Nem ebben állapodtunk meg!

török_mónika_profilkép.jpg

 

A kettes sorszámú lányom lenyomott a gép elé és azt mondta, hogy írjak. Igaza van. Pár éve megjelent egy könyvem A nagy Ő címmel. És még mindig élünk! Ezt lehet itt nyomon követni.

Friss topikok

  • Bodócsy Vera: Amíg élek, nem felejtelek. Nagyon szerettelek. Köszönök minden írást, fotót (2020.09.03. 17:37) Tíz jel, ami arra utal, hogy esetleg egy kicsit fáradt vagy
  • : @tomtyi: mellesleg II. Ottónak nem volt osztrák felmenője , legkevésbé I. Ferdinánd. Mivel mintegy... (2018.08.20. 00:39) Honfoglalás
  • urbánugar: Hm. @Konyvmolyolo: Egy ilyen munka talán engem is érdekelne. Legalább is szívesen kipróbálnám mag... (2018.07.18. 14:38) Levél anyámnak
  • Bodócsy Vera: Szerettem mindet, mentettem, amit csak tudtam. Nem tudok aludni a hiányodtól. Nem így kívántam, ... (2018.07.13. 03:29) Feljegyzések a pelenkázó mellől 26. - Pillanatképek
  • aranyosfodorka: Hosszú, hosszú titkos, néma olvasás után muszáj megszólalnom. Ez igaz ? Hát Te is ? Sajnálom, de t... (2018.05.02. 10:00) Szerettem

Feljegyzések a pelenkázó mellől 4. - It's just a perfect day

2017.09.27. 02:38 | törökmonika | komment

21433146_1458394917562500_5061407812685788873_n.jpg

 

Panaszkodtam, hogy összehangoltan lépcsőzik el az ikrek a támadásaikat - mára ez a gondolat átváltott csodálatba. Ezek hihetetlenek. Köszönöm, hogy a segédszemélyzet lehetek mellettük, hozom a cumit, ma is sokat tanultam.

Elmentem ma a fodrászhoz, hogy csináljon valamit a fejemmel, mondta, hogy még duzzog, mert múltkor is mondtam, hogy megyek és nem mentem. Mondtam, hogy jó okom volt rá, innentől másfél órát dumáltunk, míg a teljesen ártatlan fültanúk békésen pácolódtak a hajfestékeik és dauer-csavaróik alatt. Elnézést kérek tőlük, de ki a rosseb ne mesélné el, hogy a két baba miatt nem teljesen mindegy, mikor tudná leborotválni a fejem.

Egyszer csak kikukkantott a csavarók alól az egyik nő, szélesen rámvigyorgott és kérdezte, megismerem-e. Őszintén szólva én senkit nem ismerek meg alapból, de speciel az első négy gyerekem iskolaigazgatónőjét, aki bitang jó fej, azt igen. Innentől még húsz perc trécselés folyt, elképzelésem nincs, mi lett az ártatlan áldozatokkal a dauer alatt...

Meanwhile Adél és Dániel az elmúlt két éjszaka megpróbáltatásait alaposan kifeküdte, konkrétan egyáltalán nem voltak ébren napközben.
Én ezt alapvetően úgy támogatnám, én is vámpír-üzemmódban élek, mióta tehetem, teljesen hülyeség nappal ébren lenni. Soha nem is haragudtam egyetlen gyerekemre se, ha hasonlóképpen gondolta. Hát jó, a világ kicsit próbál szívatni a hivatali nyitvatartásokkal, óvodai, iskolai menetrendekkel, de lényegét tekintve sokkal klasszabb éjszaka ébren lenni, mert kevesebb az ember és így kevesebb a konfliktus.

Közben megérkezett két igencsak jó barátnőm babanézőbe, gondosan eligazították az ártatlannak tűnő ikreken a takarót, aztán kiültünk a kertbe röhögni, és mondták, hogy ilyen csöndes gyerekeket még nem láttak.

Azt a sátáni kacajt, ami akkor belőlem kitört...

Tizenegy felé elszabadult a pokol, most még csak fél három van, de jól tartja magát az ügy.

Két rohangálás között az ember beleveti magát a számítógépébe meg a közösségi médiába és meglepetéssel észleli ismét, hogy vannak monomániásak. Az egyik botkázik, a másik gyurcsányozik, sokan orbánoznak (nem elgen, feleim! Nem elegen!), aztán van pár arc, aki nem tud lelazulni a szaros pelenkáinkról, még mindig ott kaffog, hogy egyáltalán én hogyan mertem, miként mertem, de legfőképpen, hogy miért nem kötöttem az orrára mindenkinek, és legfőképpen, hogy pfuj, mert csak.

Ha jó fej amerikai bíró lennék - nyilván van neki neve is, gyakran látni a neten, hogy vicces és tökéletesen adekvát ítéleteket hoz -, arra ítélném ezeket az acsarkodókat, hogy csinálják már meg a srácok kajáját meg teáját és vigyék ki a szaros pelenkákat nálunk egy hétig. Ja, és szaladgáljanak kettővl a hónuk alatt egész éjjel.

Bár azt hiszem, most ez kissé erős bibliai átok volt.

Be kell valljam, én baromira élvezem a helyzetet, egyrészt látom magamon, ahogy szaladnak le a kilók és az évek, másrészt állati helyes tanítványok hívnak fel, főiskolai kollegák állnak sorban a kapuban (csengő nincs, sose volt, nehogy valaki becsöngessen), de a legjobban azt élvezem, ahogy nézegetem ennek a két krumplinudlinak az arckifejezését, és látom, hogyan értenek meg egyre többet a világból.

Adélt ma rá tudtam beszélni röpke másfél óra alatt, hogy az ujjam helyett a takaró szélét szorongassa, mert az nem lesz ideges egy idő után, Daninak megmutattam egy állati szuper repülő tehenet, azóta azon tűnődik (ő ilyen tűnődős fickónak látszik), igen, még így fél háromkor is azon gondolkodik, hogyan lehet egy tehénnek szárnya.

Közben szorgalmasan pisilnek, kakálnak, esznek és ordítanak, szóval business as usual.

Az persze kicsit elgondolkodtat, hogy a három nagylányom mekkora elánnal veti bele magát a gyereknevelésbe - én úgy érzem, az unokáim nem lesznek sokkal fiatalabbak a legfrissebb gyerekeimnél. Nem tudom nem látni az elhatározást a szemükben.

Na és?

Aki eleget olvasott, és még emlékszik is rá, annak talán dereng, hogy a mostanában sokat idézett régi szép időkben mindig volt olyan nagycsalád, ahova illetlenül későn még születtek kistesók.

Ennél a pontnál óhatatlanul elröhögöm magam, mert eszembe jut a klasszikus vicc, hogy minden tisztességes nagycsaládban van egy vöröshajú gyerek :)

You may say I'm a dreamer...

Feljegyzések a pelenkázó mellől 3. - Sakál-vokál

2017.09.26. 00:37 | törökmonika | komment

adel_dani_en_molly.jpg

 

Írhatnék most arról, milyen hihetetlenül és mélyen gonosz üzenetek áradnak felénk.
Hogy miért nem mondtam el, mert ez így mekkora hazugság.
Tényleg?
Én megkérdeztelek téged, drága barátnőm, mikor menstruáltál utoljára és egyébként hogy s mint van a kedves ciklusod?
Kérdeztelek, kivel dugtál utoljára és az milyen volt?
Kérdeztem, hogy a pasid ugye szűz és még életében nem látott nőt?
Kérdeztem, hogy mekkorát élveztél vagy sem?
Kérdeztem, hogy egyébként pontosan kitől is van a gyereked?

Nem kérdeztem. Mert tiszteletben tartom a döntéseidet. Feltételezem rólad, hogy van elég eszed. Vagy ha nincs is, nem azért szeretlek :)

Én azoknak mondom a következőket, akik velünk örülnek.

Az ikrek egészen biztosan összebeszélnek, amikor épp nem figyelek, mert épp klotyóra mennék, vagy valami. Tökéletes pontossággal váltják egymást az üvöltésben.

Adél, aki hihetetlenül cuki képet tud vágni és bájocska királykisasszonynak adja el magát, izomláz nélkül végigüvölt bárhány éjszakát. Folyamatosan az éhhalál szélén áll - de ha kajához jut, szendén elalszik. 
És aztán ugyanaz elölről.

Dániel komoly férfi, tűnődik, melyik könyvet fogja majd elsőnek elkérni tőlem a polcról. Órákig képes stírölni a felhozatalt. Aztán persze bekattan valami, például a kötelességtudat, és leváltja Adélt az üvöltésben.

A csecsemőkön valahol a hátukon lehet egy gomb. Láttam már párat, mármint csecsemőt, a gombot még nem találtam meg, de hogy van, az biztos.
Abban a pillanatban, amikor az ember az ember lehelyezi a békésen szendergő babát az ágyába, felvisít.
Van még egy másik szenzoruk, pontosan tudják, neked mikor kell pisilni, kakilni, magányosságra vágyni vagy bármi.
És akkor.
De mint a sakálok.

Baromi jó egyébként, hogy a Csodapasi nem nem teljesen tinédzser. Halál sztoikus nyugalommal képes a legnagyobb baromságokat mesélni az üvöltő hadnak. Nekem görcsbe rándul a gyomrom, neki nem.

Ez így van rendben.

Én pedig meg tudom fürdetni őket, és tisztába is teszem, akár félóránként is. Nem állítom, hogy így képzeltem valaha a munkamegosztást, de meglepően alkalmazkodóképes vagyok, ha így, hát így.

És akkor, amikor az ember már nagyon-nagyon sajnálja magát, mert hát  lássuk be, elég strapás a cucc a kölykökkel, egyszerre csak azt látom, hogy Adél megfordult :) Pedig még csak négy hetes!

Ordít, mint a sakál persze, mert jobb volt neki máshogy, de hát ideje elkezdeni megtanulni, hogy a döntéseinknek következménye van :)

Anya ül, és ott ülök az ölében én :)

Most jut eszembe, hogy tegnap dél óta nem ettem semmit.

 

 

Feljegyzések a pelenkázó mellől 2. - Mégis, kinek a gyereke?!

2017.09.22. 00:51 | törökmonika | komment

adel_dani_en.jpg

 

Szóljon, aki még szeretne profitálni a gyerekeimből, megállapodhatunk, van hat belőlük. Jut is, marad is.

Az elsőt az árokparton találtuk, nyilván ott hagyta valaki.
A másodikat az árvaház vécéjéből csaltuk ki, mindenféle csokit ígérve.
A harmadikat valaki bedobta a kerítésen.
A világon minden negyedik gyerek kínai - így a negyediket értelemszerűen a kínai piacon vettük. Kicsit sárga, kicsit pici, de a miénk.
Az ötödiket és a hatodikat egy jatagánnal metszettük ki jajgató, síró-rívó anyák hasából a Boko Haram kötelékében, a pasi burkinit húzott az ellenség megtévesztésére.
De lebuktunk.
Igaz, elég  későn, de utolért minket az igazság keze. Vagy lába.

Még egyszer mondom: szóljon, aki még szeretne profitálni a gyerekeimből, megállapodhatunk, van hat belőlük.
Majd rablunk másikat, darab darab.

Számlát tudunk adni, ha szervkereskedelemről volna szó, de akkor beleszámoljuk majd az egyetmi éveiket, a ruházkodásukat, a lakhatásukat, a sok átvirrasztott éjszakát mellettük, amikor kanyarósak vagy akármilyenesek voltunk (a rabszolgákra vigyáz az ember, ugye), kicsit feláras a zeneiskolai végzettség és a nyelvtudás, de hívjon most, megállapodhatunk.

Egyébként meg mindenkinek a kurva anyját, aki nem képes örülni annak, hogy Adél és Dániel színesíti a világot.

Feljegyzések a pelenkázó mellől 1.

2017.09.20. 14:22 | törökmonika | komment

adel_dani_alszik.jpg
Egy hónaposak az ikrek, szépen fogyunk az apjukkal a kialvatlanságnak köszönhetően, bár rajta még látszanak a striák :)
Mozgalmas hónap volt.

Előtte persze még mozgalmasabb volt az élet.
Amikor jó pár évvel ezelőtt kitaláltuk, hogy - akár kései szerelem, akár nem, akkor is világrengető szerelem - szeretnénk közös gyereket, elkezdtünk járni mindenféle intézményekbe.
Mert bármilyen baromi jól tartom magam, azért én sem vagyok már fiatal.
Viszont minden rendben volt nálunk, a pasi csodapasi, hát, nekem volt ez-az, gerincsérv, magas vérnyomás, koleszterin, szívritmus-zavar, meg ami még kellhet ebben a korban.
Nem kockáztatok sajtópereket, nem mesélem el, mely klinikákon és hányszor jártunk.
Nem mesélem el, milyen vihogtató jelenetek is voltak egy-egy ilyen vizsgálatkor.
Nem mesélem el, mennyire hülyének nézik az embert ilyen helyeken - baromi sok pénzért.
Nem mesélem el, milyen érzés, amikor az embert hónapokig turbózzák fel hormonálisan, hogy mennyire fáj, amikor naponta háromszor kell szurkálnia magát az embernek.
Nem mesélem el, hogy a legszigorúbb diéta mellett is mekkorára hízik az amúgy szilfid nőszemély.
Nem mesélem el, milyen érzés, amikor kiveszik a nőszemélyből az alapanyagot, milyen belegondolni, hogy most eresztik össze az apuka anyagával, milyen érzés várni, hogy  mi van, milyen érzés, amikor azt mondják, hogy de hiszen ez tökéletes, visszatesszük, anyuka, oszt hordja ki, ha bírja.
Azt sem mesélem el, mert nem akarok pereskedni, pedig minden dokumentum a kezünkben van, milyen érzés, amikor órákig vár az ember a visszaültetésre, majd az utolsó utáni pillanatban közlik vele, hogy ja, mégse.
Nem mesélem el, mire gondol az asszonyállat, amikor brutális nővérkék tépik-húzzák a katétereket belőle.
Nem mesélem el, hány évünk van benne.

Azt mesélem el, hogyan lehet ezt gyengéden.

Nem minden országban ennyire lelketlenek az orvosok és a személyzet. Egyszerűen csak arrébb kell menni egy-két országgal, ahol kissé kultúráltabb a világ. Ahol nem Balog páter dalol a nászágyad mellett. Ahol azt mondják, hogy minden teljesen rendben, csak a gerinced, a vércukrod és a szíved van kicsit veszélyben, akarod-e mégis.
Akarom.
Mert szeretem a csodapasit és ő is szeret engem.

És akkor van más megoldás. Hogy lehessen közös gyerekünk. 

Így történt, hogy Adél és Dániel más testében fejlődtek ki. A beültetéskor ott voltam, fogtam a kezét a lánynak - aki minden pletyka ellenére nem hajléktalan földönfutó, minden fillérre rászoruló, kiszolgáltatott akárki, hanem egyetemet végzett, állati helyes lány. Ott voltunk minden fontos pillanatban. Ott voltunk a szülésünkkor - majdnem, mert egy kicsit elkéstünk.

És mindenki sírt a boldogságtól.

Mivel ez külföldön történt, kicsit macerás volt hazajutni a két kisklampóval. De nagyon segítőkész volt mindenki. Féltem a kinti ügyintézéstől, de a kezdeti fenntartások után hihetetlenül kedvesek és segítőkészek voltak. Féltem az itthoni ügyintézéstől, mert horrorokat hallottam, de egyelőre itt sincs semmi gond.

Tulajdonképpen tényleg mindenki örül. Az ezeréves háziorvostól kezdve a kétkezi ügyintézőig mindenki.

Tény, hogy nem a szokványos módon születtek az ikreink. Tény, hogy a magyar jogban ez hézag. Kedves hézag, senki nem akar vele visszaélni. De az is tény, hogy ennyi segítőkészséget még nem tapasztaltam, komolyan mondom, nehéz most az országot szidnom - nem is teszem, mert szeretem.

És az emberek többsége simán belátja, hogy ennél szebb történet nincs is.

Mondom itt erősen, hogy mindenki örül, de ez nem igaz. 

Hihetetlen gonoszságokkal is szembe kellett néznünk. És információhiányból fakadó vádaskodásokkal is. Az igazán elszántak még zsarolni is próbáltak. Engem... Na hiszen... Van nálam flex. És nem vagyok zsarolható.

Mi csak egyet szeretnénk. Aludni végre egy nagyot! :)

Adél tiszta apja, Dániel teljesen én - a nagytesók, mind a négy, tökéletesen el vannak bűvölve, holott nekik is voltak fenntartásaik eleinte, amelyek abban a pillanatban szűntek meg, amikor meglátták a négy rózsaszín talpacskát.

Most mindenki szépen megemészti az olvasottakat, aztán rápislant a képre és tudomásul veszi, hogy momentán mi vagyunk a világ legboldogabb emberei.

 

 

 

 

 

 

Az ember alapvetően udvarias...

2017.09.03. 00:17 | törökmonika | komment

Jó esetben, persze.pride-and-prejudice-pride-and-prejudice-2005-17217511-2324-1500.jpg

Odafigyel, hogy ne zúzza szét a másikat, keveset hangoskodik, ha nem muszáj, nem küldi el a kurvaanyjába, továbbá kifejezetten szívesen segít. Nem falja fel az utolsó kocka csokit, nem önti le az abroszt pörköltszósszal (majd nem tagadja le), meg még hosszú a lista.

Ám vannak firlefáncos helyzetek, amikor nagyon nehéz udvariasnak lenni.

Szerintem mindenkinek van legalább egy (ó, szerencsés ember, akinek csak egy!) rokona, ismerőse, barátja, üzletfele, aki meg van győződve arról, hogy ő milyen sármos és vicces ember.

Mondjuk, legyen Géza bácsi. Géza bácsi hatvanon bőven túl járó, tisztességben megőszült, valóban jóravaló ember, tulajdonképpen szerethető is, csak...

Géza bácsi e célból történeteket mesél időről időre. A sztori végét követő fagyos csöndbe belekérdez. Nem értettétek a viccet? Elmagyarázzam?

Bármit válaszolsz (igen/nem), elmagyarázza.

Aztán elmondja a történetet elölről, mert te, szegény agyhalott, még nem nőttél fel a feladathoz.

Hát nincs tenéked humorérzéked? - kérdezi kissé megbántva Géza bácsi.

És akkor lelkiismeretfurdalásod lesz, mert hiszen mit vétett neked ez a szerencsétlen, most miért nem tudsz egy jót kacagni egy sztorin, amit már negyven éve unsz, pedig már elsőre is szar volt, mégis minden egyes találkozáskor újra és újra végig kell hallgatnod... És nincs mese! Nincs ám olyan, hogy lerövidíti, mert esetleg felmerül benne a gyanú, hogy hátha esetleg - máshonnan, tőle aztán biztosan nem, ez újnóvum, csak most, csak neked! - már hallottál valami hasonlót.

És ilyenkor megesik a szíved Géza bácsin - hát tényleg, mit tehet ő arról, hogy ez az egy sztorija van, és azt is húszpercenként elfelejti. Neked végülis van időd végighallgatni, mert csak a gyerekért kell rohannod, vagy épp anyád haldoklik, vagy jönnek a navosok lefoglalni a házad - Géza bácsi sztoriját angyali türelemmel végighallgatod sokezredszer, legfeljebb a mosolyod nem tűnik már annyira önfeledtnek, amikor dramaturgiailag eljön a pillanat, hogy Móricka és Tasziló találkozásán kacagnod kéne.

Géza bácsit még egyszer sem öltem meg. Arra jutottam ugyanis, hogy bár gonosz, előre megfontolt szándékból lopja az időmet, pluszban még úgy is kéne csinálnom, mintha ezt az embertelen megpróbáltatást még élvezném is - Géza bácsi egy fasz, nincs kihez beszélnie, és az egyedfejlődés során elmulasztotta az úgynevezett belső beszéd elsajáítátását.

Amikor az ember nem a másik gombját fogja és úgy mondja az arcába, hogy és amikor '17-ben a partizánok...

Géza bácsival egyetlen egy dolgot lehet tenni. Mivel - remélhetőleg, még - jobban látsz, azonnal fordulj be az első sarkon vagy menj át az utca túloldalára.

A Géza bácsik egyébként általában nem annyival öregebbek, mint azt szeretik hinni magukról, mint erényt.

Géza bácsinak születni kell. Önkontroll nélküli beszédkényszer az ikertestvérük, aki méhen belül szívódott fel Géza bácsiba, akit valószínűleg már születésekor is így hívtak.

Géza bácsi az, aki - ha hagyod magad - folyamatosan beszél hozzád, miszerint: nahát, ide tettem a táskámat, de most nincs itt, pedig mondtam a Marikának, hogy menjen le a piacra és hozzám három pud túrót, ami bezzeg régen egészen más illatú volt, mint ma a tanyasi csirkék, és egyébként én nem értem ezt a politikát, hát te mit szólsz hozzá, ja, hát ti, fiatalok nem figyeltek semmire, csak éltek bele a világba, az én édesanyám a habfehér kezével szépen zongorázott, figyelj csak, azt ismered, amikor az öreg lord bemegy az istállóba?! Ja, neked nincs humorérzéked, pedig én mindig mekkorákat kacagok rajta, most már megint hová sietsz, hát én csak beszélgetni akartam, olyan szépen, csöndeskén. Ó, de hiszen ott egy eladólány a hentespultnál, milyen csinoska, figyeljen aranyom, azt tudja-e, hogy Doberdónál mi volt? Mert én elmondhatom magának. Most hova megy?!

A lapok kék hírei nincsenek tele azzal, hogy a különböző Géza bácsikat tömegestül tették volna el láb alól.

Mert az ember alapvetően udvarias. A Géza bácsik pedig jófejségük teljes tudatában élik végig az életüket (igaz, magányosan - hát ki viseli ezt el?!), pedig egyszer valaki már megmondhatná nekik, hogy...

De nem, udvariasak vagyunk.

 

A bionáci

2017.07.31. 02:17 | törökmonika | komment

bio.jpg

 

 

Valószínűleg Darwin-díjat kapok majd előbb-utóbb érte, de most hivatalosan meghatározom a bionáci fogalmát.

A bionáci egészen különleges állatfaj.

Ha autóval mennél valahova, valaki biztosan beszól, hogy menj biciklivel, mert az bio.

Ha biciklivel mész, valaki egészen biztosan beszól, hogy miért nem sétálsz.

Ha történetesen a takarítónőd, akiről beszélünk, akkor egészen biztosan szóvá teszi, mert meglátja a gyógyszeres dobozodat, miért szedsz ennyi izét a szív- és érrendszeri problémáidra, holott számtalan megoldás létezik, ami természetes alapanyagú és nem a gyógyszermaffia terméke.

Amúgy meg meditálj, mert fejben dől el minden, például  a váza is.

Ha történetesen valamelyik gyereked tanára, egészen biztosan elmondja, hogy normális ember nem néz tévét, mert például neki sincs (innen lehet tudni, hogy normális ember - nem néz tévét), továbbá semmiképp nem netezik, mert az maga a fertő.

Ha történetesen a sarki zöldséges, egészen biztosan háromszoros áron adja, de nagyon ajánlva a töffedt, girhedt, már csecsemőkorában fogyatékos sárgarépát azzal, hogy ez kurvára bio.

Ha történetesen a pékség előtt talál meg a jóakaró, elmondja, hogy csak teljes kiőrlésű, teljesen barna és rozsból készült péksüteményt szabad venni.

Ha kávét innál, az a baj. Ha teát, akkor csak szakrálisan és csakis megszentelt izékből.

Vizet csakis a vízboltból. A csap nem játszik.

Ha elkapnak a dohánybolt előtt, akkor véged...

Ha történetesen csak ismerősöd, egészen biztosan elmondja neked, hogy fogat vagy hajat mosni az ördögtől való főbűn, wc-t használni nem kevésbé, amúgy, ha már véletlenül van wc-d, akkor azt citrommal és könyékig belenyúlva kell pucolni.

Ha történetesen kiránduló az illető, akkor fennsőbbrendűsége teljes tudatában elgázol a saját házad előtt és elküld a kurva anyádba, hogyan mersz beleülni egy autóba egy szent helyen, mint ez a szent természet - ahol te történetesen laksz, ő meg csak kirándul.

Ha történtesen másik ismerősöd, egészen biztosan elmondja, hogy az eredendő bűn a Milka csoki fogyasztása, mert mennyivel faszább xillitet szopogatni.

Ha kisgyereked van, biztosan megtudod, hogy egy szarszemét vagy, mert nem a két kezeddel mosod a pelenkát a patakban éjjelente.

Ha óvodás gyereked van, akkor megtudod, hogy még szoptatnod kéne, közben saját gyártású meséket dúdolni.

Ha kicsit nagyobb gyereked van, megtudhatod, hogy a távolkeleti faszomtudja miből készített saru a megfelelő váltócipőnek az iskolában.

Ha középiskolás a gyereked, megtudhatod, hogy este tízkor ágyban kellene lennie, hogy kipihenje magát és megfelelő - természetesen átválogatott - könyveket kéne olvasnia.

Ha egyetemista a gyereked, megtudhatod, hogy az úgy nem jó, mert vitaminokat kellene szednie bulizás helett, továbbá ha egész félévben tanult volna, most nem parázna a vizsgaidőszaktól.

Ha még ivarérett vagy, megtudhatod, hogy az a normális, ha egy nő három napig vérzik, de akkor is mosható betétet használ és nem nyafog, mert az nem fáj, csak úgy érzed. Nem a mosás...

Ha klimaxolni kezdenél, megtudhatod, hogy normális nő mikor klimaxol (nem akkor, amikor te), de azt is fegyelmezetten, de az éjfélkor, a keresztútnál szedett varjúháj csodafőzete segít - ha nem, akkor nem vagy rendes ember.

Ha haldoklani kezdesz, biztosan feladják az utolsó kenetet.

 

Ezek a mai fiatalok a hülye emotikonjaikkal... :)

2017.07.29. 22:06 | törökmonika | komment

rozsacsokor.jpg


Bezzeg ezek a mai fiatalok nem képesek egymással normálisan beszélni, ülnek a net előtt és hülye emotikonokat küldözgetnek egymásnak, ahelyett, hogy leülnének egymással, beszélgetnének, mint a mi bezzeg időszakunkban! :)

Szerencse, hogy az emberiség még nem halt ki. :)

Vagy nem lehet, hogy egyszerűen csak alulinformált a sok bezzeg-az-én-időmben dumával élő nagyonokos?! :)



A virágszimbolika története

A történet több ezer évre nyúlik vissza. A Bibliában, a görög és római mitológiában, az egyiptomi írásokban és keleti történetekben is egyértelmű utalások vannak rá, hogy a virágoknak és sajátos üzenetüknek fontos szerepük volt már azokban az időkben is.

A "virágnyelv"-ről szóló első ismert dokumentum a 17. századi Konstantinápolyból származik. A törökök olyan speciális virágnyelvet alakítottak ki, amellyel akár titkos üzeneteket, híreket vagy szerelmes vallomásokat küldhettek, sőt a kémek is gyakran használták az üzenet ezen módját. A virágnyelv rendkívül kifinomult volt, minden apró dolognak volt jelentése; sok mindent elárult küldőjéről és annak vágyairól.

A virágnyelv eljutott Európába is, és 1818-ban megszületett az első virágnyelv-szótár. Ez a szótár - Le Languages des Fleurs - több mint 800 virág és növény jelentését magyarázza. A virágnyelv jelentőségét igazából a viktoriánus korban ismerték fel. Ebben a prűd, visszafogott, kifelé szigorúan szabályozott társadalomban a virágküldés hamarosan a romantikus és kevésbé romantikus, de célratörő üzenetek közvetítőjévé vált.

 

 

Virágok minden korban

A virágok minden korban a nőkhöz, szépséghez, költészethez, érzékiséghez kapcsolódtak. Buddha egy hajnalban nyíló lótuszvirágból született, ami az életet szimbolizálta. A lótuszvirág az életet adó víz felszínén lebeg, míg gyökerei a földbe kapaszkodnak. Szirmai a nap első sugaraival kinyílnak, hisz a lótusz az örök szerelem jelképének, a napnak kedvese.

Üzenj virágnyelven!

A reneszánsz időkben a szegfű volt a hűség szimbóluma, éppen ezért sok korabeli festményen láthatunk kezükben szegfűcsokrot szorongató dámákat. Flandriában a lányok menyegzőjük napján rózsaszín szegfűbokrétát rejtettek el ruháik redőiben, és a vőlegénynek a nászéjszakán oly óvatosan kellett levetkőztetni asszonykáját, hogy a virágok meg ne sérüljenek. A csokor a tapasztalatlan szerelmesek játékosságának fokozására szolgált.

A még érintetlen lánykáknak szüzességet, tisztaságot jelképező fehér vagy lilás liliomot küldtek a szívükre pályázó ifjak. A lila szín édes romantikát hirdetett, a fehér a becsületességre utalt, míg a pirosas árnyalatok a gyanúról árulkodtak. Így váltottak üzeneteket a párocskák. Ha a megbeszélt találka alkalmával a lány ibolyaszín jácintot tűzött ruhájára, azt jelentette, szívesen fogadja a fiatalember közeledését. Ha piros tulipánt tartott kezében, őszinte szerelmét fejezte ki. A hortenzia egyet jelentetett a váddal, hogy az ifjú csapodár természetű. A kapucinus virág pedig egyenes ostobának titulálta a törekvő legényt.

A virágnyelv azonban nem volt egységes minden tájon, ezért, ha idegen országból érkező legény beszélő csokorral próbált egy szép leány kegyeibe férkőzni, jobban tette, ha utánanézett a helyi "virágdialektusnak". Például a hóvirág az angolszász vidéken az "Én várok" üzenetet közvetítette, míg Franciaországban a vigaszra utalt.

A szerelem klasszikus virága a rózsa, ami az érzéki vágyaktól kezdve a hűtlenségig számtalan dolgot jelenthet színétől, típusától függően. Ha a rózsacsokrot egyéb virágokkal is díszítették, egész összetett üzeneteket tudtak váltani. A pontosság érdekében apró füzetek, könyvek jelentek meg, melyekből a kezdők megtanulhatták a virágnyelv kifejezéseit.

A virág átadásának körülményei is sokat elárultak két ember kapcsolatáról; ha valaki fejjel lefelé adta át a virágot, akkor a virág ismert jelentésének ellenkezőjét üzente a megajándékozottnak, így ha valaki rózsát kapott virágával lefelé, az a visszautasítás szomorú jele volt.

 

 

Virágszimbolika manapság

A virágok szimbolikus jelentése nem teljesen felejtődött el. Sok virágárus és virágkötő jól ismeri a leggyakoribb virágok jelentését, és ha eláruljuk nekik ajándékozásunk célját, akkor tudnak olyan virágcsokrokat kötni, amelyekben benne rejtezik a különleges üzenet.

 

Dália Elegancia; magasztosság
Fehér krizantém Igaz szívvel
Fehér rózsa Báj; ártatlanság; tisztaság; diszkréció. Méltó vagyok önhöz!
Fehér szegfű Tiszta és rajongó szerelemmel; Sok szerencsét; egyes esetekben pedig a megvetés jele is lehet
Gardénia Titkos szerelem; öröm
Gyöngyvirág Újra boldogan; tisztaság; szerénység
Írisz Barátság; bátorság; hit; remény; bölcsesség
Kamélia Kedvessége elbűvöl; Csodálattal
Kardvirág Erő; pompa; gyönyörűség
Krókusz Fiatalosan jókedvű, derűs
Liliom Odaadás, rajongás; tisztaság
Margaréta Ártatlanság; finomság; tisztaság
Mélyvörös (bordós) rózsa Szégyenlősség; gyász
Muskátli Finomság, felsőbbség; béke
Nárcisz Üdvözlet; és lehet színlelt kedvesség is
Nefelejcs Igaz szerelemmel; Sose felejts el
Orchidea Egy gyönyörű hölgynek; Szerelemmel
Orgona Első szerelem
Petúnia Harag és neheztelés; Tartsd meg, amit ígértél!
Pünkösdi rózsa Szégyenlősség; félénkség; Sok boldogságot! (házasságkötéskor)

 

Forrás: http://www.origo.hu/itthon/20020213viragnyelv.html

Szívszerelmem fogyókúrázik...

2017.07.21. 11:14 | törökmonika | komment

fogyi.jpg

Szívszerelmem, miszerint a csodapasi nem különösebben aszkétikus alkat, inkább illik rá finoman szólva a rohadt nagy darab kifejezés.
De küzd!!!
Elszántan. Nagyon elszántan.
Bármikor, amikor megkérdezem tőle, mit ettél ma, mondja őszinte, kék szemekkel, hogy semmit. Nagyon szép szeme van egyébként.
Valahányszor megérkezik, első útja a hűtőszekrényhez vezet, fejjel beleáll és már ott titkon megeszik valamit, a többit előveszi, jajveszékelve, hogy aznap még nem evett semmit és hát a cukra miatt, lássam már be...
Ez a semmi, amit megeszik hirtelen legálisan úgy általában minden, ami a hűtő tartalma - plusz 3-4 kiló alma, némi barack, meg ami még van.
És nagyon őszintén mondja, hogy ez csak saláta és gyümölcs.
Jó, hát talán volt ma már egy kis reggeli, de az semmi.
Mondjuk egy teljes bárány - véletlenül rendelt egyet, már el is felejtette, hát most mit csináljon vele...
Nehogy már ránk rohadjon.
Mint háború utáni nemzedék, nagyon aggódva figyel a kajára.
Ha elkészül, meg kell enni.
Mert kaját ott nem hagyunk.
Kenyeret soha.
Már ha én vinném.
Amúgy félkilónként, egészben.
Rizst aztán végképp nem, mert hízlal.
Jó, hát a rizseshúsba, ahol benne tartózkodik egy teljes bárány, négy disznó és egy komplett marhacsorda, persze kell, de csak ha ő rakja bele. Azt a két kilót.
És kaját ott nem hagyunk.
Ha mégis megmarad valami - mert rajta kívül ember nem tud annyit enni, pedig elég sokan vagyunk, körülbelül hatan a felét esszük, amit ő egyedül, aki, ugyebár, fogyókúrázik -, akkor azt fagyasszuk le.
Fél óra múlva felháborodottan közli, hogy egyszerűen nem vagyunk méltók a főztjéhez, majd ő elviszi az anyukájának (mert nyilván éhezik szerencsétlen asszony...)
És elviszi.
Valahogy az autójában mindig félig kievett ételhordókat találok és evőeszközöket... Továbbá csokipapírokat és cukorcsomagolásokat. De az sosem ő volt, valaki biztosan használta az autóját.
De a fogyókúra hosszabb utakon még durvább.
Az oké, hogy ilyen kis hülyeségeket, mint kulcs meg törölköző viszünk, na de a kajás csomag!!! Nagyjából a csomagtartó felét kiteszi.
És óránként meg kell állni, mert valakinek mindig pisilnie kell.
Míg mindenki más illedelmesen pisil, ő beleáll fejjel a csomagtartóba és boldogan elrág egy fél disznót.
De utána legalább csöndben van kicsit (kajakóma), hosszú az út.
Egy óra múlva aztán újra ugyanaz.
Amikor megérkezünk, hirtelen megéhezik, mert ma még nem evett semmit és elfáradt a hosszú úton (mindig én vezetek, mert oda is akarunk érni).
A szendvics - az nem kaja, ő nem eszik gyakorlatilag semmit - körülbelül fél kiló kenyér, közte egy főtt strucctojás egészben, nyolc paradicsom, hogy legalább gusztustalanul szét is folyjon, meg hát némi fehérje is kell a férfinépnek, tehát valami egészen elképesztően gusztustalan zsíros valami, de az legalább sok.
De ő nem eszik.
Éjféltájt korogni kezd a gyomra, de ő nem eszik, mert legyen az embernek tartása.
Egy kis saláta, talán. De akkor tegyünk rá reszelt sajtot. Meg ebből a kis kolbászból talán. Na, lehet több is. Kenyér nélkül már hogy lehetne megenni.
Hajnali kettőkor nekiáll palacsintát sütni. Az oké, ember nincs, aki ne szeretné.
Bár ha két ujjnyi vastag, akkor mégsem biztos...
Hajnali négykor még püföli a számítógépét és hallom, hogy heerseg az alma a foga alatt.
Két kilónál alább nem adjuk.
De fogyókúrázunk.
Kurva mérlegek, hogy nem képesek ezt megérteni...

(Ha megkérdezem, na, mi volt ma, őszinte kék szemekkel tudja mondani, hogy rántottcsirke uborkasalátával - pont, mint az óvodások...)

Gondolatok a könyvtárban reloaded

2017.07.20. 12:49 | törökmonika | komment

konyvtar3.jpg

 

Fantasztikus dolog, ha az ember lakásába hirtelen nő egy új könyvespolc.
Végre meg lehet szüntetni a dupla- vagy triplasoros pakolást.
Az ember rájön, hogy nem hülyeség néha portalanítani, mert pláne allergiával azért EZT nem kéne egyedül csinálni (miszerint inkább csinálja, akinek két anyja volt, és egyik sem allergiás).
Rádöbben, hogy de régen olvasta ezt vagy azt. Leül, gyorsan elolvassa.
Ránéz az órára, kétségbe esik.
Pakol, tüsszög, káromkodik.
De akkor előjön a zugok mélyéről egy elsőkiadású csoda, lássuk be, hogy azt már csak végiglapozza az ember, már majdnem el is felejtette, hogy megvan, mert még legfeljebb csak harminc éve.
Kezébe akadnak a régesrégi mesekönyvek, ekkor kicsit elkönnyesül és eszébe jut, hogy amikor még a nagy gyerekek kicsik voltak, mennyit nézegettük együtt.
Aztán valahonnan a fejére esik az embernek A Pál utcai fiúk és a Légy jó mindhalálig - rögtön négy-négy példányban, mert amikor kötelező volt, soha nem találtuk, de kellett, így megvettük.
Aztán kiesik az ötödik is, ami a miénk volt valaha.
Marxizmus-leninizmus, Trockij, Lenin alap, akinek nincs meg, nem is igazi értelmiségi. Magyarország politikai évkönyve 1988... Na jól van...
Hmmm... A Csendes Don... Ezt is milyen régen olvastuk.
Petőfi válogatott versei (24 fillérért), apám párttagkönyve, jé, ez is megvan, néhány Lem, amelyeket valami fatális félreértés folytán még nem olvastam, aztán anyám szakácskönyvei, pár elsárgult fotó és egy rágott fülű mackó.
Még nem végzett az ember, de azt már tisztán fel tudja mérni, hogy bárhány könyvespolc nő ki hirtelen a lakásban, az épp kevés lesz.
És feladja, hogy az életben is katalogizálva legyenek a tárgyak, pedig jó lenne.
Aztán elmosolyodik, mert titkon igenis büszke arra, hogy az egész házban könyvespolcból és könyvekből van a hőszigetelés.





Tanácsok a házi ezüst tisztításához

2017.07.12. 23:59 | törökmonika | komment

seuso.jpeg
 
Ha már a megfelelő helyre került az ezüstnemű, azaz haza, gondoskodj a megfelelő tisztításáról is, mielőtt tálaltatsz vele az illusztrisabb vendégeidnek.
E célból költsd fel már pitymallatkor a lusta cselédet, különben elkanászodik.
Közben persze legyen gondja a fogadóterem és a disznóól kitakarításra is - de ez nem mentheti fel őt a kötelességei alól.
A házi ezüst tisztítására sokféle módszert ajánlanak - sütőpor, ecet vagy szidol ugyanúgy megteszi -, lényeg, hogy serényen járjon a cseléd keze, dörzsölgesse csak, akár órák hosszán át is, míg megfelelően nem ragyog. Nem a cseléd, hanem a házi ezüst.
A fogadás előtt a cseléd tisztálkodjon meg, vegyen frissen keményített ruhát, köténnyel, abban hordja fel az étkészletet az asztalra.
Ha eltéveszi, hogy jobbra kanál, balra kés, kiérdemel egy pofont.
Nekünk egyébként mindegy, mert úgyis kézzel esszük a birkapörköltet.
A fogadás fényét jelentősen emelheti, ha megfelelő szőnyeget boríttatunk a fogadó padlatára, egy barátunkat pedigleg megkérhetjük, hozná már át egy kis időre falunkra akasztani azokat a képeket, amelyeket ő maga szokott kölcsön kérni, kifinomult úriember lévén.
Szivarainkat, spanglijainkat mindig az arra legcélszerűbbnek látszó házi ezüstön nyomjuk el.
Beléköpni viszont csak az öblösebbekbe ildomos.
Az estély végeztével a cseléd serényen szedje le az asztal, ne koccanjon tányér és serleg.
Iparkodjék vele ki a konyhába, ott azonmód álljon neki a megtisztításának.
Ha egyetlen szem makulát találunk rajtuk ellenőrzéskor, penderítsük ki a háládatlan nőszemélyt.
Távozásakor gondosan számoljuk meg az ezüst kiskanalainkat és ellenőrizzük ennek a csalfa némbernek a bőröndjét.
Ha így járunk el, még sokra vihetjük az életben.
 

Legyünk

2017.06.28. 18:20 | törökmonika | komment

legy.jpg

 

Van egy legyünk.
Jó, nyilván van több is, de ő már-már családtag.
Nem tágít.
Mert más, normális légy például a klotyóban van, de ő nem.
Ő velünk.
Követ.
Hiába van tárva-nyitva minden, elszántan zümmög a hálószobámban.
Konkrétan négy ablak és egy teraszajtó van neki nyitva - de nem. Ő zümmög és csapódik kétségbeesetten faltól falig.
Ha a konyhába megyek, jön utánam.
Lehet, a házat is őrizné, ha megkérném.
Még az is meglehet, hogy nem zümmög, hanem dorombol a maga módján.
Be kell valljam, nem szeretem különösebben.
Főleg, ha a reggelimre ül rá.
A számláim nem érdekelnek, azokra éntőlem rápiszkíthat, ez legyen a postai alkalmazottak problémája majd - de a reggeli pirítósomat, hát azt biztosan nem osztom meg vele.
Mindenhol ott van, mindenbe beleüti az orrát (ha van neki ilyenje), elszántan bosszant és levakarhatatlan.
Gondoltam rá, hogy agyoncsapom, de nem igazán visz rá a lélek.
A szívgyógyszereimet kifejezetten kedveli, valahányszor elkezdem szétpakolni az adagokat, boldogan rohan (repül) és kéjesen mászik rá.
Én igazán próbálok nem párhuzamot vonni egyes politikai erők és a legyünk között, de nehéz.
Félek, előbb-utóbb mégiscsak agyoncsapom, mert pofátlan, büdös, ronda és tolakodó, továbbá elviselhetetlenné teszi az életemet.

Kezdjük el összeírni a listát

2017.06.19. 16:12 | törökmonika | komment

jozsef-attila.jpg

 

 

Ahogy mondani szokás, a teljesség igénye nélkül, ami eszembe jut így harminc fokban:

Olyan országban élek, hogy ha véletlenül van gyerekem ÉS munkahelyem is, nem találok bölcsödei helyet neki.
Olyan országban élek, ahol a gyerekemnek kötelező óvodába járnia 4 éves korától, különben megbüntetnek - hely viszont nincs.
Olyan országban élek, ahol a gyerekemnek kötelező négyig bentmaradnia az iskolában - viszont minden, értsd: minden pluszfoglalkozást megszüntettek, sok helyen vécépapír, tábla, kréta, takarítás és pöttyös labda sincs, de hamarosan képesítés nélküli pedagógusok veszik át a túlfizetett pedagógusoktól a munkát.
Olyan országban élek, ahol a gyerekem nemigen mehet gimnáziumba, mert a gimnázium fölösleges, menjen szakmunkásnak.
Olyan országban élek, ahol bármikor elvehetik a horribilis mértékű családi pótlékot, ha a gyerekem lóg a suliból.
Olyan országban élek, ahol a gyerekem természetesen felvételizhet egyetemre - csak éppen megszüntetnek teljes szakokat, átszervezik a felsőoktatást, és nagyjából csak fizetős helyekre tudhatna bejutni.
Olyan országban élek, ahol a gyerekem, ha végül mégis elvégzi az egyetemet, egészen biztosan nem talál munkát. Mert vécépucolónak túlképzett, más végzettségűre meg köszönik, de nem tartanak igényt.
Ekkor természetesen bármikor elmehet közmunkásnak - közmunkásnak lenni tök jó, rengeteg pozíció van. Ott is, ahonnan kirugdosták már a képzett, tapasztalattal rendelkező embereket. Közigazgatás satöbbi.
Olyan országban élek, ahol ne kapj el még egy könnyű náthát se, mert nincs orvos, nincs nővér, nincs időpont, van viszont hosszú várólista és közveszélyes kórház.
Olyan országban élek, ahol már az alkotmány sem garantálja, hogy gondoskodik az elesettjeiről, időseiről.
Olyan országban élek, ahol undorodva elfordulnak tőled, ha valamiben is más vagy.
Olyan országban élek, ahol kínjában már tényleg mindenki utál mindenkit.
Olyan országban élek, ahol egészen biztosan egy rohadás kanyit nem fogok nyugdíjként kapni.
Olyan országban élek, ahol a legjobban úgy jársz, ha csendesen, szolidan otthon halsz meg, és a rokonság a hozott lapáttal eltemet.

Ezzel együtt kikérem magamnak, amikor a neofiták buzgalmával fölényesen azt mondják nekem, hagyjam itt ezt az országot.
Nem.
Én szeretem ezt az országot.
Itt akarok élni.
Csak nem így.
 

A vén diák

2017.06.15. 08:11 | törökmonika | komment

ballagas.jpg

 

Nem vagyok különösebben romantikus alkat, a Hamupipőkén is csak akkor sírom el magam, amikor látom a Disney Chanelen, soha többször.
Na de na.
Beültünk az autóba négyeske gyerekecskével és elmentünk az iskolába.
De már csak visszafelé jutott eszembe, hogy ma tettük ezt utoljára.
Kijelenthetem, hogy a kölyöknek megvolt a nyolc általános.
Fura érzés, hiszen nemrég született ez a kis kék hercegnő (nyakán volt a köldökzsinór születésekor, innen ez a neve - a többi más galádságok miatt lett).
Rémes, hogy milyen sebességgel képesek ezek a srácok öregedni, és ezáltal hírbe hozni minket is.
Majd megpróbálom kivételesen normálisan kivasalni a blúzát a ballagásra. Már érzem, hogy bőgni fogok, pedig tényleg nem oszt, nem szoroz egy ilyen hülyeség, mint egy ballagás, Próbálok virágot is lőni neki, mert jelentős hangsúllyal közölte, hogy a sárga virágot szereti és reméli, hogy nem ő lesz az egyetlen ballagó, akinek a hülye anyja elfelejti a gazt. Még az is lehet, hogy megcsinálom neki a kedvenc kajáit estére, bár szerintem pont úgy megtenné a vajas kenyér is.
És holnap már nem megyünk iskolába.
És szeptembertől meg nagy, komoly gimnazista lesz ebből a kis csipszarból.
Már amennyiben nagy és komoly egy gimnazista.
És így tovább.
Aztán meg majd hozza nekem az unokákat, úgyhogy tényleg ideje volna megtanulnom sütiket csinálni és szobahőmérsékleten kötni.
Úgy érzem, megnézem én azt a Hamupipőkét, hogy valamivel elfedjem, milyen érzelgős vén izé vagyok.

Nekrológ - Jókai Anna

2017.06.06. 01:18 | törökmonika | komment

farago_ferenc_az_una1396790425_or.jpg

 

 

Anyám varrónő volt, egy Nagymező utcai szalont vezetett, szemben az Operettszínházzal.
Nagyjából mindenki hozzá járt varratni a művészvilágból, aki valamit is adott magára.
Nem tudom, azért-e, mert jó volt, vagy azért, mert elegáns helyen volt a szalon.
Jókai Anna is hozzá járt.
Anyám néha kapott tőle egy-egy ajándékkötetet a frissekből.
Anyám, bár "csak" varrónő volt, igen olvasott és művelt ember volt.
Azt mondta, hogy olvasd csak el te is, kislányom, aztán alkoss róla magadnak véleményt, legfeljebb majd beszélgetünk róla.
A beszélgetéseink vége mindig az volt, hogy másnak azért nem ajánljuk.
Nem volt jó ember, láttam, hogy beszél anyámmal, az egyszerű varrónővel. Meg minden más "alkalmazottal".
Nem volt jó író, ezt már mint szakmabeli mondom.
A Kádár-rendszer tette ikonikus írónővé, és elég hamar megtanulta, hogyan kell hálásnak lennie. Mármint nem anyám, hanem Jókai Anna tanulta meg, készségszintig.
Ez a készség elkísérte a továbbiakban.
Gyakorlatilag nem lehetett volna olyan rendszer, amelyiknek ne bókolt volna.
Ez alkat kérdése.
Ehhez nem kell írónak lenni.
De azért valamilyen összefüggés mégiscsak lehet, hiszen egy emberben összpontosult a középszarnál kicsit gyengébb írói véna és az elvtelenség.
Mindig vacak, ha meghal valaki - nyilván fáj a családnak. Őket sajnálom emberileg. Irodalmilag viszont semmit nem veszítettek.
És azt is belátom, hogy senki nem ilyen nekrológra vágyik.
Hát, ezért rendesen meg kellett dolgoznia Jókai Annának.
Ezt az egyet tökéletesen teljesítette.

A légy

2017.05.13. 17:53 | törökmonika | komment

legy_3d-001_1877072_1599.jpgVan egy légy a fürdőszobában.
Két napja.
Elég ostoba példány lehet, mert hiába hagyom neki nyitva az ajtót, nem jön ki, repül faltól falig.
Néha nagyokat csattan.
És egyre kétségbeesetten zümmög.
Mondom neki, hogy figyelj, te légy, itt az ajtó nyitva.
Az ablakot is kitárom neked.
De nem, ott veri magát a falhoz.
Nem tudunk kommunikálni, mert én nem tudok légyül, ő pedig meg sem próbál emberül szólni hozzám.
Sokkal többet ennél nem tudok tenni érte, mint hogy minden nyílászárót kinyitok neki.
De ő nem, csak csapódik faltól falig, berregve.
Most mit csináljak egy ilyen hülyével.
Mondjuk, elég idegesítő, mert ha az ember használni akarja a fürdőszobát, akkor ezzel kell egy légtérben lennie.
Az meg nem annyira komfortos nekem.
Nem szeretek legyekkel egy légtérben lenni.
Az lesz, hogy a végén agyoncsapom.
Ez csak úgy eszembe jutott, mert ma is olvastam belpolitikai híreket.

A bácsi, akivel összevesztem a parkolóban

2017.04.19. 22:34 | törökmonika | komment

hajlektalan.jpg
A bácsi, akivel összevesztem a parkolóban ma, tulajdonképpen évek óta bosszant. Nem csak engem, másokat is.
Áll a sorok között, rendkívül koszosan, szakadtan, nem túl bizalomgerjesztő képpel és körülbelül két foggal - idáig persze simán kiválthatná az együttérzést is, hiszen hajléktalan, de sajnos erre nem hagy lehetőséget.
Ő ugyanis irányítja a forgalmat.
Megmondja nekem, hova álljak be.
Ha én mégsem oda állok be, mert nem vagyok hülye, akkor toporzékol dühében.
Ha tolatni akarok, mögém ugrik és vadul hadonászik - üvölt is hozzá, hogy szedd alá, kisanyám.
Nem vagyok hirtelen haragú ember, néha évek is eltelnek, hogy szóvá teszek dolgokat.
Ez nem egészséges, de akkor is ez van.
Ma szakadt az eső, senkinek nem volt jókedve, ő pedig nagyon nem volt megelégedve a parkolásommal.
Ordított, kislányomozott, mutogatta, hogyan kell - éreztem, hogy kész, ez a pumpa már felment bennem, itt az idő.
Kiszálltam és nem kicsit jelentősen odatornyosultam a bácsi elé (nem vagyok nagyon kicsi).
Kérdeztem, hogy mégis mi a jó fenét képzel magáról.
Képzelje, tudok vezetni.
De ha nem tudok, akkor sincs semmi köze hozzá.
Unom, hogy évek óta lekislányomoz és hasznos tanácsokkal lát el - miközben épp a célterületen ugrándozik és ordít.
Hagyjon békén.
Mások, ha pénzt akarnak, kérnek. Esetleg segítenek kihozni a boltból a bevásárlókocsit, azt visszavihetik, és ha pakolni is segítenek, mást is kaphatnak. Hétvégente főzünk nekik a civilekkel, hogy legyen mit enniük időnként.
De idegesít, hogy évek óta, nap mint nap ordít velem.
Ordított tovább, kíváncsi lettem, mit, mert addig tulajdonképpen csukva volt a fülem, csak arra figyeltem, hogy rohadtul idegesít.
Azt ordította, hogy kamionsofőr volt, de kirúgták, aztán el kellett költöznie otthonról, most itt húzza meg magát a hajléktalanszállón a szomszédban, a fia arra sem képes, hogy néha idedugja a fejét és megkérdezze, hogy van, és ő most nézi ezt a sok idétlen sofőrt, ahogy vacakul parkolnak be, legalább addig embernek érzi magát, amig megmondhatja nekik, hogy azt nem úgy kell.
Elszótlanodtam. Vettem neki egy doboz cigit, kapott némi pénzt, viszonylag békésen váltunk el.
Abban megegyeztünk, hogy ha meglátja az autómat, engem azért ne irányítgasson, mert nekem is megvannak a magam dilijei, például az irányítgatást rohadtul nem tűröm.
Már tolattam, amikor utánam ordított, hogy majd ha én is ötven éves leszek, mint ő, meg fogom becsülni a tanácsait, mert egy élet munkája van benne.
Ötvenhárom éves vagyok...
De már nem haragszom rá.
Majd máshol parkolok.

 

https://www.youtube.com/watch?v=ZljTLxl9peA

 

(A kép illusztráció)

Az öreg Pfaff

2017.04.08. 23:48 | törökmonika | komment

antik-pfaff-varrogep_21457532096.jpg

 

Amikor anyám úgy döntött a hatodik kerületben, hogy hagyja a csodába a Zeneakadémiát és a zongorát, inkább odaköltözik apámékhoz, egy életre szóló döntést hozott, mert bármilyen pici és vékony nő volt, annál határozottabb.

Varrónőnek állt. Végülis a kézügyessége megvolt hozzá - egész addigi életét azzal töltötte, hogy különböző hangszereken játsszon.

Elég hamar ismét a hatodik kerületben találta magát, a Nagymező utcában, a Thalia mellett, az Operettszínházzal szemben, egy női szabóságban, mint kétkezi varrónő.

Közben én is megszülettem.

Nagyanyám, aki nem örült különösebben egyetlen kislánya tornádószerű távozásának, annyival azért segítette, hogy nekiadta a Pfaffot, a már akkor is öreg varrógépet. Azon készültek az első babaholmijaim, később a nagyobbak és így tovább. Ez olyan lábbalhajtós darab, gyönyörűséges, öreg fából, időnként kell olajozni, és rengeteg kis fiókja van.

Rengeteget játszottam az öreg Pfaff alatt (olyan bújós gyerek voltam, a legjobban különböző bútordarabok alatt éreztem jól magam, onnan lehetett nézni a világot, de engem nem láttak, nem kérek ehhez pszichiáteri magyarázatot, köszönöm).

Amikor elkezdtem érdeklődni erősebben az öreg Pfaff iránt, anyám szeme felcsillant, megmutatta, hogyan kell benne a cérnát cserélni, hogyan a másik szálat, hogyan kell rátartani, hogyan kell ellentartani - nagy csalódása volt neki, hogy elsősorban a hajtókerék, az ékszíj, és a tűcsere érdekelt.

Később már olajozhattam is a gépet.

A fiókokban rengeteg érdekes dolog volt mindig - és mindig rendben. Spulnik, gyűszűk, egyéb ketyerék. De itt tartotta anyám a fontosabb iratokat meg a dugipénzt is (naná, hogy megtaláltam).

Amikor apám meghalt, addigra anyám már annak a Nagymező utcai szalonnak a vezetője volt, de újra munkába kellett állítani a Pfaffot. Éjszakánként pedálozott rajta, mert hiába voltam én a mi kutyánk kölyke, akkor is nehéz egyedül eltartani egy gyereket, tehát anyám varrt éjszakánként maszekban. Ha vacsorázni akartam, akkor a konyhaasztalról félrehajtotta az éppen kiszabandó ruhát és úgy kaptam a tojásos nokedlit vagy a tejbegrízt, aztán visszaült a varrógéphez és pedálozott.

Amikor a gyerekeim jöttek sorra, boldogan állt újra munkába a Pfaff, sorra gyártotta a babaruhákat újra. Anyám akkor már panaszkodott, hogy kicsit nehezebb, mert nem lát már jól, meg a keze is mintha kicsit ügyetlenebb lenne. Az a zongorista keze... Istenem...

Miután meghalt, nem volt kérdés, hogy Pfaff a házunk dísze lesz. Fiókjaiban még mindig ugyanolyan rendben vannak a spulnik, tűk, miegyebek, csak már rájuk pakoltam ezt-azt, például a mobilnetes stikjeimet, a tarcsi szemüvegeimet, a számítógépes kütyüket.

Egy gyűszűt a páromnak ajándékoztam, hogy soha többet ne szúrhassa meg már semmi ebben az életben - remélem, vigyáz rá, bár nem az a fajta, aki bármire is tudna vigyázni rajtam kívül.

Pfaffon ma a számítógépem található, remek állvány. Az ujjaim ugyanolyan gyorsan mozognak a klaviatúrán, mint anyámé a zongorán, mielőtt összekötötte volna az életét Pfaffal.

Nem, nem tudok varrni. De bármikor megjavítok bármilyen varrógépet.

 

 

 

Edzés közben

2017.03.27. 12:29 | törökmonika | komment

ancient-olympia_0_1.jpg

 

Kedves szurkolótábor!
Mint valahai sportoló, most szeretnék nektek elmesélni valamit.
Tudjátok, hetente legalább hatszor másfél órát edzem, ha esetleg nem többet, mert az is előfordul.
Nagyon-nagyon kell figyelnem, hogy betaláljam a hárompontost, hogy a gerely oda menjen, ahova szánom, hogy százon jobb legyek, mint a mezei nyúl, és Moby Dicket is leússzam a pástról satöbbi.
Hajnalban kelek, erőnlétizek, aztán  egy kis átmozgató, aztán jöhet a komoly szakmai.
Nekem nincsenek hétvégéim, mert akkor mindig verseny van.
Minden nap hat előtt kelek és éjfél után alszom el, mint egy fadarab.
A magánéletem ennek megfelelő, nem véletlenül házasodunk egymás között.
A gyerekeink két edzés között születnek és a gyúró neveli fel őket.
Amikor kimegyek az arénába és farkasszemet nézek az ellenféllel, pontosan tudom, hogy ő is ugyanazt csinálta végig, mint én.
Nem az ellenséget látom, hanem az ellenfelet.
És nagyon szeretnék gyorsabb, ügyesebb lenni.
Nem mindig sikerül.
Néha meg igen.
Nagyon tisztelem. Talán néha kicsit tartok is tőle - remélem, ezzel ő is így van.
És ti ott, a lelátón...
Akik a meccsnézés közben az asszonyt külditek el a sörért a konyhába, mert nektek fárasztó...
Ne nézzétek le az ellenfelemet.
Ne buzizzátok, ne köcsögözzétek, ne kurvaanyázzátok.
Mert ő az én ellenfelem és én tisztelem.
Lehet, hogy nektek, drága drukkerek, frusztrált volt a hetetek és le kell vezetni a feszkót.
Lehet, hogy nekem is frusztrált volt a hetem - mégsem állok oda a CNC-gépetek mellé és nem kezdek el üvölteni, hogy dögölj meg, vasdarab, hülyebuzi.
Engem tiszteljetek meg azzal, hogy nem gyalázzátok az igazán méltó  ellenfelemet.
Milyen érzés lenne nekem egy raklap trágyafos ellen győznöm?!
Igazi ellenfél ellen akarok győzni.
És ne.
Ne kiabáljatok a fülembe, mert az zavar a koncentrálásban.
Nekem le kell futnom azt a valahány métert, eldobnom a gerelyt, berúgnom a gólt.
NEM fog jobban menni attól, hogy ti őrjöngtök és felgyújtjátok a fél várost és veritek egymást.
Ha mégis megteszitek, ne hivatkozzatok rám.
Nekem ehhez semmi közöm. Nem azért edzettem, hogy te rám hivatkozva legyél seggfej.
Én sportember vagyok.
Tudjátok, a sport olyan valami, ahol nagyon is tiszteljük a másikat.

A szindróma neve...

2017.03.25. 16:10 | törökmonika | komment

nem-mukodik_1.jpg

 

Legalább kóstold meg! Pacal. Biztosan ízleni fog. Na, csak egy falatot...

Nagyon fegyelmezett ember vagyok. Például még senkit nem lőttem le a fenti szavakért, pedig hát...

Az egész ott kezdődött, hogy megszülettem.
Amikor már valamennyire mozgásképes voltam, addigra kiképeztem a szüleimet arra, hogy a "Monika, gyere ide!" felszólítás helyett a "Monika, semmiképpen ne gyere ide!" fordulatot használják, ha hatékonyak akartak lenni. De ők kiemelten ultraintelligens, így tanulékony emberek voltak.

Ez egy eddig talán nem nevesített szindróma, szeretném, ha rólam neveznék el.
Nagyjából arról szól, hogy ha valamit nagyon akarnak tőlem, és én azt nem annyira akarom, akkor biztosan nemet mondok rá.

Minél jobban erőltetik, annál jobban ellenállok. Newton II., pszichésen. Nem tehetek róla, így születtem. De tényleg. Semmi alanyi jog, csupán genetika. Lehetnék büszke a nagy akaraterőmre, de nem lehetek, mert ez nem akaraterő, hanem valami félrement bekötés az agyban.

Persze, meg tudok csinálni mindent (sőt, jobban, mint Chuck Norris), ha kell - de azt senki ne akarja tudni, mit gondolok közben.

Ez az élet minden területén megmutatkozik, sajnos. Nem, nem fogom leírni százszor hogy nem leszek rossz a technika órán, mert semmi értelmét nem látom. Nem, nem fogok hazaérni tízre, ha egyszer negyed tizenegykor ér be a busz. Nem, tőlem ugyan nem fogja elkérni a rendőr a személyimet, hacsak nem találom értelmesnek a kérdését. Nem, nem megyek oda egy értekezletre, ahol engem akarnak baszogatni - aki baszogatni akar, jöjjön házhoz pofonért, ne engem ugráltasson.Nem, nem fogok befáradni az ügyfélszolgálatra a mélyen alulképzett ügyintézőhöz a kinyomtatott papírjaimmal - keresse ki ő a nyilvántartásból. Nem, nem fogok párkapcsolatot létesíteni, mert benne vagyok a korban, ketyeg a biológiai óra. Nem, nem fogok benne maradni egy párkapcsolatban csak azért, mert sok gyerekem van és hát ajó asszony köténye alá sok minden befér. Nem, nem fogom magam szépre sminkelni, mert mások azt találják szépnek, ha ujjnyi a vakolat. Nem, nem tetszik, ha valaki akár csak egy percet is késik egy találkozóról. Nem, nem fogok levendulákat ültetni,mert itt a tanyán az a szokás. Nem, nem tetszik, hogy a gyerekemnek nem adhatok felmentést tesióra alól. Nem, nem tetszik, hogy stadionokat építenek, lenyúlják a magánnyugdíj-pénzeket, meg az egész költségvetést - és nem, nem fogom felsorolni az összeset.

Nem, nem, nem.

Kérem a nyilvántartásba venni.

A szindróma neve én vagyok. 

Ja, és pacalt sem veszek a számba. Megmondtam világosan, hogy nem. Minél jobban erőlteted, annál kevésbé.

 

 

Nekrológjaimhoz

2017.03.22. 18:00 | törökmonika | komment

hofeherke_8896_7529842.jpg

 

Itt ülök a gépem előtt és teljesen meg vagyok hatódva, és nem jutok szóhoz.

A meghatódás nem áll túlságosan távol tőlem, én a Hófehérke rajzfilm-változatán is bármikor elbőgöm magam - de az, hogy nem jutok szóhoz, nem szokott előfordulni velem.

Aki ismer személyesen, tudja pontosan, hogy például telefonálni és fecserészni nem szeretek. Én a kezemmel fecsegek. Vagy mondok ilyen-olyan dolgokat.

És akkor beragasztják a számat, lefogják a kezemet.

Tudom én, hogy nem dráma, ha az embert kibasszák egy közösségi oldalról, mert csak.

De amikor még csak nem is alanyi jogon teszik, pedig sokat dolgoztam érte, legalább harminc éve - hanem egyetlen megosztásért, ami a kitűnő hvg.hu-n jelent meg... Na, azt kikérem magamnak.

Nem, nem azért mert naponta tépem magam, szerkesztek, publikálok, véleményezek, sírok-rívok, viccelődöm - nem.

Egy megosztásért.

Minden látszat ellenére nem vagyok teljesen hülyéből, pontosan tudom, mi a szokásos módszer, nem fogom itt leírni, dolgozzanak meg a kezdő gecik a tudásért. Meglepően felkészült vagyok - szőke nő létemre - számítástechnikából és IT-ből.

A lényege csupán annyi, hogy rá lehet szállni egy emberre és átmenetileg - vagy tartósan - igen kellemetlen helyzetbe lehet hozni.

Sokkal nagyobb baj, hogy azt hiszitek, veletek ilyesmi nem történhet meg. 

Hogy képesítsem: volt egy ismerősöm, még az átkosban, mellesleg egyetemi docens, amúgy tök értelmes. Sokat dumáltunk, jó fej volt. Egyszer szóba került a lehallgatás, mint olyan - történetesen olyan családban nőttem fel, ahol az "ez nem telefontéma" kifejezés gyakorlati tapasztalaton alapult. Nos, ő képes volt azt mondani a szájával, hogy szerinte ez rendben van, mert úgyse mond semmi olyasmit, ami ellenkezne bármilyen törvényes és elfogadható dologgal. Ismétlem, ez a nyolcvanas évek elején volt. És komolyan gondolta. Hogy rendben van, ha az ember postája kibontva érkezik, ha a telefonját lehallgatják, ha a rendőr indoklás nélkül igazoltatja, vagy ha csak bizonyos időközönként kap útlevelet.

Szerintem meg nem volt rendben.

És most sincs.

Tudom, hogy mondtam már: tényleg a kétmillió házmester országában élünk. De én szeretem ezt az országot, és azt szeretném, ha normálisan lehetne benne élni.

Én nem cseszegetem a jobboldali beállítottságú ismerőseimet, ők sem teszik velem, tiszteletben tartjuk egymást, legfeljebb jót kurvaanyázunk egy Heineken felett.

Neki joga van úgy gondolkodni a világról, ahogy csak akar - és nekem is.

Persze egy kis megkötés: senki nem bánthatja a másikat. Sem jogaiban, sem tisztességében, sem sehogy. 

Nem tragédia, ha az embert kipenderítik időnként a Facebookról, csak kellemetlen. A kellemetlenség eléréséhez semmi más nem kell, csak rosszindulat és kitartás. 

Sajnálom, belőlem ez a kettő biztosan hiányzik.

Mindenesetre szívet melengető érzés, tényleg, milyen szép nekrológokat olvastam magamról. Sejtettem titkon, hogy nem utáltok annyira, de mégis jól esett. Nem mondom, nehéz volt kitaposnom belőletek, de csak sikerült. 

De mit kezdtek velem ezek után, amikor feltámadok és visszatérek?! :)

https://www.youtube.com/watch?v=5a0juQ0aeGI

 

 

 

Kismigráncs

2017.03.22. 07:16 | törökmonika | komment

menekult_gyerekek.jpg

 

 

Mi is úgy gondoltuk, sokakkal együtt, hogy átmenetileg (de akármeddig is akár) szívesen befogadunk családjuktól elszakadt, menekült gyereket, gyerekeket.

Ahol négy elfér, ott elfér öt vagy hat is.

Igen, tisztában vagyunk azzal, hogy a cél, hogy mihamarabb újra a családjával lehessen.

Igen, tisztában vagyunk azzal, hogy akkor majd nagyon fogunk sírni, amikor elválunk – meg a boldogságtól is, hogy érte jött az anyukája, apukája, és összeölelkeznek végre.

Igen, tisztában vagyunk vele, hogy nem beszéljük egymás nyelvét. Mondjuk, ahol most vannak, ott sem beszélik egymás nyelvét a felügyelőkkel, de az más, biztosan.

Igen, tisztában vagyunk vele, hogy rengeteg traumán ment keresztül a kisgyerek, és meglepő reakciókat mutathat. Nyilván soha nem múlik el nyomtalanul, hogy keresztülszeltek ennyi országot, szabadban aludtak, menekülniük kellett, szétbombázták a házukat, hogy eg igen ellenséges ország fegyenctáborában köthessenek ki – és még a szülők is eltűntek.

Igen, tisztában vagyunk azzal, hogy semmi másra nincs most szüksége, hogy végre egy kicsit biztonságban érezhesse magát az a kisgyerek, bekuckózhasson, magához szoríthasson egy macit és ezen a hülye nyelven, ami a magyar, valaki duruzsoljon neki, míg el nem alszik.

Igen, tisztában vagyunk vele, hogy nem adunk neki akármit enni, mert tiszteletben tartjuk a szokásait és az esetleges hitét.

Igen, tisztában vagyunk vele, hogy semmit nem fog érteni a körülvevő világból egy darabig.

Igen, tisztában vagyunk vele, hogy dührohamai, sírógörcsei, esetleg agresszív reakciói is lehetnek ijedtében.

És nagyon örülnénk neki, amikor először visszamosolyogna ránk, akár hetekkel később is. Amikor együtt néznénk hülye rajzfilmeket. Amikor megfoghatnánk a kezét, és együtt mennénk el a boltba. Amikor először fogadná el a jóéjtpuszit. Amikor először nem sírna fel félelmében éjszaka. Amikor mondana valamit, és nem értenénk, és akkor először nekirugaszkodna, és mondaná az én nyelvemen is – mi is megpróbálnánk az ő nyelvén, hogy kicsit otthonosabb legyen neki.

És amikor majd elmegy, mert remélhetőleg előkerülnek élve a szülei, rokonai, tudnánk, hogy a világ szebb lett és mosolygósabb.

De nem lehet, mindezt nem lehet, mert a magyar törvények roppant szigorúak.

Mi, akik nagyon szívesen és felelősséggel vigyáznánk menekült kisgyerekekre, míg nem rendeződik a helyzetük, a magyar törvények szerint nem vagyunk alkalmasak erre a feladatra.

A magyar törvények nem szeretik a kismigráncsokat.

Igaz, minket se.

Vérvonal-meghosszabbítás, mészáros-segéd, hadat üzenünk – március 15. percről percre

2017.03.16. 14:27 | törökmonika | komment

Üss! – mondja az egyszeri mazochista. 2017. március 15-én a Múzeum-kertben jártunk. Cikkünk interaktív segítséggel született.

Elkezdődött a show. A Múzeum-kertben a tehetségkutató műsor felvezetőjében már felmondták a stáblistát, a világosítótól az operatőrökig.
Valamiért eddig azt hittem, ez nemzeti ünnep, nem pedig hakni – tévedtem.
Lassítva megy valami csárdásra erősen emlékeztető dolog – hogy miért van lassítva, az rejtély koreográfiailag, de nem irigylem a táncosokat, nehéz feladat lehet ez.

Juhász Péter oldalán látom Sándor Máriát, aki visszavonult az aktív politizálástól, mint Schiffer András, ráadásul roppantul lefogyott – mondjuk, ezért irigylem kicsit.

Jó a műsor, a hetvenes évek Ki mit tudja? szintű néptáncot egy igen törekvő zenekar kíséri, nice try, de menjenek haza még gyakorolni kicsit, van még idő a művésszé válásig.

És jön, jön, jön!!! Tarlós saját szájúlag csap a lecsóba!!! Alatta felkonfban egy kis politikai reklám Tarlós életútja ürügyén… Na, halljuk.

Isten hozta lengyel barátainkat! Vastaps (én is szeretném felvenni azt a pénzt…)

Tarlós, aki egyébként gond nélkül üvölt minden indokolhatatlan helyzetben, hozza a szintet az általános iskolai történelemkönyv idevágó fejezete felmondásával olyan hangon, amitől azonnal mély álomba merül az ember… Akár lenin életútját is ismertethetné…

Többek szerint ezt meg is tette kalandos életútja során.

“Szétosztották a 12 pont nyomtatványait”

Ő is unja szemlátomást. Megnyugtatjuk: mi is.

“Közmegegyezés övezi a szabadságharc felvállalásának lehetőségét.”

Tapsvihar e mondat után is: “jó volna, ha egymásra figyelnénk”.
Sajnos, nem látom a stúdiósegédet, aki felmutatta a táblát, miszerint applause, mert semmi más nem indokolta.

“Külső idegen érdekek…” – jól van, pedig már majdnem elaludtam.

Viszont szép fradista a nyakkendője. Ez az összes pozitivum eddig, de ez is inkább negatívum.

Persze közben mindannyian a nagy őt várjuk, de még indokolhatatlan dudaszó van subákkal.

A nap fénypontja: Tarlós abbahagyta végre a töri felelését! Vastaps. Halk kommentálás, miszerint Hapci jobbról bejön a színpadra, valamilyen rejtélyes okból dudaszó a színpadról subás emberektől.

A múzeumnál most a fanok összeszólalkoztak a füttyösökkel, söpredéknek nevezik a sípoló-dudáló-szirénázó-kereplő tünneplőket.

“Viszik a magyar fiúkat, szegény magyar legényeket” – csendül fel a nóta. Ez legalábbis érdekes megközelítése a szabadságharc önkéntes, égő tekintetű harcosainak.

A lassított néptáncosok, vagy busók, vagy mindenesetre jelmezes legények próbálnak mínusz kettes sebességgel lejönni a lépcsőről.

Nyilván leszedálták őket, arra az esetre, ha átállnának.

Aztán felcsendült a kettes számú elfekvő osztály férfikórusa. A harcra buzdító típusú “Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok” dal is, többek mély álomban vannak már.

Én egyébként szeretem a Repülj, páva típusú műsorokat, de ez kezd sok lenni.

Csík zenekar, esztrádban dolgozza fel a Gábor Áron rézágyúját. Ez legalább csak szimplán szar.

Csöndben szólok a koreográfusnak, hogy az a botolós, amit indokolhatatlanul járnak a háttérben (lassítva), a Rákóczi-szabadságharc idején volt divatban.

Igényes vagyok, na. Nem is vagyok igaz magyar ezek szerint.

Kérném a prímást, hogy azt húzza a fülembe, hogy…

A Mátyás pince szerda esti esztrádműsora azért kicsit jobb eddig

Magyar prímást minden munkahelyre!

És akkor…
És akkor jön nemzetünk fénylő csillaga!

És üdvözli a lengyeleket. Én is szeretem őket egyébként.

Lord Tremor felolvassa ezt a szart, valami házidolgozat lehet, csak nem sikerül mindig pontosan, fiam, gyakorolj még.
Azért az az önelégült tekintet… Viszonylag kevés bicskát tartok a zsebemben, de az mind beleállt a combomba kinyílás közben. Ez minek örül?!

“Nemzeti felvi” – legkisebb gyerekem kiégett a röhögéstől. Nem lehetne trendibb szövegírót?! Könyörgöm, ez show…

“Győztes nemzet” – kikről beszél ez? Bár hát nyilván a lengyelekről.

“A tatárok eltűntek, az ottomán birodalom elenyészett.” Kérdezem csöndben: egyeztetett ez Erdogannal vagy Putyinnal?!

“Kiabátor”- erre már nincs mit mondanunk. Különben sem hallatszana, annyira hangos. Reklámblokk mikor lesz?! Kezdek zsibbadni…

“Magyarországon többen küzdöttek a szabadságért ’48-ban, mint Európában összesen…” – aha, ez is pont így van, lehet, át kéne kapcsolni a Süsüre, az nnak legalább van dramaturgiája.

“Vérvonal-meghosszabbítás” – na jól van…

Kezdek aggódni, hogy infarktust kap – ilyen préselt hangon üvölteni nem lehet büntetlenül.

“Mészáros-segéd”… sírok..

“Petrovics-nagyapa előtt egy Mészáros Lőrinc unoka lebegett.”

“A magyar józan fajta” – na, erre viszont iszunk!

“Arany János ezt írta: ezelőtt az erősebb a gyengébbtől mindent elvehetett, most nem úgy van!” (lefosom a bokámat!)

“Brüsszelt meg kell állítanunk! Határainkat meg kell védenünk! A betelepítést meg kell akadályoznunk!”
“A külföldi pénzekből fenntartott hálózatot átláthatóvá kell tennünk. A rezsit meg kell védenünk. Ezért a hatalmat továbbra is a nemzeti erők kezében kell tartanunk” – adta ki már választásra utaló jelszavát Orbán.” Nocsak, megvédik a rezsit is? Elég baj…..

Milyen rosszul utánozza már Varga Ferenc Józsefet … nem a régi ez se már.

Én valamiért úgy tudtam, hogy március 15. a nemzeti ünnepünk.

Nem reklámblokk az EU ellen.

“Most vagyunk soron mi, békétlenséget akarunk és megosztottságot, mit kezdjünk velünk immár??”

“A horizonton kell helytállnunk” -nyilván vertikálisan.

Egyébként valaki szóljon már neki, hogy 1848-ban nem Brüsszel ellen tört ki a forradalom…

“Már a saját lábunkon állunk” – oké, már én is röhögök ismét.

Ez az, megtapsoljuk magunkat.
És Lord Tremor levonult a színpadról.

Hát én aztán igazán a hatvanas-hetvenes években szocializálódtam, de ilyen március 15-ében még nem volt részem, köszönöm az élményt, de kibírtam volna nélküle.

 

Such a perfect day

2017.03.10. 09:11 | törökmonika | komment

orulet2.jpg

 

Péntek van, hajnali kilenc. De ezennel befejezettnek is nyilvánítom ezt a napot, nincs túl sok értelme tovább csinálni.

Az ember kitámolyog hatkor az ágyából, elviszi a gyereket időben iskolába, közben szarrá ázik, továbbá üvölt a fülébe a szlovák heavy metál. Tökéletesen elmeháborodott szülőkkel ütközik az út közben, akik pont olyan kómában próbálják egyik lábukat a másik elé tenni, mint ő.

Aztán hazaér, kirázza a füléből a vizet, bekapcsolja a gépet, a net boldogan közli vele, hogy óvatosan, mert a környéken eshet - nem baj, gondolja az ember, nem lehet mindenki normális, majd megtörli a haját, mert csöpög a víz belőle.

Ránéz a közösségi oldalakra, rájön, hogy na ezt is minek, kilőttek egy csomó fontos kontaktot, és a fene se fog nekiállni ilyenkor azon agyalni, hogy például a Harap utca három alatt nevű felhasználó most épp melyik harcostársat rejti.

Rágyújtana az ember, van még három szál, ebből kettőt a másik végén sikerül.

Megcsörren a telefon, rég nem látott barátnője kérdezi, hogy 11-re tud-e menni takarítani, mert ők csak akkor érnek haza, de ez is hamar tisztázódik, hogy a takarítónőnek is ez a neve, szóval csak mellényomás.

Ismét csörög a telefon, a bérlője szól, hogy kikapcsolták a villanyt, viszont nem tudja visszakapcsoltatni, mert az eggyel régebbi bérlő nevén van az óra, aki viszont lelépett külföldre, mindegy, megoldjuk, ettünk már többet is reggelire, mármint problémát.

Aztán leesik az autóról az ablaktörlő, vinnyogó kiscicát talál a kertben - mármint nem az ablaktörlő, hanem az ember -, és felrobban a kávéfőző.

Úgy érzem, nem alaptalanul érzi ilyenkor úgy az ember, hogy ezt a napot itt kell befejezni. és még mindig csak hajnali 9 van.

 

Főz a drágám...

2017.02.19. 14:32 | törökmonika | komment

 alien_falvedo.jpg

 

(Ez egy terápiás jellegű fércmunka, ha már lábon kihordtam több infarktust, amit a drága okozott.)

Megérkezik a kedves, ellentmondást nem tűrően leteszi az ebédlőasztal KÖZEPÉRE a táskáját (mind a hármat), szétrúg, széttúr még ezt-azt, majd megkérdezi, mit szólnék hozzá, ha ma ő főzne.

Hülye azért nem vagyok, pont harminc éve főzök minden nap többször - hadd csinálja.

Szemrevételezi a felhozatalt a hűtőben (közben belekóstol ebbe-abba).

Megkérdezi, hogy ez miért van itt már tegnap óta (mert nem tudunk annyit enni, amennyit te gondolsz, azért...)

Nagyon szorgalmasan átrendezi a hűtőt - nem vagyok kicsit sem mániákus, de történetesen külön polcon voltak egészen addig a húsos meg a tejes termékek. Nem baj, gondolom terápiásan, majd rendberakom.

Kérdezi, hol a valamilyen eszköz.

Mondom, hogy a helyén.

Nem találja. Semmi gond, a kezébe adom.

Gyújtsam be a tűzhelyet.

Minek? Kérdem én. Hiszen még azt sem tudod, mit akarsz csinálni.

Hogy elég meleg legyen.

Mi?! Kérdem kicsit már zokogva. Mi legyen elég meleg? Baszki, nem sparherdtről beszélünk...

De persze begyújtom, épp elég bölcs asszony vagyok én.

Hmmm, mondja ő, legyen például mákostészta.

Legyen, mondom erre én. Ismétlem, épp elég bölcs asszony vagyok.

Hol a hagyma? - kérdezi ő.

Mióta kell a mákostésztába hagyma? - így én.

Mert te állandóan csak kötözködsz, és  különben is megfigyeltem már, hogy az alkalmat lesed, hogy belém köss - és rámbassza a konyhaajtót. Belülről.

Oké, addig sincs ideg, tudok vacakolni a saját szarságaimmal.

De kijön. Hol a pacal, amit öt éve hoztam neked? Miért nem tudsz rendet tartani a mélyhűtőben? Nem hiszem el, hogy képtelen vagy odarakni a dolgokat, ahol én megtalálhatom. Satöbbi.

Egyébként bármit főz, a végén egészen biztosan valami pacalos dolog lesz, indokolhatatlan szafttal. Igen, a mákostészta is.

De gonosz vagyok, mert valójában sütni is szokott.

Ez egy ilyen generációs elakadás a lemezen nála. Mindenből legyen sok, édes, puha és krémes.

Na, most én egy másik generáció vagyok. Ha valamitől a falnak megyek, az a sok, édes, puha és krémes. 

Továbbá nem óhajtok mindent megenni, amit elém tesznek - csak azért, mert Etiópiában éheznek.

Együnk Etiópiáért rituálisan! Nem, ez már az általános iskolában, a menzán se jött be nálam. Szó sem lehet finomfőzelékről, paradicsomos káposztáról.

Ha sütünk, akkor a konyhát térdig beborítja a liszt, a tej, az élesztő meg ami még kell bele - nyilván pacal.

Az is egészen biztos, hogy mindenből túl sok lesz, így garantáltan elönti az egész sütőt.

Egészen biztosan lesz benne reszelt és penészes sajt - miért van ennyi sajt itthon?! Miért hoztál ennyit? De miért nem eszitek meg? Mert nem szeretnénk?! Satöbbi.

Igen, a mákostésztában is lesz reszelt sajt. Meg pacal. Meg valami megmagyarázhatatlan fűszer, ami nem tudom, micsoda, de biztosan lengyel vagy orosz, mert oda van az érdeklődés irányulva.

És biztosan legalább tíz éve lejárt mindegyiknek a szavatossága. De hát jó lesz valamire. Kaját nem dobunk ki. (De! De! Kurva nagy lendülettel! Messzire!)

Legutóbb nyáron, egy langy éjjelen, szerelmetesen összebújva szintén készített valamit.

Már ránézésre is khmmm volt.

Mondta, hogy ne sértsem már meg, kóstoljam.

Kóstoltam.

Azzal a lendülettel hánytam le szegénykémet.

És én tudom, hogy jót akar!!!

De szociálpszichológiailag azért érdemes volan megkutatni, hogy a világháborús nemzedék hozzáállása az ételhez, mint olyanhoz, mennyiben tér el a viszonylag normális körülmények között élő generációétól.

Hogy az a tiéd, amit megeszel. Hogy egyél, mert ki tudja, holnap lehet-e. Vagy én nem tudom, mert nem ez a nemzedék vagyok.

De akármilyen nemzedék vagyok, egészen biztosan nem fogom megenni a mákostésztát tökfőzelékkel és pacallal.

Mai napi idegösszeomlásom tárgya egy egészen zseniális marhahúsleves. Amit több, mint hat órán keresztül főztem, zöldségekkel, majd fűszerekkel, ahogy kell. A megfelelő időben leszűrtem, kiszedtem a benne főzötteket - szóval jó kislány voltam.

Majd jött az én drágám és a tészta főzőlevét egy mozdulattal beleöntötte az én zseniális, kristálytiszta, leszűrt húslevesembe.Mert ne menjen pocsékba. És Etiópiában tovább éheznének enélkül.

Több, mint egy órán át zokogtam a hamvak fölött.

Aztán elmentem a boltba és újrakezdtem az egészet.

Úgy érzem, az indulataim érthetők.

És egyébként imádom a pasit.

Csak a kristálytiszta, zöldséges marhahúslevest is, amit enni akartunk itt egy páran.

 

 

 

Anya szív

2017.02.16. 08:31 | törökmonika | komment

immersion_items_10541.jpg
Húsz percnyi kitartó jégvakarás és erős káromkodás után eljutottunk az iskolába ma reggel is négyeske gyerekecskével.
Ezekhez a tevékenységekhez jó pár hete találtunk egy teljesen hallgatható rádióadót, szlovák, Antenna Rock a neve, iszonyat jó zenék mennek benne. Persze ugyanolyan karattyolós, vihogós a stúdióbeszélgetés, de legalább nem értem, így nem zavar :)
Letekertük az ablakot, kikönyököltünk, mint a nagyok, és ordítottuk bele ebbe a takonyszínű, undorító reggelbe, hogy born to be wild! :)
Nem néztek minket ám hülyének az usankás, csizmás népek, á, csöppet sem :)
Utána benéztem a nemzeti dohánybótba, mert nincs énnekem kézügyességem meg idegrendszerem tekergetni a cigit.
Ott állt három-négy, szemlátomást kezdő gimnazista kölyköcske, nagyon elszánt arccal próbáltak dohányozni, de mit ne mondjak, azért hiányzik még nekik a rutinhoz pár évtized. Kérdezték, nem vennék-e nekik cigit, visszakérdeztem, anyád most mit válaszolna szerinted - aztán eszembe jutott, ahogy kamaszkoromban indultam iskolába.
Akkoriban lakótelepen toltuk az ipart, apám már nem élt, anyám meg kötelességének érezte, hogy minden áldott reggel jól kihajoljon az ablakon a negyedikről és még integessen kicsit utánam.
Aznap valamiért nem fenyegetett a veszély, talán korábban indultam, nem tudom. Már a lépcsőházban levettem és átcseréltem az anyám által rámkényszerített, vállalhatatlan göncöket, elhelyeztem a babakocsitárolóban, felhúztam a farmert, az alföldi papucsot, a babos kendőt, nagy boldogan rágyújtottam, és istencsászárnak érezve magam kiléptem a kapun.
Ám anyám már ott lógott az ablakban, hogy még egy pillantást vethessen az egyszem, jólnevelt és jólfésült kislányára.
Elakadt a szava.
Finoman szólva.
Hogy aztán annál jobban ordítson utánam, hogy Móóóóóónika, ezt meg ne lássam még egyszer!
Onnantól nagyon ügyeltem rá, hogy meg ne lássa még egyszer.
Végül is ki lehetett bírni bagó nélkül az első sarokig.
Hogy ez így ma reggel végigszaladt a fejemen, ránéztem a gimnazista kissrácra, és azt mondtam neki, hogy azért nem kéne dohányozni.
Vessetek a mókusok elé - bementem, hoztam nekik is.
Úgyis megszerzik, ha nem tőlem, hát mástól.
Born to be wild!

süti beállítások módosítása