Nem ebben állapodtunk meg!

török_mónika_profilkép.jpg

 

A kettes sorszámú lányom lenyomott a gép elé és azt mondta, hogy írjak. Igaza van. Pár éve megjelent egy könyvem A nagy Ő címmel. És még mindig élünk! Ezt lehet itt nyomon követni.

Friss topikok

  • vigyüktúlzásbaadolgokat: @Venlo: Bocs a balevauért, de valószínű, hogy te sem tudtál meg mindent a szüleidtől. A 2. magyar... (2015.07.25. 12:15) A néma generáció felelőssége
  • hlmariann: @jakirte jak: te se hergeld az embereket - már súrolod a határt :D (2015.07.12. 13:53) Elindultunk
  • ferrymen: @gigabursch: Már miért lenne hazugságfolyam? Mond 1-2 példát, hogy mi a valótléan benne. (2015.07.07. 14:15) Egy minisztériumi alkalmazott keservei
  • Kristof J. Weber: @prolee: A De mortuis nil nisi bene klasszikus elvének megfelel, ezért nem gondolom gyomorforgatón... (2015.07.06. 03:18) Asszimilációs visszapattintás
  • szvsz: @törökmonika: "ugyanis ez szó szerinti idézet. a 'magyar' szó van csupán kicserélve 'osztrák'-ra."... (2015.07.01. 11:33) Mitteilung, 1956

Blogajánló

A néma generáció felelőssége

2015.07.11. 12:56 | törökmonika | 5 komment

Nagyszüleim, szüleim, további rokonaim születésem óta roppant gondosan óvtak attól, hogy túl sok információt rámzúdítsanak a huszadik századról. Nem azt mondom, hogy elhallgattak ezt-azt, csak tapintatosan válogatták össze a kisgyereknek szánt tényközléseket.

Elég hamar gyanús lett nekem, hogy bizonyos történelmi fordulatok ecsetelésénél furcsán kifejezéstelen lett az arcuk és látszott az erőfeszítés, hogy feltétlenül korrekt és minden oldalról alátámasztott információkat adjanak elő. Elfogulatlanul, érzelmileg nem befolyásolva a hallgatóságot, esetünkben engem.

Vagy ők csinálták rosszul (nem hiszem), vagy én voltam már gyereknek is furcsa, épp ezek a faarcú történetek kezdtek érdekelni leginkább.

Tündérkék szemű újpesti nagyanyám kezében megállt a munka, amikor olyan tízévesen leültem a hokedlira egy füzettel, ceruzával és kértem, hogy MINDENT meséljen el magáról, a gyerekkoráról.

Újpesti, roppant nagydarab nagyapámnak a hasonló kérésemkor mindig halaszthatatlan bütykölgetnivalója támadt, nem ért rá – pedig amúgy mindig ráért, egyszem unoka voltam.

A Dob utcai nagymama általában a vitrin tartalmával próbálékozott. Az tiltott terület volt, soha nem nyúlhattam a tartalmához, pedig igen ronda porcelán mütyürök voltak benne, pakolgattam volna szívesen – ha kérdeztem valami OLYAT, inkább beáldozta az egészet, csak válaszolni ne kelljen.

Sokkal több rokon meg nemigen volt, a Gyuri bácsi, akit imádok, mert kétlábon járó szeretetcsomag és dumagép, na, még ő is abbahagyta a viccelődést egy kis időre, ha túlmentem minden határon és azt mondta, szerinte inkább rendet kéne raknom a szobámban.

Amikor tanulmányaim során ODA értem és kérdezgettem (volna), egyetemen tanító apámtól egészen biztosan nagyon érzelemmentes másfél órás előadást hallgathattam meg, adatolva, lábjegyzetekkel, hivatkozásokkal.

Anyám a széltől is óvott, vele aztán végképp nem lehetett semmiről beszélni, mert biztosan valami teljesen irreleváns szóözönbe fojtotta az információmorzsákat.

Amelyek azért ott voltak minden kimondott és kimondatlan szavukban.

Mozdulataikban, reakcióikban.

De szerintem a generációm számára ismerős: a legboldogabb és legfelelőtlenebb gyerekkor kellős közepén is egyszerre csak belefutunk egy falba, hogy erről innentől nem beszélünk. A Géza bácsiról nem. Az Irén néniről sem. Ne foglalkozz ezzel, kész van-e a leckéd.

Másoknál egyszerűen lehetetlen megtudni a nagypapa történetét, megint másoknál mást.

De voltak, vannak ilyen határkövek.

Hogy eddig és ne tovább.

Az én generációm úgy nőtt fel, hogy ezt tudomásul vette. Aztán ahogy öregszünk és hal ki az elődeink nemzedéke, próbálunk rendet rakni a fejünkben, de be kell látni, soha nem tudjuk meg a teljes igazságot, bizony a sírba visznek bizonyos dolgokat.

Néma generáció.

De én most haragszom ezért rájuk.

Mert ha nem akartak volna minket a széltől is megóvni, ha nem ragaszkodtak volna ahhoz vadállatiasan elemi ösztönnel, hogy még csak ne is halljunk azokról a borzalmakról – akkor most nem állna itt az én generációm úgy, hogy nincsenek zsigeri válaszai a világ másik felének vadállatiasságára.

Ha tudtam volna gyerekkoromban, ha akkor megijedtem volna, most nem képednék el és nem keresgélném a szavakat, amikor nyilas, neonáci csürhe masírozik fel s le az országban.

Ha tudtam volna, mármint hogy érzelmileg tudtam volna, most felkészült lennék.

Futnék, sírnék, kiabálnék, visszalőnék, bármi - ahogy az ember levegőt vesz, természetesen.

De olyan elementárisan új dologgal szembesülök, amelyre egyszerűen nincs reakcióm.

Ha elesek, beütöm valamimet, akkor tudom, mit kell csinálni.
Ha belémkötnek, tudom, hogyan reagáljak.

Tudom, hogyan kell tanulni, dolgozni, szeretni, gyereket nevelni, főzni, mosni, vasalni.

Tudom, érzelmileg mi a teendőm, ha valakim meghal.

Azt is, mi a dolgom, ha valaki megszületik.

De egyszerűen nem tudom, mi a teendőm, amikor állatias gonoszsággal találkozom.

Mindig improvizálni kell.

És nem tudok elszakadni a gondolattól, hogy a néma generáció segíthetett volna rajtam.

Rajtunk.

uj_elet.jpg

 

 

 

Mitteilung, 1956

2015.06.28. 23:02 | törökmonika | 35 komment

 Honfitársaink, osztrákok!

 mitteilung.jpg

Tisztelt osztrák polgár! Mi, osztrákok úgy határoztunk, hogy minden fontos kérdést megbeszélünk egymással, mielőtt döntéseket hozunk. Ezért indítottunk nemzeti konzultációt többek között az ország új alaptörvényéről, mindannyiunk szociális biztonságáról, a nyugdíjasok helyzetének javításáról. És ezért indítunk most is nemzeti konzultációt a megélhetési bevándorlás kérdéséről. Mint bizonyára emlékszik, szomszédunkat, Magyarországot példátlan terrorcselekmény rázta meg. Mindannyiunkat megdöbbentette mindaz, ami történt. Ez az emberi ésszel felfoghatatlan szörnyűség ugyanakkor azt is megmutatta, hogy Európa és az Egyesült Államok nem képes megfelelő módon kezelni a bevándorlás kérdését. A megélhetési bevándorlók törvénytelenül lépik át a határt, és miközben menekültnek állítják be magukat, valójában a szociális juttatásokért és a munkalehetőségért jönnek. Csak az elmúlt néhány hónapban mintegy húszszorosára nőtt a megélhetési bevándorlók száma Magyarországról. Ez egy új típusú fenyegetést jelent, amit meg kell állítanunk. Mivel Európa kudarcot vallott a bevándorlás kezelésében, Ausztriának a saját útját kell járnia. Nem fogjuk hagyni, hogy a megélhetési bevándorlók veszélyeztessék az osztrák emberek munkahelyeit és megélhetését. Döntést kell hoznunk arról, hogyan kell védekeznie Ausztriának a törvénytelen határátlépésekkel szemben. Döntenünk kell, hogyan korlátozzuk a robbanásszerűen növekvő megélhetési bevándorlást. Tisztelettel arra kérem, lépjen velünk kapcsolatba, mondja el nekünk is, hogy mit gondol a föltett kérdésekről, töltse ki, és küldje vissza a kérdőívet. Számítok a véleményére.

 

A Fremdenpolizei und Grenzkontrollwesen figyelmeztetése:
Ferlhívjuk osztrák polgártársaink figyelmét, hogy az illegális bevándorlók által otthagyott ruhadarabokhoz, hulladékhoz soha ne nyúljanak puszta kézzel, mert felmérhetetlen fertőzésveszélyt hordozhat minden egyes darab.

Az illegális bevándorló felismerésében segíthet, ha tudjuk: ezek a tömegek éhesnek, szomjasnak és fáradtnak tettetik magukat. Többségük nem átall gyerekeket magával vinni, hogy a bennünk nyilvánvalóan és alapvetően meglévő humanitárius és keresztényi eszmékre hasson. Sokuk úgy tesz, mintha fáradt volna vagy lázas.

A raffináltabbak úgynevezett fizetőeszközökkel próbálnak boltjainkba bejutni és ott elorozni a jogos osztrák vagyont.
Legyünk éberek!

Óvjuk közkutainkat és nyilvános illemhelyeinket is.

Gyermekeikre ezekben a nehéz napokban kiemelten ügyeljenek!

Amennyiben Ön illegális bevándorlót észlel, azonnal forduljon a hatóságokhoz!

Felkészült munkatársaink a nap huszonnégy órájában a rendelkezésére állnak.

Fontos figyelmeztetés: semmiképp ne próbáljanak kontaktust létesíteni az illegális bevándorlókkal, mert ezzel súlyosan veszélyeztetik országunk és népünk létét, biztonságát és jövőjét!

 

Wien, 1956. november

 

 

 

 

Elindultunk

2015.06.26. 21:35 | törökmonika | 6 komment

 Mondjuk, elindulok, mert muszáj - volt már ilyen a történelemben, félek, lesz is még. Összepakolunk, végiggondoljuk, megtervezzük. Nekivágunk. Nem könnyű, de nem mondjuk menet közben, csak szó nélkül segítjük egymás feje alá a pulóvert, ha elalszik a másik. A legkisebb nyilván többet kap enni, mi, nagyok, kibírjuk.
Hogy ne unatkozzunk - és főleg ne őrüljünk bele -, beszélgetünk. Lehet, hogy Kantról, lehet, hogy népmesékről, lehet, hogy az ornitológiáról, vagy ami az eszünkbe jut.
Én, mondjuk, biztosan azon parázok, hogy nem veszítettem-e el az összes pénzt, papírt és telefonszámot, a fiam biztosan azon parázik, elfogy-e a víz, a lányaim meg azon, hogy lehet-e normálisan pisilni, van-e térerő és milyen lesz a kecó, ahova megérkezünk.
Előveszem az otthonról hozott befőttet, de nem adom oda az egészet, mert be kell osztani. Eddig soha nem  kellett, de most itt nem olyan helyen vagyunk.
Félúton járunk. Oké, nem túl kényelmes a kamion, tiszta szerencse, hogy ki lehet szállni kicsit, kinyújtani a lábunkat.
Esetleg felidézzük, hogy a nagypapának mennyivel rosszabb volt, amikor...
Most itt egy pár tíz kilométert gyalog kell menni, ott már le van vajazva, hogy jön értünk az autó, megyünk tovább.
Megyünk.
Sötét van. Ismeretlen növények. Az utat a gps-szel talán tudjuk követni. Sietünk. A kicsi nyűgös, lehet, le kéne pihenni.
Akkor elénk ugrik egy Irénke néni és veszett, vakítottpatkány-hangon elkezd sikítozni.
Mondom a gyereknek, hogy ne ijedjen meg, bennszülött, mindjárt elmegy.
Közben megvirrad. Megmosakodunk. Oké, otthon volt folyóvíz vagy nem, itt csak folyó van, nem vagyunk abban a helyzetben, hogy nagyon válogassunk.
Akinek a legilyenesebb a ruhája, bemegy a városba kávéért, mert az eddigi eltelt életünkben el nem tudtuk képzelni anélkül a napindítást. Nem túl civilizált ország ez, ahol vagyunk, de talán ha elég tagoltan mondjuk, megértik, hogy tejet is kérünk bele és cukrot.
Nem biztos, de most épp nem vagyunk abban a helyzetben, hogy erről hosszasan vitatkozhatnánk.
Nagyon kínos, de néha bizony félre kell vonulnunk könnyíteni magunkon - emberek vagyunk.
Egy nagy kék plakát alatt van egy kis csalitos, ott elvégezzük a szükségünket - közben elgondolkodunk, milyen érdekes ország lehet ez, gyakorlatilag nem jelzik a térképen, a nyelvét senki nem ismeri, de nagyon büszkén mond valamit.
Kár, hogy nem értjük, megyünk tovább.
Ha szerencsénk van, nem akadunk fenn egy kerítésen.
Amikor tanítottunk a helyi egyetemen, szóba hozta az egyik hallgató, hogy vannak ilyen országok, szögesdróttal, kutyákkal, határvadászokkal - kedvesen rámosolyogtunk, mert még fiatal, nem tudja, mit beszél. Ilyesmi biztos csak túlzás.
Megyünk tovább. A kicsi közben nagyon álmos, őt vinni kell. Betakarni kabáttal, bármivel, ami van - más itt az éghajlat.
Ha szerencsénk lesz, ezek a civilizálatlan bennszülöttek nem lőnek minket szitává.
Már csak pár kilométer, ott állítólag tisztességes emberek élnek.

 

Ellepetés!

2015.06.26. 16:11 | törökmonika | 3 komment

Egy könnyű görög joghurttal kezdtem a napot, aztán persze nem tudtam ellenállni a franciasalátának. Délben egy kis rácponty volt, estére cigánypecsenyét tervezek. Ha nagyon meghíznék, majd felveszem a spanyolcsizmát, hogy móresre tanítsam magam. A zsidócseresznye az idén nem nagyon vitézkedik, de nem baj, tudok én a svédasztalra más díszt is tenni, a lényeg úgyis a norvégmintás szalvéta.
Oroszrulettet nem játszom, franciakártyával se nagyon, mert képtelen vagyok ötven éve megjegyezni a lapokat, a skandináv lottó is szerencsejáték.
A japánkacsáim baromi hangosak reggelente, nem is lehet nekem éjszakázni ilyen hívságokkal, sose aludnám ki magam thaimasszázs után.
Négercsókot nem kérek, mert cukros vagyok, nem rasszista.

Elleptek ezek minket már rég, fúj.

Én ősmagyar lecsót meg paprikáskrumplit akarok enni, hozzá nyereg alatt puhított kávét inni, a kínai dorkómat felpakolom az ikeás asztalra, oszt hadd szóljon a hábéó.

A fenébe a német precizitással, az olasz hévvel, a latin szeretővel, a skandináv vodkával, az orosz hússalátával, a francia parfümökkel - és pláne az angolvécével.

Magyar vagyok, vagy mi a hinnyeteringette mán!

Még píéjdzsdízni is magyarul fogok külföldön!

Janus Pannoniust meg eleve megvetem. Arany János is gyanús a sok fordításával. Radnótiról egy szót sem ejtek.

Ellepetés, globális ellepetés, ami ittent folyik, kérem!

http://coub.com/view/70lzo

 

http://www.vagy.hu/tartalom/cikk/10216_ezek_az_emberek_koztorvenyes_bunozok_hangzott_el_a#acomment

 

 

 

 

Az ország, ahová csak sírni járunk haza

2015.06.22. 01:21 | törökmonika | 184 komment

Én baromira szerettem Magyarországon lakni, magyarnak lenni. Ugyan nem voltam teljesen tudatában annak, miért is, de egyszerűen jó volt. Szerettem az ovit, mert baromi jó villamos állt a kertjében, szerettem a sulit, mert baromi modern volt és harmadiktól angolt tanultunk, szerettem a pincében a Géza bácsit, aki a sportlövő szakosztályt igazgatta, szerettem az igazgató bácsit is, aki a másodikon volt és szerettem az évzárókat, mert mindig megdícsért valaki valamiért, utána fagyi. Szerettem (na jó, nem) középiskolába járni és a felsőoktatás évei is kibírhatók voltak.

Szerettem, ha megszólal a himnusz, szerettem augusztus huszadikákra járni, nézni az übergagyi fényözönt, szerettem mászkálni a külvárosban és sétálni a belvárosban, szerettem nyaralni, KISZ-táborozni, kempingezni vagy csak úgy elmenni valahová.

Szerettem bemenni a Parlamentbe, szerettem a Nemzeti Múzeumot, szerettem a könyvtárakat a maguk szigorú csöndjével és szerettem a tornacsarnokokat a maguk zajával.

Szerettem külföldre menni, rácsodálkozni ítéletmentesen mindenre, szerettem törni a nyelvüket, szerettem a villamost Prágában, Kassán, szerettem a füvet a Havasokban, szerettem a tengert Bulgáriában vagy bárhol, szerettem nagyon nevetve összekészülni a szüleimmel, ha indultunk nagyobb túrákra, igen, a Kék Túrák, szerettem eltévedni az öregebbekkel a Bakonyban, megszállni túristaházakban, reggel kecskékre ébredni, szerettem anyámat elkísérni fodrászhoz, kozmetikushoz, szerettem apám íróasztala alatt megtanulni a xerox és az első generációs számítógépek titkait, imádtam nagyszüleimnél az orgonabokrot és a gangot és a hátsólépcsőt, és a titkokat Aranka néni nappalijában és vitrinjében, imádtam a tánciskolát, ahonnan mindig elszöktem, imádtam a mozikat, imádtam a zongoraórákat és még a szolfézst is valamennyire, tényleg zokszó nélkül néztem meg ezerszer a Diótörőt az Operában, aztán később a többit is, amit kellett, ha két hét volt, hát két hét volt a nyári tábor, és gond nélkül és boldogan szüreteltem az almát vagy izélgettem a kukoricásban, bár azt csak a fiúk érték fel. Szerettem strandra járni, jó volt fagyizni, lángosozni a piacon, csavarogni a mellékutcákban, szerelembe esni, kiábrándulni.

És tudni, hogy ha a fene fenét eszik is, én is majd nagy leszek és majd veszek magamnak autót is akár, ha akarok és akkor pucolhatom a borsót a hétvégi telken, amit megveszek, és lesz majd egy kajla fiam meg egy szeplős lányom és nem lesz semmi gondjuk, mert magyarok vagyunk, és az tök jó, például miénk a világon a legjobb gyógyszer, tehát még betegek se leszünk soha.

És ha majd eltelnek az évek, akkor engem is odatesznek szépen apám, anyám, nagyanyám, nagyapám és a többiek mellé, és a virágárus akkor is ugyanaz lesz és ugyanúgy fog szólni az ablakokból hétvégén délben a zene, míg az újabb fiatalasszonyok sütik a rántotthúst, csak én már nem leszek.

Na most nem így lett.

Énnekem azt, hogy magyar vagyok, azt kétféleképpen lehet megélnem – és egyikből se kérek. Köszönöm, de nem.

Egyfelől ugye szomorkodhatnék, hogy engem állandóan üldöznek – de nem, engem nem üldöznek állandóan. Én soha semmi hátrányát nem éreztem annak, hogy magyar vagyok. Jelentem, engem egész éltemben senki nem akart elnyomni. Nem, nem tapostak el, nem tiportak meg – amit meg a történelemből tudni kell, tán jobban is tudom szakmámból fakadóan, mint sokan.

Az én anyanyelvemmel semmi baj nincs, nem több, nem jobb, mint bárki másé, de én történetesen nagyon szeretem és élvezem, hányféleképpen és milyen finomcsipkésen tud kifejezni bármit – és nagyon élvezem, hogy más nyelveken is meg tudom mindezt oldani. Összenézem őket, ízlelgetem, élvezem minden másodpercét az időnek, amit ezzel töltök.

Én nem gondolom, hogy a magyar zene vagy a magyar népdal valami roppant különleges volna – én történetesen nagyon-nagyon szeretem. És azt is mindig nagyon ízeset csettintve veszem észre és szívesen fogadom, amikor fülöncsípek benne valamely más nép motívumát.

Az én magyar őseim nem a Szíriuszról jöttek, nem különlegesek, nem csavarodik a DNS-ük és főleg nem különben, mint bármely más nép.

Az én magyar őseim pont azt tették, amit tenniük kellett.

Sem jobbak, sem különbek, sem magasabbak, sem szebb szeműek nem voltak másoknál.

Pont olyanok voltak, amilyeneknek lenniük kellett.

Az én magyar őseim nem hazudják azt, hogy három tenger mosta a határaikat, nem hazudják azt, hogy a jobbágyok is latinul beszéltek, nem hazudják azt, hogy szláv tengerben kellett embernek maradniuk – az én magyar őseim kiválóan elvoltak a pont ugyanolyan szomszédaikkal, sőt, még örültek is, ha jófajta szlovák ételt ehettek vagy durva román pálinkát ihattak. Dalaink ugyanazok voltak, ételeink ugyanazok voltak, a földünk is több-kevesebb átfedéssel, de ugyanazok. Ugyanúgy éltek, ugyanúgy öltek, öleltek, haltak.

Az én magyar őseimnek semmi szükségük nem volt semmiféle hamisított történelemtudatra.

Na de most itt vagyok én, épp ebben a bolond világban, és úgy látom, választanom kéne.

Mert magyarnak lenni lassan az egész világban annyit jelent, mint totálisan megbolondulni.

De én nem szeretnék nem magyar lenni.

És nem szeretnék teljesen megbolondulni se.

Kérem szépen, lehetne nekünk egy kis helyet kijelölni valahol?

Kiírnánk korrektül plakátokra, hogy ha ide jössz, vándor, vedd tudomásul, hogy mi nem azok vagyunk.

Mi egyszerűen csak mi vagyunk és szeretnénk végre jól érezni magunkat a nyamvadt bőrünkben.

 

 

 

Kalimpa

2015.06.21. 02:11 | törökmonika | 3 komment

Az ember bizonyos kor felett már igen nehezen köt barátságokat. Nagyon megnézi, kivel áll egyáltalán szóba, már ha egyáltalán bárkivel is. Ebben benne van jó pár évtized tapasztalat, meg az önvédelem is, persze.

Na de néha mégis úgy adódik, hogy hiába a nagy ellenállás, megtörik az.

Egyszerűen nem vagyok hajlandó tudomásul venni, hogy Kalimpa csomagol és elmegy és itthagyja az országot és minket, de legfőképp engem, mert most erről beszélünk, beszélek.

Most még abban sem vagyok teljesen biztos, hogy el tudok menni a búcsúbulira, mert akkor be kell menni, viselkedni kell, mosolyogni meg csacsogni, amikor az ember a legszívesebben bőgne.

Kurvarohadt felnőtt élet, hogy mindig viselkedni kell.

De és persze nincs is igazam, mert sose tudnék olyan bátor lenni, mint Kalimpa, én ugyan nem csomagolom össze a kutyámat, macskáimat, teknősömet, papagájomat, ja, és a gyerekeimet, nem járom le csöndben a hivatalos utat, nem intézek el mindent a legnagyobb kussban, nem találok ki magamnak új jövőt, új munkát, új álmokat, új életet.

(Zárójelben mondom, hogy Kalimpamama helyében sem lennék...)

Mondta ő, de csak úgy kalimpásan, legalábbis én nem vettem túl komolyan, hogy van egy ilyen ötlete, hát ráfaragtam.

Jó, tudom én, hogy nem lesz messze. Tudom én, hogy pont annyit fogunk találkozni, mint eddig, esetleg kicsit kevesebbet, de eddig se napi rutin voltunk egymásnál. Azt is tudom, hogy pont annyit tudunk majd fecserészni az interneten, mint eddig, én majd jókat röhögök az elkalimpálásain (olyan isten nincs, hogy eltaláljon minden szóban minden betűt a helyén), ő meg majd jókat szórakozik a mindannapi dilijeimen, már amikor odafigyel, na de azért nademár.

Pedig még annyi mindent meg akartam tőle kérdezni. És még annyi mindent el akartam mondani.

Jó, tudom én, hogy csak a postai irányítószáma változik, meg pár száz kilométer.

De nekem most nem jó.

Remélem, kívánom, akarom, hogy neki az legyen.

Kalimpa...

 

 

 

Érettségiztünk :)

2015.06.18. 14:58 | törökmonika | 2 komment

 

Hivatalosan a kisfiam kapta meg, rá is van írva, miről szól. Érettségi bizonyítvány.
Ez mindenkit büszkeséggel tölt el - már ha a saját gyereke saját kezében van ilyen. A többieké feleannyira sem érdekes, ez teljesen normális.
Na most az van, hogy azoknak a gyerekeknek a szülei, akik kölyke már elsőben szép külalakkal írt, túl sokat vagy feltűnően nem lógott, egy-két intőnél többet soha nem vitt haza, és ahol a hármas matek is mosolyszünetet eredményezett családilag, ott teljesen természetes, hogy a gyerek úgy 18 éves kora körül leérettségizik, felveszi az ünneplőjét, ballag, szalagavat, nyitótáncol, csokrot visz és szerenádol.
És vagyunk mi, nem kevesen, akik másképp játsszák ezt az egyébként pofonegyszerű meccset.
Vagyunk nem kevesen, akiknek ezt nehezebben megy. Este, reggel a tükör előtt gyakoroljuk, hogy de, de, de, igenis akkor is bízom a gyerekben, akkor is, juszt is még jobban fogom szeretni, és elvtelenül bármit megteszek, amig valami nem lesz.
Addig persze kipróbálunk minden létező iskolát, hetente megyünk rapportra, szülőire, szakbizottsághoz, pszichológushoz, családsegítőhöz - a többiről nem beszélünk nyilvánosan, még egymás között sem.
A 21 éves fiam ma kézbe kapta az érettségi bizonyítványát.
Én meg itt zokogok.
Mert most én is megkaptam a sajátomat ezzel - megérte, megérte, megérte minden.
Kicsi fiam, szeretlek és büszke vagyok rád!
És a nagyik is azok, csak már máshol.

 

Csak három nap volt...

2015.06.17. 19:29 | törökmonika | Szólj hozzá!

Csak három nap volt, nem több, sőt, igazából kicsit kevesebb is, de maradjunk a népmesei háromnál.

Három nap volt, mint utólag látom, hogy leszálltak a lidércek a mellkasomról, hogy levegőt vehettem és nem foglalkoztam kényszerűségből mindenféle dologgal.

Még hazafelé sem gondoltam bele, hogy mi van itthon.

Jókedvű turistaként jöttem-mentem a schengeni határokon belül, szépséges dolgokat láttam (csúnyákat is, persze, de nem nagyon csúnyákat), ahol kedvem szottyant, ott szálltam meg, ahol kedvem volt meginni egy sört, ott ittam meg, azzal fizethettem, ami épp volt nálam, azon a nyelven beszélhettem, ami épp eszembe jutott, és ha keverve jutott eszembe, együtt nevettünk ezen nagyot bárkivel. És ha kértem, kézzel-lábbal, de elmagyarázták nekem, merre kell befordulnom az izéhez, ha meg akarom nézni. És jókat tudtam beszélgetni bárkivel, nem volt ott a szemében a nyüszítő szorongás.

A határátkelők elhagyatva, fékezés nélkül lehetett jönni-menni, már nincs a görcs, ami a határt megpillantva szinte minden 25 év fölöttire rátör. És ha eligazítást kérek a Wawelben, merre forduljak, megmondja a sötét bőrű is, ékes lengyelül, ahogy a szemlátomást keleti is csehül, merre van olcsóbb knédli és sör a Vencel tértől kicsit arrébb, és egyáltalán: nem gond, hogy más a színem, más a nyelvem, más az útlevelem.

Csakhogy haza kellett jönnöm.

És most először az ötven évem alatt először kifejezetten összeszorult a gyomrom és nehéz lett a légzés, a lidércek megsokasodva támadtak vissza, mert egy olyan országba jöttem vissza, amelyik szögesdrótot húz fel maga köré, amelyik diktatúrát épít dalolva és amelyik... Amelyik ezt a nyüszítő szorongást váltja ki lassan minden állampolgárából.

De nem sorolom.

Egyszerűen sokkoló volt az élmény.

Most mondhatja azt bárki, hogy na jó, pár nap tapasztalat azért smafu, de igazság szerint azért nem pár napról van szó, csak ezt a legutóbbi hármat hozom fel, mert most először érzem azt, hogy nem örülök. Nem örülök, hogy haza kell jönnöm, még ha imádom is az országot, imádom a nyelvét, imádom a kultúráját, imádom a növényeit, az állatait és az emberek többségét is - nem. 

Életemben először elszakadtam ettől az országtól, mert nem akarok ilyen helyen élni, ahol ilyesmik történhetnek.

Ötven évig kibírtam mindent, még szerettem is.

Amit szeretek benne, most már elfér egy bőröndben és mellettem az ülésen.

Köszönöm, Fidesz. Megkönnyítetted a választásomat.

Magyarország, én igazán szerettelek.

 

 

 

A hőguta tünetei

2015.06.12. 23:56 | törökmonika | Szólj hozzá!

kanikula.png

Más napokon az ember derűsen szemlél egy csomó mindent.

De van az a hőfok, ami épp a „jó arc” kapcsoló biztosítékát veri ki (olvasztja le).

Más napokon nem idegesítő már kora reggel a néni, aki elmeséli előttem a pénztárnál az unokája legújabb fantasztikus történeteit, aztán áttér a következőre, és még sok van neki, mázl tov az egész családnak.

Nem dühítő a faszi sem, aki fél fogsorral teszi a szépet a pénztáros csajnak, kurva hosszan, ideértve a rettenetesen szar poénokat is, amitől a pénztárgép is lefagy, nemhogy a pénztáros csaj.

Máskor fel sem tűnik, hogy a kurva biciklisek már megint lelökik az embert a közös használatú patakpartról és még be is szólnak, hogy ménemmészmáarrábbnyanya – biztos nekik is melegük van.

Alapjáraton nem probléma, hogy az egy hete szétbontott utcánkban megjelenik egy munkagép, a faszi vakarja a fejét, aztán elmegy, a lezárás meg marad, na bumm, legfeljebb kisebb lesz az áthaladó forgalom, gyakorlatilag nulla.

Hogy vidám, dalolászó osztályok haladnak el az ablak alatt, az még szórakoztató is más napokon.

Hogy a macska a nappali közepére hány, napi rutin, oda szeret, ez van.

Mondjuk, bealapozza az ember napját, pláne ilyen klímán, ha hajnali fél háromkor elkezd pittyegni a telefonja, mert valamelyik ismerőse egyszerűen beteges kényszert érez arra, hogy BÁRMILYEN hozzászólásában egy közösségi oldalon megemlítsen, te elfelejtetted kikapcsolni a megfelelő opciót, így jön mail, és így jön sms – hajnali fél háromkor.

Pontosabban: fél háromtól fél ötig, ritmikusan.

Hattól meg a bankok, hogy ilyen levonás, olyan inkasszó.

Lepereg általában, ha felhívnak, hogy akár másfél napos késésben is vagyok a mittudoménmivel. Igen. Na és? Ez mióta probléma ebben az országban?

Hogy a gyerekek csuklóból hülyének néznek – jaj, anya, hiszen MONDTAM (a faszt mondtad, nem vagyok hülye), jaj, anya, már megint elfelejtetted (érdekes, azt nem felejtettem el, hogy zsét nyomjak, csak azt, hogy mikorra ígérted magad) – fel sem tűnik egyéb napokon.

Dolgozik az ember, esetleg nem kalapáccsal, hanem emberekkel, mindenki síkhülye, nem probléma – máskor.

Ma mi a kisfaszomért nem tudsz rendes címet adni, miért nem teszed a helyükre azokat a rohadt vesszőket és egyáltalán: ne zaklass öt percenként, mert mást csinálok.

Ha beájulnál egy borogatás alá, beállít harminc kiskamasz.

Ha zuhanyoznál, nagyobbak.

Sok előnye van a nagycsaládnak, ez nem tartozik közéjük.

Alapból nem bosszant egy kicsit sem, ha főzök, nem esznek, ha ennék, megeszik pont előlem.

Nem zavar alapvetően, ha nem hozza vissza a kölyök az autót, nem probléma, csak ínszakadásom van, épp csak gyalogolni nem tudok, de persze, kislányom, amikor neked jó.

Leül az ember gépe elé, hogy társasági életet éljen – na, ismerős a szitu, hogy vannak olyan emberek, akiknek cseveghetnékjük van?

Hiába búcsúzol el nyolcvanszor, még biztosítanak róla, hogy nagyon szép estét kívánnak, rózsás csókokat és édibédi kismacskákat.

Ha megköszönöd, ÚJRA válaszolnak. Nincs vége.

Ha nem válaszolsz, sértett levelekkel bombáznak, hogy most mi van.

Te közben dolgoznál, de állandóan ugrálknak fel az ablakok ezekkel.

Telefonál az osztályfőnök, hogy MOST azonnal kell igazolás. Hát mé nem szóltál előbb, vaze?  Írd be igazolatlannak, olyan mindegy már.

Telefonál a szaktanár, hogy le kell zárnia a gyereket. Zárjad. Nekem ehhez mi közöm? Miért nem figyeltél év közben?

Állsz sorban a postán, hogy feladj egy csekket, de pont előtted szarik be a rendszer.

A bankkártyádat beszippantja az automata.

Telefonálnak ráérő rokonok, elmesélnék, hogyan nő a szilvafa és nem értik, miért olyan furcsán reagálsz.

Szólsz a pajtásnak, hogy nadebaszdmegmár, kurva régóta tartozol kurva sok pénzzel pont három hónapja járt le a határidő, itt viszont megjelennek a végrehajtók, hogy nem adnád-e vissza – kicsit húzza a száját, kérdezi, hogy mikor mész érte.

Az ínszakadásoddal. Autó nélkül, mert az a gyereknél van.

Nagyon megsértődik, de szívességet tesz és nagy kegyesen megteszi azt a távot, amit te tennél meg hasonlóképpen negyvennyolc fokban.

És nem hozza a zsét, míg ellenben hosszan elmondja, hogy sanyarú a sorsa.

És megsértődik, amikor mondat közepén otthagyod, hogy ezt oldja meg egyedül.

És akkor nincs meg a fogkefe meg az új zokni, pedig holnap reggel indul a gyerek táborba.

És akkor a pasi besértődik cseten, hogy már órák óta nem válaszolsz neki (pont három perc telik el amúgy).

Közben kioktatnak ismeretlenek, hogy a szórended nem volt megfelelő, mert nem vagy elég türelmes – te nem válaszolsz, mert de, türelmes vagy.

Jön pár mail, hosszú lelkiélettel, hogy az izéke ezt mondta, és akkor biztosan azt gondolja, én mit gondolok. Semmit, baszdmeg, de totálisan semmit, tényleg. Jaj, veled sem lehet egy normálisat beszélgetni... sír-zokog, leszarom, az életemért küzdök.

És akkor amikor már a kurvaélet is szar, akkor elkezd vinnyogni a kutya, hogy sétálni akar.

És te mész, ínszakadással, nyolcvan fokban, erősen hisztériázva – és közben pontosan tudod, hogy pont ugyanennyi általában meg sem szokott kottyanni.

A bácsi sem, aki szintén ilyenkor sétáltatja a szintén rohadt lusta és dagadt kutyáját - nem mulaszt el egyetlen alkalmat sem, hogy elmondja, őneki milyen marha jó humora van, így is becézik őt az ismerősök, hogy a vicces, e célból elmond pár szar poént, kérdi, miért nem röhögsz - és ez az a nap, amikor kiszalad belőle este tizenegy tájt, hogy azért, bazmeg, mert negyven éve is szarnak találtad a poént, ráadásul tegnap is pont ugyanezt mesélte el, mint amiképp minden rohadt kibaszott este, úgy harminc éve, mióta itt lakom.

Még hallod az "ezek a mai fiatalok" kezdetű monológot a hátad mögött, amint sebesen távozol.

Általában nem okoz egyik sem problémát. Külön-külön sem, együtt sem.

Csak ma nagyon meleg volt történetesen.

 

 

 

 

 

 

Eper és fér - szezonok

2015.05.30. 19:12 | törökmonika | Szólj hozzá!

Az a jó a hétvégében, hogy van, bár a hozzám hasonló szellemi munkanélkülieknek annyira mindegy, melyik csütörtököt hogyan hívják épp.

Már kora reggel szembesültem a nagy kérdéssel, hogy miért, istenem, miért... Mondd meg, mert nem akarok hülyén meghalni...
Miért üvölt minden telkesjobbágy a szaros kis telkén már szombaton kora reggeltől?!
Miért gondolják, hogy a friss vidéki levegő pont ebben a formában tesz jót a városi tüdejüknek?
Hát mi a tetves lófarért nem élvezik, hogy végre csend van és nem a fülük mellett áll meg a troli sikoltozva?
Miért örvendeznek minden egyes levéltetűnek? Ordítva?

Miért gondolják, hogy a gyerekük nem csak hülye, de süket is, így ordítva kell reggelihez hívni, mert friss vidéki tej van? (A cba-ból...)
Azt, hogy az alapfelszereléshez hozzátartozik a flex, már szóvá sem teszem...
Kivágtam a macskát, mert épp hányt. Pizsamában, papucsban, kócosan, csipásan. szemmel láthatóan nem kifejezetten szalonképes formátumban. Én voltam pizsamában, nem a macska.
Erre megkérdezi a tök ismeretlen telkesjobbágy - miután köszönt ordítva, mert vidéken az a szokás a parasztok között, biztosan -, hogy jó-e az idei termés...
Néztem rá egy darabig hülyén, aztán mondtam neki, hogy nézze meg esetleg, ahol nő, nekem fogalmam sincs, de jó barátja a google is, ott is tudakozódhat.
Nagyon megsértődött.
Sajnos nem annyira, hogy elköltözzön.
Így a következő percben már vígan mosta a kurva autóját vegyszerrel a patakban.
Miért nem maradnak a városiak a városban?!
Beszerzek egy kalasnyikovot, esküszöm...

eper1.jpgAztán közölte a gyerekecske, a négyeske, hogy ugye nem felejtettem el, hogy neki fellépése van a tahitótfalusi eper-fesztiválon.

Nem felejtettem el, meg se jegyeztem, nagyon régóta be vagyok oltva én fesztiválok ellen, a kisf... szóval a kiskakas kíváncsi a gagyilandra, de természetesen haptákba vágtam magam, csöppentettem az allergia-ellenes szemcseppből, bevettem két tabletta miazizét taknyadzás és prüszkölés ellen, oszt irány a természet lágy öle.

Efrájim Kishon óta tudjuk, hogy az ilyen gyermek-fellépéseket csak és kizárólag azért lehet kibírni, mert az előadás csúcspontjaként a sajátunk is színre lép, akkor tök jó, könnyek, meghatódás, utána visszasüpped az egész a nagyon durva közönybe.

Lehet, hogy az allergia teszi, de most még ez a katarzis is elmaradt – nézhetem én a gyereket normális hőmérsékleten is, nem kell ehhez a negyven fok és a sok büdös, átizzadt, lökdösődő ember...

eper2.jpgGondolná bármely logikusan működő ember, hogy az eper-fesztivál az a hely, ahol sok az eper, de természetesen ez nem igaz, eper volt a legkevesebb, mindegy, most már biztos, hogy arra is allergiás vagyok, taknyom-nyálam egybefolyik, a szemem gyakorlatilag nem létezik és érdekes, sípoló hangok jönnek ki a tüdőm helyéből.

Az eper az a dolog, amit a fesztiválon akár egy ezresért is meg lehet venni (kilóját), mindenhol másutt esetleg a feléért, de akkor nincs meg az élmény.

Az élmény, miszerint egy rétre telepítsünk ki minél több árus bódét, adjuk ki a területet dodzsemnek, ugrálóvárnak és már a látványával is hánytató óriáshintának (nem, nem volt céllövölde, hiányoltam is, volt helyette sok egyéb baromság, kézműves sajt meg minden, ami úgy hülyeség, ahogy van, de legalább baromi drága), mindehhez gondoskodjunk arról, hogy semmiképp ne legyen sehol sem egy fikarcnyi árnyék sem (ha esett volna az eső, még rosszabb lett volna).
Egyszer úgy ráküldeném a munkavédelmiseket vagy az emberi jogvédőket a kajás placcokra is: nem elég, hogy kábé ötven fok van árnyékban (nincs árnyék), szerencsétlenek ott sütnek-főznek reggel óta, hogy valami roppant paleo csülök meg pacal jusson az ájuldozó nagyérdeműnek.

Mondtam is a csávónak, hogy sál, sapka, ha eljön a tűz mellől, mert megfázik a nagy hidegben, de nem értékelte a poénomat, mert már nagyon rosszul volt.

Mondjuk, megérdemeltem, pont akkorra kellett ott lennünk négyeskével, amikor a nagyszínpadon (nagyszínpad! nagyszínpad!) a magyar nyelv kihívásaival erősen küszködő valaki annak érezte a szükségét, hogy felolvassa a tűzzománc vagy mittudomén milyen kerámia-versenyre beküldött pályamunkák alkotóit, névvel, címmel, lábmérettel – negyven percen keresztül...

Aztán végre megvolt az a másfél perc is, amikor a gyerek beragyogta az egész rendezvényt, de akkor meg épp a telómat próbáltam kiszedni a lábak alól – néhány túlbuzgó anyuka lökte ki a kezemből. Nagyon siettek, le ne maradjanak a kis napsugárka riszálásáról, csináltak videjókat is, majd átküldik, hogy feltétlenül nézzem meg, hát hogyne, első dolgom lesz, annyira érdekelt eddig is, hogy csinálnak kiélt luvnyákat a jobb sorsra érdemes óvodásokból.

Gyermekvédelmet a szerencsétleneknek! Nem, nem menő, ha az ötéves riszál, mint egy bárcás! Nem ettől lesz jó fej, nem ettől lesz nőies! És menjen az összes anyuka a francba, aki hagyja, hogy ezt csinálják a gyerekével!!!

eper3.jpg 

Vidéken azért jó lakni, mert jó a levegő. Vidéken még akkor is jó lakni, ha hétvégére elözönlik a városi népek. Vidéken annak ellenére jó lakni, hogy egészen biztosan allergiás lesz az ember valamire, amire előtte soha életében.

Én nem gondolom, hogy az eper lett volna a bűnös.

Az a sok, baromira ráérő pösti ember már gyanúsabb, akik ilyenkor jólfésülten megszállják az aglomerációt, lángost esznek, zsíros szájjal ordítanak a gyerekkel, hogy nem kap nyolcvanadik vattacukrot, továbbá hogy indulni kell, mert sose érnek haza ebből a koszfészekből (értsd: mielőtt elkezdődne a kedvenc sorozatuk).

Ha soha többet nem jelentkeznék, tekintsen mindenki a saját halottjának – meg a hétvégekének.

Lehet, ki kéne venni egy olcsó albérletet valahol a Nyugati környékén, csak szombat-vasárnapokra.

 

 

 

 

 

Levél nagylányomnak a távolba

2015.05.22. 15:19 | törökmonika | 24 komment

Édes nagylányom, te megélhetési bevándorló! (Na nem itt, hanem másutt. Igaz, mint kiderült, már itt is az voltál, csak nem szólt senki, tapintatból.)
Levelet kaptál ide, most forgatom és tűnődöm, mihez kezdjek vele.

Orbán Viktor a feladója és nemzeti konzultációra hív menekült-ügyben.

Mi is kaptunk, de az öcséd azonnal cafatokra tépte és bizonyos anyák erős és kétes emlegetése közepette kib... kidobta a kukába. Áthúzta a trashbe.

Egyik hugod még mérlegeli, felgyújtsa-e nyilvánosan vagy valami nagyobb happeninget tervezzen neki, székház-ostrommal, mifenével egybekötve.

Én most próbálom felidézni, hogyan is kell papírhajót hajtogatni, de lehet, hogy egyszerűen csak elviszem a megfelelő gyűjtőhelyek egyikére, ott újrahasznosítják és az árából például a menekülteket segítik.

A legkisebb hugod irigyen néz ránk, mert pár évet még kell várnia, míg ő is kaphat Orbán Viktortól levelet. Mondtuk neki, mi pontosan milyen levélre gondoltunk tőle, egyetértett.

A tiéddel mi legyen? Adjam oda a kishugodnak gyakorolni rajta a polgári ellenállást vagy küldjem utánad, hogy ott is lássanak csodát, hogy a mi középkori, feudális, hűbérúri rendszerünkben is lám, működik a postakocsi és használják a nyomtatót? (Egyelőre még nem rovásírással, de légy türelmes, feltalálják majd azt is itt nálunk, akárcsak az antigravitációt.)

Mindig faggatlak, mikor jöttök, olyankor hetekkel előtte még a falat és a padlót is kivasalom és megfőzök mindent, ami csak eszembe jut, hogy szeretitek (és amitől long lasting gyomorbántalmaitok vannak utána, mert már a gyomrotok is idegenszívű), már előtte pár nappal nem alszom, csak lesem a repteret, amit megint hívnak valahogy, de én már nem veszem a fáradságot megjegyezni.

Most nem faggatlak.

Édes nagylányom, ha be meritek tenni a lábatokat ebbe az országba, személyesen tépem meg a füledet, pedig tudod, hogy soha nem tettem, viszont elég drabális vagyok ahhoz, hogy ha mégis megtenném, hát az nagyon fájna.

Ti ne gyertek ide, míg ez az elmeháborodott bagázs uralkodik. (De azért bízom a mielőbbi viszontlátásban.)

Az egyetemet, ahová jártál, épp most kótyavetyélik el, szerintem beszántják az imádott növénykéidet is, vagy mélygarázst építenek a helyükre. Attól függ, ki veszi meg, a büdös paraszt vagy az ízlés nélküli betonbuzi.

A Várba se fogtok tudni felmenni andalogni, mert magánlaksértés lesz.

A Városligetet sem ajánlom, mert ott is brümmögnek már a munkagépek.

Minket, bevándorlókat még valahogy megtűrnek, de szerintem csak azért, mert most nincs idejük és pénzük a bevándorlókat végképp kiutasítani, mert nyakukon ez a sok cigány, az viszi a pénzt elfele a rendes emberektől.

Nem tudom, meddig maradhatunk. Előbb-utóbb nyilván – a többség érdekeire hivatkozással – megszabják majd, hány százalékunk tölhet be ilyen vagy olyan állást, már ha egyáltalán. Egyelőre még felszállhatunk a villamos bármelyik kocsijába, de egészen biztosan változni fog ez, nem várhatjuk el a többségtől, hogy velünk kelljen együtt utaznia.

Egyetemről már rég nem álmodnak a kisebb testvéreid (a nagyobbik meg csak-csak befejezi, amíg engedik neki), pénzünk nincs rá bekerülni arra az egy-két szakra, amelyet esetleg meghagynak (szittyaságkutatás, népnemzettudat), az nekünk fizetős lenne, meg hát kurvára nem is érdekli a tesókat.

A házat lassan eladjuk, mert mióta rezsicsökkentés van, nem nagyon tudjuk fenntartani – ráadásul a rohadt devizahiteltől is úgy megmentett minket állandó levelezőpartnerünk, nagy vezérünk, hogy most már csak a másfélszeresét kell kiköhögnünk annak, amit felvettünk, és amit törlesztünk vagy hét éve.

De jobb is lesz az úgy, előbb-utóbb úgyis kiderül, hogy létszámunkhoz képest aránytalanul lakunk és akkor mehetünk az ócsai lakóparkba megélni a havi negyvenezer körüli összegből, mint minden rendes ember.

Jobb, ha magunktól megyünk, hátha ezt majd beszámítják akkor, amikor terelnek minket.

Nagyszerű stadionjaink épültek egyébként közben, szóval ha Ócsára nem is tudunk elgyalogolni – kicsit vacakol a szívem mostanában, hiába, a sok stressz, a kórházi listára nem vesznek fel, legutóbb a vérvételre másfél hónapra adtak időpontot, de aztán jobban lettem, de mindegy is, mert táppénzt úgyse kapnék, rég kiestem minden ellátórendszerből -, valamelyik stadionban csak szorítanak helyet nekünk a többiek, az egyéb menekültek.

Na most, drága nagylányom, ha te azt hiszed, hogy én viccelek, nagyon tévedsz.

Ha én mernék viccelődni, körülbelül egy hét múlva gyorsított eljárásban akasztanának olyan sajtópert a nyakamba, hogy még ők is elcsodálkoznának rajta. És akkor még örülhetek, hogy a sajtópert akasztják és nem engem rögtönítélve - napirenden a halálbüntetés visszaállítása is.

Estelente, amikor együtt a család, kihasználjuk, hogy egy ideig még nyomkodhatjuk kedvünkre a tévét – nemsokára államilag meghatározott csatornákat, államilag meghatározott kiosztásban nézhetünk csak.

Most nyomkodunk.

És forgatjuk szeretett vezérünk levelét, amelyet neked is küldött, és amelyet már biztosan láttál a neten, mert sokan örülnek neki.

Majd küldj fotót magatokról.

Neten nem biztos, hogy átjön, a posta elég kétséges, inkább csak a nemzeti megjelölésű leveleket hozza ki, azt is ellenőrizve, tehát kibontva, átjavítva... Jobb lesz, ha valami ismerősre bízod, hátha át tudja majd csempészni a megerősített határon valahogy.

Ha időközben unokám is születne, madarakkal üzenj.

Csókol anyád, az itthon menekült

 

 

(ld. még: http://torokmonika.blog.hu/2012/09/22/elment_392)

 

 

A pénztártól való távozás után...

2015.05.15. 21:46 | törökmonika | Szólj hozzá!

 Drága Kéményseprő Vállalat!

Vagy hogy is hívnak most a friss keresztségben téged. Magyar Kémény Kft. Magyar seggbe magyar lófaszt.

Ma kaptam meg leveledet, boldog szívvel bontottam s olvastam soraidat.

Sajnos, a válaszom számodra esetleg némiképp és talán elszomorító lesz – emiatt már most törölgetem könnyeimet s kérem emberileg a megértésedet és bocsánatodat.

Drága Kéményseprő Vállalat, vagy hogy is hívnak téged most.

Menjél te a jó büdös kurva anyád picsájába. A jelzők tetszés szerint variálhatók, vesszőket is lehet kitenni, de leginkább beléd, drága, drága levelezőpartnerem.

Ha szabad ilyen szofisztikáltan fogalmaznom.

Írod nekem, hogy fizessek.

Miért, b+?!

Elfogyott, amit fizettem, amikor a depressziós kéményseprőd itt volt?

Ld.: http://torokmonika.blog.hu/2015/05/15/kemenyseprot_lattam_szerencset_talaltam

Évente kiküldöd hozzám hű alattvalóidat – őket nyilván előbb-utóbb felcseréled közmunkásokra -, ők jönnek, nézik, írják a számlát, én fizetek nekik, iszunk egy kávét, beszélgetünk, elmennek.

Ez neked miért nem elég?

Szolgáltatásért szoktam fizetni. Ahány szolgáltatás, annyi fizetés. Tudod, mint a boltban.

Nekem te ne számlázz többször.

Tudom, tudom... Szép, új világ van, bármikor benyújthatod az inkasszódat, és akkor majd az önkormányzat zároltatja a számláimat – egyszer úgy megpróbálnám már fordítva is a helyzetet.

Egyelőre engem visznek börtönbe, később a stadionok valamelyikébe, ahol a tömegigényre életbe léptetett halálbüntetést fogják végrehajtani.

Legutóbb márciusban volt szerencsétlen, megtört ember. Pedig a kéményseprők szerencsét hoznak – ezek szerint nem saját magukra. Jött, nézett – sepreni már rég nem seper egyikük sem -, számlát írt, elment, viszlát. Nem is tudom, ehhez miért is nem hozott magával olyan kis cuki, kunkori kéményseprős szettet, kell az a számlaíráshoz.

Mi a tetves lófaszt akarsz még tőlem, drága Kéményseprő Vállalat, miszerint Magyar Kémény Kft?!

De, tudod, röhögve össze is téptem volna a számlaleveledet, ahogy a többi überfaszságot is szoktam, de te kiverted a biztosítékot nálam.

Milyen rezsicsökkentésről beszélsz, b+?!

Kiadtál egy számlát egy olyan tételről, amit már kifizettem. 

Legközelebb a CBA-tól kapok levelet, hogy a fél kiló kenyér és a parízer után még rezsicsökkentetten legyek kedves még egyszer fizetni.

Hát csókolom, pénztártól való távozás után én sem fogadok el reklamációt.

Rezsicsökkentettet sem.

 

 

U.i.: Számlaleveled bontása után kinyitottam egy másikat is, az a BKV-tól jött, valahogy hívják azt is mostanában. Milyen kár, hogy kábé tizenöt éve nem közelekedem velük...

De az egy másik történet lesz.

 

img_1364_1.JPG

 

 

 

 

 

 

 

Anyám napja

2015.05.03. 22:23 | törökmonika | Szólj hozzá!

anya.JPG

 

 

Anyám pici volt és törékeny.

Én sokkolóan nagydarabnak és ormótlannak éreztem magam mellette mindig.

Anyám, mint zongoraművészből női divatszabóság vezetőjéig avanzsált hatodik kerületi nő, mindig kínosan ügyelt a frizura-ruha-cipő-táska harmóniára.

Én pont leszartam ezeket.

Anyám ügyelt még továbbá a rokonság – a megmaradt rokonság – kapcsolatainak ápolására.

Nekem bőven megfelelt, amit ő csinált, húztam a számat, mentem, ha kellett, látványosan kellemetlenkedtem kamaszként.

Anyám rendkívül rendszerető volt. Nem azért, mert rendet rakni jó, hanem mert a végeredmény praktikus.

Én szerintem már eleve úgy születtem, hogy nem találtak meg a káoszban.

Anyám soha nem beszélt a pénzügyekről, csinálta szorgalmasan, gyöngy zsinórírással, ahogy kell.

Én soha nem tudtam beszélni a pénzügyekről, mert meghaladták a képességeimet, így bátran mondhatom, hogy nekem nincsenek, mert sose láttam őket.

Anyám csöndben volt lelkiismeretes – a hőn utált anyósát annak haláláig látogatta az elfekvőben és mindennel ellátta, zokszó nélkül. Csöndben költöztette saját anyját magához, hogy gondoskodjon csöndben róla annak élete végéig. Igen, ez a két nagymamám, akikről anyám gondoskodott.

Énnekem még fogalmam sincs arról, mennyire tudnék kitartóan szívós lenni.

Anyám rendkívül sokat beszélt. Általában szórakoztatóan. Engem fárasztott.

Én rendkívül szófukar vagyok élőszóban, mert egyszerűen időpocsékolásnak érzem a dumálást. Én írásban idegesítek másokat.

Anyám, ha valahova hivatalos volt, mindig előbb érkezett, el ne késsen.

Én kínosan pontos vagyok és gyűlölöm a késést (és az előbb érkezést).

Anyám törékeny szépség volt – idősebb korában különösen előjöttek a rendkívül finom vonásai.

Engem baltával szabott méretre a Teremtő, és a korral picit sem lesz jobb a helyzet.

Anyám egy gyereket akart, meg is kapta. Szegénykém.

Én sokat, én is megkaptam.

Anyám arra gyúrt egész életében, hogy jó nagymama lesz, kötöget, palacsintát sütöget, édibédi rucikat varr, agyon kényezteti az unokáit.

Én el nem tudom magamról képzelni, mit kezdjek egy kis klampóval, aki nem a gyerekem.

Anyám azon az estén nem úgy tervezte, ahogy végül lett.

Én azon az estén nem úgy terveztem, ahogy végül lett, hogy ő vigyáz a gyerekekre, én elmegyek bulizni, mert nekem is jár így válás környékén, és erre fogja magát és meghal.

Anyám egészen biztosan nem akarta volna, hogy bármilyen fennakadást okozzon, ha ilyesmi előfordul majd egyszer vele. Ezt onnan tudom, hogy amikor vettem magamnak a bátorságot és felmerészkedtem a lakására, minden elvágólagosan volt, semmiféle papírt nem kellett kutatnom, minden kéznél volt.

Énnekem elképzelésem nem volt arról, milyen lesz, ha egyszer nem lesz – pláne az a pillanat milyen lesz. Mondjuk, azóta sem tudom elképzelni sem, mihez kezdjek anyám nélkül.

Pedig már 9 éve nincs velünk.

És minden vasalatlan konyharuháról, minden foltos pohárról, minden félbehagyott ügyintézésről, minden majdnem elfelejtett rokonról, mindig, mindig, mindig, még most is eszembe jut.

 

 

 

 

 

Asszimilációs visszapattintás

2015.04.29. 00:38 | törökmonika | 54 komment

Nem mai történet.

De elmesélem, mert míg a sírba nem tesznek, kísérteni fog.

Kísértsen mindenkit tehát.

Egy nap felhívott a legnagyobb lányom énektanárja, hogy feltétlenül beszélnünk kell, találkozzuk valahol

Találkoztunk.

Lányom énektanárja Magyarország harmadik legjobb népdalénekese egyébként.

A legnagyobb lányom négy évesen kezdett hozzá járni, mert kottával a kezében született, nem volt mit tenni, különben sem akartunk ellene tenni semmit, hát kik vagyunk mi, hogy döntsünk.

Sokáig úgy konferálták a színpadon, hogy a betűket még nem ismeri, de a kottát már igen.

Pici, mosolygós, nagyfogú kislány, aki keni-vágja a teljes magyar népdal-készletet, az összes variánsával együtt, az ikszedik versszakig.

Nem volt olyan verseny, ahol ne nyert volna, mert cuki volt, ráadásul tényleg jól is énekelt.

Később tekerőlantozott is hozzá – megtetszett neki, na.

Az egész család élete arról szólt egy darabig, évekig, hogy a kislánynak milyen fellépése van, ki legyen vasalva a fellépő kosztüm, hozzuk-vigyük a hangszert – olyan kicsike volt, amikor elkezdte a tekerőt, hogy vitték utána a színpadra.

Teltek-múltak az évek, Magyarország harmadik legjobb népdalénekese soha nem mulasztotta volna el, hogy vigye magával a gyereket lemezfelvételre, fellépésre, bárhová. Pedig kicsi volt még, törölgetni kellett az orrát is.

Bevallom, nekünk kicsit furcsa volt a dolog, mert hát nem pont az anyatejjel ment belé a Kodály-módszer, de hát persze a büszkeség, meg hát nem az első előadóművész a családban, ripacs ez is, mint az apja, halál büszkék voltunk rá, egy rahedli országot megjárt, mint a magyar népművészet fáklyája vagy mi a tököm.

És akkor felhívott a lányom énektanárja egy nap, hogy feltétlenül beszélnünk kell.

Utólag hülyén hangzik már, de azonnal görcsbe ugrott a gyomrom.

De hát én egy beszari alak vagyok, vagy tapasztalt, nem tudom.

És akkor ültünk a Dunaparton, Magyarország harmadik legjobb népdalénekese, a férje, meg én, és simán mondták nekem.

Szemrebbenés nélkül.

Hogy most színpadra lesz állítva a Betlehem csillaga (!) című izé, by Illés Lajos, soha ne nyugodjék békében, és megnézte a felhozatalt és azt mondta, hogy az a zsidó gyerek mit keres a színpadon.

Mondta az énektanárnő, hogy ezt meg kéne oldanunk valahogy emberileg.

Megoldottuk.

Nem borítottam rájuk a kocsmaasztalt (kellett volna).

A gyerek nem szerepelt a Betlehem csillagában.

A gyerek soha többet nem vett a kezébe tekerőlantot és soha egyetlen kurva magyar népdalt nem énekelt.

De soha többet.

Köszönöm, Magyarország.

Mi megpróbáltuk.

 

 

 

 

 

 

A nap, amikor összeköltöztem az állammal...

2015.04.27. 19:10 | törökmonika | 2 komment

 

Szép délutánnak indult pedig, csicseregtek a virágok, sütött a kismadár, ami kellhet, langy, lusta jóidő és szieszta volt épp, adtam a giccses idillnek és belemerültem egy könyvbe, hason, mint régenvolt kamaszkoromban, kutya jobbról, macskák balról, gyerekek csöndben.

Kicsit éreztem azért, hogy túlzás már ez a nagy jólét, hiszen még teát is szopogattam a hedóniához, míg mások a bányában éheztek.

És akkor.

Pittyent a telefon, sms jött lihegve.

Miszerint csókoltat a helyi önkormányzat, de most úgy érzi, erre a pénzre, amit én a bankszámlámon tárolok, neki nagyobb szüksége van, mint nekem.

Néztem hülyén a képernyőre.

Mi vaaaan?!

De nem volt tévedés.

A helyi önkormányzat – rajta keresztül az állam, mert az önkormányzat már rég nem önálló – megfejthetetlen kóddal egyszerűen besétált a bankomba és elhozta egy zsákban (kis zsákban, de mégiscsak) a pénzemet.

Az én pénzemet.

Az én bankszámlámról.

Ha én pénzt akarok felvenni a saját banszámlámról, minimum mindenféle kódot tudnom kell, ha a gépnél vagyok, ha meg személyesen intézem, nehogy iratok nélkül merjek megjelenni, mert elvisz a biztonsági őr.

Az én bankszámlámat én nyitottam, a saját pénzem van rajta, amiért én dolgozom meg, és amiről én döntöttem úgy, hogy most beteszem a saját folyószámlámra, mert csak, kinek mi köze hozzá, egyébként azért, mert könnyebb utalgatni meg fogadni az utalásokat, ráadásul nem rabolnak ki és nem veszítem el.

Erre jön egy fickó és azt mondja, hogy ide vele.

Nem tudom, használt-e fegyvert.

Valószínűleg nem.

Valószínűleg azt állította meggyőzően, hogy ez a közös bankszámlánk.

És elhitték neki, mert elég sötét napszemüveg volt rajta.

Meg már nyilván ismerik is őkelmét.

Odaadták neki a pénzemet.

Egyébként nem vagyok hamvasan fiatal, kiválóan el tudom dönteni, mire akarom vagy nem elkölteni a saját pénzemet, mit és mikor akarok kifizetni, mit csúsztatok, mit ütemezek, elég jól elvagyok így ötven évesen ezzel a kihívással, amit a saját pénzügyeim jelentenek.

Gondoltam eddig én.

Erre jön az állam és azt mondja, hogy kis hülye bige, francokat fogod te befizetni a gyerek ebédjét, a villanyszámlát, az esedékes törlesztőrészletet, ezt én most elviszem, mert nekem kell.

De még csak nem is mondta!

Ha mondta volna, akkor mondtam volna, hogy hát a véreres lófaszt.

Ez élőbeszédben úgy hangzott volna, hogy fontolóra veszem és nyolc napon belül döntök.

De nem, a fickó jobban tudja nálam, nekem mire kell költenem.

Fog ő vitatkozni egy középkorú, hülye nővel?

Nincs neki arra ideje.

A hülye vitákra.

Hogy neki kell jobban.

Mire én mondanám, hogy nem, mert nem jogos – ezért nem is kérdezte vagy szólt. Fogta, elvitte.

Jegyzem meg, váltam már el, többek között ilyesmi is szerepelt az okok között.

És nekem senki nem szólt, hogy közben figyelmetlenségből életközösségre léptem az állammal.

Hogy közös az ágyunk és a bankszámlánk.

Mivel az új élettársam sejthette, hogy kissé zord leszek, más tréfát is kieszelt nekem.

Erre akkor jöttem rá, amikor a boltban fizetni akartam a bankkártyámmal – jó, elvitte a rajta lévő zsé nagy részét az a pernahajder, de enni muszáj -, és a terminálból kijött egy kéz és felemelte a középsú ujját.

Hogy a számla és a kártya zárolva.

Ismerőseim azzal vígasztalnak, hogy ne aggódjak, legalább egy hónapig így is marad.

És ne gondoljam, hogy elnézést kér a fickó vagy visszautal, amikor hosszú háborúskodás után bebizonyítom, hogy a lófaszt illeti őt az a pénz.

Majd mondja, hogy na jó, most nem, de legközelebb igen, szóval nála marad.

Tisztelettel jelzem: a május havi törlesztőrészleteimet, a közüzemi számláimat, a gyerek tandíjának csekkjét, a másik ebédbefizetését, a harmadik dolgait, a negydikéit szintúgy, a telefonok számláit, a bevásárlólistát, mindent azzal a lendülettel fogom forvardolni új élettársamnak, ahogy megérkeznek a számlalevelek.

Mert ugye, jóban-rosszban, egészségben-betegségben. (Ja, az egészségügyi befizetési kötelezettségemet is oda postázom.)

Mert ha elmaradok, akkor nem őt, hanem engem fognak szájba... szóval büntetni, előbb-utóbb megjelenik valami behajtó, esetleg személyesen Vida Ildikó, és elkomorult tekintettel megkérdezi, miért is nem fizettem ki például a szemétszállítási díjat, nem lesz ennek jó vége...

Mindenesetre lefekvés előtt alaposan megvizsgálom az ágyamat, alá is benézek, nincs-e ott az új élettársam, közös számlánk másik tulajdonosa.

Tud valaki egy jó válóperes ügyvédet?

Fizetni csak akkor fogok tudni, ha ez az illető leveszi végre a koszos kezét a pénzemről.

Egyébként vélhetőleg bigámista.

Sőt, poligámista a dög.

 

(Utóirat: egyébként nagyságrendekkel megkönnyítené mindenki dolgát, ha nem is játszanánk olyat, még hülyéskedésből sem, hogy én egy nagykorú, cselekvőképes állampolgár vagyok. Küldjék a bankomba egyenesen az összes szolgáltatót, a nyugdíjbiztosítót, az egészségbiztosítót, meg aki még arra jár, vegyék fel a pénzemet, az legalább tiszta sor, én dolgozom, ők meg elköltik, minek vacakolni.)

 

 

 

 

 

 

 

Pszichiáternél

2015.04.24. 20:58 | törökmonika | Szólj hozzá!

- Szoktatok nevetni?
- Bármin, állandóan.
- Veszekszetek?
- Bármin, állandóan.
- Mi a vége a veszekedésnek?
- Nevetünk.
- Szoktál rá gondolni napközben?
- Nem. Legfeljebb hétszázkilencvenkétszer.
- Mit csinálsz, ha meglátod?
- Elmosolyodom.
- És ő?
- Elmosolyodik.
- Ha éjszaka felébredsz és meglátod?
- Megnyugszom.
- Ha látod a kijelzőn, hogy hív?
- Megijedek, hogy valami baj van.
- Ha nem hív?
- Megijedek, hogy valami baj van.
- Vannak rigolyái?
- Csak azok vannak.
- Vannak rigolyáid?
- Még több.
- Könnyű ember?
- Egyáltalán nem.
- Könnyű ember vagy?
- Egyáltalán nem.
- Kedvelsz benne valamit nagyon?
- Hogy van.
- Meg akarod változtatni?
- Na még csak azt kéne. Akkor nem lenne ilyen.
- Akkor mi a baj?
- A filmekben nem ilyen.
- Melyik szebb?
- Az.
- És melyik jobb?
- Ez. 

Nagykamaszni

2015.04.12. 12:45 | törökmonika | 5 komment

Ajtót becsapni. Közös étkezéseken nem részt venni, éj leple alatt hűtőt kifosztani. Mindenről véleményezni, határozottan. Ellenvéleményre gúnyos megjegyzéseket tenni. Szülői véleményre vállat vonogatni.

Elmenni, nem közölni a célt, irányt és határidőket. Nem oda- és nem hazaérni.

Váratlanul beállítani, pénzt kérni, azt kevesellni.

Fölényeskedni. Gúnyolódni. Lehetőleg megbántani mindenkit, aztán megbánni.

Elhasználni bármit, ami a kezünk ügyébe akad. A tulajdonjogokat csak akkor figyelembe venni, ha az minket illet.

Virágot nem meglocsolni, állatokat nem megetetni, nem mosni, nem teregetni, nem mosogatni. Ezeket rabszolgamunkának, kispolgári csökevénynek minősíteni.

Naponta hetvenkét poharat, tányért elhasználni, ezeket hiba nélkül gondosan széthagyni.

Mondani, hogy nincs idő ilyen hülyeségekre, fontos dolog lenni.

Mindent jobban tudni.

Szerelmesnek lenni, csalódni, felváltva, ütemesen, mások számára követhetetlenül.

Boldognak lenni, a legmélyebb kétségek közé zuhanni.

Biztosnak lenni abban, hogy a világ egy értetlen barom, esetleg mindjárt kettő.

Minden segítséget elhárítani, a szándékon fölényesen kacagni.

Sírni anyuci vállán.

Segítséget kérni, kezét fogni, visszamenni ujjszopós óvodásba.

Aztán megrázni magunkat és ugyanazt elölről.

Majd csak akkor megérteni az egészet, ha...

 

A kiemelten buta és lojális álompolgár nyafogásai című ciklusból

2015.04.06. 17:02 | törökmonika | 1 komment

Tegyük fel, hogy kiemelten buta és lojális álompolgár vagyok, és csak úgy nézelődöm a sártekén.

Nincsenek igényeim nagyok, enni, inni, ölelni, aludni.

És húsvét hétfő van.

Én, mint kiemelten buta és lojális álompolgár, persze már majdnem jól éreztem magam huszonöt éve, ami az életemnek a fele, mert huszonöt éve nem akkora probléma, ha elfogy a sör vagy a cigi vagy a kenyér itthon, esetleg valaki meg akarja locsolni Aranka nénit mégis.

Mondjuk, huszonöt évvel ezelőtt se volt akkora probléma, mert lement az ember az aluljáróba (ha Pesten lakott), oszt vett Aranka néninek szánt kölnit vagy cigit vagy egy hamburgert.

Én, konkrétan, mint kiemelten buta és lojális álompolgár az elmúlt huszonöt évben egyáltalán nem éreztem magam korlátozva ilyen szempontból, ha nagy volt a gebasz, elmentem a benzinkúthoz, oszt csók.

Na most húsvét hétfő van.

Aranka nénit már nem akarom meglocsolni, sose akartam, mert lány vagyok én is, de időnként valami férfirokonomat elcipeltem Rákosretkesre, de Aranka néni időközben már meghalt – ezt csak azért mondom, hogy látszódjék, nem erről van szó.

Buta és lojális álompolgárként eleve halálra lennék ítélve autó nélkül.

Tehát bementem az első nyitva tartó boltba. Ahol megtudhattam, hogy ők most nem bolt, hanem vendéglátóipari egység, mert úgy nyitva lehetnek.

Az egész környék oda jár egyébként, akárhogy hívják.

De nekik trükközni kell.

Tehát most vendéglátóipari egység.

E célból kint van a térben egy kerek asztal. Ez mindenkit zavar. Kérdeztem, miért nem ilyen keskeny izét raktak ki, még praktikus is. De nem, mondták erre, mert szabály van még arra is, milyen magas és milyen széles lehet az az asztal, amitől ők most már vendéglátóipari egység.

Kérdés nélkül mondta a srác, aki az üzletvezető, hogy próbált ő férjhez menni a tulajhoz, és akkor rokon dolgozhatna hétvégente is, de a törvények nem teszik lehetővé a melegházasságot, unokahugot meg nem tudtak felmutatni, így lettek mégis vendéglátóipari egység.

Mentem tovább a nemzeti lófaszbolt felé. Zárva. Épp jött ki a csaj, jó haver, kérdem, nem lehetne-e mégis. Azt mondta, ő bármikor szívesen, de nyakukon a NAV, Vida Ildikóval az élén, olyan kurva isten nincs ám, hogy egy gyufaszálat eladjanak, bocs.

A nyolcadik (!) helyen találtam nemzeti lófaszboltot. Ők is vendéglátóipari egység, ott a kerek szabványpult.

Benéztem – volna – a pékségbe, de hát nemzeti húsvét van, nem lehetnek nyitva. Mondta a pék haver, hogy amúgy dolgoznak, mert különben hogy a picsába lenne nekem holnap friss, meleg a kenyerem, csak eladni, azt nem lehet, mert a NAV.

És akkor nekem, mint buta, lojális álompolgárnak bizony megfordult a fejemben egy s más.

Hogy miért nem mennek ezek el végre a tetves lótüdőbe.

Ha egy boltnak jó az, hogy nyitva van, mert elad, ha egy vásárlónak jó, ha nyitva van egy bolt, és egy alkalmazottnak jó, ha dolgozhat, mert úgynevezett pénzt keres, akkor kinek jó, ha mindezt mégsem lehet?!

Én, mint nagyon buta és nagyon lojális álompolgár előbb-utóbb kurvára fel fogok háborodni.

Mert kapom a levelet majd a bankomtól, hogy engem rohadtul megmentettek, csak nem érzem, sőt.

Mert kapom a levelet a szolgáltatóimtól, hogy én most ennyi meg ennyi rezsit csökkentettem, csak most fizessek többet.

Mert olvasom, hogy újabb stadiont építenek, a helyi rendelőt meg bezárják.

Mert olvasom, hogy Miskolcon betiltották az ételosztást, nyilván nem nemzeti ételosztásos tányérban kapták volna a rászorulók.

Mert olvasom, hogy...

És – ismét jelzem nyomatékosan – én egy igen buta, igen lojális álompolgár vagyok, ott voltam minden békemeneten. Én szeretem, ha az ország jobban teljesít. Semmi mást nem akarok nézni, mint nemzeti főadót. Semmi mást nem olvasok, csak a hivatalos lapokat (majd holnap biztosan kiderül, melyik az). Hallgatni csak jó ebédhez szól a nótát hallgatok. A zöldségessel legfeljebb arról beszélgetek, hogy szép az idő, nem arról, mi van Kishantossal. A hentesnél nem beszélgetek az éhenhalni készülő állatokról.

Traktort, ha látok, boldogan integetek, hogy új barázdát szánt a zeke!

Na de arra azért még emlékszem, hogy a szüleim korosztálya legalább berúghatott, ha nagyon elege volt.

Hol egy nemzeti piabolt?!

Abba bele sem merek gondolni, milyen lenne nekem, ha nem lennék kiemelten buta és lojális álompolgár.

Ha például tudnám, hogy az "ehess, ihass, ölelhess, alhass - a mindenséggel mérd magad" honnan származik.

 

 

 

 

 

Nemzeti spionképző

2015.03.18. 14:35 | törökmonika | 2 komment

Kedves gyerekek, a mai órán nagyon fontos dologról fogunk beszélgetni.

Mint tudjátok, múlt héten történt, hogy valaki a negyedik céből megzavarta a hittanórát azzal, hogy direkt berúgta a focit az ablakon.
Ettől a tanulónktól természetesen már elbúcsúztunk, azóta új iskolában tanul, ahol erre a célra szakosodott pedagógusok figyelnek majd rá. Szüleinek is minden héten írhat levelet.

Azt tudnotok kell, hogy egy ilyen súlyú cselekedet nem maradhat büntetlenül, mindennek van következménye. Ez a tanuló természetesen nem jelentkezhet majd gimnáziumba.

Ezért kell jobban megfontolni, hogyan viselkedünk, miképpen cselekszünk.

Zolika, ne hintázz a széken.

Az esetből az iskolavezetés több következtetést is levont, ebből most azt mondom el, ami rátok tartozik.

Csukd be az ablakot, kisfiam, huzat van.

Úgy döntött az iskolavezetés, hogy mától külön feladatotok lesz.

Egymásra fogtok ügyelni.

Nem, nem úgy, mint eddig, hogy kiabáltok, ha jön a tanár a folyosón, ennél sokkal-sokkal fontosabb dolgotok lesz.

Kiosztom most ezeket a kis füzeteket, mindenki írja rá a nevét, és mostantól ne hagyjátok otthon, ellenőrizni fogjuk.

Nyissátok ki az első oldalon.

Láthatjátok, hogy a füzet látszólag olyan, mint egy naptár, vagy hogy érthetőbb legyen: mint egy órarend.

A feladatotok a következő lesz.

Valahányszor azt tapasztaljátok, hogy valaki rohangál a folyosón, csapkodja az ajtót vagy krétával dobálózik, szépen felírjátok a megfelelő naphoz és órához.

Ez látszólag egyszerű eddig.

Ám nektek arra is figyelnetek kell, ezek a kis pajkos, rakoncátlan társaitok – akár a negyedik céből, de lehetnek a nagyobbak közül is, hajajjj – miket beszélgetnek egymás között a nagyszünetben, az öltözőben vagy a vécében.

Ezt szépen felírjátok. Névvel, osztállyal.

Minden pénteken, osztályfőnöki óra keretében beszedjük a füzeteket és a hétvégén – mert mi erre is feláldozzuk a szabadidőnket, míg ti pihentek – kiértékeljük.

Minél több bejegyzést készítetek azon a héten, annál több piros pontot kaptok.

Tíz piros pont után nagyötös jár szorgalomból és magatartásból.

Biztosan lesznek közöttetek olyanok is, akik azt gondolják, beírnak valamit és ezzel letudják az iskola felé fennálló kötelességüket – nekik már most mondom, hogy mi, tanárok is kaptunk ilyen füzetet, azt írjuk fel, melyikőtök nem ír fel semmit, esetleg szándékosan félrevezetőt jegyez fel.

Ennek természetesen következménye lesz. Súlyos következménye.

De hát ti nem ilyenek vagytok, nem lesz semmi gond.

Az a tanuló, aki szorgalmi feladatként az iskolába jövet vagy hazafelé menet lát valami fontosat – teszem azt valaki kinyújtja a nyelvét -, külön dícséretben részesül.

Aki pedig otthon, a házukban, a lépcsőházban, a boltban, esetleg a szülei részéről tapasztal valamit, ami említésre méltó és ezt bejegyzi, igazgatói dícséretben részesül és az év végén természetesen külön jutalmat kap az iskolavezetéstől.

Köszönöm, gyerekek, mehettek, ne szaladjatok, csak szépen sorban. És ne feledjétek, pénteken beszedjük a füzeteket!

 

 

Remek játékot talált ki a Fidelitas az arra hajlamosaknak...

Koncz Zsófia, a Fidelitas országos alelnöke is arról beszélt, hogy vasárnap a március 15-i állami megemlékezésen provokátorok jelentek meg, "civilnek állították magukat, de valójában szélsőséges, baloldali pártaktivisták voltak". 

A Fidelitas arra vár, hogy hasonló esetben a provokátornak minősülő résztvevők nevét valahogy gyűjtsék be a nem provokátorok... Szavai szerint ezek az emberek "ordibálásukkal, sőt tettlegességig fajuló agresszivitásukkal" több tízezer család békés ünnepét akarták tönkretenni. Ez a viselkedés méltatlan az ünnephez és a magukat normálisnak tartó baloldali pártokhoz is - fogalmazott.

A Fidelitas "provokátorfigyelő" csapatot alakít - közölte a Fidesz ifjúsági társszervezetének elnöke szerdán Budapesten, sajtótájékoztatón.

"Nem szeretnénk, ha a baloldal hétvégihez hasonló húzásaiból hagyomány lenne" - mondta Böröcz László, utalva a március 15-i állami ünnepségen történtekre.

"Provokátorfigyelő" csapatuk megalakítását azzal indokolta: "mindenkinek joga van tudni, kik azok a baloldali provokátorok, akik szét akarják verni" mások rendezvényét.

A Fidelitas vezetője arra kért mindenkit, "aki provokátorokat ismer fel", küldje el nevüket, képüket a provokatorfigyelo@fidelitas.hu címre, ők pedig közzéteszik. Böröcz László ezt "tudásbővítő, ismeretterjesztő" szolgáltatásnak nevezte.

A Fidelitas pontos leírást nem adott arról, miről ismerhető fel a provokátor, vagy éppen a baloldali érzelmű állampolgár. Vajon elég a hangoskodás, vagy el kell vigye a rendőr az illetőt? Az is bizonytalan, hogy provokátor csak baloldali ember lehet-e... 

 

(2015.március 18. Blikk-összeállítás - http://www.blikk.hu/blikk_aktualis/elkepeszto-kemkedesre-buzdit-a-fidelitas-2338981)

 

 

Kéményseprőt láttam, szerencsét találtam!

2015.03.16. 16:05 | törökmonika | 1 komment

Ma beordított hozzánk a világ legdepressziósabb kéményseprője.

Azért ordított, mert kapucsengőt önvédelmi okokból nem tartok, nehogy becsöngessen valaki.

Olyan kétségbeesetten ordított, hogy beengedtem.

Ránézett a kütyüre, amit a párom szerelt fel úgy egy éve, übersztájl mittudoménmi, legyintett is a kéményseprő, hogy ezzel neki semmi gondja.

Mondtam, üljön már le egy kicsit, szemlátomást alig áll a lábán.

Leroskadt.

Kérdezte, kémény van-e, mondtam, persze, de dísznek tartjuk.

Kapott kávét.

Míg töltögette a papírokat – kérdezte, hány „s” a Kiss”, mondtam, éntőlem bárhánnyal írhatja, nem érdekel, régen elváltunk az összes „s”-től -, ivott egy kávét. Egy aszpirint is elfogadott, rendkívül rondán köhögött szegény.

Elmesélte, hogy telik egy napja.

Autó nélkül küldik ki falvakba, helyismeret nélkül.

Oldja meg.

Lohol, tájékozódik, becsönget, meggyőzi az ottlakókat, hogy ez tényleg szimpla ellenőrzés, bár pénzbe kerül, aztán lohol tovább, mert ha lekési az utolsó vonatot vagy buszt, az életben nem jut vissza Pestre, hajrá, tömegközlekedés.

Mesélte a kávéja felett haldokolva, hogy csak a mi tanyánkon három-négy év lenne, míg tisztességesen végigmennének és tényleg bemérnének mindent.

Ez csak egy tanyaközpont.

Van nekik vagy nyolc.

Huszonheten dolgoztak eddig, de mára kilencen maradtak, mert bércsökkentés volt, a harmadával levették a jussukat.

Magyarország jobban teljesít – ezzel a mondattal váltunk el.

Aztán még visszaszólt, míg halál depressziósan tovább nem ment a szomszédhoz (pedig azok jó fejek): ne tessék ebben az országban maradni.

Kéményseprőt láttam, szerencsét találtam.

Mert rájöttem, hogy azon kevesek közé tartozom, akikhez van egyáltalán hova becsöngetni, van egyáltalán mit megnézni, van miből kifizetnem, van kávé és aszpirin itthon és hogy...
Szerencsés vagyok, nagyon szerencsés.

 

Nőnap elé

2015.03.07. 17:57 | törökmonika | 13 komment

(Nem, nem kérek hóvirágot.)
Olyan munkát végzek, mint a férfiak. Úgy tartom el a gyerekeimet, mint a férfiak. Úgy csavarozok, úgy szerelek villanyt, úgy üvöltözöm hivatalokban és úgy ások a kertben, mint a férfiak. Kiválóan ütvefúrok, betonozok, sittet hordok, havat lapátolok, vezetek és leckét írok és kikérdezek és számonkérek, mint a férfiak. A vitastílusomban aztán végképp semmi nőies nem fellehető. A vállamon lehet sírni, de ha üvölteni akarsz velem, itt vagyok, lássuk, ki a hangosabb.
Ha át akarsz verni, résen vagyok, ha a jogaimat sérted, kiszaladsz félelmedben a világból, világos és egyértelmű a világképem, nem félek az árnyékomtól, fogtam már betörőt, cseréltem már kereket és próbáltak kilakoltatni is.
Van, hogy koszos a körmöm, mert épp szereltem valamit – és van, hogy mégis rákenek valami színes szart. A szempillámon a cementpor, a könny és a festék felváltva láthatók. Vagy épp egyszerre.
A lábam valaha szép volt, most inkább visszeres és néha már vizesedik is, franc a keringésbe.
Az alakom valaha figyelemreméltó volt, ma már inkább ne figyeljétek.
Öltözködésem decens. Már amikor.
Amikor gyereket vártunk, pont úgy izgultam, mint a férfiak, na jó, megszülni nekem kellett.
Ha beteg volt a gyerek, pont annyit ültem az ágyuk mellett, mint a férfiak. Teát csináltam, borogatást. Hordtam a gyógyszereket.
A szalagavatón épp akkor sírtam el magam, mint a férfiak.
Amikor öregedni kezdtem, szarkalábak lettek a szemem alatt, ritkulni kezdett a hajam és már nem bírtam fél kézzel flexelni én sem.
Ma már kicsit megterhelő sövényt nyírni.
Néha boldog vagyok, néha szomorú, pont, mint a férfiak.
Szerencsés vagyok, hogy olyan életet élek, amelyben nem érzem hátrányát annak, hogy nő vagyok.
Szerencsés vagyok, hogy nem vernek, nem aláznak, nem kerülök hátrányba, nem kell egyszerűen csak vacakul éreznem magam – úgy érzem, a nagyon-nagyon kevés szerencsés nő egyike vagyok.
Köszönöm nektek, velem élő férfiak. Minden tiszteletem a tiétek – így nőnap előtt.  

https://www.youtube.com/watch?v=QAwRyXOhULw

Az én kis Valentinóm

2015.02.14. 02:33 | törökmonika | 4 komment

Ha nem haragszol, nem hozok lufikat. Ma sem.

Nem veszem fel a rózsaszín tütümet, mert szarul állna, ráadásul nincsen.

Nem foglak habos kávéval ébreszteni, mert tudom, hogy a cukrod miatt mit szabad és mit nem.

Ebédre sem csinálok kuglófot vagy mit.

A fentiek miatt.

De azért ha bealszol a tévé előtt, rád teszem a kockás takarót és lejjebb veszem a volumét.

A teád ott van a jobb kezednél, ne döntsd ki.

De ha kidöntöd, se érdekes, majd felmosom.

Itt a slusszkulcs. Nem, nem mondom, hogy...

A táskád pont ott van, ahová letetted.

Igen, én megint szétdobáltam, nem vasaltam, nem mosogattam.

Nem jó ez a ruha.

Talán nem olyan mint harmincplusz évvel ezelőtt.

Lehet, hogy nem olyan ruganyos, hangos, vidámságos.

De nekem ez épp így jó.

Én sem lettem fiatalabb, akármit hablatyolsz, vén hülye.

Tudom, hogy lottyadt a seggem, karikás a szemem és hisztis vagyok.

Az olvasószemüvegem nélkül már nem találom meg az olvasószemüvegedet.

Osztozzunk a vérnyomáscsökkentőkön, ne edd el az enyémet, a mohó mindenedet.

Nem akkora ciki, ha bekötöd a cipőmet, ha begombolom a kabátodat.

Várj, még kicsit igazítok a hajadon.

Mehetsz, vén szamár.

Tudom, hogy fáradt vagy.

Én is.

És ne hozz te se lufit haza.

Nekem elég, ha itt leszel.

https://www.youtube.com/watch?v=UHQQ-IgZEeg

 

 

A macesz receptje

2015.01.27. 11:05 | törökmonika | 8 komment

Nem tudom, mit érzett Berta (akkor még nem néni) 1945. január 27-én, amikor kinyitották a láger kapuját.

Tényleg nem tudom, belegondolni sem merek, mert akkor bele kellene gondolnom mindenbe, azt pedig nem merem.

Berta 10 testvéréből ketten maradtak életben – az Olga (akkor még nem néni) és ő.

Olga Budapesten, csillagos házban a kislányával, Berta Auschwitzban.

Olga egy darabig várta, aztán már nem várhatta vissza a férjét, kislánya apját onnan.

A további éveket – sokat, nagyon sokat! - megkeseredve, szótlanul, keményen élte. Nagyon keményen.

Berta sorsa másképp alakult.

A kaput megnyitó katonák között volt ilyen is meg olyan is, de Berta összenézett az egyik legénnyel és innen indul a másik szál a történetben.

A jemeni zsidó hajóskapitány, aki az a katonalegény volt, Bertával először Jemenbe ment haza, később Izraelbe költöztek.

Olga és Berta, ha keveset is, de leveleztek.

Az a szokás ugyanis a zsidó családokban, hogy mindenki tudja minden unokaöcs lába méretét vagy unokahúg zongoraleckéjét.

Ez ilyen kulturális alap, mint a macesz receptje, aki érti, érti – aki nem, annak fölösleges volna elmagyarázni, úgysincs rá annyi idő.

Berta sok gyereket szült, akik sok gyereket szültek és így tovább.

Olga mindenkinek a nevét és születésnapját tudta.

Bertának egyszerűbb dolga volt Olgával, ott nem volt akkora a család.

De azért ott is akadt pár unoka, dédunoka pláne.

Berta néni ezeket pontosan számontartotta.

És eljött a nap, amikor az én legnagyobb lányom leszállt a repülőről Tel-Avivban és ott helyben összeakadt a szeme egy fiatal srácéval.

Egy életre.

És a jemeni hajóskapitány, az Olga és a Berta sorsa akkor egyszer s mindenkorra körbeért, összeforrt az enyémmel is.

A fiú Berta nem tudom hanyadik leszármazottja.

A lányom pedig Olgáé.

És soha, soha nem fogom tudni megköszönni eléggé a Teremtőnek, a sorsnak és a hadseregnek, hogy 1945. január 27-én Auschwitzot felszabadították.

 

Hogyan is lenne...

2015.01.22. 02:03 | törökmonika | 259 komment

Azon gondolkodom, vajon mi az eljárásmód egy teljesen népmesei fordulatkor.
Ha, mondjuk, személyesen Orbán Viktor kopogtatna be hozzám, elém tenné a listát az akárhány millió új munkahelyről és mondaná bátorítólag, hogy na, csak bökjek bátran.
Hogy akkor mi lenne.

Öt éve vagyok munkanélküli.

Szerintem az elsők között voltam, akik belenyaltak diplomásként a közmunkába. Ezt meg is írtam annak idején, nem érdekes, én is a legszívesebben elfelejteném - sajnos, soha nem fogom tudni. Van a megaláztatásnak az a foka...
Közmunkásként a lábam méretétől kezdve a vérnyomásomig mindenről papírt kértek, mert közmunkás sem lehet ám bárki.

Na, nem is voltam sokáig.

Azóta minden létező rendszerből kihullottam.

Ha most maga Orbán Viktor adna a két drága kezével nekem munkát, be kéne fáradnom a személyzeti osztályra - mostanában nyilván másképp hívják, bocs, de kiestem a munka világából -, ott mondanák, hogy adjam oda neki akkor az oslkdfmncvk-ot.
Kérdezném ekkor, hogy mi az a oslkdfmncvk, mert én bizony olyat még nem láttam.
Megértőek lennének (kicsit elfordulva azért kikacagnának a lányom-korú ügyintézők), mondanák, hogy legalább az adóhatóságtól hozzak valamit.
Mit.
Mit hozzak az adóhatóságtól.
Azon kevés szerencsések közé tartozom a szerencsétlenek között, akiknek még van hol lakniuk - de az adóhatósággal, hát azzal egészen biztosan nem volt dolgom vagy öt éve.
Miért is lett volna?
Nem volt miről beszélgetnünk - a nullával való műveleteket nem értelmezi a matematika.
Mondanák akkor megértően a személyzeti osztályon - mégiscsak Orbán Viktor ismerőse vagyok, nem zavarnak el, meg hát különben sem -, hogy akkor a TB.
Milyen TB, kérdezném én akkor egyre csendesebben vissza, miről beszélünk?
Nincs TB.
Hát pedig az kell, mondanák ők.

Jó, mondanám én, elmennék a megfelelő helyre ügyet intézni, mondanák nekem, hogy abszolut megértik a helyzetemet, már csak ki kell fizetnem ezt a potom öt évnyi elmaradást, és máris minden megy kacagva tovább.
Ezért mondom én azt néktek, feleim, hogy már az első munkanap előtti napon megszűnne a munkaviszonyom.

De ha mégsem...

Hogyan tudnék én bárhogyan visszailleszkedni a munka világába, csókolom? Tudom, lettem volna varrónő vagy traktoros, most nem lenne baj, csak megtanulnám az új ketyeréket - de így mégis hogy csinálnám?

Nem vagyok csúcsértelmiségi, sőt, semmilyen nem vagyok, csak diplomás. Nem értek a földműveléshez, és mielőtt bárki hozna nekem kiskacsákat, nem is fogok érteni hozzá, csak azért, mert vidéken lakom, még nem értek a földhöz, és a hátralévő időmre már nem is óhajtok megtanulni.

Egyetlen dologhoz értek, az sem ér sokat. Nyilván két dolog jönne be. Ha  kétkezi, derék szakember lennék, például vízvezeték-szerelő vagy ács. Vagy ha takonygerincű, jellemtelen, korrupt politikus. 

Hogyan kéne visszailleszkednem a munka világába?

Amikor épp a középosztályt nyírják jó nagy hatékonysággal ki? Csókolom, én nem tehetek róla, hogy a középosztályba születtem. Arról ugyan tehetek, hogy nem földműves vagyok, hanem kétkezi diplomás (tanító, újságíró) emberféle, de nekem nem szólt senki, hogy ez egyszer a történelemben még hátrány is lehet.

Pont úgy kapálgattam a sorokat, mint más (nyilván: rendes) ember a kukoricasort.

Nem mondták, hogy ez kevesebbet ér.

Mondjuk, legalább értelmiségi-perek még nincsenek. Ez feltétlenül pozitivum. 

Mielőtt vad gyűjtésbe kezdenétek: ez egy példabeszéd volt.
A sorstársaim nagyobb részének arra sincs már pénze, hogy elutazgasson ügyeket intézni. A sorstársaim nagyobb része jobb ruhát sem tudna felvenni, amikor megjön a nagy lehetőség. Még akkor sem, ha maga Orbán Viktor biztosítja neki az állást.

 

 

Gondolatkísérlet

2015.01.09. 00:38 | törökmonika | 3 komment

Élek egy helyen a Földön, jól-rosszul, valahogy.

De nem jó ez nekem.

Rábökök a térképre, választok egy országot, ahol inkább élni szeretnék.

Mert ott jobb lesz nekem is, a családomnak is.

Azért megyek el otthonról, mert ott már nem jó nekem valamiért.

Megérkezünk, letelepszünk, munkát vállalunk, dolgozunk, tanulunk.

Megismerkedünk a szomszédokkal, a zöldségessel, a srácokkal az utcán.

Szabadidőnkben ezt-azt csinálunk, vendéglőbe járunk, moziba, bulikba.

Csak van egy kis gond.

Én nem vagyok hajlandó késsel-villával enni, mert nekem ehhez jogom van.

És tényleg van.

Nem vagyok hajlandó az állam nyelvét használni, mert nekem ehhez jogom van.

És tényleg van.

Ha nem tetszik, hogy az országban, ahová átköltöztem, a fürdőzők csíkos fürdőruhát vesznek fel, perre megyek, mert engem sért.

Jogom van hozzá, tényleg van. Ne vegyenek fel csíkos fürdőruhát, mert nálunk otthon ez nem szokás.

Közben néha beteg leszek, ekkor elmegyek az adott ország megfelelő egészségügyi intézményeibe, ahol ellátnak.

A gyerekeim iskolába, óvodába járnak.

A munkahelyemre tömegközlekedés repít, mint egy Majakovszkij-versben.

De nekem írják ki az én nyelvemen is, hogy hova, mert jogom van hozzá.

És tényleg jogom van.

Vagy veszek egy autót, itt gyártották, vagy máshol, mindegy.

Veszek ruhákat, ennivalót, bármit.

A pénzért, amit a munkámért kapok az orszáégban, ahová költöztem otthonról.

Ez a pénz ezé az országé, ahol élek.

Élek tehát az országban, a földrészen, ahová azért mentem, mert otthon nekem nem volt jó valamiért.

Mert így akartam élni és nem úgy.

Hosszan gondolkodtam, hova menjek, de ezt választottam.

És akkor egy reggel fogom magam, bemegyek bárhová, és szitává lövök mindenkit, mert nem úgy van, nem úgy csinál, nem úgy beszél, nem úgy öltözködik, mint otthon azt elvárták, és ahonnan eljöttem.

Nekem jogom van.

Hogy mennyi ez a jog, ezt majd eldönti az utókor.