasságra ösztönzött az is, hogy számos egyéb szükséglet kielégítésére – étel, ital, a ruházat tisztán tartása, varrása, stb. – a családi munkamegosztás adott megoldást. Most ezt a szolgáltató szektorok megteszik.

És azt sejtetted, hogy van rosszabb a kurválkodó nőnél és a szbados férfinál? Hogy ki? Kapaszkodj meg: az anya! Igen, a fiát annak gyerkkora óta után is szerető majomanya Botos Katalin és a tízmilliós magyarság ellensége:

Ráadásul sok férfit – igen helytelenül – anyai gondoskodás kényeztet, még idősebb korában is. Nem csoda, hiszen a kevés gyermek – valódi kincs, s az anyák manapság egy-két szem fiúkat még felnőttként is szívesen szolgálják. Életet ad éveiknek ez a funkció. Amit – normál esetben – remekül betöltene az unokákkal való foglalkozás. De unokák nincsenek.

Az a vicces, hogy még Botos Katalin látja, miért van manapság kevesebb házasság, ám az igazi ok mégsem érdekli:

Hangsúlyozom korábban sem feltétlenül idealista, vagy vallási buzgóságból házasodtak az emberek. A társadalom morálja megkövetelte, mert a társadalmi lét szervezése, annak anyagi alapja is megkövetelte a családi kereteket. Csak a gyerekek jelentettek (esetleg) biztosítékot az öregkori szegénység elkerülésére, a gyerekek gondoskodtak idős szüleikről. A gyermekekre szükség volt az önellátó kis gazdaságokban, mint munkaerőre is. Egyszóval: család volt, mert elengedhetetlen társadalmi szükséglet volt rá.

Hát ennyi volt, annyira fölizgattam magam, hogy megyek végezni egy kis nehéz fizikai munkát!


 

 

Szabadság tér, '14.07.23.

2014.07.25. 12:57 | törökmonika | 1 komment

Címkék: emlék emlékmű tiltakozás Szabadság tér

Méltatlan vagyok bármit is mondani itt.

De azért megpróbálom, mert ha valamit, annyit azért megtanultam, hogy minden egyes hang, hangocska számít.
Ha máshol nem, majd a nagy rovancsnál.
Tudják, a végén, amikor mindenki elszámol a Teremtőjével.
Amit kellett a történelmi tényekről, elmondták mások, nálam százszor, ezerszer okosabbak.
Ámultan hallgattam, olvastam.
Én ilyeneket nem tudok.

Így hát az egyik nagyanyámról fogok mesélni.

Aki 1911-ben született, az utolsó előtti előtti előtti békeévben.
Amely még viszonylag nyugodtan telt.
Őrizgetek egy levelezőlapot. Rajta a szöveg előregyártott. A dátum 1939.
Élt Budapesten egy cipészmester, akinek kicsiny boltja volt. Ez ismerős, nagyanyámék is ilyet vittek, amíg ki nem öregedtek belőle, a Király (majd Majakovszkij, később ismét Király) utcában.
Dohos, félhomályos helyiség volt, húszas évekbeli tálalóval. Sosem értettem, miért van az ott, de nagy néha, amikor valami neves, békebeli kuncsaft érkezett, nagyanyám kinyitotta az enyv gőzétől ragacsos üvegajtót, és picinyke poharakat vett elő. Rózsaszín tálcára tette őket, mindig hármat, teletöltötte saját készítésű snapsszal, amelyre felettébb büszke volt. Ünnepélyesen vitte nagyanyám, a vidéki kislányból terézvárosi úrilánnyá, majd cipészfeleséggé avanzsált apró, gömbölyű asszony, vitte hátra, ahová csak a kiváltságosok léphettek be.

A műhely kaptafákkal, faszegekkel, ragasztótól mocskos edényekkel volt tele, de hamar került a vendégnek forgós szék. A felsőrész-szabó asztal alól húzták elő – ott lakott az, mióta a cipészfeleség egyetlen lánya úgy döntött, mégsem lesz zongoraművész. Erre ült a neves vendég, félhomályban, a művészszékre, s hörpintgette, szájában forgatva, az aromát, míg cipőjére – békebeli bőrtalppal – új sarok került. A levelezőlap gazdájánál, Klein cipészmesteréknél sem lehetett másként; talán snapsz helyett ürmöst kínáltak. És keveset beszélgettek ott a műhelyben: mennie kellett a munkának, haladnia. Arra ott volt a kocsma, ahová munka után az iparosemberek beestek, semmi komenistapárt, de kőkemény szocdemezés, éjfélig.
Aztán kapupénz és harisnyában osonás a csúszósra kopott bérházlépcsőn.Klein úr persze nem mindenkit vezetett be a műhely mélyére. Volt, akinek odakint kellett megvárnia a cipőt, féllábon, az ajtófélfának támaszkodva. És volt, akit Klein úr kiértesített. A kuncsaftok reggel belenéztek a postaládájukba, nicsak, megjött a suszter levele, ugorjál már be, te asszony, délután.

És az asszony ment, villamosra nem szállt, kevés a pénz. Ment végig a körúton meg a Király utcán, és látta, égnek már a lámpák, s a fiúk a téren rúgják a focit – nem igazi bőrt, de jó az -, hátracsapva a sildes sapkát, míg anya haza nem jön a moziból, ahová takarítani jár. És az utcán itt-ott már látni plakátokat horogkereszttel, a sarkon a rikkancs valamit ordít, de rettenetesen, Lengyelországról és a Harmadik Birodalomról, meg a tőzsdéről.
De az asszony nem ér rá a politikára, megy a cipőért Klein úrhoz. Mert ha Klein úr kiértesít, akkor a cipő készen van, és éppen a kialkudott összegbe kerül, egyetlen fillérrel se többe.

Aztán az történt, hogy Klein úr lapja visszajött egy napon. Címzett ismeretlen. Először csak egy jött így, aztán egyre több, majd a kuncsaftok is elmaradoztak. A focizó fiúkat behívták katonának, a kapust munkaszolgálatra, akárcsak apját, a handlét. A szomszédok estelente sugdostak a gangon, hogy el kéne innen menni, de hát hová. És eljött az a nap is, amikor Klein úr nem küldött többé értesítést. A bolt bezárt, nem javítottak több cipőt, később bomba is érte tán a házat. De a tulajdonosokat akkor már szétfújta a sors. Lehet, elérték az Amerikába tartó hajót, összerakott pengőikből telhetett rá, kettejüknek nem sok az. De lehet, hogy nem. Klein úr és a többiek nem küldtek többé sem ünnepi lapot, sem egyéb üdvözletet. Talán csak ez maradt utánuk: pár kitöltetlen levelezőlap 1939-ből – és néhány sarkalásra váró cipő.

És most itt áll ez a szobor.

A szobor, amelyik azt üzeni, azt hazudja nagyanyámnak, Klein úréknak, nektek, nekem, hogy ez az egész nem úgy volt.

Többszázezer magyarnak üzeni, hogy rosszul tudják. Magyaroknak üzeni. Hogy a magyar történelem nem úgy volt, ahogy megtörtént.
Én nem megyek ebbe bele. Nekem nagyanyámnak kell elmondanom, hogy ki vagyunk radírozva a történelemből. Egyszer s mindenkorra.
Csak úgy megtörtént velünk, mint a nyári zápor, ahogy jön.
Nem is volt.
Áll itt Gábriel és ajánlja fel önként az országalmát a birodalmi sasnak.
Nem tehet senki semmiről.
Így alakult, történelmileg.

Gábriel odaadja az országot. Mi pedig, sok-sok évvel később, letesszük a szemüveget, a cipőt, az ócska macit, a levelezőlapot – hogy ne add oda. Mert ez a miénk.

Én nem tudok nagyanyám szemébe nézni.

 

(Az írást Láng Balázs olvasta fel.)

 

Orbán Viktor ünnepi beszéde a Szabadság téren

2014.07.21. 15:33 | törökmonika | 6 komment

Szabadsag-ter-2.jpgMagyarok, honfitársaim!

 

Fájdalomtól megtört szívvel állunk itt e helyen, szemünket beárnyékolja a bánat és a keserűség.

A keserűség.

És a bánat.

A bánat, amely nem nagy nyugodni bennünket.

Magyarokat.

Minket.

(Pillanat, lapozok, elfogytak a közhelyek.)

(Megvan.)

E megrendítő órán mégis, mégis örülhet a magyar szív!

Határokon belül és határokon túl!

Határokon belül és határokon túl!

(Ja, ezt már mondtam. A francba.)

A magyar lélek más, a magyar lélek különbözik mindenki másétól.

A magyar lélek, ha szenved, akkor nagyon szenved.

Mert érez.

És soha nem ok nélkül teszi.

A magyar, ha érez, akkor nagyon érez.

Emeljük tekintetünket tehát e szoborra.

Ez a szobor itt, mutatom, nem a másik, tessenek már figyelni.

Mert a turul – ismétlem: a turul – csak egészen kicsiben különbözik a dögkeselyűtől.

A lényegében.

Ismétlem: a lényegében.

Magyarok, honfitársaim!

A magyar olyan, hogy ha szikes talajra szórja is a magját az apja, akkor is kikel és belekiáltja a világba, hogy mordizomadta!

Ismétlem: mordizomadta!

Itt áll ez a szobor, és itt állunk előtte mi, magyarok. Ismétlem: magyarok.

Mert állhatna itt szlovák, cseh, román vagy neadj'isten zsidó honfitársunk is, de koncentráljunk a lényegre.

És mit látunk?

Mit mutat a lenyugvó a nap a magyar ugaron?

Magyarok, honfitársaim.

Egy történelemáztatta, vérsújtotta nép egyetlen pillanatát mutatja nekünk.

A pillanatot, amikor, ha futólag is, ha lenge vágyként is, ha tünékeny álomként is, de átadhattuk a vérsújtotta, történelemáztatta – hogy hívják ezt az izét – országalmát annak, aki éppen elviszi, mert annyira hülye.

A pillanatot mutatja nekünk ez a kompozíció, amelynek láttán egyszerre repes és facsarodik a szívünk.

Ismétlem: a szívünk.

Magyarok, honfitársaim.

Mindannyian felelősséggel tartozun e honban egymásért.

Ki szőke, ki kékszemű, ki rezsicsökkentett.

Egy ütemre ver a szívünk.

Ismétlem: a szívünk.

Magyarok, honfitársaim.

Nem mondom végig heroikus történelmünket, amelyet csak rovásírással jegyeztek fel a buckalakók.

Nem mondom, mert nincs szükség rá, hiszen itt, a magyar földön, a magyar szőlőbányákban minden és mindenki a turulban született. Nincs szükség szavakra.

Mi ér a szó?! Több kell.

Egy nemzet keserűsége és fájdalma testesül meg e kompozícióban, egy nemzet utolsó hörrenése, egy hős nép sírba szálló lehellete.

Egy jajkiáltás Európa szívéből, Ázsia lelkéből.

Hogy hinnye, de kurva ronda lett!

 

 

 

 

 

Nem akarok Miskolcra gondolni...

2014.07.07. 20:06 | törökmonika | Szólj hozzá!

de nem tehetem meg. Ahogy te sem.

Hallgasd meg.

https://www.youtube.com/watch?v=Scus9teTdjo

ghetto-chanov-czech-republic.jpg

És az orrodat is tisztíccsa...

2014.07.01. 00:20 | törökmonika | 21 komment

Egy teljes nemzet előtt fogom most magam totálisan lejáratni.

Viszont.

Kéne valahogy reagálnom, olyan állati kulturáltan, mégiscsak kegyelet vagy mi a szar, de speciel én kikérem magamnak, hogy egy focista, aki csak azt a rendszert nem szolgálta ki nagy odaadással, amelyikben véletlenül nem élt hosszú élete során, most ott punnyadjon az ország egyik legszebb és sokaknak legszentebb templomában, hahó, térjünk már észre, azért Szent István legalább tényleg jó csávó volt, mert csinált valamit, például ezt az országot, de wtf is Grosics?!
Már elnézést a focirajongóktól.
Hát miért nem Felcsúton, a stadion alá temették?
Vagy körbe akarják majd hordani a szent balját?

És ha Orbánotok még jobban bedilizik, akkor majd a Szent Hokiütőt lesz kötelező a Duna medrébe temetni, majd időnként előásni és körbehordozni?

Leúsztatjuk majd a Szent Palánkot?

Nemzeti Úrasztalt fogunk állítani és azon pingpongozunk?

De most tényleg.

Hogy kerül egy focista a Szent István Bazilikába?!

Hacsak nem vesz jegyet, persze.

Szerencsétlen, nem túl jellemdús öreg csávó, simán megérdemelt volna egy normális sporttemetést, szívesen mentek volna a focirajongók, már persze ha nem valamelyik vb-meccs közben van a temetés, lehetett volna tényleg sportszerű megemlékezést tartani, de nem gáz ez a családnak?

Vagy azok is már agyalágyult öregek?

Nem hiszem.

Itt csak egy agyalágyult van, annak is labda pattog a fejében.

Ha már rendesen lekezelni nem tudja.

 

 

Telefonos leánybúcsú

2014.06.27. 15:53 | törökmonika | 3 komment

Bár nem tegnap volt, de ezúton tájékoztatom a kegyelmes uramékat, hogy eltűnt a... izé...

Szóval itt mondott a papa valamit, csak nem jegyeztem meg pontosan, valami telefonnal összefüggő dolog.

Megvan! Eltűnt a telefonom.

Ja, nem.

A barátnőm telefonja.

Telefonjai.

Most túl azon, hogy szegény hol vegyen a műkörmei színéhez passzoló új kettőt vagy hármat, az a baj, hogy rajta voltak a képek a leánybúcsúmról.

Valami ilyesmit kell mondanom, esküszöm, hogy mindjárt összeszedem magam.

Na most én egy tisztességes, magyar, keresztény lány vagyok – senki nem röhög, legalábbis hangosan! -, természetesen semmi titkolnivalóm nincs, fonogattunk, kukoricát fosztottunk, mittudoménmit hántoltunk meg népdalokat énekeltünk két imádkozás közben, és akkor a barátnőm, aki akkor sajnos nem ért rá eljönni üzleti ügyeiből kifolyólag, lefotózott engem, ahogy én sem voltam ott, szóval kellemetlen volna, ha ország-világ most azon csámcsogna, hogy én hogyan fosztom a kukoricát, amit pedig soha.

Na most kérem kegyelmes uramékat, hogy izé... mire is? Ja, hogy vegyenek dns-mintát a telefonomról.... bocs, a puncikamuncika barátnőm kettő telefonjáról, mert az eltűnt, mind a nyolc, tehát így könnyen lehet róla dns-mintát venni, hogy eltűánt mind a tizenkettő, és akkor adják nekem oda az elektronikus fotók negatívjait, mert a keresztszemes mintát, amit a szakdolgozatomban írtak, elnézést: írtam, azt saját szellemi termékemnek tekintem, nem véletlenül kaptam rá kézcsókot és dícséretet.

Na most a személyzetet ki kell rúgni, ez legyen már alap. Nem őriztük együtt a disznókat, őket legalábbis nem láttam ott, amikor én, illetve a barátnőm a tizennyolc telefonjáról, amelyekről eltűnésük után dns-mintát kell venni, kerül, amibe kerül, csak olcsó legyen. Nekünk.

Most itt kéne valami állati okosat mondanom, de az istennek se jut eszembe, mit mondott a papa, de tudom, hogy azóta – a franc se emlékszik rá, mikor volt, de mintha ma lett volna – a pintér bácsi sokkal morcosabb és egy-két meghitt, esti telefonbeszélgetés is elmaradt, pedig úgy megszoktam már, hogy a papa ordít a dolgozószobáiban valakikkel, néha pedig pergőtűz hangja, ja, nem , mert az a barátnőm, akinek mind a huszonhárom telefonját ellopták a dns-ek.

Kegyelmes uramék, legyenek kedvesek megtalálni a pin... a barátnőm telefonjait, mert nagyon ciki az egész és beégek a familiában, már egy traktorra sem tudok vigyázni, lécci, lécci, lécci.

Utóirat: papa, ez volt az utolsó! Nem kérek több lófejet az ágyam végébe! És ne! A tiédet sem ér áttenni hozzám! 

 

 

 

 

Egy minisztériumi alkalmazott keservei

2014.06.12. 08:11 | törökmonika | 34 komment

Állami alkalmazott vagyok egy minisztériumban. Közalkalmazotti bértáblába betonbiztosan besorolva.

Mint eddig minden rendszerben a történelem során, ez biztos öregkort, nyugdíjat, esetleg szolgálati lakást és ruhapénzt jelent, jelentett.

A munkaidő kötött, váratlan fordulatok nincsenek, reggel nyolctól délután négyig, közben fél óra ebédidő, pénteken hamarabb haza lehet menni.

Magas végzettségem nincs, de elvégeztem a megfelelő szakmai tanfolyamokat, továbbképzésekre is rendszeresen küldenek.

Az irodám, amelyen ketten osztozunk a Gizikével, a folyosó végén balra nyílik.

Már vagy húsz éve.

A büfést ismerem, ahogy a sarki boltost is, mindig elteszi nekem, ha jön friss marhapofa, mert az abból készült pörköltet szereti legjobban az uram.

Szabadságra ütemezetten megyek, megilletnek az állami ünnepnapok.

Karácsony előtt mindig kapok fehér borítékot, benne a prémiummal, izgatottan bontogatjuk a kolleganőkkel, fél szemmel lesve egymást, kinek mennyi jutott.

A születés- és névnapot mindig megünnepeljük az osztályon, ahogy az egy jó kollektívában szokás.

Ha valaki nyugdíjba megy, felköszöntjük, kap szép üvegvázát és terítőt.

Ha gyerek születik, az is nagy ünnep, olyankor virág és bonbon jár.

Gyermekeimnek minisztériumi bölcsöde, óvoda járt, Jancsika és Erzsike persze már iskolások, de azért sok a gond velük.

Szerencsére kapunk hivatalból utalványokat, abból oldjuk meg a tornacipőt és a nyári tábort.

Záráskor persze rohanás van, mindenki rohan, papírokat keres, iktat és továbbít, de egyébként kényelmes, jó munka ez.

Álmomban is tudom, melyik dosszié hol van, melyik osztályra melyik mellékfolyosón kell beforduljak.

Otthonról fél nyolc után indulok el, tömegközlekedem, a bérletemet a minisztérium állja. A munkaidő végeztével ismét tömegközlekedésre kapok, bevásárolok, meglátogatom idős anyósomat, aztán sietek haza berántani a főzeléket.

Este hétre az egész család otthon van, akkor vacsorálunk, aztán tévét nézünk, megbeszéljük, mi történt aznap. Már tízkor ágyban vagyunk, persze csak viráglocsolás után.

Ha valamelyik gyerek ne adj’isten beteg, szerencsére mindig elenged a főnököm, tudja, hogy lecsúsztatom a munkaidőt, rám számíthat.

A háziorvosunk családi jó barát, hamar odaérünk a gyerekkel. Ha pedig otthon kell maradni valamelyikkel, akkor is megértőek a munkahelyemen.

Amire számítok, az az, hogy nyugdíjba megyek, kapok egy szép vázát és terítőt, és időről időre összejárunk majd a régi kollektívával.

Most jött a hír, hogy a minisztériumunk költözik vidékre.

Még nem tudom, mit mondok anyósomnak, az uramnak, a gyerekeknek, az iskolában, az orvosnak, a szomszédoknak, a díjbeszedőnek, a bankomnak, a szolgáltatóimnak és Irmusnak, a fodrászomnak, akihez már lassan harminc éve járok.

És még nem tudom azt sem, a fikuszt hogyan visszük.

fikusz.jpg

 

 

Illemtankönyv parvenüknek (részlet)

2014.06.10. 10:17 | törökmonika | 1 komment

A parvenü (rosszarcú, uborkafára felkapaszkodott, az ügyeskedéstől és mások eltaposásából hirtelen meggazdagodott, zsíros hajú, koszos körmű bunkó tahó, aki tolja a ki-ha-én-nem szerepet, de otthon azért atlétatrikóban és kanállal eszi a rántott húst, és két jelentős kulturális élménye van: az egyik, amikor a kertvégi budiban sikerült egy nagyot szarnia egy alaposabb berúgás és sarokba hányás után, orrát turkálva, a másik, amikor Orbán Viktorral együtt köpködte a szotyolahéjat a meccsen, de végül is a kettő ugyanaz) gyakori állatfaj, afféle özönállat.

Megjelenése veszélyezteti az őshonos fajtákat. Meg mindenki mást is, aki nem ő.

Ennek ellenére, mivel elszaporodott, kártékony fajtáról van szó, amivel sajnos mégiscsak kénytelenek vagyunk egy levegőt szívni, összeszedtünk egy csokor jótanácsot a számukra, hogyan viselkedhetnének mégis úgy, hogy legalább nyomokban emlékeztessenek egy olyan emberre, aki tudja, mire való a bidé és a fogpiszkáló (nem keveri össze).

 

  1. Légy visszahúzódó. Aki valóban dúskál az anyagi javakban, és nem kell fontolgatnia, a hétvégén csirkelábat vagy sajtos tésztát egyen, ügyeljen rá, hogy tapintatos és csöndes legyen. Rendben, sok pénze van. A pénz az pont olyan tárgy, még ha hasznos is, mint a többi. Kifejezetten ellenszenves, ha a farzsebből kilógnak a húszezresek. Kifejezetten visszataszító, ha valaki ezeket dobálja, csak azért, hogy mutassa, neki mindegy. Rendben, mindegy. De minek ehhez a felhajtás? Lehet ezt csöndben is csinálni. A valódi gazdagok nem hangoskodnak és nem tolakszanak. Kifejezetten ellenjavallt például márkás konyakot a vécébe önteni ordítva, és utána szórni a papírpénzt. Nem illik. Hadd ne magyarázzam. Egyébként valódi tehetős ember egyáltalán nem használ készpénzt. Csak azért tart magánál ilyesmit, hogy megjegyzés nélkül tudjon adni az útjába akadó kéregetőnek.

  2. Figyeld, az igaziak hogyan csinálják. Baj, persze baj, ha valaki nem tanulta meg kitörölni a valagát még a szülői házban, de azért ezen lehet segíteni. Figyeljünk a mellettünk ülőre rendes helyeken. A szalvétát például használni illik. Nem, nem a nyakba kötve. Térdre terítve. Aztán diszkréten szájhoz emelve. Gyorstalpalónkon most nem meséljük el, mi ennek a koreográfiája, de van. Meg kell nézni, a szomszéd hogyan csinálja – jó társaságban, persze -, és akkor úgy. Kifejezetten ellenszenves, ha valaki belefújja a taknyát a damasztba. Az egyszerűen nem arra való. Nem nagy baj, hogy nem tudja alapból, mert egyetlen rokona, ideértve az édesanyját sem tudta ezt – ő még behozhatja sok munkával a hátrányt.

  3. Kerüld a feltűnést. Megfigyelhető, hogy azok, akik valóban nagy befolyással bírnak az üzleti életben, és a szavuk ér nemzetközi viszonylatban is valamit, kifejezetten irtóznak a vásári látványosságoktól, bóvlitól, gagyitól. Igen, a Vuitton is az bizonyos szint fölött. Kint lehet hagyni persze az árcédulát a méregdrága zakón, cipőn, táskán, hadd lássa mindenki, mennyibe került – csak nem illik. Ehhez adalék: akiket utánozni óhajt a parvenü, azok valóban méregdrága és finom holmikat hordanak. Olyanokat, amelyeken soha nem is volt kint sem a márkajelzés, sem az árcédula. Mert bizonyos szint fölött, amelyhez csatlakozni akar a parvenü, csak hát elég nagy kihívás, ez nem illik.

  4. Légy előzékeny. Ha azokhoz a körökhöz akarunk tartozni, akiknek szükségük is van rá valóban, és meg is engedhetnek maguknak személyzetet, néhány alapvető dolgot feltétlenül el kell sajátítani. Nem tegezzük az alkalmazottat. Minden gesztusunkkal azt sugalljuk: megtehetnénk persze, hogy belerúgunk és felnyalatjunk a csizmánk talpát vele, de nem tesszük, mert finom úriemberek/nők vagyunk. Legalább próbáljuk meg. A pincér neve nem „Józsi, gyere ide!”, hanem „Józsi úr, legyen kedves”.

  5. Légy mértékletes. Az rendben van, hogy minimum a fél világot uralni kívánjuk és ezért sokat dolgozunk is. De semmi szükség rá, hogy nyolc autó álljon hivalkodóan a ház előtt, mert egészen biztosan csak egybe tudunk beülni egyszerre. Kell a ház, kell a park, kell a kikapcsolódásra egy hely, ahová elvonulhatunk – de például semmi szükség még nyolcra, hacsak nincs vele gazdasági tervünk. Ez esetben viszont ezt bízzuk a személyi titkárunkra. Az igazán tehetős emberek pontosan tudják, hogy ha nagyon akarják, bármikor megvehetik lábon a fél fővárost. Ez jó érzés. A kivitelezésére nincs is szükség.

  6. Légy visszafogott. Utazni kell, természetes, hogy a lehető legkényelmesebb megoldásokat keressük. De ezt tegye meg a személyzet. Nekünk ezzel semmi dolgunk. Elvárható, hogy induláskor kézhez legyen készítve a repülőjegy, a beszállókártya, némi frissítő. Elvárható, hogy megérkezéskor a lehető legnagyobb kényelemben legyen részünk. Ehhez viszont egészen biztosan nincs szükség arra, hogy a szobánkba vitessük a város legjobb spa-hoteljét. Nem egy nap a világ, nincs olyan, hogy egyszer élünk, hadd szóljon. Ne verjük szét a berendezést azzal, hogy „majd kifizetem készpénzben, köcsög, ne pattogj itt” - viselkedjünk. Ha már otthon nem, legalább amikor másutt vagyunk.

  7. Légy kifinomult. Rendben van, hogy szeretjük a velős pacalt, és azt, ahogy folyik le az állunkon a zsíros, piros lé, miközben nagyokat büfögünk. Ez ízlés dolga. Az azonban elvárható, hogy ennél kissé kifinomultabbak legyünk, legalább társaságban. Ahhoz, hogy ezt el is higgyék rólunk, olykor-olykor bizony el kell menni színházba, operába, kiállításra. Ki lehet bírni. Könyveket is gyűjtünk, de ne folyóméterre és szín szerint, az közönséges. A polcon feltétlenül legyen első kiadású különlegesség is, ne csak díszkötésű Wass Albert (igazán igényeseknél az utóbbi egyszerűen nincs is). A valóban kifinomult ízlésű ember nem az összes Wagnert veszi meg jó drága csomagolásban – hanem elmegy például oda, ahol autentikusan játsszák. Aztán persze társaságban elejtheti, hogy ott is volt – általában nagyobb a hatás, mint ha a malibui berúgásunkkal kérkednénk.

  8. Légy elegáns. Nem lehet mindenre szabályt húzni. Vagy jön az emberből vagy nem. Általánosságban azért elmondható, hogy az ember nem csináltat aranyból vécékefét és fogat, nem veri át a sarki eladót, nem rúg bele a koldusba, előre köszön az idősebbeknek, átadja a helyét a rászorulóknak, zsebkendőt használ, vécé után kezet mos, továbbá nem lép be a Fideszbe, és soha, semmilyen körülmények között nem vállal kormányzati funkciót.

    Nos, amennyiben a fentieket legalább nagy vonalakban magunkénak érezzük, nagyobb baj már nem lehet.

 

 

 

 

Zöldségek

2014.05.28. 00:00 | törökmonika | 4 komment

Már észrevettem gyanús jeleket magamon, de hát persze végül a gyerekek szóltak. Hogy kezdek nagyon vicces lenni. Mint a nagymamák, akiknek rigolyáik vannak. Csak én nem kötök, szobahőmérsékleten sem. Egyszer kötöttem, abban sem volt köszönet. Inkább oldok. Kékítőt.

Szóval valójában már mindenkinek feltűnt és nem most kezdődött, hogy javasasszonyi képességeim vannak, már ami a növényeket illeti.

Nem tehetek róla, én aztán tényleg a kisujjamat nem mozdítom meg a zöldségekért.

Na jó, ha nagyon kiabálnak, hogy szomjasak, akkor vetek valami vizet.

Ha sírnak, hogy kevés vagy sok a fény, persze nagy undorral arrébb taszajgálom őket.

Ez még nem jelent semmit, nem vagyok bolond vénasszony.

Most az, hogy mindnek neve van, az egy más dolog, beszédhibás vagyok, nehezemre esik némelyik latin nevét kimondani, egyszerűbb a Józsi.

Na most a Géza névre hallgató orchidea-rom egyszer úgy döntött, hogy tkp. szereti ezt a zsibvásárt, és mégsem hal meg, míg ellenben elkezdett virágozni és szart a világra, egy éven keresztül, de folyamatosan, virágzott.

A válásom környékén, amikor amúgy is kézreáll az embernek a csákány és az ásó, bár kifejezetten emberölési célból, saját kezűleg hantoltam el a gyökeres karácsonyfánkat – az első volt a szabad és felnőtt életemben. Ő jó fej, egy darabig – pár év – álldogált hülyén, hogy most akkor mi van, csókolom, ez egy patakpart, mit keresek én itt, de aztán gondolta, egye fene, végül is nőhet. És nőtt. Hogy ez a Dezső mégiscsak közel áll hozzám valamiért, onnan sejtettem meg, hogy amikor egy sokkal későbbi karácsony előtt egy drága, édes ember fűrésszel nekiesett szegénykémnek, akkor nagyon eldobtam a biciklijét a csávónak, de igen messze, meg is lepődött.

Dezső azóta kinőtt engem, épp a minap beszélgettünk vele, hogy rohan már az idő, én meg megyek össze. Hozzá képest.

Aztán itt van ez az özönnövény, a lantlevelű fikusz, aki konkrétan pont négyszer nőtte eddig ki a több mint három méteres belmagasságot, és állandóan össze-vissza kell darabolni, mert mégsem nőhet az égig – hát ő például nem olvas szakirodalmat és magasról tesz rá, kell-e neki sok víz vagy sem, szeret itt lenni.

Szívem csücske egyszer meg akart lepni, talán névnapomra, és olyankor ő nem ám egy szál izét hoz, hanem rögtön egy egész bokrot, na ő az egyes számú rhododendron, aki aludt fél évig, most meg két hét alatt harminc centit (!) növesztett magán. De lehet, hogy a társaságnak örült meg, mert hoztam neki a Manyit meg az Icust, ők is rhododendronok, csak még kicsik, de időm van, még ha kevés is.
A két leander és a magnólia még nem csinált semmit, nekik még nincs nevük – látom ám azért, hogy huncutkodnak, mert olyan harsány zöld leveleket növesztenek suttyomban, hogy ihaj, azt hiszik, nem veszem észre, pedig de.

Na most a másik műfaj meg a rózsa. Vessenek a bárhova, bármi elé, én alapvetően nem szeretem a rózsát. Mert szúr, mert tetves, meg mindenki panaszkodik, hogy milyen macerás télire becsomagolni, kétszer egy évben nyesegetni meg oltogatni, mittudomén, soha nem csináltam.

Ennek ellenére van egy bokor, legalább ötven éves, de inkább több, na, ő aztán tényleg kibírt eddig mindent, traktortól betonkeverőig, azon túl, hogy senki le se szarta. A minap kibányásztam a csalánosból meg a vadsóska öleléséből, erre azt mondta, hogy szevasz és nagyhirtelen hozott vagy húsz új bimbót. Eszem megáll, ha én ilyen termékeny lennék ötven évesen, bajban lenne a világ.

A haverja a konyhaablak előtt áll, vele se foglalkoztam soha, megszokta a szemem, van, szúr, jónapot.
Na most ő eltűnt. Néztem ki főzőcskézés közben, rózsabokor sehol.

Francba, hát nehogy már. Itt mindent lopnak?!
Na, kapára kaptam, kimentem, hát látom, a kurva folyondár épp győzelemre áll, az a bokor is lehet vagy ötven éves, de úgy megfektette a kúszónövény, hogy komolyan kutatnom kellett csórikám után a susnyásban. Ha már ott jártam, elküldtem büntibe a folyondárt, a rózsa kapott egy karót, mert mégiscsak mozgássérült, erre mit látok ma reggel? Hát a szemérmetlen vénasszony úgy virágzik, mint szende leánykorában. Eszem megáll. Tényleg, ezeknek az ember a kisujját nyújtja és az egész karját telerakják gazzal.

Az Olivér, aki oliander, annyira utálhatott ott lenni, ahonnan elhoztam, hogy még sötétedés előtt robbantott az arcomba három virágot.

Egyszerűen nem bírok velük.

Bevallom, az egyetlen növény, amit kifejezetten és nagyon szeretek, az a szép, ződ gyep.

Talán ezért lehet, hogy bárki, akivel összesodort az élet, kifejezetten rühellte, de legalábbis mindent elkövetett, hogy a fű se nőjön.

Cement, beton, sóder, munkásbakancs, elültetett szerszámok.

És én minden építkezés és felújítás után szótlanul, összeszorított foggal, újra és újra, minden akadályokon keresztül, idestova közel harminc éve, ismét csak füvesítettem. Nem érdekelt a szomszéd, aki kérdezte, hogy mé nem inkább sárgarépát, most ennek a fűnek itt mi értelme. Nem érdekelt, hogy valaki szerint ide inkább kerti medence kéne. Nem érdekelt, hogy a szívem csücske meg inkább gyümölcsfákat látna itt szívesen, ahová kiülne a tolószékével majd, kockás takaró a térdén, rigók fütyülnek, giccs és idill plusz naplemente, holtodiglan-holtomiglan.

Fű.

Mondtam mindnek erre konokul és nem bocsátkoztam vitába.

Minek is tettem volna, úgyis én csinálom, most minek rongáljam az idegrendszeremet hülye vitákkal.

Jó, hát azért egy zöldséget kiutáltam már a kertből, ez egy korai érésű cseresznyefa volt, aki május közepétől október végéig imádott engem és ennek megfelelően hajigálta rám mázsaszám a soha ki nem moshatóan piros löttyös – amúgy baromi finom – gyümölcseit, na, őhelyette lett a diófa, aki már lassan beteríti itt a Kárpát-medencét és a huszadik szomszédból is idejönnek kérincsélni a terméséből, mert bár én nem nyúlok hozzá, olyan fincsi a dió, hogy tényleg ihaj.

Szóval nem vagyok én bolond vénasszony a ködös Albionból, hogy a kerti üvegházamban legeltessem a fikuszokat, de azért mindenesetre olyat komponáltam most a kerítés elé ilyen bigyókból, majd kapnak nevet, ha mutatnak hajlandóságot, hogy csodájára fognak járni hetedhét országról is, mert a piros színű bokor tökre passzolni fog a betonyra felfutó, sárga szélű borostyánnal, nyilván van latin nevük, de nem attól nőnek, esküszöm, ki van próbálva.

Bár a postás a minap szólt, hogy szerinte kéne oda egy követ tennem, mert aki ott befordul, még árthat annak a kis vacaknak, akit szintén nemrég ástam oda be. Talán Edit. Esetleg Judit.

 

 

Nincs veszve semmi

2014.04.30. 15:41 | törökmonika | 7 komment

50 éves vagyok. 21 évesen mentem férjhez. Azóta nem volt megállásom, csak mélypontok és még mélyebbek.

Az életem szereplői jelentősen megváltoztak, ki meghalt, ki lelépett. A gyerekeim nőnek. Három közülük már felnőtt. Egyiken se látszik.

Én öregszem derekasan.

Ötven éves vagyok.

Óvodás korom óta szeretnék elmenni Velencébe.

Van, aki királylányos ruhát akar. Van, aki kisvasutat vagy görkorcsolyát.

Bennem a romantikafaktor nagyjából nulla. Felfelé kerekítve.

De Velencébe el szerettem volna mindig is menni.

Nos, valahogy nem jött össze.

Eddig.

Ötven éves vagyok.

Nekem már nincs vesztenivalóm. Ami volt, rég elvesztettem.

Megszenvedtem, elsirattam, belehaltam, túléltem.

Úgyhogy most behúzom a bőrönd cippzárját, becsukom az ajtót és elindulok Velencébe, akármilyen giccses-romantikus-közhelyes.

És igen.

Úgy, ahogy én akarok, és azzal, akivel én akarok.

Majd jövök.

Nektek, csajok, azt üzenem: nem feladni.

Ötven év? Lófütty.

Most kezdődik.

 

 

 

 

Húsvét

2014.04.20. 00:56 | törökmonika | 3 komment

Feltámadott.

Megtörölte a szemét, lesöpörte a megszáradt vért, arrébb tolta arcából a lepelt.

Nehezen, de megtalálta a kijáratot záró követ, nagy nehezen arrébb görgette.

Körülnézett.

Nem hitt a szemének.

Ájtatóskodók sokasága elől tért ki szemérmesen.

Iratot nem tudott felmutatni a rendőrnek, így el kellett hagynia a padot, ahová kissé leült megpihenni.

Egy tál ételért csöngetett be házakba, elzavarták.

A Blahán talált az övéire.

Beszélgettek kissé.

Megegyeztek, hogy könnyebb a tevének a tű fokán.

És hogy kik a boldogok.

Próbálta még a menyegzői trükköt, de elnyomta a hangját a lakodalmas rock.

Visszafordult.

Itt már tehetetlen volt ő is.

Csöndesen húzta vissza magára a követ.

 

A fejfámra, sejehaj, írjátok, hogy vizitdíj

2014.04.13. 10:08 | törökmonika | 1 komment

Fekete Imre, a FAKOOSZ alelnöke azt mondta: jelenleg akár napi 70-80 beteg is megfordul a háziorvosi rendelőkben. Ahhoz, hogy az orvosok több időt fordíthassanak egy-egy betegre, és így emelkedjen az ellátás színvonala, azt javasolják, hogy az előjegyzett, valamint előjegyzés nélkül érkező betegek száma összesen ne haladja meg a napi ötvenet.

Ezt és több, az alapellátás átalakítására tett javaslatot még megvitatják a szövetség tagjaival, azután terjesztik az egészségügyi kormányzat elé. Megvitatják azt az elképzelést is, hogy az ingyenes ellátást a biztosított negyedévente legfeljebb ötször vehesse igénybe.

Ezzel kapcsolatban emlékeztetett arra, hogy a krónikus betegek három hónapra elegendő gyógyszerrel elláthatók, így az ő esetükben is elég lehet, ha az orvosi kontrollal egybekötött gyógyszeríráson kívül négyszer keresi fel a beteg az orvosát.

Szerintem nagyszerű elgondolás, így ki lehet szűrni az ország területén azt a mindösszesen három nyugdíjast (egy Borsodban, egy Zalában, egy pedig Pest megyében garázdálkodik a rendőri jelentések szerint), aki rokonok és barátok híján ott ül a háziorvos rendelőjében és a macskája, Mircike (Isten nyugosztalja) történeteivel zaklatja a halálba menőket.

Hülye krónikus betegek meg maradjanak kussba', rákod van, cseszd meg, kaptál róla diagnózistot, kaptál receptet, eredj, javult meg, nem vagy te rossz ember, csak rohadtul ráfaragtál. Három hónapig ne lássalak, meghalsz te magadtól is, most ehhez minek kellek én.

Most azt talán ne feszegessük, ki az ma Magyarországon, aki elmegy a háziorvosához, mert biztosan van olyan, kétfajtát ismerek, az egyik én vagyok, aki direkte szeret időnként beszélgetni a háziorvosával, mert az nagyon jó fej, és addig a tizenöt-húsz percig legalább tud lazítani – a másik fajta meg az, aki nem átall teljesen ütemterv nélkül időnként rohadtul benyalni valami vírust vagy egyéb szarságot, oszt ott rontja a levegőt nekem a váróban, amikor volna egy kis időm arra járni, köhögnek-prüszkölnek egymás zsebkendőjébe, pedig minek, mert a gyógyszert úgysem tudják kiváltani. Már a háziorvos is eleve úgy tűnődik a gyógyszer felírásakor, hogy Manci néni, nézze, maga mégiscsak elmúlt már nyolcvan éves, lássuk be, sokkal jobb már nem lesz, most akkor minek herdáljuk el a hétvégi csirkelábra valót, írok valami olcsóbbat, a tartós tej és a télikabát vásárlását pedig verje ki a fejéből – a patikus pedig, ha elég jó fej, márpedig miért ne volna az, senki nem direkt emberiség ellenes szándékkal áll gyógyszerésznek – biztosan elő tud húzni valami még olcsóbbat, hogy az ő nagynénje is ebbe halt bele, de legalább nem költötte el az összes megspórolt pénzét, így legalább a közjegyzőnek járó kötelezőt ki tudta pengetni az amúgy rémesen szomorú és megtört rokonság, mert anélkül atomra koldusbot lett volna a jelük.

De vajon lesz-e népszavazás a nagyszerű ötletről?

Mert kurva háromszáz forint miatt az akkor még nem békementesek, mert a hülyék csak később vették fel a szent apostoli keresztségben a táltosuktól ezt a nevet simán nekigyalogoltak a népszavazásnak, mert hogy nehogymá, hinnyeteringette, hát derék magyar embernek háromszáz forint, hát nehogy már! Igaz, ugyanők később részben meghaltak, mert a kurva háromszáz forintot ugyan sajnálták az egészségügytől, de ellenben és viszont milyen marha jól jártak, mert most maga a jósiten vigyáz az egészségükre, a gyógyszert, a kórházat, a műtétet és egyáltalán: a várólistára való feljutást ebben a században már nem tudták kifizetn. Az ő koporsójukra a szociális temetéskor egy nagy-nagy háromszáz forintot tesznek majd a hozzátartozók, hogy na ugye! Megmondtam, hogy nem adom oda!, de ez mellékszál.

Hanem ha én most apostoli szent turulmadaras cöfös lennék, bizony preventíve elkezdenék békementelni, mondjuk nagyjából olyasmivel, hogy „Nem leszünk beteg!” vagy „Elég volt a túlhajszolt orvosokból!” „Éljen és virágozzék szeretett gyógyteafüvünk!”, ideológiailag pedig mellétenném – már ha kikapcsoltam a gravitációt valamelyik féreglyukban, persze -, hogy a magyar ember, seggén a piros pöttyel, eleve nem lehet beteg, mert a magyar egészséges fajta, orvoshoz tehát csak olyan jár, aki direkte a népgazdaságot – pardon: nemzetgazdaságot – akarja tönkretenni állandó köhögésével, az orvosok pedig kénytelenek, mert felesküdtek arra, hogy mindenki ellátnak, még ezeket a pondrókat is, igen, ellátni őket ahelyett, hogy például minket, becsületes, konok magyarokat látnának el, akik viszont nem megyünk orvoshoz, mert első a nemzet és nem leszünk pestisgyarmat.

Kormányprogramot is létrehoznék, amelyben célul tűném ki, hogy állampolgári öntudatunkat erősítendő nemhogy ennyiszer ne menjünk orvoshoz, de még kevesebbszer se, és akkor máris rákanyarodhatnánk arra, hogy tudjuk ám pontosan, kik mennek orvosnak, újságírónak meg közgazdásznak, ahelyett, hogy dolgoznának – most a jogászokról itt nem beszélnék, mert azok nem tudjukkik, sőt, aki nem hiszi, nézzen szét a politikában.

Irányszámok kellenek nekünk. Igenis, azért választottuk meg a vezetőinket, hogy világosan kijelöljék az utat, míg mi az orcánk verítékével vagyunk közmunkások a munka frontján, hányszor lehetünk betegek, azt milyen időeloszlásban, hányszor házasodhatunk, hányszor válhatunk, szülhetünk, hányszor és mikor járhatunk iskolába – sőt, szeretném azt is, ha meghatároznák, hányszor volna célszerű nekem tulajdonképpen a gyanús nyugatra utazgatnom és mennyi áldott jó magyar forintokat költhetnék ott el, hogy a fene rohassza le a jódolgomat, ezeket az irányelveket és sarokszámokat feltétlenül mindenki által jól megfigyelhető helyen tegyük közzé, például a minden esti egy híradó, plusz a déli krónika és a hivatalos újság – utóbbinak az elolvasását vidám félórákkal lehetne egybekötni a munkahelyen, csapaterősítő tréningként.

 

 

Matyóhímzéses hejderutyutyu

2014.04.08. 19:31 | törökmonika | 2 komment

Annyi szép dolog van a földön - bár most hirtelen egyet sem tudnék felsorolni -, amivel foglalkozni lehetne ahelyett, hogy hülyeségeken jártatnánk az agyunkat,.

Igaza is van a nagytöbbségnek, minek ütjük bele az orrunk a nagyok dolgába, hát csak jobban tudják, mi kell nekünk, nem véletlenül vannak ott, ahol vannak.

Na most tényleg. Az én dolgom, hogy még ki sem takarították az utolsó szavazóhelyiséget, de az első intézkedés a rohadék fasiszta emlékmű felhúzása a Szabadság téren?

Nem, nem ám még egy sajtónyilatkozat, hogy Magyarország – naugyehogy – jobban teljesít, nem egy buksisimogatás a választási bizottságoknak, nem, de még csak nem is egy vállbaveregetés a külföldön dolgozó/lakó állampolgároknak, hogy hehehe, pattogjál te csak nyugodtan, olyan kurvaisten nincs, hogy te itten szavazhassál. Jogod az van, csak lehetőséged nincs, hehehe, te baromállat, aki vagy.

Nem, még csak díszplecsnit sem kapott hirtelen senki, nemhogy lovagkeresztet.

A Szabadság térre a fasiszta emlékművet, azt kapta az ország, mert még jobban teljesített.

Az előző ciklus legelső döntése a szabad pálinkafőzés joga volt.

Na, kérem, kedves, állati okos, gerinces és főképp bátor honfitársam, húzd meg azt a kibaszott flaskát és menjél szépen ki csodálni a náci szobrot, mert az a tied.

Örüljél, b+.

Még hogy segget csinált a kormány a szájából? Ugyan már. Nem csinált az semmiből semmit, az volt eddig is.

De neked ez kellett.

Igazad van.

Mit fogsz te foglalkozni hülyeségekkel, mi közöd hozzá.

Jó, hát munkanélküli vagy, de az egyéni szocprobléma, semmi közöd a másikhoz, aki viszont szemét munkanélküli, biztosan megérdemelte.

Jó, hát nem tudod kifizetni a számláidat, de az most csak átmenetileg van így, bezzeg a szomszédban a Szabóék biztosan elisszák a rávalót, pedig itt a rezsicsökkentés, csak ezek olyan hülyék, hogy nem veszik észre.

Jó, hát nem tud tanulni a gyereked, de majd jövőre, vagy azután fog, mert derék gyerek az, nem úgy, mint a szembeszomszédéké, akik még annyi fáradságot sem vettek maguknak, hogy összerakják a garaskáikat a hülye kölykük jövőjére.

Nem úgy, mint te, aki szintén nem, de az más.

Jó, hát most éppen beteg vagy és nem kerülsz várólistára sem, a meglévő gyógyszereidet nem tudod kifizetni, de te öntudatos vagy és tudod, hogy ez így jó neked. Meg a keresztszemes hímzés, az.

Jó, hát lehet, hogy átmenetileg az utcára kényszerülsz lakni, de te nem vagy hajléktalan, mert a hajléktalan az ingyenélő, te viszont nem vagy az, csak az összes többi, mi közöd hozzájuk.

Az is igaz, hogy ételosztáskor látod a mamát odaóvatoskodni a kis lábaskájával a sor végére, de miért nem vigyázott jobban a nyugdíjára.

Meg a Kovácsék is. Hát kötelező volt felvenni azt a devizahitelt? Na ugye, hogy nem. Hehe, most a saját kárukon tanulnak az ostobák! Jó, hát te is felvetted, de az más, mert te nem akarod ellógni aljasul, sunyin a részleteket, csak ebben a hónapban éppen így jött ki a lépés, de az más.

Teneked jó, mert annyi szép dologgal foglalkozhatsz a világban, minek ez az úri huncutság, hogy politika, minden politikus lop meg hazudik, csak a tieid nem, mert azok a tieid.

Teneked jó, mert amilyen szinten szartad le, mi lesz ebből az országból mondjuk a következő öt-tíz évben – megsúgom: raklap lófasz se -, akkora lendülettel fogod leszarni majd az európai parlamenti választásokat is, azt se tudod, mi az, te röfögő tahó, hát minek érdekeljen, amikor itt a nemzetiszínű lobogód, azt nézegeted könnyes szemmel, miközben hálatelt szívvel elrebegsz egy sieg heil-t.

Igen, te.

Ne nézz félre.

Te szavaztad meg.

És te, aki még ahhoz is állat lusta voltál, hogy elvonszold a zsíros seggedet szavazni.

Neked jó.

Neked legközelebb már nem is mondják, hogy menjél bárhova, ne menjél, b+, minek ez a színjáték, maradjál otthon, hízzál még undorítóbbra, csöpögjön az álladról a disznózsír meg a pálinka.

És ne felejts el hálát adni a sorsnak, hogy se nem áldott, se nem vert meg. Ésszel, b+.

 

 

 

B+

2014.04.06. 17:45 | törökmonika | Szólj hozzá!

Kérem jegyzőkönyvbe venni.

Most 2014.04.06.16:00. van.

De teljesen mindegy, hány az óra.

Tulajdonképpen mindenki pontosan tudja a végeredményt, ami, ugye, csak órákkal később fog kijönni.

Még mindenki eljátssza, hogy annyira izgul.

Még mindenki kör sms-eseket, maileket küld.

Minek.

Tudjuk.

Most lehetne persze mindenfélét mondani, meg is fogják a laptársak tenni, hajaj, az a dolguk.

Én csak egyetlen egy dolgot szeretnék halkan.

Azt, hogy igen.

Ezt kurvára elbuktuk.

Nem azért, mert rosszat akarunk.

Nem azért, mert rosszul akarjuk.

Nem azért, mert rosszul csinálunk bármit.

Hanem azért, mert ez így volt kitalálva.

Itt elő nem fordulhatott elő, hogy másképp legyen.

Nem hülye senki, lehetett látni a választási törvény módosításaiban, lehetett látni mindenben.

Azért bukjuk el, drága feleim a zűrben, mert itt senki nem akar nyerni.

Nem, a mienk pláne nem.

É ez így tökéletesen rendben is van.

Ezt ne is vegye át senki.

Tessék végigcsinálni.

Fulladjon bele a jelenlegi – és most mindjárt megszavazott – hatalom abba, amit csinált.

Gyakorlatilag itt az államcsőd, körülbelül holnap becsönget.

Magyarország jobban teljesít.

De ne dőljünk már be a dumának.

Bárki, aki már egy kutyaólnál nagyobb életközösséget igazgatott, pontosan tudja, hogy rég lehúzták a rolót.

Nem most, csókolom, hanem régen.

Persze, a lelkes aktivistáknak és a néptömegeknek kell a lózung.

Fradi-Dózsa meccs.

Rezsiháború.

Véráztatta kokárda.

Mindegy, csak vérezzen.

Menstruáció, például.

Teljesen jó volna ide az is.

Ez olyan szépen le volt írva, hónapra lebontva.

Mit csináltunk '88-89-ben?

Tessék összemondani.

Mit csinálunk most?

Tessék összemondani.

Van olyan nagyon ostoba széles e honban, aki komolyan azt gondolja, hogy nem megrendezett színjáték része?

Na, most annak a kettőnek mondom lassan.

Nagyon lassan.

Nézzél rá, b+, a térképre.

Komolyan gondoltad, egyetlen pillanatig is, te agyhalott, hogy bármit számít ez a légypiszik a földrajzi atlaszban, amire épp most az van ráírva, hogy Magyarország?

Azt gondoltad, hogy ha kitűzöd a nemzeti kokárdást vagy a juszt is kéket, akkor lesz majd valami?

Hülye vagy?!

A huszadik-huszonegyedik század történelmi laposztásában egyszerűen nem játszunk.

Annyira mindegy mindenkinek, mi lesz velünk. Itt holnaptól akár embert is lehet enni, teljesen mindegy. Eddig is lehetett volna, csak a fránya hülye ízlésünk, az akadályozott.

Most mondd meg, te nagyon ostoba választópolgár, ha te ülnél a térkép fölött és a tiéd lenne a nagyobb, nem szarnád le pont, hogy mit hepajkodnak ezen a tökömkicsi kis szárazföldön?

Kit érdekel?

Sokkal nagyobb baj, hogy le volt ez zsírozva '88-'89 óta.

Kaptunk huszonöt-huszonhat évet, hogy játsszunk.

Mint az azeriek vagy a hegyiek a légpuskájukkal.

Meg van még egy csomó afrikai ország is amúgy.

Nézzél már rá a térképre, b+.

Aztán gondolkodjál már kicsit.

Orbán Viktor kiűzte az oroszokat, mi?!

Hülye vagy?

Az utolsó vonat indult akkor, amikor a diktátorotok utánuk kiabált, hogy ő a bakter.

Demokráciát építettünk?

Hülye vagy?

Azt csináltuk, amit lehetett, amit engedtek nekünk.

Akkora nagy államférfi volt Antall József?

Mekkora is? Mitől is? Mit is csinált azon túl, hogy meghalt a Kacsamesék kellős közepén, egy generáció fejlődését megzökkentve?!

Mert pontosan mit is csinált?

Nem szarta körbe a kertet?

Nagyszerű.

Te nagyon hülye, te.

Mégis mit gondolsz azzal az ostoba agymaradványoddal.

Antall József az úgy lett hirtelen nektek.

Aki a halálos ágyán hirtelen örökbe fogadta Orbán Viktort.

Hülye vagy?

Tényleg a népmesékben élsz?

Elég tolták, b+, a te hülye eszeddel is feldolgozható verziót.

Szavazzá, b+.

Hű, de sok párt van, b+.

És te, aki egyébként összeszarod a pitvart, plakátokat nyomtatsz a saját pénzeden, aktivistáskodsz, összeveszel a Józsi szomszéddal és nem állsz szóba régi ismerősökkel, mert azok nem a tojás másik végét kezdik verni – te, b+, most elmész szavazni és tolod az ikszet és jól megvered, aki nem oda rakja, ahova te.

Ha – és ez nem fog megtörténni, erről mindenki gondoskodott – a kormányváltók nyernének, holnap felgyújtanák a másik oldalon álló agyhalottak Budapestet, ahogy megtették már. És alig várják, hogy újból megtehessék.

És te is, drága baloldali fasz, te is felgyújtod majd mindjárt.

Mert hogy ihajla.

És te is alig várod.

Nem veszed észre, b+, hogy nem itt kell a dolgokat megfogni?

Dobod el az agyad, b+, hogy Rogánnak nő a lakása?! Na és? B+, kit érdekel? Ezzel foglalkozol, miközben a legnagyobb szar alatt hallgatva aláírnak neked olyan nemzetközi egyezményt, hogy az unokád is csak értelmezi?!

Ezek neked jobboldaiak?!

Ezek, b+

Ezek a legótvarabb komcsik, a szó legrosszabbik értelmében, amit valaha valaki is kitalált, hát ezek arra vannak kitalálva és kiképezve, hogy téged, hülye állat, pondróvá tegyenek.

MERT NEM SZÁMÍT.

Neked nincs földed.

Neked nincs iparod.

Neked nincs nyugdíjad.

Se magán, Se egyéb.

Neked nincs munkád.

Nem, nem vagy egyedül.

És nem, b+, nem vagy jobboldali attól, hogy szereted a trikolórt,. Én is szeretem.

És nem, b+, nem vagy baloldali attól, hogy visszasírod az óccsó kenyeret. Én is visszasírom.

Nem, nem vagy egyedül.

És nem, nem ellenséged a hülye fasz, aki barom szórólapokat dobál a postaládádba – már ha van lakásod és annak van postaládája.

Semmi más nem történik, mint a világ újrafelosztása.

Minket dobott a gép valahova.

Nézd meg, milyen kőkeményen képviselik az „érdekeket” a teáltalad hőn imádott vezetőid.

Már a pötty is vörös a seggeden.

Szívedben a vér is másmilyen színű.

Aha.

Barom állat.

Picit húztad a szád attól, ami Ukrajnában történik?

No, volt is rá alapod.

B+, és körbenéztél már itthon?

Szerinted mi a különbség?

Ja, a nyelv, hát tényleg.

Egyébként kurva macerás, b+, hogy itten hőzöngtök. És mindig kell valamit kitalálni a hőzöngéseteknek.

Csak unja már mindenki, és nehéz újat kitalálni, most egy kis Welsz, most egy kis Rogán, Gyurcsány az alap, de mondhatok mást is, mert ti, nagyon-nagyon ostobák, ugrani fogtok rá.

Nekem meg teljesen mindegy.

A kutyám kifutója nagyobb, mint amit ti országnak hívtok.

Ha nagyon pattogtok, majd másik kutyakiképzőt találok nektek, bár ez elég jól bevált.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Anyai intelmek a Rogán gyerekhez

2014.04.02. 19:14 | törökmonika | 1 komment

Tóni, édes fiam!

Akartam már szólni neked a múltkor, hogy amikor nálatok voltam pár napig, mert voltál olyan drága és az ünnepekre felvitettél magadhoz, magatokhoz, ne sínylődjek itten a faluszélen, szóval akartam már mondani, csak mindig kiment a fejemből, mert a gondok, hát azok vannak aztán jócskán, képzeld, a Pityu is megdöglött, pedig reggel még kutya baja nem volt, aztán estére már főzhettem belőle leveskét.

Na, akarom mondani, rámjött megint a szapora tinálatok az éjszaka, mert nem vagyok én szokva a Cilike főztjéhez meg ahhoz a nagy bőséghez, nekem elég itt a kis kávém kiflicsücsökkel, mondta is a Kovácsné, hogy milyen magasra vitt a sors, hogy fussa kiflicsücsökre, de ne foglalkozz te ővele, mindig irigy volt, pedig az ura, isten nyugtassa, hagyott rá szépen.

Hanem azt akartam mondani, hogy nagy nehezen feltápászkodtam, tudod, a derekam sem a régi már, közgyógyot meg nem kapok mostanában, én nem értem ezt, jött valami papír, hogy menjek felülvizsgálatra, de hogyan is juthatnék én el oda, amikor az ajtófélfáig se nagyon tudok.

Botorkálok ott nálatok a sötétben, egyik folyosó a másik után, na, mondok magamnak, hát hol a fenében – már megbocsáss, de így szaladt ki a számon – van itt egy kapcsoló, bezzeg nekem elég a petróhoz a gyújtó, mióta kikapcsolták az áramot, tisztára megtakarítom a rezsit, mert gondolok ám én a te karrieredre is, kisfiam.

Hát megtaláltam aztán a másik emeleten azt a kapcsolót, és már csak pár háztömbnyit kellett vánszorognom a rossz térdemmel, az is vágyna már kis melegre, de szerencsére már jön a tavasz, nem fázok, a Bodri is kimehet az udvarra, már nem kell melegítenie, de hát hasogat, most mit tegyünk, a kicsi kis nyugdíjamból nem fussa másra, a nagyobbikat meg elvette valaki, nem tudom, ki volt, de a fene essen bele, már bocsáss meg, csak kiszaladt a számon.

Hát gyújtom fel a villanytot a vécében, nyitom az ajtót, te, kisfiam, azt hittem, ott összerogyok zavaromban. Ti az egész Sándor Palotát tartjátok a fajansz mellett?

No, mondom, itt valami nincs rendben, szólok is ennek a Tóni gyereknek, nézessen már utána, de persze aztán elfelejtettem, mert állandóan csak jöttek a szomszédok, hogy így, meg amúgy, hogy járjak közben az érdekében, de hát hogy járhatnék én bárhová közben, amikor simán sem tudok a rossz ízületeimmel.

Te, Tóni, nem bánsz te jól azzal a drága kis Cilikével. Hát hogy engedheted, hogy azzal a kis fehér kezével ennyit takarítson már utánad meg a kutya után.

Nincs ez rendben így, kisfiam.

Úgy kell azt, hogy az embernek benő a feje lágya, és már nem vágyik a szomszéd tehenére. Megüldögél szépen a konyha sarkában, a szobát fel sem fűti. Hát minek nektek az a hatszáz. Tán bizony ennyi gyereket terveztek? Hát tinéktek nem egy valagatok van, amivel ráültök a klotyóra? Jó, kettőtöknek kettő, tudok én számolni, de az a tizennyolc vécé, az talán mégiscsak túlzás kisfiam, hát nem kell mindennap operabált vagy mi a fenét tartani, már megbocsáss, hogy kicsúszott a számon és beleszólok.

Hanem azzal a szegény Cilikével mi lesz így. Tudod te, mi munka van azzal, hogy az ember rendben tartsa a tisztaszobát? Mind a hétszázat? Emberesen lesuvickolja az ablakokat, népszabadsággal, hogy csikorogjon, aztán az ölébe veszi az ezüstöt, nem érdekel, hogy hívják, biztosan nem tőlünk vitted el, mert apád le is törte volna a derekadat, aztán meg a söprés... Nem szabad így bánni azzal a fiatalasszonnyal, te Tóni. Még belegörbed ő is a munkába, mint én.

Hanem azt azért megmondhatnád annak a sok nagyothalló embernek, akik a készülékkel a fejükön sétálgatnak egyik vécédből ki, a másikba be, hogy megtörölhetnék rendesen a lábukat, mert úgy kellett utánuk felmosnom a Kossuth teret, mert amikor bementem a spájzba, hát láttam, hogy összejárkálták azt a szép kövezetet, pedig pénzbe került az is, vigyázni kell rá.

Drága fiam, vigyázz magadra nagyon, és ne nyitogasd az ablakokat, azt a rengeteget, mert a végén megfázol abban a nagy huzatban.

 

Szeretnék

2014.03.28. 00:54 | törökmonika | 5 komment

Szeretnék betérni.

Tán még nem késő. Meglehet, sokan lesznek, akik azt mondják, csupán ravasz számításból teszem, de én teszek rájuk. Hadd mondják.

Szeretnék hinni.

Szeretnék üdvözült arccal újságot olvasni, tévét nézni, szeretnék könnyű lélekkel sétálgatni épülő-szépülő falunkban a hirdetőtáblák alatt.

Szeretném az izgalomtól remegő, ám boldog kézzel kinyitni a számlaleveleimet, hogy aznap milyen jó hírt kapok.

Szeretnék boldogan kanalazgatni otthon, kacagva csak a holnapon.

Szeretnék menni én is béke, szeretnék sokan lenni, szeretnék aranyos, cuki dalokat énekelni az összeérő talpaimmal.

Szeretnék már végre én is ferde szemmel nézni a sok rohadék ingyenélőre az esztékában, akik eljátsszák a mankójukkal a magánszámot koszos rokkernyugdíj-fillérekért cserébe.

Szeretnék megkönnyebbülten fellélegezni, amikor beadom a gyereket a közösbe az iskolakapu előtt, megsimogatva a kis buksiját, kezébe nyomva a hittankönyvét.

Szeretnék higgadtan érvelni a sok megtévesztettel szemben például a paksi atomerőművel kapcsolatban, mert például a lótrágya, az.

Szeretnék végre, egyszer az életben biztos lenni abban, hogy az úgy pont jó nekem, ahogy van.

Szeretnék végre megkönnyebbülten hátradőlni a fotelban, nagyot sóhajtva, hogy na igen, ezt a csatát is megnyertük a gaz ármány ellen.

Szeretnék én örülni a végre hazajutott ezüstneműnek is, szidoloznám napestig, ahogy felmenőim a ló alól a ganajat vagy mit.

Szeretnék biztos lenni benne, hogy a tokaji bornak nincs párja, szeretném örömmel meghúzni a butykost, mert abból az itthon készült pályinka melengetné a lelkemet, szeretném jóízűen kanyarítani a jó magyar mangalicából készült szalonnát, szeretnék harangot kongatni a szüleimért, szeretnék jóízűen, hátsó gondolat nélkül szorítani a csapatomnak a meccsen, szeretném megszámlálgatni a lovakat a tarlón, szeretnék emelt fővel, büszkén zászlót kitűzni a házam elé, mert nem szégyellem, hogy magyar vagyok, szeretnék nótázni is, mert még nagyanyáim dalolták nekem, hogy akácos út (tényleg), szeretnék fűzfasípot fújni.

De nem megy.

Lehet valami abban a genetikai dns-es dologban, a csavart spirállal vagy akármi.

Az enyém nem csavarodik úgy.

Nekem nem dobban Dobogókő. Nekem a legnagyobb és legszebb történelmi és magyar csatát egy félretaposott cipőjű, vidéki tanító írta meg az asszonyokkal, akik szurkot öntöttek és persze cigányokkal, akik bár hamiskásak voltak, helyén volt a szívük és az eszük.

Nekem nem húzódik kacagásra a szívem, az az idegen egy-egy vaskosabb tót vagy oláh viccen, nekem az a kis pónem a pesti flaszterról az afrikai légióival, az jön be, azon vihogok idegenül.

Nekem nem szól szépen a nyírettyű, sírva vigadva hajnalban a majorság kertjében, míg a pirospozsgás, derék asszonyok tüsténtkednek a hejderutyutyu eszemaztavörösviganójáttal.

Nekem nem szép a történelmem sem, mert nem örülök, hogy bátran elestünk, kihúzott inggallérral álltunk a torkollattűzben, papírtalpú bakancsban botorkáltunk, nekem nem szép, nem, nem, soha.

De annyira szeretnék hinni.

 

Egy őszinte kampánylevél

2014.03.19. 18:55 | törökmonika | 3 komment

Arról volt szó, hallgatólagosan, hogy mostantól még kábé két hétig nagyokat kussolunk.

Mert tényleg még így ártunk a legkevesebbet annak, amiben hinni szeretnénk.

Csak hát ez nem feltétlenül hit kérdése, persze.

Ha én ellenéziösszefogásegyüttsatöbbi sajtós lennék, legalább belhasználatra elkészíteném a szöveget, amit soha, semmilyen körülmények között nem lehetne nyilvánosságra hozni, mert dolgozzon a másik oldal is a fizetéséért.

A soha nyilvánosságot nem látó sajtószöveg a szimpatizánsoknak, aktivistáknak és rejtőzködő, potenciális szavazóinknak szólna, plusz bizonytalanok.

Kedves Barátunk, Támogatónk, Szimpatizánsunk és Bujkáló, ám Potenciálisunk! (így írnám, csupa nagybetűvel, mert így szokás mostanában)

Te is tudod, én is tudom, nagyjából mindenki tudja széles (keskeny) e honban, hogy a választási törvényeknek, a választási körzetek átszabásának és a mindent elborító agylohasztásnak köszönhetően tényleg esélyünk sincs.

Ezek az övéikre fognak szavazni, közben ködös tekintettel ájtatoskodnak majd a Szent Rezsicsökkentéshez, szarnak ezek rá, hogy valójában többet fizetnek, nekik az kevesebb.

Ezeket nem érdeklik a tények.

Mondok valami nagyon csúnyát.

Minket sem érdekel.

Drága Barátunk, Támogatónk, Szimpatizánsunk és Bujkáló, ám Potenciálisunk! (így írnám, csupa nagybetűvel, mert így szokás mostanában)

Ha komolyan vennénk benneteket, magunkat vagy egyáltalán bármit, ideértve az országot, a Szent Magyar Hont, annyi mindent csinálhattunk volna.

Magánnyugdíj.

Földvagyon.

Egészségügy.

Oktatás.

Paks.

Koszos pénzek.

Földesúri rendszer.

Stadionok.

Hosszan folytathatnám, de minek, úgysem foglalkoztunk vele.

 

Légy erős, nem véletlenül.

 

Mi nem akarunk nyerni. Még csak az kéne.

Ezt megnyerni?! Ezt? Normális vagy?!

Hát itt tíz év alatt sem lehet normális, emberi viszonyokat teremteni.

Mire fogadja a külföldön legalább Albánia a köszönésünket, az is legalább kilenc év.

Mire a forintból a vicc tárgyán kívül lesz valami, az húsz.

 

Te, nekünk erre nincs időnk.

 Nagyon jó lesz nekünk ellenzékben.

Lehetőleg jó izmos ellenzékben.

Úgyhogy drága, mélyen tisztelt Barátunk, Támogatónk, Szimpatizánsunk és Bujkáló, ám Potenciálisunk! (így írnám, csupa nagybetűvel, mert így szokás mostanában)

Most, hogy annyira édes vagy, hogy még a „kampányunk” ellenére is még azt gondolod, hátha lehet még, hátha, hátha, hátha. Hátha egy kis lépéssel legalább.

Téged arra kérünk, hogy szépen mosakodjál ki, mint hugyos Jóska Krisztus neve napján, fésülködj meg és menj el szépen szavazni és ikszelj nekünk. Készpénztámogatást is elfogadunk, bár rendesen jattolt a költségvetés most a kampányra, tehát szavunk nem lehet.

Azért, hogy jó izmos ellenzékben lehessünk.

Ne gondolj másra.

Mi meg egy kicsit még hülyéskedünk neked, jó? Csak hogy jobb kedved legyen. A megmondós csávó majd jól megmondja, a belevaló csaj is jól megmondja, mindenki jól megmondja, még a halkszavú is.

Hogy mit?

Hagyjuk már ezeket az apróságokat.

Ikszeljél.

Gyere, legyél még több aktivista.

Melózz a szabadidőben nekünk, mert a haza fényre derül vagy hogy van az idézet, most hadd ne tudjak már mindent fejből.

Ragassz, rajzolj, írj, demonstrálj, készpénzutalást is elfogadunk.

Vagy amihez értesz.

Banki átutalás esetén feltétlenül tüntesd fel.

 

 

 

 

 

 

 

Március 15.: szabadságot a házmestereknek!

2014.03.14. 08:57 | törökmonika | 4 komment

A házmesterek – közös képviselők - rendkívül felelős pluszbeosztást kaptak ajándékba az államtól, már amennyiben az, hogy kiragaszthatják az állam által diktált rezsicsökkentéses papírt a lépcsőházban és állhatnak mellette strázsaként, valamint hogy besúgniuk kötelező, felelős beosztást jelent.

Mert a házmesternek (közös képviselőnek) a dolga viszonylag egyszerű, ám mégis összetett volt eddig is, aki kellően szuicid hajlamokkal rendelkezik, böngéssze végig:

http://net.jogtar.hu/jr/gen/hjegy_doc.cgi?docid=A0300133.TV#

a többieknek néhány kiemelés:

 

Közös képviselő, illetőleg intézőbizottság

43. § (1) A közös képviselő vagy az intézőbizottság jogkörében eljárva köteles:

43/A. §49 (1) A közös képviselő vagy az intézőbizottság - többletdíjazás felszámítása nélkül - a rezsicsökkentések végrehajtásához kapcsolódóan tájékoztatja a tulajdonostársa(ka)t

a) minden hónap 15. napjáig, legalább 45 nap időtartamra kifüggesztve - az 1. mellékletben meghatározott formában és tartalommal - írásban, figyelemfelkeltő és a fogyasztók által jól látható módon elhelyezett hirdetmény útján a közös tulajdonú épületrészeket érintő, valamint a 24. § (2) bekezdés b)pontja szerinti közüzemi szolgáltatások díjai vonatkozásában a rezsicsökkentések eredményeként a társasház tekintetében jelentkező megtakarításokról költségnemenkénti bontásban,

b) minden év február 15. napjáig, írásban, a közös tulajdonú épületrészeket érintő és a 24. § (2) bekezdés b) pontja szerinti közüzemi szolgáltatások díjai vonatkozásában a rezsicsökkentés egyes közszolgáltatási területeken történt bevezetése óta, az annak eredményeként a tulajdonostárs külön tulajdonú lakása és a nem lakás céljára szolgáló helyisége tekintetében jelentkező megtakarításairól a 24. § (2) bekezdés a) és b) pontja alapján számított költségnem szerinti bontásban és évenként összesítve, és

c) a 35. § (1) bekezdése szerinti időpontig a 48. § (1) bekezdés g) pontjában foglaltakról.

(2) Ha valamely közüzemi szolgáltató az adott hónapban nem állít ki a társasház számára számlát, úgy az (1) bekezdés a) pontja szerinti tájékoztatásban e költségnem tekintetében elegendő erre a tényre utalni.

(3) Ha a társasház valamely közüzemi szolgáltatás tekintetében nem részesült a rezsicsökkentésből eredő megtakarításban, akkor a közös képviselő vagy az intézőbizottság köteles ennek indokát a tájékoztatásban érthető és világos módon szerepeltetni. Ha a társasház a villamos energiát vagy földgázt nem egyetemes szolgáltatás keretében vételezi, akkor a tájékoztatásban azt kell feltüntetni, hogy ezen okból az említett területen a társasház nem jogosult a rezsicsökkentésre.

 

Egy emberként elkezdtük tehát gyűlölni szívből a házmestereket – közös képviselőket -, nem teljesen alaptalanul, a huszadik századunk történelme kicsit a házmestereké is.

Szeme nem rebbent tehát senkinek, amikor egymás után jöttek ki a rendelkezések, mit is kell csinálniuk mostantól a házmestereknek (közös képviselőknek) – azon túl persze, hogy cseszegetik a lakókat, ha tartozásuk van, és az istennek sem hajlandók megérteni, hogy nincs pénz, ülnek az árkus papír fölött és azt hajtogatják, hogy nem fogja a többi lakó a vízszámlát helyettünk kifizetni.

Na most van itt egy-két apróbb probléma, amely jelentősége bőven eltörpül Mutyiország egyéb jogszabályi bukfencei mellett, de azért kanyarodjunk rá.

Lefordítom a magam egyszerű paraszti eszével közérthetőre.

Van énnekem például egy lovam.

Saját ló, törzskönyvezett.

A saját ló a saját kertemben áll (vagy rohangál vagy amit akar).

A lóhoz én nem értek, mert drága szüleim, Isten nyugosztalja őket, másra taníttattak ki orcájuk verítékével.

A lóhoz meg érteni kell, különben az megdöglik.

A saját lovamhoz, a saját kertecskémben alkalmazok egy lovászt, értsen hozzá.

A saját pénzemből az ő saját bankszámlájára utalok pénzt, jó magyar forintokat, pont annyit, amennyit kialkudott.

A saját pénzemért azt kérem a lovásztól, hogy a saját lovamat időnként csutakolja le, járassa, futtassa, szóljon nekem, ha fogytán az abrak, mondja, hogy milyet vegyek, figyelmeztessen, mikor hívjam ki az állatorvost, meg ilyenek.

Ő ezt megteszi, én fizetek neki.

Ezek után a lovász tisztességgel lovászkodik az én saját lovam mellett, míg a halál el nem választ.

A lovásztól a saját lovam mellett, a saját pénzemért egészen biztosan nem várom el, sőt, kifejezetten rossznéven veszem, ha

  • a kocsmában vagy a piacon nagy kacagva elmeséli, milyen gebe az én lovam, én meg milyen sóher vagyok, hogy nem fizetek többet (ld. titoktartási kötelezettség),

  • a főtérre kifüggeszti, hogy a lovam abrakolása mennyibe kerül (mert ez kurvára az én dolgom, az övé, meg a takarmányt árusító cégé),

  • pökhendien kioktat, mit csinálok rosszul. Az én pénzemért a saját alkalmazottam tudja már a tisztességet, mert különben kirúgom, és akkor már nem lesz az én alkalmazottam az én pénzemért, az én lovam mellett.

Na most jönne nekem például ez a lovász, hogy de neki leszóltak a megyeházáról, hogy ki kell doboltatnia a faluban a piactéren, hány foga van a saját lovamnak a saját kertemben, és azzal az akárhány fogával mennyit fogyaszt százon. És teszi ezt törvénytiszteletből és az én pénzemért.

Én akkor, bár nem vagyok tanult ember, de tudom a módit, nem vágom azonnal pofán, hogy kilöttyenjen a nyála a füléig, körbetekeredve háromszor, hanem szépen úriasan megkérdezném, hogy mégis mi a jó kurva anyjának van köze bárkinek az én lovam fogaihoz meg a zabhoz.

Mondaná erre a lovász, mert hát jóban lennénk, mégiscsak tőlem kapja a fizetését meg a lovamat is megszerette, összeszoktak már, hogy ő nem tehet róla, ezt mondta neki a megyeháza.

Én ezen elgondolkodnék kissé, megvakarnám a fejem búbját és azt mondanám amúgy bensőségesen, hogy akkor igen nagy ökrök ülnek ott a megyeházán és baromira el vannak tévedve.

Te, Lajos, mondanám neki, mert ígyen beszélgetünk, te nem fogod kiírni sehova, még a budi belső falára sem, hány foga van a lovamnak és mennyibe kerül az abrakoltatása.

Mondaná Lajos, hogy de neki muszáj, mert különben megbüntetik.

Szegény jó Lajos, gondolnám ekkor én. Hát milyen szolgalelked van tenéked, hogy nadrágos urak bármit megcsinálhatnak veled, te meg szótlanul tűröd.

Ezen ismét elgondolkodnék, mert hogy jön ahhoz a megyeháza vagy a szomszéd Jani, hogy az én lovászomat utasítgassa hülyeségekre.

Elég hamar arra jutnék, hogy sehogy se jön hozzá.

Ha peniglen ez a jogszabály, akkor nagy marha lehetett, aki csinálta.

Akkor udvariasan megkérem, hogy ezt a hülyeséget most felejtse el, mert különben.

Ekkor kiballagnék a csűrbe, kicsit kalapálnék a kaszámon, olyan szép egyenesre, és március 15-én szépen kiballagnék a poros keresztútra és úgy odavágnám a kiegyenesített kaszámat az arra hintózó megyeháza elé, hogy magam is elcsodálkoznék rajta.

Mert az én pénzemen az én lovászomat ne csicskáztassa senki emberfia.

Hát így van ez, kérem a házmesterekkel (közös képviselőkkel) is.

 

A hírről itt olvashat bővebben:

http://hvg.hu/itthon/20140312_Itt_a_rezsihaboru_folytatasa

És még itt is:

http://huppa.hu/formanyomtatvany-kozos-kepviseloknek/

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

  •  

Foszfátmentes életkép, sonkával

2014.03.11. 10:46 | törökmonika | 2 komment

Van egy kedves kis bódé, ott szoktunk mindenféle házisajtot meg felvágottat, ilyesmit venni. Ma új lányka volt az eladó.

- Ez milyen sonka?
- Foszfátmentes.
- Jó, de disznóból van?
- Nincs benne tartósítószer.
- Leszarom a tartósítószert, kifejezetten szeretem, az állatra vagyok kíváncsi, miből készült.
- Foszfátmentes.
- Oké, kezdjük elölről. Van valami, ami nem disznóból van?
- Sonka.
- Az nem disznóból van?
- Foszfátmentes.
- Más?
- Tarja meg kolbász. És ez a sonka.
- Maga szerint az miből van? A tarja meg a kolbász? Milyen állatból?
- Foszfátmentes!
- Nem akarok disznót venni!!!
- De ez itt sonka...

 

Jött a főnökasszony, régi ismerős, jókedélyű, kerek asszonyka.

Képzeld, az új lány nem tudta megmondani, milyen állatból van a sonkátok.

- Foszfátmentes az, csillagom. 

  • Feladtam.
    És lehet, hogy igazuk volt. Még sose láttam sonkakondákat röfögve vonulni a fődeken. A velem lévő kiskorú gyerek mindenesetre még most is sír a röhögéstől, és már ott helyben elkezdte. Tiszta anyja, majdnem szégyelltem, de aztán mégsem.