Nem ebben állapodtunk meg!

török_mónika_profilkép.jpg

 

A kettes sorszámú lányom lenyomott a gép elé és azt mondta, hogy írjak. Igaza van. Pár éve megjelent egy könyvem A nagy Ő címmel. És még mindig élünk! Ezt lehet itt nyomon követni.

Ajánló

Friss topikok

Blogajánló

Áderné intelmei fiához, a kiemelt digitálishoz

2014.12.17. 08:58 | törökmonika | Szólj hozzá!

Andriskám, kisfiam,

látom, hogy tegnap kerestél, de le volt némítva a telefonom, nem hallottam a hívást.

Most csak gyorsan írok pár szót, és ha lehet, te is inkább a gmailen válaszolj, mert teljesen be vagyunk táblázva apáddal a héten, nem tudom, mikor érnénk rá pár szót váltani.

Márpedig most fontos volna.

Andriskám, most neked megy a sajtó, ugye tudod?

Beszéltünk erről már párszor, most is csak ugyanazt tudom mondani: fel se vedd a támadásokat.

Irigyek és demagógok.

Sok hülye drogos, kifutófiúk valamelyik ergya szerkesztőségben, persze hogy piszkálja a csőrüket, ha valaki tehetséges és sokra viszi fiatalon.

Figyelj, ezek évekig leisztolnak, mínuszos híreket gyártanak, aztán esetleg kiérdemlik, hogy elmehessenek valami sajtótájékoztatóra Kozármislenybe pogácsát enni. Beleőszülnek, mire rovatvezetőségig viszik, ennél több álmukban sem jut eszükbe.

És drogoznak is, továbbá a bukott baloldal fizeti őket. Igen, ilyen rosszul – nézd meg már, hogyan öltöznek, se egy gucci-táska, se egy rolex, hát így nem lehet megjelenni rendes helyen.

Ne is figyelj oda rájuk.

És látod, milyen jó, hogy befejezted végül a főiskolát, azt az idegenforgalmit, mert rögtön rendes állásod is került. Olyan jó digitális.

Mondtam mindig, már akkor is, amikor először kaptad meg a Jó tanuló – jó sportoló érmet, hogy azért tanulni is kell, nem lehet mindig csak focizni.

Látod, meglett az eredménye.

A főiskoláddal még sokra viheted, de azért a focit semmiképp ne hagyd abba.

Ép testben ép lélek!

Szorítottam ám neked nagyon, amikor mentél az állásinterjúra kiemelt digitális pozicióra, rettenetes lehet a sok prosztó között órákig ülni és várni, aztán ostoba, felkészületlen emberek kérdéseire válaszolgatni, teszteket írogatni (anyja neve? apja neve?) – de mindegy, látod, mondtam én, hogy sikerülni fog.

És most kiemelt digitális vagy. És nem is akárhol! A közmédiánál!

Majd ha lesz egy kis időd, meséld már elé, pontosan mivel foglalkozol, mert nem egészen értem ezt a beosztást. De biztosan van tiszta, szép irodád és titkárnőd is. Remélem, ügyesen tárgyaltál, kialkudtad a szolgálati autót, a mobilhasználatot, laptopot és a repi-keretet. Ne koszold az otthonit, nem azért vitted olyan sokra, hogy hazulról kelljen vinned a vajaskenyeret.

Tudod, ha valaki eljut önerejéből valahova, akkor nem lehet olyan, nem öltözhet és viselkedhet úgy, mint egy panelproli. A tiszteletet mindig követeld meg!

Szerencsére sok jót hallottam a cégről, a gyárról, ahová naponta jársz dolgozni – énszerintem nem lesz baj, fog menni.

És ha megunod, legfeljebb átigazolsz a külügy futsal csapatához.

A tehetség sokoldalú, ezt ne feledd, ott is megállnád a helyed.

 

Csókol szerető anyád, a digitális.

 

P.S.: Szólt a Lajos bácsi, hogy van két fölös jegye a következő Rolling Stonesra - van annyi szabadságod?

 

Szakirodalom: 

http://nol.hu/belfold/ader-fia-a-koztevenel-dolgozik-az-mtva-visszalo-1504851

http://www.fourfourtwo.hu/hirek/magyarorszag/-a-politikat-meghagyom-apanak

 

aderek.jpg

Éhes gyermek

2014.12.13. 11:45 | törökmonika | 2 komment

Vagy mondta, vagy nem, mindenesetre Marie Antoinette-nek tulajdonítják a mondást a párizsi éhséglázadás kitörése idejéből, hogy ha nincs kenyerük, egyenek kalácsot.
Az viszont nem kérdés, hogy Harrach Péter 2014 decemberében azt mondta Magyarországon, hogy a gyerekek azért mennek éhesen, étel nélkül iskolába, óvodába, mert ez egy életforma. 

Az sem kérdés, mi lett Marie Antoinette sorsa.

Egy kis demagógia - kérdések advent idején

2014.12.08. 01:02 | törökmonika | Szólj hozzá!

És Ön mit ajándékoz a gyermekének karácsonyra?

Felhúzhatós, használt barbit, kisvasutat - vagy 70 milliós lakást?

Önt mennyire meríti ki anyagilag a felhajtás?

Csúszik a villanyszámlájával (ezért azonnal kikapcsolják, mert másképp számlálják a 60 napot, mint Ön) - vagy inkább kézikölcsönként felvesz Magyarország legmenőbb maffiózójától úgy pár tíz millát, vagy bármennyit, mert mindegy?

És mit ajándékoz Ön a szüleinek?

Egy bonbont, átcsomagolva a tavalyit, edényfogó kesztyűvel – vagy meghálálja a szülei pármilliós meglepcsijét, hasonló csomaggal készül?

És egyébként miért nem hallunk arról soha, hogy a fideszes potentátok hogyan hálálják meg drága, öreg szüléjük arcának verítékével összekuporgatott fillérjeiből összejött kis dugipénzt, azt a pár milliót, amit a kezükbe rejtett, már búcsúzáskor, az ajtóban?

Tesónak, havernak mit adunk?

Egy márkásabb bort vagy egy cuki koncessziót, rolex-szel átkötve?

Kedvesünket mivel lepjük meg?

Rajzolunk neki szívecskét – vagy elvisszük világkörüli turnéra, kerül, amibe kerül, csak ne én fizessem alapon?

A szomszédba viszünk valamit?

Kis csekélységet, hogy a fűtetlen lakásában a Józsi bácsinak is legalább legyen egy szaloncukra – vagy nem viszünk semmit, mert a szomszédunkban eleve egy stadion van?

Karácsony előtt adunk-e a rászorulóknak is?

Bevásárlásból visszamaradt aprópénzt a szerencsétleneknek, mert nyilván nem egymerő lustaságból koldul – vagy rendelkezést, hogy se ételt, se hajlékot, se jó szót, se emberséget ne várjon?
Advent második vasárnapja van.

 



Szijjártó Péter (Fidesz): 45 millió forint tartozás „szülőkkel szemben”.

 

Skandallum – Orbán Viktor személyiségi jogai

2014.12.04. 01:12 | törökmonika | 1 komment

Ekkora ziccer-lehetőséget még nem kapott a magyar sajtó.

És épp a március 15-én módosított sajtótörvény adja a hatalmas lehetőséget.

Bár nem épp ez volt a szándéka a törvényhozóknak.

Akkor fordítsunk a dolgon egyet. Az történt, hogy John McCain összeszedte az Orbán kormány bűneit. Az arizonai politikus, aki 2008-ban a republikánusok elnökjelöltje volt, kedden egy szenátusi vitában neofasisztának bélyegezte Orbán Viktort. Erre Szijjártó Péter magyar külügyminiszter így reagált:

Ha valaki kizárólag a Magyarországról szóló sajtóhíresztelések alapján mond véleményt a magyarországi folyamatokról, akkor könnyen kerülhet abba a helyzetbe, hogy a kijelentései nélkülözik a ténybeli alapokat.”

Gulyás Gergely fideszes politikus bocsánatkérésre szólította fel McCaint, a külügybe pedig behívatták Andre Goodfriendet, aki az USA budapesti követségét vezeti.

John McCain nem kért bocsánatot, viszont összeszedte, hogy milyen tények bizonyítják számára, hogy Magyarország letért a demokrácia és jogállamiság útjáról. Közleményében ez áll:

Amióta 2010-ben Orbán Viktor miniszterelnök hatalomra jutott Magyarországon, azóta antidemokratikus változásokat eszközöltek az alkotmányban, korlátozták a magyar bíróságok függetlenségét, civil szervezeteknél razziáztak és indítottak ellenük eljárásokat, korlátozták a sajtószabadságot, és még sorolhatnám. Ezek az intézkedések veszélyeztetik az intézmények függetlenségét, és azokat a fékeket és ellensúlyokat, amelyek a demokratikus kormányzáshoz szükségesek. Ezért mélyen aggódom a demokratikus normák magyarországi gyengülése miatt.

Ezeket az aggodalmaimat sokan mások is osztják. A Velencei Bizottság egy 2013-as jelentésében az áll, hogy Orbán Viktor alkotmánymódosítása fenyegeti a demokráciát és a jogállamiságot Magyarországon. Megállapítják, hogy az új alkotmány egyes paragrafusai ellenkeznek az alapvető jogokkal és az európai normákkal, és ahhoz vezethetnek, hogy roncsolják az Európa Tanács mindhárom alapvetését: a hatalmi ágak megosztását, az emberi jogok védelmét és a jogállamiságot.

Az EBESZ és a Committee to Protect Journalists (újságírók jogait védő nemzetközi szervezet) elítélték a magyar médiatörvényt, mert félelmet kelt és öncenzúrára kényszerít, még azután is, hogy fontos módosítások történtek a törvényben az Európai Bizottság panaszai nyomán. Dunja Matovic, az EBESZ sajtószabadságügyi megbízottja szerint a magyar médiatörvény módosítása csak erősítette a meglévő aggodalmakat, amelyek szerint korlátozzák a kormánnyal kritikus véleményeket.

Az Európai Központi Bank többször is felhívta rá a figyelmet, hogy Orbán Viktor miniszterelnök a saját jegybankjának függetlenségét veszélyezteti. Arra kérték, hogy tartsa tiszteletben a a monetáris politikáról döntő szakemberek függetlenségét, és elítélte a kormány kísérleteit, amikor elbocsátással fenyegették a Nemzeti Bank olyan alkalmazottait, akik nem értettek egyet a kormány politikájával.

És csak az elmúlt hónapban hat magyar állampolgárt tiltottak ki az Egyesült Államokból korrupciós ügyek gyanúja miatt. Az amerikai ügyvivő, Andre Goodfriend figyelmeztetésnek nevezte a kitiltásokat, hogy a magyar kormány lépjen vissza a demokratikus értékeket fenyegető intézkedéseiből. A [figyelmeztetésre] azért volt szükség, mert nagyon elkeserítő, negatív folyamatok indultak el Magyarországon, gyengült a jogállam, támadások érték a civil szervezeteket, és nincs átláthatóság.

Nem egyszerűen elégtelen, de veszélyes is az olyan demokrácia, ahol nem működik a jogállam, a hatalmi ágak szétválasztása, és nem biztosítják a gazdaság, civil szféra és vallás szabadságát. Ez a hatalommal való visszaéléshez, etnikai feszültségekhez, a gazdaság korlátozásához és a szabadságjogok gyengüléséhez vezet. Pontosan azokhoz a dolgokhoz, amik Orbán Viktor miniszterelnök hatalomra kerülése óta tetten érhetőek Magyarországon. Orbán Viktor miniszterelnök azzal próbálta megmagyarázni tetteit, hogy ő egy új modell szerint szervezett, “illiberális demokráciát” épít, de ez a vízió megtagadja azokat az értékeket, amikre az Európai Uniót és a NATO-t alapozták. Ezek a szövetségek nemcsak a demokráciát tekintik alapértéknek, hanem a jogállamot, az egyén jogainak védelmét, és az alapvető szabadságjogokat is. A szövetségek minden tagjának vallania kell ezeket az értékeket.

A fenti állítások bőségesen kimerítik Orbán Viktornak a jóhírnévhez fűződő jogai megsértését. A magyar sajtó pedig asszisztált ehhez, hiszen szó szerint lehozta a hírt szinte mindegyik orgánum.

Javasolom Orbán Viktornak, hogy harminc napon belül forduljon keresettel a megfelelő bírói testülethez személyiségi jogai megsértése miatt.

 Ha Orbán nem teszi, tegyük meg mi helyette.

Mint ismeretes, ebben az esetben a sajtó köteles pontról pontra bizonyítékokkal alátámasztani azokat az állításokat, amelyeket ugyan csak idézett, de amelyekért felelősséggel tartozik, hiszen nagy nyilvánosság előtt terjesztette azokat.

Minderre az új sajtótörvény kötelezi a média munkatársait.

Használjuk ki, kollegák!

Menjünk önként a bíróságra, akár önfeljelentés alapján is, és mondjuk el jegyzőkönyvbe, miért állja meg McCaine szenátor minden szava a helyét.

Több tiszteletet a szakmának! Több tiszteletet a sajtónak!

 

 

 

 

 

 

Tanácsok leányaimnak - Ha egy pasi szeret főzni...

2014.11.28. 09:14 | törökmonika | 3 komment

Címkék: politika konyha túlélés autonóm nő

Egy boldog párkapcsolatban óhatatlanul eljön az az idő, amikor mi, nők, készséggel levakarjuk a pasi autójáról a jeget helyette – ő viszont boldog mosollyal, s kissé büszkén, ám szemérmesen mosolyogva bejelenti, hogy feküdjünk csak vissza, vagy tévézzünk, olvassunk, ma ő főz, mert szeret.

Minket is, főzni is.

Aki már elmúlt 18 éves, annak a hálatelt mosolya közelebbről megnézve kissé kényszeredettnek fog tűnni.

Nem alaptalanul.

Csak az igen gyenge kezdők fekszenek ilyenkor tényleg vissza, a rutinosabbak vagy azonnal menekülőre fogják (háromnapos gyalogtúra az Alpokba, telefon nélkül), vagy alig hallható sóhajjal beöltöznek terepmunkára és lemondják minden programjukat a következő 24 órára.

A pasi azzal kezdi, hogy kifejezetten önelégült képet vágva birtokba veszi a konyhát. Felméri a terepet, hosszasan hümmög a hűtőszekrénybe fejelve. Előveszi a hozzávalókat. Mindet. Megkér, hogy legalább most az egyszer dobjam már ki a kertbe a macskákat, mert így nem lehet alkotni.

Arca egyre gondterheltebb. Te, hol is tartjuk a sót/lisztet/tűzhelyet? Kérdezi és kérdezi. Nem, nem szabad azt válaszolni, hogy nyilván nem a szemetesben, vagy hogy az orrod előtt, vagy tetszett volna az elmúlt években akár egyszer is bemenni a konyhába, rögtön nem volna rejtély a dolog.

Rutinos csaj ilyenkor szó nélkül (szó nélkül!!!) a keze alá készíti.

Csapkodás, puffanások, edénycsörömpölés.

Lehetőleg szó nélkül söpörjünk össze, feltűnésmentesen, így talán kevesebbszer halljuk, hogy majd a végén, meg nem akkora ügy ez, ahol dolgoznak az ácsok, ott repül a forgács, satöbbi.

Halk káromkodások.

Ezért legyen a kéznél mindig gyorstapasz.

- Te, öblítsd már el gyorsan ezt, úgyis ráérsz, fél másodperc – közli -, nekem tele a kezem.

Elöblítjük.

- Tedd a helyére, mert útban van – folytatja -, és ha mindig mindent a helyére tennél, nem lenne ilyen kupi.

Tegyük le a kést, még hosszú a nap.

  • Figyelj, ha már úgyis ráérsz – folytatja -, ugroj le a boltba, mert már megint nincs itthon nyugat-afrikai fekete rettenet, de a darált fajta, mert a másik nem jó.

Elugrunk. Meghozzuk (a nyolcadik boltból, a szomszéd településről).

  • Mi tartott ilyen sokáig? Itt állok és nem találom a gyújtót. Mi az, hogy gyufa? Nincs itthon gyújtó? És nem hoztál?! Mindegy, most csak azért ne menj vissza a boltba, bár közel van, és ha mész, hozz egy 46-os barna magasszárú cipőt is, amelyik megy az öltönyömhöz.

Elugrunk. Hozunk. Útközben valamelyik mekiben bekapunk valamit.

  • Jó, hogy végre itt vagy, pucold meg a hagymát, nem érek én rá mindenre. És ha már pucolsz, itt van három kiló káposzta és egy élő tyúk, azt is. Addig belenézek a netbe, mi hír a nagyvilágból.

Pucolunk. Elmosogatunk orvul, mert zavar a kávéba áztatott konyharuha.

  • Csak most lett kész? Na mindegy, legalább nem neked kell vele fáradnod.

  • Hol is tartjuk az edényeket?

  • Hol van a fedő? Miért ott?

  • Edényfogó kesztyű nincs? Tavaly karácsonyra kaptál egyet.

  • Gyújtsd már meg, vacak ez a tűzhely, mindjárt nézek valami rendesen a neten...

  • Nem forr még a víz? Nézd már meg.

  • Ha már úgyis ott vagy, tegyél bele egy kanál sót, de tengerit. A zöldségeket megpucoltad már? Mi az, hogy nem mondtam, miért kéne mindent mondanom?

  • Figyelj, lezuhanyzom, addig kevergesd, de balról jobbra, lassan. El ne rontsd nekem életem főművét, neked lesz meglepetés.

  • Na, kész van már? Hát mert nem tetted bele az apróra vágott lazacot. Mi az, hogy nincs? Miért nincs? Hát mindenre nekem kell gondolnom? Hozzál már a boltból.

  • Ha én ezt most felvágom, addig odaég. Valamit te is csinálhatsz, úgysincs más dolgod.

  • Tényleg nem tudok sehová se lépni, mert mindenütt ott vagy? Így nem lehet dolgozni.

  • Fel kéne újítani ezt a konyhát.

  • Most miért mosol fel, zavar az a három liter kocsonyalé a padlón? Nem te főzöl.

  • Ha már így a tenyeremen hordalak és nem kell semmit csinálnod, teríts meg. Gyertya is jöhet, ma romantikázunk.

  • Nem akarod egy kicsit átvasalni azt az abroszt? Olyan snassz így.

  • Most hova mész? Nem délután kell menni a gyerekért? Ja, ennyi már az idő? Elnéztem az órát. De haza tud jönni az a gyerek egyedül is, nem olyan kicsi már.

  • Most tényleg melegítőben ülsz asztalhoz?

  • Én hoznám, de csak két kezem van. Azt hozd. Meg azt. És azt se hagyd ott.

  • Só, ketchup nincs az asztalon? Hát én terítettem?

  • Áttörölhetted volna az evőeszközt, mielőtt kiteszed.

  • Csak ez a szalvéta van?

  • Nem teszel be valami zenét? De miért pont azt?

  • Sose mondtad, hogy nem szereted a baracklekváros pacalt tökfőzelékkel. Hát így főzzön nektek az ember...

  • Szerintem rámfér a pihenés, a többit meghagyom neked. A mosogatás női munka.

  • Desszert nincs?

Ezért mondom én mindig, könnyebben szabadulunk, ha már hajnalban kiosonunk a konyhába és magunk elkészítünk mindent. Megjegyzést pont ugyanannyit fogunk kapni, de legalább a rablánc a lábon kissé hosszabb.

Ez nem szolgalelkűség és nem az autonóm nő arculköpése – elemi túlélési taktika.

Márpedig mindent túlélünk, csak nem mindegy, hogyan. És meddig.

 

 

Eltelt huszonöt év

2014.11.17. 10:42 | törökmonika | 3 komment

1989. október 23-án született volna meg az első gyerekem (végül 17-én tette, azóta is szid, mint a bokrot, hogy neki miért kellett még az átkosban napvilágot látni, bezzeg a tesók...)

1989-ben 25 éves voltam, és hát ami kifért a csövön, azt én is beletettem az akkori eseményekbe.

Munkatársnak nem merészelném nevezni magam, de akkor már jelent meg írásom a Beszélőben, tehát ha kell, simán elítélhetnek vagy megkoszorúzhatnak, de inkább hagyjunk békén engem.

Csináltam, amit a többi magamfajta. Nem voltunk túl sokan – de túl kevesen sem.

1989-ben aztán nagy volt az eufória.

Ott még tényleg benne volt a szív, a lélek, az akarat minden.

Vagy csak úgy emlékszem, mert fiatal voltam?

Az elmúlt években történt, ami történt.

Belefásultunk.

Csak úgy természetesen – ahogy Kertész fogalmazta a Sorstalanságban -, napról napra, lépésről lépésre történt meg velünk.

Jó, időnként még meghallgattuk Bródytól az „Ezek ugyanazok” dalt, de egyrészt már mi is untuk, másrészt már a gyerekeink is ránkszóltak, hogy hé, vén hippi, hagyd már abba, uncsi.

Nem, én sem sikoltottam, amikor kellett volna. Vagy ha kicsit is, nem elég hangosan – de maradjunk inkább közelebb az igazsághoz: jobbára nem.

És most itt tartunk.

De hogy milyen már a sors...

25 évvel később jön az egyik lányom és azt közli határozottan, hogy minden tisztelete ellenére azt kell mondja, hogy...

És mondja.

És nem csak ő, hanem az egész generációja.

Hivatkozhatnék én bármire, hogy törékeny testemet a tőke megtörte vagy bármi, de a helyzet az, hogy jön a gyerek, és azt mondja, hogy kikéri magának az egész elmúlt huszonöt évet.

Mondanám neki, hogy de gyerek, hát ez az én életem.

De persze nem mondom, mert az övé is.

És azt kell lássam, hogy bár van miért szégyenkeznünk az elmúlt huszonöt év miatt, egy dologért biztosan nem kell.

Hogy ilyen generációt neveltünk.

http://www.atv.hu/videok/video-20141117-husz-varosban-tuntetnek-ma-a-kormany-ellen

 

 

 

 

 

Balog Zoltán, a 3K és a kurva anyád

2014.11.12. 17:53 | törökmonika | 2 komment

Balog Zoltánnak születni kell, mert önmagától, normális, kontrollált körülmények között senki nem lesz olyan, mint Balog Zoltán.

Balog Zoltán emberi erőforrás.

Aki azt mondja, hogy szülessen 2,1 gyerek minden családban.

Majdnem minden családban.

Mert nem mindegy, hova.

Gyálon a Kossuth utcába igen, de Ipolytarnócon a Kossuth utcába ne. Vagy mit tudom én.

De, tudom.

Szülessen a Rózsadombra, Telkibe, Törökbálintra – de ne szülessen cigánytelepre, kínai negyedbe, zsidógettóba – ha lefordítjuk a gondolatait.

Márpedig mindenki lefordítja.

Mondjuk, sokat dolgozik ez a politikai éra ezen, elég régóta.

Na most ha valaki nem tudja kapásból, ki ez a Balog Zoltán, semmiképp ne dőljön a kardjába, mert nem érdemes tudni.

Egy illiberális párt méltatlanul igen magas pozicióba jutott embere, aki időnként hajmeresztő dolgokat mond és csinál. Csak úgy, természetesen, mint a többi.

A szociális háló likain kihullott gyerekeket például vendégül látja (egyszer egy életben) a Hiltonban, hogy megmutassa, látod, kislányom, kisfiam, ilyen jól jártál volna, ha rendes helyre születsz – így, sajnos, fertőtlenítjük utánad az evőeszközt, te meg takarodjál vissza a putriba, csak ne felejts el előtte kezet csókolni nekem.

Anyádék ne dugjanak, mert az egyház ellenzi a fogamzásgátlást.

Anyád, ha úgy marad, mint rossz lány, ne menjen abortuszra, mert az Isten ellen való vétek.

Anyád, ha megszüli azt a kis korcsot, aki a kistesód, nem kap családi pótlékot, mert az a kurva anyád, az munkanélküli.

A kistesód ne legyen.

Nem tudom, ássátok el magatok, szociálisan, a szegénysor végén – ne legyen.

Nem akarok tudni róla.

Nem akarom, hogy bölcsödébe járjon. Mire fel? Anyád, az a munkanélküli, felcsinált kurva úgyse dolgozik, tartson el.

Nem akarom, hogy óvodába járjon. Na, nehogy már a rendes, tiszta gyerekek közé a te kistesód…

Kibaszunk anyáddal, mert ha nem jár óvodába a tetves kistesód, akit mostanra már te is gyűlölsz, akkor majd jól megbüntetjük a kurva anyádat.

Meg téged.

Mert ti csak a családi pótlékért szaporodtok, meg a segélyért, ti még az anyátokat is, aki már mostanra törvényileg bárcás kurva.

Te meg ne rinyálj nekem, nem kell minden bugris szarosnak iskolába járnia.

Menj el dolgozni, tartsd el a kurva anyádat meg a porontyokat.

Apád is ezt csinálja.

Na, pont azt kell neked is csinálni.

Kussba, kapanyélre, közmunkára.

Ez a 3K szabálya.

És Balog Zoltánnak is születni kell.

Valami tévedés folytán.

Mert ilyet a Teremtő úgy magától biztosan nem talál ki.

Szakirodalom az érdeklődőknek: 

http://vs.hu/kozelet/osszes/balog-zoltan-kiuzne-a-csaladpolitikabol-az-abortuszhoz-valo-jogot-1111

 

 

Hasznos ötletek kampányfinisre

2014.10.10. 15:46 | törökmonika | 1 komment

Most már mindegy, de jelzem, hogy pár apró gesztust elmulasztottak a kormánypártok így október 12. előtt.

Mi, kétkezi választópolgárok ugyanis megszokhattuk, hogy négyévente egyszer agyon vagyunk szeretgetve.

Most is kedves báránykái vagyunk mink a hatalomnak, nem panaszképp mondom ám, hát tudom, hogy Miskolcon hirtelen pont most lehetett egy raklapnyi laptopot kapniuk a rászorulóknak, egy KDNP-s polgármester-jelölt nővére szexi képeket ígért a lányairól a voksért cserébe, Újpesten is hiba nélkül szétosztották hirtelen felindulásból a rohadt krumplit, ráadásul Fásy Ádám nagyszerű és színvonalas műsorának országos turnéja is véletlenszerű egybeesést mutatott időben és térben a Fidesz kampányrendezvényeivel.

De kár volt itt megállni.

Egy csomó jó ötlet parlagon hever a feledés vasfoga által keresztüllépve.

Már késő, de legközelebb ne felejtsék el!

 

A nyugdíjak megérkezése pont a választások előtti pénteken.

A diákhitelek rohamszerű és pár nappal hamarabb átutalása.

A közüzemi számlák késleltetett postázása.

Kirakodóvásár és bolhapiac a polgármesteri hivatalok előtt – szociális alapon, minden 100 forintos akció keretében.

Esténként becsöngetni Rózsika néniékhez, hogy ne felejtsék el majd leoltani a kinti villanyt, mert drága az áram, Pista bá pedig zárja jól be a kaput, mert MÉG nem jó a közbiztonság.

Közös fotózás aluljárókban – a „legyen ön is a polgármester barátja!” feliratú háttéren életnagyságú polgármester-jelölt ábrája, mellette a lukas fejű választópolgár, a lukba lehet illeszteni az arcot, katt, ingyen vihető.

Hajnali körséta az adott településen, „hogy vagyunk, hogy vagyunk?” kérdéssel a frissen ébredező állampolgárok felé.

Nyugdíjas nénik kezéből a szatyrot vagy a tűzifát kitépni, „öreganyám, ne fáradjon, hadd cipelem én a rőzsét!” felkiáltással.

Hinnye, de jól tartja magát, Géza bátyám, hát hogy csinálja kend? típusú tréfálkozások a nyugdíjasok otthonában. Ugyanitt a szakácsnő és a szociális munkás orcáját megcsipkedni jobbról és balról.

Akciós csirke-farhát és -nyak minden CBA-ban.

Saját híján adott esetben kölcsön babakocsival és színben hozzáillő gyerekkel séta a korzón vagy a libalegelőn délelőtt és alkonyatkor.

A sakkozók mellé leülni a tereken, hosszan, elmélyülten beszélgetni a Szulejmán aktuális részéről, illetve annak hiányáról.

Kölcsönbe kapott, eleve működésképtelen, ezer éves Trabantot tologatni a legforgalmasabb utcán orcánk verítékével. Érdemes mellé felkérni egy kétségbeesett, de lassan megkönnyebbülő terhes nőt. Fontos közben fél percenként hangosan és jól artikuláltan mondogatni: á, semmi az egész, ezért vagyok, hogy segítsek!

Elmenni szülői értekezletre (ha eszünkbe jut, hova is jár a gyerek), ott látványosan befizetni az osztálypénzt és elvállalni az szmk vezetését.

Megadni minden tartozást. Lehetőleg nyilvános helyen, látványos tűzijáték keretében.

Belefeccölni pár órát és tömegközlekedni a csúcsidőszakban, a helyünket időről időre átadni jó hangos „parancsoljon, kérem, ön jobban megérdemli!” mondatok kíséretében az erre a célra szerződtetett, lompos külsejű embernek.

Akár többször is sorbaállni a postán óriási köteg sárga csekkel, közben szóba elegyedni az előttünk-mögöttünk hisztériázókkal, hogy „én bízom benne, hogy a rezsicsökkentés meghozza a hatását!”

Naponta akár többször is meglátogatni a háziorvost, a váróban hangosan filozofálni, hogy „sebaj, ez is hamarosan megváltozik majd, mint minden!”

Egyedileg tervezett pólót hordani „Nekem semmi bajom a cigányokkal, de lássuk be...” felirattal.

Közmunkásoknak fagyit vinni, velük eldiskurálgatni bizonyos ingyenélőkről, akik ennyit sem képesek megtenni a szent hazáért.

Naponta többször leköpni egy-egy tetszőlegesen kiválasztott bank bejáratát.

Megkeresni a neten, hol van a hozzánk legközelebb eső templom és mi is lehet a nyitvatartási ideje, ott rendszeresen részt venni az istentiszteleteken, szerényen, az első sorban.

Felkérni a tisztelendő urat vagy ahogy ott éppen hívják a hivek, prédikáljon már egy jó zaftosat, nem leszünk hálátlanok.

 

Felkérem az illetékeseket, négy év múlva semmiképp ne hagyják ezeket az elemeket ki a kampányukból, különben feleennyire sem fogunk jól szórakozni.

 

 

A Bojár-ügyhöz, csöndben

2014.09.20. 14:44 | törökmonika | 31 komment

Válni nem jó. Elvált, gyerekeket nevelő nőként – is – mondom: válni nem jó. Nem jó, mert véglegesíti azt, hogy tényleg vége a szerelemnek, vége a közös életnek, vége az együtt ébredéseknek, kávézásoknak, kirándulásoknak, hülyüléseknek, mindennek, ami közös.
Egyet kivéve: a közös gyereket. Annak nincs vége.
Bármelyik végén állunk is a válásnak, a gyerek egészen biztosan nem tehet róla.
És az is egészen biztos, hogy ha tündérmesébe illően válunk is el – mindenki hazudik, aki azt állítja, így sikerült, ezt legfeljebb még viszonylag kulturáltan lehet csak csinálni -, a gyerek akkor is ott fog állni az egyik szülője nélkül és az neki nem lesz jó.
Egyszerűen nincs joga egyik félnek sem még jobban megnehezíteni a gyerek, a saját gyereke dolgát.
Milyen felnőtt az olyan, amelyik pajzsként tolja maga előtt a gyereket, lengeti a sajtóban, hadonászik vele?!
Nem fogok és nem is akarok foglalkozni a Bojár-üggyel.
Nem tudom, mi igaz és mi nem – nem vagyok nyomozóhatóság, az érintetteket sem ismerem.
De azt tudom, hogy az a kisgyerek ép ember már többet nem lesz.
És ezt az előítéletet igenis vállalom: azért nem lesz, amit az anyja, néhány mocskos zugfirkász lefizetésével, most művel vele.
Hazudik, aki válás környékén nem gondol véres jeleneteket, amelyekben fizikailag is, lelkileg meg pláne megsemmisíti azt az embert, aki eddig az élete párja volt és akivel közös gyerekük született.
Normális ember meg is áll itt, legfeljebb még kétszer gondol ilyeneket.
Aztán marad a hűvös távolságtartás, a soha nem gyógyuló seb – de ennyi.
Normális ember azt nézi, hogy oké, ez így alakult, de itt a gyerekem, akit este betakarok, reggel ébresztek, ha lázas, teát főzök neki és ülök az ágya mellett, akinek holnap és holnapután is ebédet főzök, akit óvodába, iskolába viszek, akivel majd jól megbeszéljük a filmeket, akit majd elengedek vagy nem randevúra, akinek a szalagavatóján majd büszkén ott akarok lenni, kicsit könnyezve, aki majd párt választ, és aki majd gondoskodik a saját életéről és az én unokáimról.
A gyerekem.
Nem az jár a fejemben, hogy minden áron ártsak másnak – az jár a fejemben, hogy bármi áron, de NE ártsak a gyereknek.
Normális ember pontosan tudja, onnantól, hogy gyereke születik, az érdekei másodlagosak lesznek.
Normális ember.
Ezért végtelenül szomorú és elkeserítő, ami a Bojár-ügyben zajlik.
Mélységesen együtt érzek a gyerekkel.
Mert a szülők majd lejátsszák egymással ezt. Az újságíró szakma teljes joggal fogja kitaszítani magából azokat, akik ebben részt vesznek – lám, még a karcos stílusú Szily kollega is úgy kiakadt a történettől, ahogy ki nem néztem volna belőle.
És minden normális ember meghőkölt.
Szégyen és gyalázat arra, aki árt egy gyereknek – és mély megvetés azoknak az újságíróknak, orgánumoknak, akik, amelyek ebben részt vállalnak. 

Indítson Ön is mozgalmat!

2014.09.16. 17:24 | törökmonika | 28 komment

Ön, például, elégedetlen az életével, a sorsával. Ön, mondjuk, nem teljesen hülye, képes nagyobb összefüggések meglátására is – most nem a védőoltások és az arcidegzsábás autizmus szoros összefüggéseire gondolunk -, hanem ha például hogy ha Önt épp kirúgták a munkahelyéről, akkor legalább arra az egy emberre méltán dühös lehet, aki aláírta a papírt. Ha jobban belegondol, dühös lehet a társadalombiztosításra is, hiszen micsoda dolog. Ha ezen a logikai úton halad, hamar eljut például a magánnyugdíjak lenyúlásáig. Onnan egyetlen szökellés az oligarchia – bármit is jelentsen az Ön számára a szó.

És máris ott van a rendszerkritikánál.

Na most elengedhetetlen feltétel, hogy Ön ne legyen betegesen zárkózott. Gondolatait, következtetéseit feltétlenül foglalja írásba. A mai világban, ugye, az írás a netet jelenti, nem az asztalfiókot – utóbbit hagyjuk meg a széplelkeknek.

Fáj a lába? Írja meg. Rosszul számláztak a szolgáltatók? Írja meg. Nem tetszik a rendszer? Írja meg. Utálja a bankokat? Ezt feltétlenül írja meg.

Rengeteg olvasója lesz.

Némelyik teljesen kitartó és visszatérő.

Önt ettől elönti a kellemes, forró boldogság. Lám, az én olvasóim. Tulajdonképpen az én népem. Írok nekik, ők olvasnak és élveznek. Nincs ennél szebb.

Na most itt nem szabad megállni, mert körülbelül minden blogíró ezt csinálja, a kiskutyástól a mélylélektanászig, na és, írjon, olvassák, keljen fel a nap.

Elengedhetetlen feltétel, hogy Ön ne csupán betegesen magába forduló ne legyen, de lusta se. Aktív gondolkodással és cselekvéssel töltse ki mindennapjait. Szervezzen ezt-azt. Lakógyűlést a lépcsőházban. Posztoljon képeket, írja oda, hogy aki egyetért, ossza meg feltétlenül. Esetleg, ha olyan a szakmája, a periférián még megmaradhat, ott is szervezhet, mit tudom én, például szerencsejátékosokból kaszinóőröket – bár ez kissé necces mostanában.

Olvasni, olvasni, olvasni! Ez is nagyon fontos. Jó, hát nem kötelező a világirodalom, ki bírná azt végig fenékkel, jó az, amit az internet elénk dob. Olvasson, és mindig mindenről legyen véleménye. De határozott!

Ezt feltétlenül ossza meg a saját olvasóival. Például: ma a piacon át akartak verni egy százassal, de jól odamondogattam a kofának, el is szégyellte magát. Lám, csak ki kell állni az igazunkért! És ha kiállunk, nem csupán a kofák hátrálnak meg, de a helyi kiskirályok is! Lehet, hogy akadályozni fognak minket, sokan azt mondják majd, á, minek bántani azt a kofát, nem kell vele foglalkozni – de mi nem hátrálunk!

Vagy valami ilyesmit. A kofa szó behelyettesíthető.

Minden este izgalomtól vegyes örömmel (vagy fordítva) nézegesse blogja olvasottsági statisztikáit. Legyen benne biztos, hogy akik a közösségi oldalakon lájkolják az Ön íráskezdeményét, azok Önt lájkolják, de nagyon, holtodiglan-holtomiglan.

Ettől támadjanak világmegváltó gondolatai.

Merjen nagyot álmodni! Mások is megtették, mostanában nem szokás ráfaragni a legnagyobb bornírt baromságra sem.

Ha engem ennyien olvasnak, szeretnek, reflektálnak (hű, ez nagyon meg van ám írva! Mintha magam mondtam volna! satöbbi), akkor miért kéne nekem szürke állampolgárként a háttérbe meghúzódva maradnom?! Miért? Én nagy ember vagyok, ideje, hogy ezt rajtam kívül más is megtudja.

Szervezzen ekkor a parkban található nyilvános vécé elé mozgalmat.

Mondja a következőket: Ugye, neked is eleged van? Senki nem tesz semmit! Ez tűrhetetlen! Gyere ide, mutassuk meg! Együtt sikerülni fog! A végsőkig kitartunk!

És tartson ki a végsőkig a parkban található nyilvános vécé előtt. Mutassa meg, hogy jé, tényleg, ott van, és kitart, mint Hugyos Józsi.

Lehetőleg minden este írjon beszámolót, hogy nagy napra virradtunk, mert ma a Karcsi úr is eljött a Galamb utca 2/a-ból, ebből is látható, hogy a mozgalom él és fejlődik!

Na most itt nem szabad megállni.

Mert számtalan fanyalgó lesz.

Jönnek majd az emberek, és ahelyett, hogy jól összefognának Önnel és ott maradnának a parkbéli nyilvános vécé előtt, mindenféle álságos indokra hivatkozva továbbmennek, vagy röhögnek, vagy ostoba kérdéseket tesznek fel, mint például: és akkor most mi van, hogy ti itt vagytok? Ettől majd turbót kap a helikopter propellere a nyilvános vécén?

Irénke a piacról szívesen elvállalja, hogy jelentést ad, ha valamelyik vásárló csak úgy odaveti majd répaválogatás közben a másiknak, hogy láttad már ezeket a futóbolondokat, ott kapaszkodnak a nyilvános vécé ajtófélfájába és nagyon akarnak valamit. Hogy mit? Hát azt nem lehet érteni, de nagyon. És nagyon csúnyán néznek, ha megkérdezzük, hogy mégis mi a szart csinálnak ott, azon túl, hogy elmondják, más nem csinál szart se,

Irénke néni lelkesen jelenteni fogja ezeket az embereket Önnek.

Innentől Önnek nincs más dolga, mint jól lenyomozni a Gézát meg a Pistát meg az Annuskát, akik emígyen űztek csúfot az igaz magyar nép szabad elhatározásából, őket jól pellengérre lehet majd állítani estelente a blogján, ami gyakorlatilag az asztalfiókot helyettesíti.

Most már nem kell törődni semmivel, szent a cél – kár, hogy ezt senki nem tudja, Ön sem, de nem ez az érdekes, hanem a mozgalom és az összefogás!

Annuska meg, aki akkorát röhögött, amikor elhaladt a parkbéli nyilvános vécé előtt és meglátta a Manyikát, amint osztályharcos öntudattal kötögetett és csúnyán nézett, na, Annuska megnézheti magát, mert tudjuk, amit tudunk, például hetedikben egyszer látta valaki kézen fogva a Misivel, aki azóta disszidált, tudjuk, hogy megy ez.

Reménykedjünk benne, hogy hamarosan a parkbéli nyilvános vécé „ügyéről” fog beszélni az egész ország. Ha mégsem tenné, amilyen galád, gondoskodjunk róla, hogy de.

Legalábbis írjunk róla, estelente, a blogunkban, amely – mint tudjuk – elbaszott írócsökevényeknél az asztalfiókot helyettesíti.

Másnap vár a nyilvános vécé, erről újra be kell számolni, hogy kitartunk a végsőkig!

 

 

 

 

Egy kis néznivaló kikapcsolódásképp

2014.09.09. 01:02 | törökmonika | Szólj hozzá!

négyes.jpghttp://huppa.hu/orban-viktor-a-pozsonyi-pikniken/

https://www.youtube.com/watch?v=-hLMOY5cvM4



Tíz perc önfeledt baromkodás. Videó! 

Apám hitte

2014.08.28. 03:32 | törökmonika | 33 komment

Apám hithű kommunista volt.

Mi lett volna más.

Újpesten, a Pamutgyár árnyékában, a cselédsoron, a legutolsó lakásban, ahol a budi az orgonabokor mögött van, ahol a szobakonyha luxus, és ahonnan a mama igenis a moziba megy takarítani, meg a gyárba, pulóvert magára kapva, kapkodósan, ahol a szomszédok vigyáznak a gyerekre és ha szól a légiriadó, akkor a fáspincébe lehet csak lemenni, ahol eltűnik az osztálykülönbség, miszerint én vagyok a háztulajdonos, te meg az albérlő, ki hozott petróleumot, na, ott ugyan hogyan máshogy.

Ott, ahol a mama mindig felkel hajnalban és megy, és ahol kopog a pata a kockakövön (nem, nem pepita), és ahol tényleg megfogták a kapanyelet és ahol a karrier a szerszámlakatosság, ott ugyan hogyan másképp.

Apám hithű kommunista volt.

Boldog volt, hogy kilenc évesen végre megláthatta az apját 1949-ben. Az akkor jött haza Szibériából, nem szaunázni volt kint.

Hazajött a nagydarab, addigra megszótlanodott apa, és már másnap ment a gyárba.

Vitte a táskában az újságpapírba csomagolt tízórait.

És próbált ismerkedni a családjával, azokkal, akik itt várták sok évig.

Próbálta megszeretni a fiát, apámat. Sikerült.

És próbálta újra megszeretni a feleségét, a Újpestszerte híres szépséget, a nagyanyámat. Sikerült.

Nem lehetett könnyű, nem is akarok belegondolni, könnyebb az úgy mindenkinek.

És az én apám...

Hát hogyne lett volna hithű kommunista.

Tudják, ez a szó valaha nem a kurvaanyád szinonímája volt. A kommunista.

Az egy életérzés volt.

Hogy klassz vagyok, tényleg felépítem a világot, mert épp le van bombázva, de adjatok egy lapátot meg egy csákányt és rendbehozom.

És én, mint kommunista, tényleg azt gondolom, hogy minden ember egyenlő.

És tényleg azt gondolom, hogy most nekem kicsit szar, de majd mindjárt jobb lesz.

Őszintén hiszek abban, hogy a szalag mellett többet kell termelni és attól jobb lesz mindenkinek.

És hiszem, hogy ha tanulok és ha azt továbbadom, akkor mindenkinek jobb lesz,

És hiszem őszintén azt, hogy nem fog átverni a sarki suszter, hiszen ő is azt akarja, hogy jobb legyen a világ.

És tényleg, csináljuk már végre meg azt, hogy mindenkinek jó legyen.

Apám hithű kommunista volt.

A gimnázium után szerszámkésztőnek tanult, mert két kézzel akart dolgozni az országért.

Dolgozott is, ha nem is szerszámkészítőként, de foximaxi tanárként.

Hogy mások is érezzék azt, amit ő.

Hogy meg tudjuk csinálni, csak a jó szándék kell és az akarat.

Nem akarok belegondolni, mit mondana, ha még élne.

Anyámmal a rendszerváltás környékén beszélgettünk arról, mi lenne, ha.

Anyám mondta, hogy apám most belehalna.

De megtette előbb.

Én nem tudom, mit gondolna apám és az ő egész generációja. Akik őszintén hittek valamiben, ami most szitokszó.

Mi volt abban olyan szörnyű?

Hogy új világot építünk mi éhgyomorra még?

Hogy ne legyenek szegények és ne legyenek gazdagok, hanem mindenki képessége és tudása szerint?

Mi ebben a felháborító?

Hogy azért tartjuk az államot, hogy értünk legyen?

Felháborító?

Apám, ha élne, már nem élne, mert ebbe belehalna.

Már belehalt volna a rendszerváltás körüli furmánykodásokba is, belehalt volna abba, hogy a Pozsgay, akit istenített, belehalt volna abba, ahogy lett az MSZP, ahogy lettek a többiek, belehalt volna abba, ami az egész körül történt, ugyanis nem hülye volt, hanem újpesti proligyerek, aki sokat tanult és sokat értett a világból, és valószínűleg jobban rendbe tette volna, mint ezek.

Édesapám, csak azt ne mondd, hogy ezek ugyanazok...

 

 

Egy kis passzivitás - a nagy ember víziója

2014.08.07. 01:29 | törökmonika | Szólj hozzá!

A franc se gondolta volna, hogy hallgatni sokkal nagyobb fizikai megpróbáltatást jelent, mint hangosan ugatni.

Pár napja megígértem, hogy én ugyan nem, nem és nem, nem.  A kis kertecskémet, az buzizom, úgyis nő már minden, jó lesz az idei rizstermés meg a könnyűbúvár-aratás. Meg hogy a keresztszemes minták. Na, sőt: naná, hogy mindenki másra asszociált, én ugyan nem, egyszer majd, ha újra látok, biztosan fogok hímezgetni is.

Persze aztán rohadtul nem maradok kussban, mert valószínűleg beledöglenék, ha bölcsen hallgatnék, pedig néha kéne. Nagyjából mindenkinek csak szívességet tennék vele.

Szóval példabeszéd következik.

Mondjuk, egy nap arra ébredek, hogy én tulajdonképpen kurvanagy ember vagyok. Nem tudom, ez mitől történne meg, talán ránéznék a bal lábamra és látnám, az is mekkora már. 

És akkor elkezdenék azon agyalni, hogy mivel hagyhatnám ott a kezemnek az ő lenyomatát a világban, ha már ekkora ember vagyok.

Üzletembernek hülye vagyok, matematikusnak kiröhögnének, legyek talán politikus? Ez nem rossz ötlet, csak eléggé telítve van a szakma.

De azért érdemes körbenézni.

És akkor körbenéznék.

És azt látnám, amit egyébként mindenki, mert dacára annak, hogy nagy ember lettem hirtelen álmomban, hogy van itten ez az ország, van benne ez a helyzet, és vannak benne pártocskák - és van benne egy kurva nagy lyuk.

Na most a lyukra ugyan a fideszes fiúk szoktak ráfutni, de hátha gyorsabb vagyok.

Vegyük például ezt a jóravaló baloldalt, ami az országnak azért legalább a fele, ha nagyon finoman fogalmazok.

Hát hogy ezek miért nem mozdulnak, leszámítva az emeszpé nyugdíjas tagozatát, mert az atomtuti szavazótábor, és egyetlen szava nem lehet rájuk senkinek sem, már azon kívül pesze, hogy nem futja nekik protkóragasztóra.

Aztán van itt ez a déká, élén azzal a pattogós primadonnával meg e lenyúlt öreg szocikkal. És persze a fiatalokkal.  Hát a franc se fog besorakozni oda se, nem ettem meszet, ha már nagy embernek álmodtam magam.

Van még persze ez a nem elhanyagolható réteg, a fidesz, de az vallás, kábé olyan, mint a hitgyüli vagy a szcientológia, jobb nem bolygatni a rezsicsökkentést, mert a végén egy liftaknában végzed pár pszichiáter békésen rothadó társaságában.

Van még persze a Jobbik is, de arról civilizált ember nem vesz tudomást, csak muszáj, mert különben kurva nagyot néz.

És akkor én, aki egyszer csak úgy ébredtem, hogy nagy ember vagyok, rácsodálkoznék a nagy résre a politikai palettán.

Jé, nodehiszenmánhogy.

Hát itten van egy csomó ember a baloldalon, akinek nem lötyög a protézise. Viszont kurvára elege van az emeszpé faszkodásából (wtf is mszp?! ne haragudjanak, itt esznek...)

Meg van még egy csomó ember, akik olyan nagyon csinálnának mán valamit, de speciel a déká primadonnájával nem fognak olyan helyzetbe jutni, hogy leverhessék a huszonöt év alatt felgyülemlett, nem kevés és jogos sérelmet.

Meg vannak még az egyebek, akiket vagy beszopatok vagy nem.

És akkor én, a nagy ember, alszom újra és álmodom.

És akkor odaálmodom magam a Kossuth térre...

Na most az, hogy ez körülbelül húsz évre visszaveti mindenféle normális baloldali kezdeményezés csíráját is, nem számít.

Én ott leszek, nekem ott vannak az embereim.

Ismétlem: ÉN.

Mert azt gondolom, hogy bloggerkedem, sokan lájkolnak, és állati aranyos csapatom alakul ki, akkor majd eljönnek a születésnapi bulimra is. Mind az ötszázan.

Hogy aztán mi lesz, arról gőzöm nincs.

Na de merjünk nagyot álmodni.

Na most az a különbség énköztem és a hasonló rémálmokkal küszködő bloggerek között, hogy én azért úgy végiggondolnám, játszom-e emberek életével, lelkesedésével, kihasználok-e gátlástalanul bármit a nem tudom miért, végiggondolatlanul, nagy szavakkal dobálózva, fel nem érve és mérve semmit.

Hacsak nem pénzért, persze, mert akkor tárgyalhatunk.

Valahogy így történhetett, tekintetes bíróság.

És sziklaszilárd meggyőződésem, hogy aki hepajkodik most, az egyrészt kurvára unni fogja magát a Kossuth téren, mert nem történik semmi, majd lassan rájön, hogy őt is unják, végül arra is, hogy csak az járt jól, aki az egészet megálmodta. Mindegy, mondjuk.

De hát van az a pénz.

Na.

Persze nem nekünk.

Szóval életemben először bölcs döntést hoztam, és visszamegyek kapálgatni a kertembe.

Ha kérhetem, senki semmiért ne hívjon most harcba.  Pontosan tudni vélem, mire megy ki a játék.

A kötésmintáimra.

 

 

Buzizzon ön is össze egy fasza háborús videót!

2014.08.01. 17:22 | törökmonika | 1 komment

Címkék: videó háború palesztin Izrael

Rúgjon bele egy kurva nagyot a kutyájába, és amikor az majd vonyítva, farkát a lába közé kapva menekül, Ön feltétlenül sírja el magát - majd a felvételt tegye közzé, hogy a geci zsidók már az ártatlan palesztin kutyáknak se kegyelmeznek.

Vagy.

Vegye elő kedvenc amerikai filmjét. Tudja, azt, amelyiken a zombik letépik a cuki szöszi ovisok fejét és megeszik reggelire.Tegye közzé és feliratozza: lám, az izraeli hadsereg nem ismer kegyelmet.

Figyelem! A Madarak vagy a Pszicho nem lesz jó, lehet, hogy ismerik...

Fogja meg az utálatos szomszéd kurva kölykét, azt, aki rendszeresen berúgja focilabdával az ablakát. Kötözze ki a játszótér mászókájához, rohadtul korbácsolja meg - majd feliratozza a videót, hogy így járnak el az izraeli hadsereg katonái az ártatlan gyerekekkel...

Ha még egyszerűbb megoldásra vágyik, mert Ön nem csak velejéig mocsok geci, de lusta is, menjen be videózni egy szülészetre, vér is lesz, meg jajgatás is - aztán feliratozza a videót, hogy az izraeliek már az ártatlan palesztin újszülötteknek se kegyelmeznek, továbbá keresztény vért sütnek a pászkába, amellyel a kutat mérgezik.

Nagyon fontos!
A felvétel végén feltétlenül ellenőrizze, nem maradt-e bekapcsolva a kamera, mert szarul mutat, amikor rögtön a szívszaggató jelenet után Ön kurva nagyokat röhög és csapkodja a térdét elégedettségében. 

A felvételeket feltétlenül mentse el, jól fizetnek még a világ bármelyik részén értük. A szakszerű fordításról egészen biztosan gondoskodnak az Önhöz hasonlók.

Levél Botos Katalin úrhölgynek

2014.07.31. 11:51 | törökmonika | 2 komment

Kedves Botos Katalin, én is meghasonlottam, oly sok nőtársammal együtt, olvasván veretes és szívhez szóló sorait a, izé, ki nem mondom ezt a szót soha többé, ígérem!

Egyszerűen nem tudom eldönteni a kérdést. Most derék magyar állampolgár vagyok vagy sem?! (Kicsit félek a válaszától.)

Bizonyos szempontból kétségkívül az ország javáért és üdvéért éltem és munkálkodtam, hiszen szültem a honnak négy gyereket, ezek közül egy már diplomás, egy jó úton halad, egy nem annyira halad jó úton, egy pedig még haladhat jó úton. Ráadásul nem is elsősorban a honnak szültem őket, ez hozzátartozik, ott és akkor a hon volt az utolsó, amire gondoltam, amikor jöttek a tolófájások.

Viszont be kell valljam, hogy házasságkötésem előtt is volt szexuális kapcsolatom. Alatta is.

Sőt, utána is!

Egy erkölcsi fertő az életem.

Súlyosbító körülmény, hogy az esetek többségében nem gyermeknemzési céllal történt, ami történt.
Tehát utálatos, megvetendő, ún. örömszerzési céllal folytattam a tevékenységet, és még folytatni is szándékozom.

Így tehát nem vagyok mégsem jó honleány, égjek a poklok tüzén satöbbi.

Esetleg ha hátralévő életemben csadort húzok és járom az országot az Ön XXI. századi elképzeléseit megosztva a buta és buja néppel, talán valamicskét jóvátehetek a bűneimből, és elnyerhetem az anyaszentegyházkormány kegyét, így mégiscsak részesülhetek öreg napjaimra valamicske nyugdíjban.


egy meghasonlott női állampolgár

 

 

Szakirodalom a fentiekhez:

 

Botos Katalin szextanácsai egy fantasztikus interjúból. Íme az asszony, aki elvenné a nyugdíjadat, ha nincs elég gyereked, de a túl sok szex helyett a fizikai leterhelést ajánlja a férjeknek.

A cink.hu cikke - http://cink.hu/ez-a-no-akar-buntetonyugdijjal-hazassagon-beluli-dugas-1612577729

 

 

114 ezer helyett 70 ezer lehet a gyerektelenek nyugdíja

 

Már maga az ötlet is hátborzongató, hogy a gyerekeid számához kötnék a nyugdíjat, de a konkrét…Tovább

Az Antall-kormány egykori minisztere és férje állnak azok mögött a tervek mögött, hogy a nyugdíjrendszer átalakításával brutális nyugdíjmegvonással büntessék azt, akinek kettőnél kevesebb gyereke születik. Socialdance mikroblogger fantasztikus interjút talált a Nemzet Inszeminátornőjével az Európai Családtudományi Szemle című lapban. Ebből szedtem ki a legjobb részeket.

A következő kérdés-válasz egészen zavarbaejtő, ugyanis én egyáltalán nem akartam tudni arról, hogy ki hányszor szeretne dugni Botoséknál, és hogy a hoppon maradt félnek milyen lehetőségei vannak az élvezkedésre.

Hogyan viszonyul ahhoz a nézethez, miszerint a nemi életet csak a házasságban kellene javasolni? Más szóval mi a véleménye a házasság előtti tisztaságra való nevelésről?

Én csak azt tudom mondani, hogy személy szerint egyáltalán nem vált káromra, hogy követtem az elvet, mi szerint ne kezdjünk bele a dologba házasság előtt. Tapasztaltam ugyanakkor, számos példát látva, hogy milyen komoly feszültség forrása, ha nem azonos a két fél igénye a testi kapcsolat terén. Úgy vélem azonban, hogy itt nincsenek megoldhatatlan problémák, ha megvan az egymás iránti tisztelet, szeretet. Biztos, hogy az erőteljes fizikai és szellemi leterhelés könnyebbé teszi a témáról a figyelem elterelését.

A dugás helyett csákányozó férj vagy feleség képénél egy viccesebb van: amikor egy idős szaporodáspárti politikus ifjúsági álnyelven beszél:

Ha a fiatalság csak teng-leng, nincs előtte cél, amiért megfeszítetten küzdjön, akkor – bocsánat e feltételezésért –, de hajlamosabb „témázni a témát". A szexuális kapcsolat körül forgatni elméjét. 

Na de ki a hibás azért, hogy kevés a gyerek és válságban a régi családmodell? Hát a rettenetes, borzalmas SZEX!!!

Ön szerint mi az oka (melyek az alapvető okai) a család körüli válság fenti tüneteinek?

Az elmúlt fél évszázadban a társadalom hatalmas változáson ment keresztül. A születésszabályozás lehetőségének hétköznapivá válása, a fogamzásgátlás lehetősége, a jogi feltételek megteremtődése a nem kívánt terhesség megszakítására, a női emancipáció – megítélésem szerint – nem feltétlenül kívánatos tartalmú megvalósulása, a szexuális szabadosság társadalmi elfogadottsága, médián keresztül ömlesztett terjesztése, az individualista, neoliberális filozófia elterjedése, a vallásideológiák háttérbe szorulása: ez mind-mind hozzájárult ahhoz, hogy a szexuális szabadság szexuális szabadossággá váljék. 

Irtó vicces, ha valami idegenkedik a szextól, ezért ezt kivetítve azt képzeli, hogy senki sem a szex kedvéért kúr valójában:

Mivel nincsenek sem erkölcsi, sem materiális kockázatai a házasságon kívüli nemi életnek, mindenekelőtt a nők számára, – és itt most nem az esetleges betegségek kockázatára gondolok–, a nők könnyebben belemennek a szexuális kapcsolatokba. Annál is inkább, mert így szeretnék magukhoz kötni férfi partnerüket. A nők egy jelentős részénél ez a szempont játszik elsődlegesen szerepet, nem maga a szexuális késztetés. 

Nem akarom feleslegesen izgatni a magyar szolgáltató szektor szereplőit, de nem csodálkoznék, ha idén törvényileg tiltaná be a kormány a szolgáltatásokat:

A házasságra ösztönzött az is, hogy számos egyéb szükséglet kielégítésére – étel, ital, a ruházat tisztán tartása, varrása, stb. – a családi munkamegosztás adott megoldást. Most ezt a szolgáltató szektorok megteszik.

És azt sejtetted, hogy van rosszabb a kurválkodó nőnél és a szbados férfinál? Hogy ki? Kapaszkodj meg: az anya! Igen, a fiát annak gyerkkora óta után is szerető majomanya Botos Katalin és a tízmilliós magyarság ellensége:

Ráadásul sok férfit – igen helytelenül – anyai gondoskodás kényeztet, még idősebb korában is. Nem csoda, hiszen a kevés gyermek – valódi kincs, s az anyák manapság egy-két szem fiúkat még felnőttként is szívesen szolgálják. Életet ad éveiknek ez a funkció. Amit – normál esetben – remekül betöltene az unokákkal való foglalkozás. De unokák nincsenek.

Az a vicces, hogy még Botos Katalin látja, miért van manapság kevesebb házasság, ám az igazi ok mégsem érdekli:

Hangsúlyozom korábban sem feltétlenül idealista, vagy vallási buzgóságból házasodtak az emberek. A társadalom morálja megkövetelte, mert a társadalmi lét szervezése, annak anyagi alapja is megkövetelte a családi kereteket. Csak a gyerekek jelentettek (esetleg) biztosítékot az öregkori szegénység elkerülésére, a gyerekek gondoskodtak idős szüleikről. A gyermekekre szükség volt az önellátó kis gazdaságokban, mint munkaerőre is. Egyszóval: család volt, mert elengedhetetlen társadalmi szükséglet volt rá.

Hát ennyi volt, annyira fölizgattam magam, hogy megyek végezni egy kis nehéz fizikai munkát!


 

 

Szabadság tér, '14.07.23.

2014.07.25. 12:57 | törökmonika | 1 komment

Címkék: emlék emlékmű tiltakozás Szabadság tér

Méltatlan vagyok bármit is mondani itt.

De azért megpróbálom, mert ha valamit, annyit azért megtanultam, hogy minden egyes hang, hangocska számít.
Ha máshol nem, majd a nagy rovancsnál.
Tudják, a végén, amikor mindenki elszámol a Teremtőjével.
Amit kellett a történelmi tényekről, elmondták mások, nálam százszor, ezerszer okosabbak.
Ámultan hallgattam, olvastam.
Én ilyeneket nem tudok.

Így hát az egyik nagyanyámról fogok mesélni.

Aki 1911-ben született, az utolsó előtti előtti előtti békeévben.
Amely még viszonylag nyugodtan telt.
Őrizgetek egy levelezőlapot. Rajta a szöveg előregyártott. A dátum 1939.
Élt Budapesten egy cipészmester, akinek kicsiny boltja volt. Ez ismerős, nagyanyámék is ilyet vittek, amíg ki nem öregedtek belőle, a Király (majd Majakovszkij, később ismét Király) utcában.
Dohos, félhomályos helyiség volt, húszas évekbeli tálalóval. Sosem értettem, miért van az ott, de nagy néha, amikor valami neves, békebeli kuncsaft érkezett, nagyanyám kinyitotta az enyv gőzétől ragacsos üvegajtót, és picinyke poharakat vett elő. Rózsaszín tálcára tette őket, mindig hármat, teletöltötte saját készítésű snapsszal, amelyre felettébb büszke volt. Ünnepélyesen vitte nagyanyám, a vidéki kislányból terézvárosi úrilánnyá, majd cipészfeleséggé avanzsált apró, gömbölyű asszony, vitte hátra, ahová csak a kiváltságosok léphettek be.

A műhely kaptafákkal, faszegekkel, ragasztótól mocskos edényekkel volt tele, de hamar került a vendégnek forgós szék. A felsőrész-szabó asztal alól húzták elő – ott lakott az, mióta a cipészfeleség egyetlen lánya úgy döntött, mégsem lesz zongoraművész. Erre ült a neves vendég, félhomályban, a művészszékre, s hörpintgette, szájában forgatva, az aromát, míg cipőjére – békebeli bőrtalppal – új sarok került. A levelezőlap gazdájánál, Klein cipészmesteréknél sem lehetett másként; talán snapsz helyett ürmöst kínáltak. És keveset beszélgettek ott a műhelyben: mennie kellett a munkának, haladnia. Arra ott volt a kocsma, ahová munka után az iparosemberek beestek, semmi komenistapárt, de kőkemény szocdemezés, éjfélig.
Aztán kapupénz és harisnyában osonás a csúszósra kopott bérházlépcsőn.Klein úr persze nem mindenkit vezetett be a műhely mélyére. Volt, akinek odakint kellett megvárnia a cipőt, féllábon, az ajtófélfának támaszkodva. És volt, akit Klein úr kiértesített. A kuncsaftok reggel belenéztek a postaládájukba, nicsak, megjött a suszter levele, ugorjál már be, te asszony, délután.

És az asszony ment, villamosra nem szállt, kevés a pénz. Ment végig a körúton meg a Király utcán, és látta, égnek már a lámpák, s a fiúk a téren rúgják a focit – nem igazi bőrt, de jó az -, hátracsapva a sildes sapkát, míg anya haza nem jön a moziból, ahová takarítani jár. És az utcán itt-ott már látni plakátokat horogkereszttel, a sarkon a rikkancs valamit ordít, de rettenetesen, Lengyelországról és a Harmadik Birodalomról, meg a tőzsdéről.
De az asszony nem ér rá a politikára, megy a cipőért Klein úrhoz. Mert ha Klein úr kiértesít, akkor a cipő készen van, és éppen a kialkudott összegbe kerül, egyetlen fillérrel se többe.

Aztán az történt, hogy Klein úr lapja visszajött egy napon. Címzett ismeretlen. Először csak egy jött így, aztán egyre több, majd a kuncsaftok is elmaradoztak. A focizó fiúkat behívták katonának, a kapust munkaszolgálatra, akárcsak apját, a handlét. A szomszédok estelente sugdostak a gangon, hogy el kéne innen menni, de hát hová. És eljött az a nap is, amikor Klein úr nem küldött többé értesítést. A bolt bezárt, nem javítottak több cipőt, később bomba is érte tán a házat. De a tulajdonosokat akkor már szétfújta a sors. Lehet, elérték az Amerikába tartó hajót, összerakott pengőikből telhetett rá, kettejüknek nem sok az. De lehet, hogy nem. Klein úr és a többiek nem küldtek többé sem ünnepi lapot, sem egyéb üdvözletet. Talán csak ez maradt utánuk: pár kitöltetlen levelezőlap 1939-ből – és néhány sarkalásra váró cipő.

És most itt áll ez a szobor.

A szobor, amelyik azt üzeni, azt hazudja nagyanyámnak, Klein úréknak, nektek, nekem, hogy ez az egész nem úgy volt.

Többszázezer magyarnak üzeni, hogy rosszul tudják. Magyaroknak üzeni. Hogy a magyar történelem nem úgy volt, ahogy megtörtént.
Én nem megyek ebbe bele. Nekem nagyanyámnak kell elmondanom, hogy ki vagyunk radírozva a történelemből. Egyszer s mindenkorra.
Csak úgy megtörtént velünk, mint a nyári zápor, ahogy jön.
Nem is volt.
Áll itt Gábriel és ajánlja fel önként az országalmát a birodalmi sasnak.
Nem tehet senki semmiről.
Így alakult, történelmileg.

Gábriel odaadja az országot. Mi pedig, sok-sok évvel később, letesszük a szemüveget, a cipőt, az ócska macit, a levelezőlapot – hogy ne add oda. Mert ez a miénk.

Én nem tudok nagyanyám szemébe nézni.

 

(Az írást Láng Balázs olvasta fel.)

 

Orbán Viktor ünnepi beszéde a Szabadság téren

2014.07.21. 15:33 | törökmonika | 6 komment

Szabadsag-ter-2.jpgMagyarok, honfitársaim!

 

Fájdalomtól megtört szívvel állunk itt e helyen, szemünket beárnyékolja a bánat és a keserűség.

A keserűség.

És a bánat.

A bánat, amely nem nagy nyugodni bennünket.

Magyarokat.

Minket.

(Pillanat, lapozok, elfogytak a közhelyek.)

(Megvan.)

E megrendítő órán mégis, mégis örülhet a magyar szív!

Határokon belül és határokon túl!

Határokon belül és határokon túl!

(Ja, ezt már mondtam. A francba.)

A magyar lélek más, a magyar lélek különbözik mindenki másétól.

A magyar lélek, ha szenved, akkor nagyon szenved.

Mert érez.

És soha nem ok nélkül teszi.

A magyar, ha érez, akkor nagyon érez.

Emeljük tekintetünket tehát e szoborra.

Ez a szobor itt, mutatom, nem a másik, tessenek már figyelni.

Mert a turul – ismétlem: a turul – csak egészen kicsiben különbözik a dögkeselyűtől.

A lényegében.

Ismétlem: a lényegében.

Magyarok, honfitársaim!

A magyar olyan, hogy ha szikes talajra szórja is a magját az apja, akkor is kikel és belekiáltja a világba, hogy mordizomadta!

Ismétlem: mordizomadta!

Itt áll ez a szobor, és itt állunk előtte mi, magyarok. Ismétlem: magyarok.

Mert állhatna itt szlovák, cseh, román vagy neadj'isten zsidó honfitársunk is, de koncentráljunk a lényegre.

És mit látunk?

Mit mutat a lenyugvó a nap a magyar ugaron?

Magyarok, honfitársaim.

Egy történelemáztatta, vérsújtotta nép egyetlen pillanatát mutatja nekünk.

A pillanatot, amikor, ha futólag is, ha lenge vágyként is, ha tünékeny álomként is, de átadhattuk a vérsújtotta, történelemáztatta – hogy hívják ezt az izét – országalmát annak, aki éppen elviszi, mert annyira hülye.

A pillanatot mutatja nekünk ez a kompozíció, amelynek láttán egyszerre repes és facsarodik a szívünk.

Ismétlem: a szívünk.

Magyarok, honfitársaim.

Mindannyian felelősséggel tartozun e honban egymásért.

Ki szőke, ki kékszemű, ki rezsicsökkentett.

Egy ütemre ver a szívünk.

Ismétlem: a szívünk.

Magyarok, honfitársaim.

Nem mondom végig heroikus történelmünket, amelyet csak rovásírással jegyeztek fel a buckalakók.

Nem mondom, mert nincs szükség rá, hiszen itt, a magyar földön, a magyar szőlőbányákban minden és mindenki a turulban született. Nincs szükség szavakra.

Mi ér a szó?! Több kell.

Egy nemzet keserűsége és fájdalma testesül meg e kompozícióban, egy nemzet utolsó hörrenése, egy hős nép sírba szálló lehellete.

Egy jajkiáltás Európa szívéből, Ázsia lelkéből.

Hogy hinnye, de kurva ronda lett!

 

 

 

 

 

Nem akarok Miskolcra gondolni...

2014.07.07. 20:06 | törökmonika | Szólj hozzá!

de nem tehetem meg. Ahogy te sem.

Hallgasd meg.

https://www.youtube.com/watch?v=Scus9teTdjo

ghetto-chanov-czech-republic.jpg

És az orrodat is tisztíccsa...

2014.07.01. 00:20 | törökmonika | 21 komment

Egy teljes nemzet előtt fogom most magam totálisan lejáratni.

Viszont.

Kéne valahogy reagálnom, olyan állati kulturáltan, mégiscsak kegyelet vagy mi a szar, de speciel én kikérem magamnak, hogy egy focista, aki csak azt a rendszert nem szolgálta ki nagy odaadással, amelyikben véletlenül nem élt hosszú élete során, most ott punnyadjon az ország egyik legszebb és sokaknak legszentebb templomában, hahó, térjünk már észre, azért Szent István legalább tényleg jó csávó volt, mert csinált valamit, például ezt az országot, de wtf is Grosics?!
Már elnézést a focirajongóktól.
Hát miért nem Felcsúton, a stadion alá temették?
Vagy körbe akarják majd hordani a szent balját?

És ha Orbánotok még jobban bedilizik, akkor majd a Szent Hokiütőt lesz kötelező a Duna medrébe temetni, majd időnként előásni és körbehordozni?

Leúsztatjuk majd a Szent Palánkot?

Nemzeti Úrasztalt fogunk állítani és azon pingpongozunk?

De most tényleg.

Hogy kerül egy focista a Szent István Bazilikába?!

Hacsak nem vesz jegyet, persze.

Szerencsétlen, nem túl jellemdús öreg csávó, simán megérdemelt volna egy normális sporttemetést, szívesen mentek volna a focirajongók, már persze ha nem valamelyik vb-meccs közben van a temetés, lehetett volna tényleg sportszerű megemlékezést tartani, de nem gáz ez a családnak?

Vagy azok is már agyalágyult öregek?

Nem hiszem.

Itt csak egy agyalágyult van, annak is labda pattog a fejében.

Ha már rendesen lekezelni nem tudja.

 

 

Telefonos leánybúcsú

2014.06.27. 15:53 | törökmonika | 3 komment

Bár nem tegnap volt, de ezúton tájékoztatom a kegyelmes uramékat, hogy eltűnt a... izé...

Szóval itt mondott a papa valamit, csak nem jegyeztem meg pontosan, valami telefonnal összefüggő dolog.

Megvan! Eltűnt a telefonom.

Ja, nem.

A barátnőm telefonja.

Telefonjai.

Most túl azon, hogy szegény hol vegyen a műkörmei színéhez passzoló új kettőt vagy hármat, az a baj, hogy rajta voltak a képek a leánybúcsúmról.

Valami ilyesmit kell mondanom, esküszöm, hogy mindjárt összeszedem magam.

Na most én egy tisztességes, magyar, keresztény lány vagyok – senki nem röhög, legalábbis hangosan! -, természetesen semmi titkolnivalóm nincs, fonogattunk, kukoricát fosztottunk, mittudoménmit hántoltunk meg népdalokat énekeltünk két imádkozás közben, és akkor a barátnőm, aki akkor sajnos nem ért rá eljönni üzleti ügyeiből kifolyólag, lefotózott engem, ahogy én sem voltam ott, szóval kellemetlen volna, ha ország-világ most azon csámcsogna, hogy én hogyan fosztom a kukoricát, amit pedig soha.

Na most kérem kegyelmes uramékat, hogy izé... mire is? Ja, hogy vegyenek dns-mintát a telefonomról.... bocs, a puncikamuncika barátnőm kettő telefonjáról, mert az eltűnt, mind a nyolc, tehát így könnyen lehet róla dns-mintát venni, hogy eltűánt mind a tizenkettő, és akkor adják nekem oda az elektronikus fotók negatívjait, mert a keresztszemes mintát, amit a szakdolgozatomban írtak, elnézést: írtam, azt saját szellemi termékemnek tekintem, nem véletlenül kaptam rá kézcsókot és dícséretet.

Na most a személyzetet ki kell rúgni, ez legyen már alap. Nem őriztük együtt a disznókat, őket legalábbis nem láttam ott, amikor én, illetve a barátnőm a tizennyolc telefonjáról, amelyekről eltűnésük után dns-mintát kell venni, kerül, amibe kerül, csak olcsó legyen. Nekünk.

Most itt kéne valami állati okosat mondanom, de az istennek se jut eszembe, mit mondott a papa, de tudom, hogy azóta – a franc se emlékszik rá, mikor volt, de mintha ma lett volna – a pintér bácsi sokkal morcosabb és egy-két meghitt, esti telefonbeszélgetés is elmaradt, pedig úgy megszoktam már, hogy a papa ordít a dolgozószobáiban valakikkel, néha pedig pergőtűz hangja, ja, nem , mert az a barátnőm, akinek mind a huszonhárom telefonját ellopták a dns-ek.

Kegyelmes uramék, legyenek kedvesek megtalálni a pin... a barátnőm telefonjait, mert nagyon ciki az egész és beégek a familiában, már egy traktorra sem tudok vigyázni, lécci, lécci, lécci.

Utóirat: papa, ez volt az utolsó! Nem kérek több lófejet az ágyam végébe! És ne! A tiédet sem ér áttenni hozzám! 

 

 

 

 

Egy minisztériumi alkalmazott keservei

2014.06.12. 08:11 | törökmonika | 34 komment

Állami alkalmazott vagyok egy minisztériumban. Közalkalmazotti bértáblába betonbiztosan besorolva.

Mint eddig minden rendszerben a történelem során, ez biztos öregkort, nyugdíjat, esetleg szolgálati lakást és ruhapénzt jelent, jelentett.

A munkaidő kötött, váratlan fordulatok nincsenek, reggel nyolctól délután négyig, közben fél óra ebédidő, pénteken hamarabb haza lehet menni.

Magas végzettségem nincs, de elvégeztem a megfelelő szakmai tanfolyamokat, továbbképzésekre is rendszeresen küldenek.

Az irodám, amelyen ketten osztozunk a Gizikével, a folyosó végén balra nyílik.

Már vagy húsz éve.

A büfést ismerem, ahogy a sarki boltost is, mindig elteszi nekem, ha jön friss marhapofa, mert az abból készült pörköltet szereti legjobban az uram.

Szabadságra ütemezetten megyek, megilletnek az állami ünnepnapok.

Karácsony előtt mindig kapok fehér borítékot, benne a prémiummal, izgatottan bontogatjuk a kolleganőkkel, fél szemmel lesve egymást, kinek mennyi jutott.

A születés- és névnapot mindig megünnepeljük az osztályon, ahogy az egy jó kollektívában szokás.

Ha valaki nyugdíjba megy, felköszöntjük, kap szép üvegvázát és terítőt.

Ha gyerek születik, az is nagy ünnep, olyankor virág és bonbon jár.

Gyermekeimnek minisztériumi bölcsöde, óvoda járt, Jancsika és Erzsike persze már iskolások, de azért sok a gond velük.

Szerencsére kapunk hivatalból utalványokat, abból oldjuk meg a tornacipőt és a nyári tábort.

Záráskor persze rohanás van, mindenki rohan, papírokat keres, iktat és továbbít, de egyébként kényelmes, jó munka ez.

Álmomban is tudom, melyik dosszié hol van, melyik osztályra melyik mellékfolyosón kell beforduljak.

Otthonról fél nyolc után indulok el, tömegközlekedem, a bérletemet a minisztérium állja. A munkaidő végeztével ismét tömegközlekedésre kapok, bevásárolok, meglátogatom idős anyósomat, aztán sietek haza berántani a főzeléket.

Este hétre az egész család otthon van, akkor vacsorálunk, aztán tévét nézünk, megbeszéljük, mi történt aznap. Már tízkor ágyban vagyunk, persze csak viráglocsolás után.

Ha valamelyik gyerek ne adj’isten beteg, szerencsére mindig elenged a főnököm, tudja, hogy lecsúsztatom a munkaidőt, rám számíthat.

A háziorvosunk családi jó barát, hamar odaérünk a gyerekkel. Ha pedig otthon kell maradni valamelyikkel, akkor is megértőek a munkahelyemen.

Amire számítok, az az, hogy nyugdíjba megyek, kapok egy szép vázát és terítőt, és időről időre összejárunk majd a régi kollektívával.

Most jött a hír, hogy a minisztériumunk költözik vidékre.

Még nem tudom, mit mondok anyósomnak, az uramnak, a gyerekeknek, az iskolában, az orvosnak, a szomszédoknak, a díjbeszedőnek, a bankomnak, a szolgáltatóimnak és Irmusnak, a fodrászomnak, akihez már lassan harminc éve járok.

És még nem tudom azt sem, a fikuszt hogyan visszük.

fikusz.jpg

 

 

Illemtankönyv parvenüknek (részlet)

2014.06.10. 10:17 | törökmonika | 1 komment

A parvenü (rosszarcú, uborkafára felkapaszkodott, az ügyeskedéstől és mások eltaposásából hirtelen meggazdagodott, zsíros hajú, koszos körmű bunkó tahó, aki tolja a ki-ha-én-nem szerepet, de otthon azért atlétatrikóban és kanállal eszi a rántott húst, és két jelentős kulturális élménye van: az egyik, amikor a kertvégi budiban sikerült egy nagyot szarnia egy alaposabb berúgás és sarokba hányás után, orrát turkálva, a másik, amikor Orbán Viktorral együtt köpködte a szotyolahéjat a meccsen, de végül is a kettő ugyanaz) gyakori állatfaj, afféle özönállat.

Megjelenése veszélyezteti az őshonos fajtákat. Meg mindenki mást is, aki nem ő.

Ennek ellenére, mivel elszaporodott, kártékony fajtáról van szó, amivel sajnos mégiscsak kénytelenek vagyunk egy levegőt szívni, összeszedtünk egy csokor jótanácsot a számukra, hogyan viselkedhetnének mégis úgy, hogy legalább nyomokban emlékeztessenek egy olyan emberre, aki tudja, mire való a bidé és a fogpiszkáló (nem keveri össze).

 

  1. Légy visszahúzódó. Aki valóban dúskál az anyagi javakban, és nem kell fontolgatnia, a hétvégén csirkelábat vagy sajtos tésztát egyen, ügyeljen rá, hogy tapintatos és csöndes legyen. Rendben, sok pénze van. A pénz az pont olyan tárgy, még ha hasznos is, mint a többi. Kifejezetten ellenszenves, ha a farzsebből kilógnak a húszezresek. Kifejezetten visszataszító, ha valaki ezeket dobálja, csak azért, hogy mutassa, neki mindegy. Rendben, mindegy. De minek ehhez a felhajtás? Lehet ezt csöndben is csinálni. A valódi gazdagok nem hangoskodnak és nem tolakszanak. Kifejezetten ellenjavallt például márkás konyakot a vécébe önteni ordítva, és utána szórni a papírpénzt. Nem illik. Hadd ne magyarázzam. Egyébként valódi tehetős ember egyáltalán nem használ készpénzt. Csak azért tart magánál ilyesmit, hogy megjegyzés nélkül tudjon adni az útjába akadó kéregetőnek.

  2. Figyeld, az igaziak hogyan csinálják. Baj, persze baj, ha valaki nem tanulta meg kitörölni a valagát még a szülői házban, de azért ezen lehet segíteni. Figyeljünk a mellettünk ülőre rendes helyeken. A szalvétát például használni illik. Nem, nem a nyakba kötve. Térdre terítve. Aztán diszkréten szájhoz emelve. Gyorstalpalónkon most nem meséljük el, mi ennek a koreográfiája, de van. Meg kell nézni, a szomszéd hogyan csinálja – jó társaságban, persze -, és akkor úgy. Kifejezetten ellenszenves, ha valaki belefújja a taknyát a damasztba. Az egyszerűen nem arra való. Nem nagy baj, hogy nem tudja alapból, mert egyetlen rokona, ideértve az édesanyját sem tudta ezt – ő még behozhatja sok munkával a hátrányt.

  3. Kerüld a feltűnést. Megfigyelhető, hogy azok, akik valóban nagy befolyással bírnak az üzleti életben, és a szavuk ér nemzetközi viszonylatban is valamit, kifejezetten irtóznak a vásári látványosságoktól, bóvlitól, gagyitól. Igen, a Vuitton is az bizonyos szint fölött. Kint lehet hagyni persze az árcédulát a méregdrága zakón, cipőn, táskán, hadd lássa mindenki, mennyibe került – csak nem illik. Ehhez adalék: akiket utánozni óhajt a parvenü, azok valóban méregdrága és finom holmikat hordanak. Olyanokat, amelyeken soha nem is volt kint sem a márkajelzés, sem az árcédula. Mert bizonyos szint fölött, amelyhez csatlakozni akar a parvenü, csak hát elég nagy kihívás, ez nem illik.

  4. Légy előzékeny. Ha azokhoz a körökhöz akarunk tartozni, akiknek szükségük is van rá valóban, és meg is engedhetnek maguknak személyzetet, néhány alapvető dolgot feltétlenül el kell sajátítani. Nem tegezzük az alkalmazottat. Minden gesztusunkkal azt sugalljuk: megtehetnénk persze, hogy belerúgunk és felnyalatjunk a csizmánk talpát vele, de nem tesszük, mert finom úriemberek/nők vagyunk. Legalább próbáljuk meg. A pincér neve nem „Józsi, gyere ide!”, hanem „Józsi úr, legyen kedves”.

  5. Légy mértékletes. Az rendben van, hogy minimum a fél világot uralni kívánjuk és ezért sokat dolgozunk is. De semmi szükség rá, hogy nyolc autó álljon hivalkodóan a ház előtt, mert egészen biztosan csak egybe tudunk beülni egyszerre. Kell a ház, kell a park, kell a kikapcsolódásra egy hely, ahová elvonulhatunk – de például semmi szükség még nyolcra, hacsak nincs vele gazdasági tervünk. Ez esetben viszont ezt bízzuk a személyi titkárunkra. Az igazán tehetős emberek pontosan tudják, hogy ha nagyon akarják, bármikor megvehetik lábon a fél fővárost. Ez jó érzés. A kivitelezésére nincs is szükség.

  6. Légy visszafogott. Utazni kell, természetes, hogy a lehető legkényelmesebb megoldásokat keressük. De ezt tegye meg a személyzet. Nekünk ezzel semmi dolgunk. Elvárható, hogy induláskor kézhez legyen készítve a repülőjegy, a beszállókártya, némi frissítő. Elvárható, hogy megérkezéskor a lehető legnagyobb kényelemben legyen részünk. Ehhez viszont egészen biztosan nincs szükség arra, hogy a szobánkba vitessük a város legjobb spa-hoteljét. Nem egy nap a világ, nincs olyan, hogy egyszer élünk, hadd szóljon. Ne verjük szét a berendezést azzal, hogy „majd kifizetem készpénzben, köcsög, ne pattogj itt” - viselkedjünk. Ha már otthon nem, legalább amikor másutt vagyunk.

  7. Légy kifinomult. Rendben van, hogy szeretjük a velős pacalt, és azt, ahogy folyik le az állunkon a zsíros, piros lé, miközben nagyokat büfögünk. Ez ízlés dolga. Az azonban elvárható, hogy ennél kissé kifinomultabbak legyünk, legalább társaságban. Ahhoz, hogy ezt el is higgyék rólunk, olykor-olykor bizony el kell menni színházba, operába, kiállításra. Ki lehet bírni. Könyveket is gyűjtünk, de ne folyóméterre és szín szerint, az közönséges. A polcon feltétlenül legyen első kiadású különlegesség is, ne csak díszkötésű Wass Albert (igazán igényeseknél az utóbbi egyszerűen nincs is). A valóban kifinomult ízlésű ember nem az összes Wagnert veszi meg jó drága csomagolásban – hanem elmegy például oda, ahol autentikusan játsszák. Aztán persze társaságban elejtheti, hogy ott is volt – általában nagyobb a hatás, mint ha a malibui berúgásunkkal kérkednénk.

  8. Légy elegáns. Nem lehet mindenre szabályt húzni. Vagy jön az emberből vagy nem. Általánosságban azért elmondható, hogy az ember nem csináltat aranyból vécékefét és fogat, nem veri át a sarki eladót, nem rúg bele a koldusba, előre köszön az idősebbeknek, átadja a helyét a rászorulóknak, zsebkendőt használ, vécé után kezet mos, továbbá nem lép be a Fideszbe, és soha, semmilyen körülmények között nem vállal kormányzati funkciót.

    Nos, amennyiben a fentieket legalább nagy vonalakban magunkénak érezzük, nagyobb baj már nem lehet.

 

 

 

 

Zöldségek

2014.05.28. 00:00 | törökmonika | 4 komment

Már észrevettem gyanús jeleket magamon, de hát persze végül a gyerekek szóltak. Hogy kezdek nagyon vicces lenni. Mint a nagymamák, akiknek rigolyáik vannak. Csak én nem kötök, szobahőmérsékleten sem. Egyszer kötöttem, abban sem volt köszönet. Inkább oldok. Kékítőt.

Szóval valójában már mindenkinek feltűnt és nem most kezdődött, hogy javasasszonyi képességeim vannak, már ami a növényeket illeti.

Nem tehetek róla, én aztán tényleg a kisujjamat nem mozdítom meg a zöldségekért.

Na jó, ha nagyon kiabálnak, hogy szomjasak, akkor vetek valami vizet.

Ha sírnak, hogy kevés vagy sok a fény, persze nagy undorral arrébb taszajgálom őket.

Ez még nem jelent semmit, nem vagyok bolond vénasszony.

Most az, hogy mindnek neve van, az egy más dolog, beszédhibás vagyok, nehezemre esik némelyik latin nevét kimondani, egyszerűbb a Józsi.

Na most a Géza névre hallgató orchidea-rom egyszer úgy döntött, hogy tkp. szereti ezt a zsibvásárt, és mégsem hal meg, míg ellenben elkezdett virágozni és szart a világra, egy éven keresztül, de folyamatosan, virágzott.

A válásom környékén, amikor amúgy is kézreáll az embernek a csákány és az ásó, bár kifejezetten emberölési célból, saját kezűleg hantoltam el a gyökeres karácsonyfánkat – az első volt a szabad és felnőtt életemben. Ő jó fej, egy darabig – pár év – álldogált hülyén, hogy most akkor mi van, csókolom, ez egy patakpart, mit keresek én itt, de aztán gondolta, egye fene, végül is nőhet. És nőtt. Hogy ez a Dezső mégiscsak közel áll hozzám valamiért, onnan sejtettem meg, hogy amikor egy sokkal későbbi karácsony előtt egy drága, édes ember fűrésszel nekiesett szegénykémnek, akkor nagyon eldobtam a biciklijét a csávónak, de igen messze, meg is lepődött.

Dezső azóta kinőtt engem, épp a minap beszélgettünk vele, hogy rohan már az idő, én meg megyek össze. Hozzá képest.

Aztán itt van ez az özönnövény, a lantlevelű fikusz, aki konkrétan pont négyszer nőtte eddig ki a több mint három méteres belmagasságot, és állandóan össze-vissza kell darabolni, mert mégsem nőhet az égig – hát ő például nem olvas szakirodalmat és magasról tesz rá, kell-e neki sok víz vagy sem, szeret itt lenni.

Szívem csücske egyszer meg akart lepni, talán névnapomra, és olyankor ő nem ám egy szál izét hoz, hanem rögtön egy egész bokrot, na ő az egyes számú rhododendron, aki aludt fél évig, most meg két hét alatt harminc centit (!) növesztett magán. De lehet, hogy a társaságnak örült meg, mert hoztam neki a Manyit meg az Icust, ők is rhododendronok, csak még kicsik, de időm van, még ha kevés is.
A két leander és a magnólia még nem csinált semmit, nekik még nincs nevük – látom ám azért, hogy huncutkodnak, mert olyan harsány zöld leveleket növesztenek suttyomban, hogy ihaj, azt hiszik, nem veszem észre, pedig de.

Na most a másik műfaj meg a rózsa. Vessenek a bárhova, bármi elé, én alapvetően nem szeretem a rózsát. Mert szúr, mert tetves, meg mindenki panaszkodik, hogy milyen macerás télire becsomagolni, kétszer egy évben nyesegetni meg oltogatni, mittudomén, soha nem csináltam.

Ennek ellenére van egy bokor, legalább ötven éves, de inkább több, na, ő aztán tényleg kibírt eddig mindent, traktortól betonkeverőig, azon túl, hogy senki le se szarta. A minap kibányásztam a csalánosból meg a vadsóska öleléséből, erre azt mondta, hogy szevasz és nagyhirtelen hozott vagy húsz új bimbót. Eszem megáll, ha én ilyen termékeny lennék ötven évesen, bajban lenne a világ.

A haverja a konyhaablak előtt áll, vele se foglalkoztam soha, megszokta a szemem, van, szúr, jónapot.
Na most ő eltűnt. Néztem ki főzőcskézés közben, rózsabokor sehol.

Francba, hát nehogy már. Itt mindent lopnak?!
Na, kapára kaptam, kimentem, hát látom, a kurva folyondár épp győzelemre áll, az a bokor is lehet vagy ötven éves, de úgy megfektette a kúszónövény, hogy komolyan kutatnom kellett csórikám után a susnyásban. Ha már ott jártam, elküldtem büntibe a folyondárt, a rózsa kapott egy karót, mert mégiscsak mozgássérült, erre mit látok ma reggel? Hát a szemérmetlen vénasszony úgy virágzik, mint szende leánykorában. Eszem megáll. Tényleg, ezeknek az ember a kisujját nyújtja és az egész karját telerakják gazzal.

Az Olivér, aki oliander, annyira utálhatott ott lenni, ahonnan elhoztam, hogy még sötétedés előtt robbantott az arcomba három virágot.

Egyszerűen nem bírok velük.

Bevallom, az egyetlen növény, amit kifejezetten és nagyon szeretek, az a szép, ződ gyep.

Talán ezért lehet, hogy bárki, akivel összesodort az élet, kifejezetten rühellte, de legalábbis mindent elkövetett, hogy a fű se nőjön.

Cement, beton, sóder, munkásbakancs, elültetett szerszámok.

És én minden építkezés és felújítás után szótlanul, összeszorított foggal, újra és újra, minden akadályokon keresztül, idestova közel harminc éve, ismét csak füvesítettem. Nem érdekelt a szomszéd, aki kérdezte, hogy mé nem inkább sárgarépát, most ennek a fűnek itt mi értelme. Nem érdekelt, hogy valaki szerint ide inkább kerti medence kéne. Nem érdekelt, hogy a szívem csücske meg inkább gyümölcsfákat látna itt szívesen, ahová kiülne a tolószékével majd, kockás takaró a térdén, rigók fütyülnek, giccs és idill plusz naplemente, holtodiglan-holtomiglan.

Fű.

Mondtam mindnek erre konokul és nem bocsátkoztam vitába.

Minek is tettem volna, úgyis én csinálom, most minek rongáljam az idegrendszeremet hülye vitákkal.

Jó, hát azért egy zöldséget kiutáltam már a kertből, ez egy korai érésű cseresznyefa volt, aki május közepétől október végéig imádott engem és ennek megfelelően hajigálta rám mázsaszám a soha ki nem moshatóan piros löttyös – amúgy baromi finom – gyümölcseit, na, őhelyette lett a diófa, aki már lassan beteríti itt a Kárpát-medencét és a huszadik szomszédból is idejönnek kérincsélni a terméséből, mert bár én nem nyúlok hozzá, olyan fincsi a dió, hogy tényleg ihaj.

Szóval nem vagyok én bolond vénasszony a ködös Albionból, hogy a kerti üvegházamban legeltessem a fikuszokat, de azért mindenesetre olyat komponáltam most a kerítés elé ilyen bigyókból, majd kapnak nevet, ha mutatnak hajlandóságot, hogy csodájára fognak járni hetedhét országról is, mert a piros színű bokor tökre passzolni fog a betonyra felfutó, sárga szélű borostyánnal, nyilván van latin nevük, de nem attól nőnek, esküszöm, ki van próbálva.

Bár a postás a minap szólt, hogy szerinte kéne oda egy követ tennem, mert aki ott befordul, még árthat annak a kis vacaknak, akit szintén nemrég ástam oda be. Talán Edit. Esetleg Judit.

 

 

Nincs veszve semmi

2014.04.30. 15:41 | törökmonika | 7 komment

50 éves vagyok. 21 évesen mentem férjhez. Azóta nem volt megállásom, csak mélypontok és még mélyebbek.

Az életem szereplői jelentősen megváltoztak, ki meghalt, ki lelépett. A gyerekeim nőnek. Három közülük már felnőtt. Egyiken se látszik.

Én öregszem derekasan.

Ötven éves vagyok.

Óvodás korom óta szeretnék elmenni Velencébe.

Van, aki királylányos ruhát akar. Van, aki kisvasutat vagy görkorcsolyát.

Bennem a romantikafaktor nagyjából nulla. Felfelé kerekítve.

De Velencébe el szerettem volna mindig is menni.

Nos, valahogy nem jött össze.

Eddig.

Ötven éves vagyok.

Nekem már nincs vesztenivalóm. Ami volt, rég elvesztettem.

Megszenvedtem, elsirattam, belehaltam, túléltem.

Úgyhogy most behúzom a bőrönd cippzárját, becsukom az ajtót és elindulok Velencébe, akármilyen giccses-romantikus-közhelyes.

És igen.

Úgy, ahogy én akarok, és azzal, akivel én akarok.

Majd jövök.

Nektek, csajok, azt üzenem: nem feladni.

Ötven év? Lófütty.

Most kezdődik.

 

 

 

 

Húsvét

2014.04.20. 00:56 | törökmonika | 3 komment

Feltámadott.

Megtörölte a szemét, lesöpörte a megszáradt vért, arrébb tolta arcából a lepelt.

Nehezen, de megtalálta a kijáratot záró követ, nagy nehezen arrébb görgette.

Körülnézett.

Nem hitt a szemének.

Ájtatóskodók sokasága elől tért ki szemérmesen.

Iratot nem tudott felmutatni a rendőrnek, így el kellett hagynia a padot, ahová kissé leült megpihenni.

Egy tál ételért csöngetett be házakba, elzavarták.

A Blahán talált az övéire.

Beszélgettek kissé.

Megegyeztek, hogy könnyebb a tevének a tű fokán.

És hogy kik a boldogok.

Próbálta még a menyegzői trükköt, de elnyomta a hangját a lakodalmas rock.

Visszafordult.

Itt már tehetetlen volt ő is.

Csöndesen húzta vissza magára a követ.