Nem ebben állapodtunk meg!

török_mónika_profilkép.jpg

 

A kettes sorszámú lányom lenyomott a gép elé és azt mondta, hogy írjak. Igaza van. Pár éve megjelent egy könyvem A nagy Ő címmel. És még mindig élünk! Ezt lehet itt nyomon követni.

Ajánló

Friss topikok

  • Zsuzsanna Heltai: 2 fiam évek óta kinn dolgozik, nem jönnek vissza. A holnapi Vasárnapi Hírekben lesz egy részletes ... (2015.05.22. 23:09) Levél nagylányomnak a távolba
  • Fábián András: Veszi a lapot aki veszi a lapot. Ki veszi a lapot? (2015.05.17. 14:41) Termelési riport Kerényi Imrének ajánlva
  • lofulu: És mondom, mert igaz, Neked és az írástudóknak, és mondom a semmitnemtudóknak, a parasztmunká... (2015.05.10. 16:30) Apám hitte
  • Venlo: Ez nagyon szép, lélekhez szóló történet volt Monika, köszönöm! (2015.05.10. 06:05) A macesz receptje
  • nagycigi: @az_igazi_trebitsch: a kurva népdal kb. olyan mint a kurvaország...Bródy régen volt, a "bethlehe... (2015.05.02. 19:31) Asszimilációs visszapattintás

Blogajánló

Levél nagylányomnak a távolba

2015.05.22. 15:19 | törökmonika | 7 komment

Édes nagylányom, te megélhetési bevándorló! (Na nem itt, hanem másutt. Igaz, mint kiderült, már itt is az voltál, csak nem szólt senki, tapintatból.)
Levelet kaptál ide, most forgatom és tűnődöm, mihez kezdjek vele.

Orbán Viktor a feladója és nemzeti konzultációra hív menekült-ügyben.

Mi is kaptunk, de az öcséd azonnal cafatokra tépte és bizonyos anyák erős és kétes emlegetése közepette kib... kidobta a kukába. Áthúzta a trashbe.

Egyik hugod még mérlegeli, felgyújtsa-e nyilvánosan vagy valami nagyobb happeninget tervezzen neki, székház-ostrommal, mifenével egybekötve.

Én most próbálom felidézni, hogyan is kell papírhajót hajtogatni, de lehet, hogy egyszerűen csak elviszem a megfelelő gyűjtőhelyek egyikére, ott újrahasznosítják és az árából például a menekülteket segítik.

A legkisebb hugod irigyen néz ránk, mert pár évet még kell várnia, míg ő is kaphat Orbán Viktortól levelet. Mondtuk neki, mi pontosan milyen levélre gondoltunk tőle, egyetértett.

A tiéddel mi legyen? Adjam oda a kishugodnak gyakorolni rajta a polgári ellenállást vagy küldjem utánad, hogy ott is lássanak csodát, hogy a mi középkori, feudális, hűbérúri rendszerünkben is lám, működik a postakocsi és használják a nyomtatót? (Egyelőre még nem rovásírással, de légy türelmes, feltalálják majd azt is itt nálunk, akárcsak az antigravitációt.)

Mindig faggatlak, mikor jöttök, olyankor hetekkel előtte még a falat és a padlót is kivasalom és megfőzök mindent, ami csak eszembe jut, hogy szeretitek (és amitől long lasting gyomorbántalmaitok vannak utána, mert már a gyomrotok is idegenszívű), már előtte pár nappal nem alszom, csak lesem a repteret, amit megint hívnak valahogy, de én már nem veszem a fáradságot megjegyezni.

Most nem faggatlak.

Édes nagylányom, ha be meritek tenni a lábatokat ebbe az országba, személyesen tépem meg a füledet, pedig tudod, hogy soha nem tettem, viszont elég drabális vagyok ahhoz, hogy ha mégis megtenném, hát az nagyon fájna.

Ti ne gyertek ide, míg ez az elmeháborodott bagázs uralkodik. (De azért bízom a mielőbbi viszontlátásban.)

Az egyetemet, ahová jártál, épp most kótyavetyélik el, szerintem beszántják az imádott növénykéidet is, vagy mélygarázst építenek a helyükre. Attól függ, ki veszi meg, a büdös paraszt vagy az ízlés nélküli betonbuzi.

A Várba se fogtok tudni felmenni andalogni, mert magánlaksértés lesz.

A Városligetet sem ajánlom, mert ott is brümmögnek már a munkagépek.

Minket, bevándorlókat még valahogy megtűrnek, de szerintem csak azért, mert most nincs idejük és pénzük a bevándorlókat végképp kiutasítani, mert nyakukon ez a sok cigány, az viszi a pénzt elfele a rendes emberektől.

Nem tudom, meddig maradhatunk. Előbb-utóbb nyilván – a többség érdekeire hivatkozással – megszabják majd, hány százalékunk tölhet be ilyen vagy olyan állást, már ha egyáltalán. Egyelőre még felszállhatunk a villamos bármelyik kocsijába, de egészen biztosan változni fog ez, nem várhatjuk el a többségtől, hogy velünk kelljen együtt utaznia.

Egyetemről már rég nem álmodnak a kisebb testvéreid (a nagyobbik meg csak-csak befejezi, amíg engedik neki), pénzünk nincs rá bekerülni arra az egy-két szakra, amelyet esetleg meghagynak (szittyaságkutatás, népnemzettudat), az nekünk fizetős lenne, meg hát kurvára nem is érdekli a tesókat.

A házat lassan eladjuk, mert mióta rezsicsökkentés van, nem nagyon tudjuk fenntartani – ráadásul a rohadt devizahiteltől is úgy megmentett minket állandó levelezőpartnerünk, nagy vezérünk, hogy most már csak a másfélszeresét kell kiköhögnünk annak, amit felvettünk, és amit törlesztünk vagy hét éve.

De jobb is lesz az úgy, előbb-utóbb úgyis kiderül, hogy létszámunkhoz képest aránytalanul lakunk és akkor mehetünk az ócsai lakóparkba megélni a havi negyvenezer körüli összegből, mint minden rendes ember.

Jobb, ha magunktól megyünk, hátha ezt majd beszámítják akkor, amikor terelnek minket.

Nagyszerű stadionjaink épültek egyébként közben, szóval ha Ócsára nem is tudunk elgyalogolni – kicsit vacakol a szívem mostanában, hiába, a sok stressz, a kórházi listára nem vesznek fel, legutóbb a vérvételre másfél hónapra adtak időpontot, de aztán jobban lettem, de mindegy is, mert táppénzt úgyse kapnék, rég kiestem minden ellátórendszerből -, valamelyik stadionban csak szorítanak helyet nekünk a többiek, az egyéb menekültek.

Na most, drága nagylányom, ha te azt hiszed, hogy én viccelek, nagyon tévedsz.

Ha én mernék viccelődni, körülbelül egy hét múlva gyorsított eljárásban akasztanának olyan sajtópert a nyakamba, hogy még ők is elcsodálkoznának rajta. És akkor még örülhetek, hogy a sajtópert akasztják és nem engem rögtönítélve - napirenden a halálbüntetés visszaállítása is.

Estelente, amikor együtt a család, kihasználjuk, hogy egy ideig még nyomkodhatjuk kedvünkre a tévét – nemsokára államilag meghatározott csatornákat, államilag meghatározott kiosztásban nézhetünk csak.

Most nyomkodunk.

És forgatjuk szeretett vezérünk levelét, amelyet neked is küldött, és amelyet már biztosan láttál a neten, mert sokan örülnek neki.

Majd küldj fotót magatokról.

Neten nem biztos, hogy átjön, a posta elég kétséges, inkább csak a nemzeti megjelölésű leveleket hozza ki, azt is ellenőrizve, tehát kibontva, átjavítva... Jobb lesz, ha valami ismerősre bízod, hátha át tudja majd csempészni a megerősített határon valahogy.

Ha időközben unokám is születne, madarakkal üzenj.

Csókol anyád, az itthon menekült

 

 

A pénztártól való távozás után...

2015.05.15. 21:46 | törökmonika | Szólj hozzá!

 Drága Kéményseprő Vállalat!

Vagy hogy is hívnak most a friss keresztségben téged. Magyar Kémény Kft. Magyar seggbe magyar lófaszt.

Ma kaptam meg leveledet, boldog szívvel bontottam s olvastam soraidat.

Sajnos, a válaszom számodra esetleg némiképp és talán elszomorító lesz – emiatt már most törölgetem könnyeimet s kérem emberileg a megértésedet és bocsánatodat.

Drága Kéményseprő Vállalat, vagy hogy is hívnak téged most.

Menjél te a jó büdös kurva anyád picsájába. A jelzők tetszés szerint variálhatók, vesszőket is lehet kitenni, de leginkább beléd, drága, drága levelezőpartnerem.

Ha szabad ilyen szofisztikáltan fogalmaznom.

Írod nekem, hogy fizessek.

Miért, b+?!

Elfogyott, amit fizettem, amikor a depressziós kéményseprőd itt volt?

Ld.: http://torokmonika.blog.hu/2015/05/15/kemenyseprot_lattam_szerencset_talaltam

Évente kiküldöd hozzám hű alattvalóidat – őket nyilván előbb-utóbb felcseréled közmunkásokra -, ők jönnek, nézik, írják a számlát, én fizetek nekik, iszunk egy kávét, beszélgetünk, elmennek.

Ez neked miért nem elég?

Szolgáltatásért szoktam fizetni. Ahány szolgáltatás, annyi fizetés. Tudod, mint a boltban.

Nekem te ne számlázz többször.

Tudom, tudom... Szép, új világ van, bármikor benyújthatod az inkasszódat, és akkor majd az önkormányzat zároltatja a számláimat – egyszer úgy megpróbálnám már fordítva is a helyzetet.

Egyelőre engem visznek börtönbe, később a stadionok valamelyikébe, ahol a tömegigényre életbe léptetett halálbüntetést fogják végrehajtani.

Legutóbb márciusban volt szerencsétlen, megtört ember. Pedig a kéményseprők szerencsét hoznak – ezek szerint nem saját magukra. Jött, nézett – sepreni már rég nem seper egyikük sem -, számlát írt, elment, viszlát. Nem is tudom, ehhez miért is nem hozott magával olyan kis cuki, kunkori kéményseprős szettet, kell az a számlaíráshoz.

Mi a tetves lófaszt akarsz még tőlem, drága Kéményseprő Vállalat, miszerint Magyar Kémény Kft?!

De, tudod, röhögve össze is téptem volna a számlaleveledet, ahogy a többi überfaszságot is szoktam, de te kiverted a biztosítékot nálam.

Milyen rezsicsökkentésről beszélsz, b+?!

Kiadtál egy számlát egy olyan tételről, amit már kifizettem. 

Legközelebb a CBA-tól kapok levelet, hogy a fél kiló kenyér és a parízer után még rezsicsökkentetten legyek kedves még egyszer fizetni.

Hát csókolom, pénztártól való távozás után én sem fogadok el reklamációt.

Rezsicsökkentettet sem.

 

 

U.i.: Számlaleveled bontása után kinyitottam egy másikat is, az a BKV-tól jött, valahogy hívják azt is mostanában. Milyen kár, hogy kábé tizenöt éve nem közelekedem velük...

De az egy másik történet lesz.

 

img_1364_1.JPG

 

 

 

 

 

 

 

Anyám napja

2015.05.03. 22:23 | törökmonika | Szólj hozzá!

anya.JPG

 

 

Anyám pici volt és törékeny.

Én sokkolóan nagydarabnak és ormótlannak éreztem magam mellette mindig.

Anyám, mint zongoraművészből női divatszabóság vezetőjéig avanzsált hatodik kerületi nő, mindig kínosan ügyelt a frizura-ruha-cipő-táska harmóniára.

Én pont leszartam ezeket.

Anyám ügyelt még továbbá a rokonság – a megmaradt rokonság – kapcsolatainak ápolására.

Nekem bőven megfelelt, amit ő csinált, húztam a számat, mentem, ha kellett, látványosan kellemetlenkedtem kamaszként.

Anyám rendkívül rendszerető volt. Nem azért, mert rendet rakni jó, hanem mert a végeredmény praktikus.

Én szerintem már eleve úgy születtem, hogy nem találtak meg a káoszban.

Anyám soha nem beszélt a pénzügyekről, csinálta szorgalmasan, gyöngy zsinórírással, ahogy kell.

Én soha nem tudtam beszélni a pénzügyekről, mert meghaladták a képességeimet, így bátran mondhatom, hogy nekem nincsenek, mert sose láttam őket.

Anyám csöndben volt lelkiismeretes – a hőn utált anyósát annak haláláig látogatta az elfekvőben és mindennel ellátta, zokszó nélkül. Csöndben költöztette saját anyját magához, hogy gondoskodjon csöndben róla annak élete végéig. Igen, ez a két nagymamám, akikről anyám gondoskodott.

Énnekem még fogalmam sincs arról, mennyire tudnék kitartóan szívós lenni.

Anyám rendkívül sokat beszélt. Általában szórakoztatóan. Engem fárasztott.

Én rendkívül szófukar vagyok élőszóban, mert egyszerűen időpocsékolásnak érzem a dumálást. Én írásban idegesítek másokat.

Anyám, ha valahova hivatalos volt, mindig előbb érkezett, el ne késsen.

Én kínosan pontos vagyok és gyűlölöm a késést (és az előbb érkezést).

Anyám törékeny szépség volt – idősebb korában különösen előjöttek a rendkívül finom vonásai.

Engem baltával szabott méretre a Teremtő, és a korral picit sem lesz jobb a helyzet.

Anyám egy gyereket akart, meg is kapta. Szegénykém.

Én sokat, én is megkaptam.

Anyám arra gyúrt egész életében, hogy jó nagymama lesz, kötöget, palacsintát sütöget, édibédi rucikat varr, agyon kényezteti az unokáit.

Én el nem tudom magamról képzelni, mit kezdjek egy kis klampóval, aki nem a gyerekem.

Anyám azon az estén nem úgy tervezte, ahogy végül lett.

Én azon az estén nem úgy terveztem, ahogy végül lett, hogy ő vigyáz a gyerekekre, én elmegyek bulizni, mert nekem is jár így válás környékén, és erre fogja magát és meghal.

Anyám egészen biztosan nem akarta volna, hogy bármilyen fennakadást okozzon, ha ilyesmi előfordul majd egyszer vele. Ezt onnan tudom, hogy amikor vettem magamnak a bátorságot és felmerészkedtem a lakására, minden elvágólagosan volt, semmiféle papírt nem kellett kutatnom, minden kéznél volt.

Énnekem elképzelésem nem volt arról, milyen lesz, ha egyszer nem lesz – pláne az a pillanat milyen lesz. Mondjuk, azóta sem tudom elképzelni sem, mihez kezdjek anyám nélkül.

Pedig már 9 éve nincs velünk.

És minden vasalatlan konyharuháról, minden foltos pohárról, minden félbehagyott ügyintézésről, minden majdnem elfelejtett rokonról, mindig, mindig, mindig, még most is eszembe jut.

 

 

 

 

 

Asszimilációs visszapattintás

2015.04.29. 00:38 | törökmonika | 50 komment

Nem mai történet.

De elmesélem, mert míg a sírba nem tesznek, kísérteni fog.

Kísértsen mindenkit tehát.

Egy nap felhívott a legnagyobb lányom énektanárja, hogy feltétlenül beszélnünk kell, találkozzuk valahol

Találkoztunk.

Lányom énektanárja Magyarország harmadik legjobb népdalénekese egyébként.

A legnagyobb lányom négy évesen kezdett hozzá járni, mert kottával a kezében született, nem volt mit tenni, különben sem akartunk ellene tenni semmit, hát kik vagyunk mi, hogy döntsünk.

Sokáig úgy konferálták a színpadon, hogy a betűket még nem ismeri, de a kottát már igen.

Pici, mosolygós, nagyfogú kislány, aki keni-vágja a teljes magyar népdal-készletet, az összes variánsával együtt, az ikszedik versszakig.

Nem volt olyan verseny, ahol ne nyert volna, mert cuki volt, ráadásul tényleg jól is énekelt.

Később tekerőlantozott is hozzá – megtetszett neki, na.

Az egész család élete arról szólt egy darabig, évekig, hogy a kislánynak milyen fellépése van, ki legyen vasalva a fellépő kosztüm, hozzuk-vigyük a hangszert – olyan kicsike volt, amikor elkezdte a tekerőt, hogy vitték utána a színpadra.

Teltek-múltak az évek, Magyarország harmadik legjobb népdalénekese soha nem mulasztotta volna el, hogy vigye magával a gyereket lemezfelvételre, fellépésre, bárhová. Pedig kicsi volt még, törölgetni kellett az orrát is.

Bevallom, nekünk kicsit furcsa volt a dolog, mert hát nem pont az anyatejjel ment belé a Kodály-módszer, de hát persze a büszkeség, meg hát nem az első előadóművész a családban, ripacs ez is, mint az apja, halál büszkék voltunk rá, egy rahedli országot megjárt, mint a magyar népművészet fáklyája vagy mi a tököm.

És akkor felhívott a lányom énektanárja egy nap, hogy feltétlenül beszélnünk kell.

Utólag hülyén hangzik már, de azonnal görcsbe ugrott a gyomrom.

De hát én egy beszari alak vagyok, vagy tapasztalt, nem tudom.

És akkor ültünk a Dunaparton, Magyarország harmadik legjobb népdalénekese, a férje, meg én, és simán mondták nekem.

Szemrebbenés nélkül.

Hogy most színpadra lesz állítva a Betlehem csillaga (!) című izé, by Illés Lajos, soha ne nyugodjék békében, és megnézte a felhozatalt és azt mondta, hogy az a zsidó gyerek mit keres a színpadon.

Mondta az énektanárnő, hogy ezt meg kéne oldanunk valahogy emberileg.

Megoldottuk.

Nem borítottam rájuk a kocsmaasztalt (kellett volna).

A gyerek nem szerepelt a Betlehem csillagában.

A gyerek soha többet nem vett a kezébe tekerőlantot és soha egyetlen kurva magyar népdalt nem énekelt.

De soha többet.

Köszönöm, Magyarország.

Mi megpróbáltuk.

 

 

 

 

 

 

A nap, amikor összeköltöztem az állammal...

2015.04.27. 19:10 | törökmonika | 2 komment

 

Szép délutánnak indult pedig, csicseregtek a virágok, sütött a kismadár, ami kellhet, langy, lusta jóidő és szieszta volt épp, adtam a giccses idillnek és belemerültem egy könyvbe, hason, mint régenvolt kamaszkoromban, kutya jobbról, macskák balról, gyerekek csöndben.

Kicsit éreztem azért, hogy túlzás már ez a nagy jólét, hiszen még teát is szopogattam a hedóniához, míg mások a bányában éheztek.

És akkor.

Pittyent a telefon, sms jött lihegve.

Miszerint csókoltat a helyi önkormányzat, de most úgy érzi, erre a pénzre, amit én a bankszámlámon tárolok, neki nagyobb szüksége van, mint nekem.

Néztem hülyén a képernyőre.

Mi vaaaan?!

De nem volt tévedés.

A helyi önkormányzat – rajta keresztül az állam, mert az önkormányzat már rég nem önálló – megfejthetetlen kóddal egyszerűen besétált a bankomba és elhozta egy zsákban (kis zsákban, de mégiscsak) a pénzemet.

Az én pénzemet.

Az én bankszámlámról.

Ha én pénzt akarok felvenni a saját banszámlámról, minimum mindenféle kódot tudnom kell, ha a gépnél vagyok, ha meg személyesen intézem, nehogy iratok nélkül merjek megjelenni, mert elvisz a biztonsági őr.

Az én bankszámlámat én nyitottam, a saját pénzem van rajta, amiért én dolgozom meg, és amiről én döntöttem úgy, hogy most beteszem a saját folyószámlámra, mert csak, kinek mi köze hozzá, egyébként azért, mert könnyebb utalgatni meg fogadni az utalásokat, ráadásul nem rabolnak ki és nem veszítem el.

Erre jön egy fickó és azt mondja, hogy ide vele.

Nem tudom, használt-e fegyvert.

Valószínűleg nem.

Valószínűleg azt állította meggyőzően, hogy ez a közös bankszámlánk.

És elhitték neki, mert elég sötét napszemüveg volt rajta.

Meg már nyilván ismerik is őkelmét.

Odaadták neki a pénzemet.

Egyébként nem vagyok hamvasan fiatal, kiválóan el tudom dönteni, mire akarom vagy nem elkölteni a saját pénzemet, mit és mikor akarok kifizetni, mit csúsztatok, mit ütemezek, elég jól elvagyok így ötven évesen ezzel a kihívással, amit a saját pénzügyeim jelentenek.

Gondoltam eddig én.

Erre jön az állam és azt mondja, hogy kis hülye bige, francokat fogod te befizetni a gyerek ebédjét, a villanyszámlát, az esedékes törlesztőrészletet, ezt én most elviszem, mert nekem kell.

De még csak nem is mondta!

Ha mondta volna, akkor mondtam volna, hogy hát a véreres lófaszt.

Ez élőbeszédben úgy hangzott volna, hogy fontolóra veszem és nyolc napon belül döntök.

De nem, a fickó jobban tudja nálam, nekem mire kell költenem.

Fog ő vitatkozni egy középkorú, hülye nővel?

Nincs neki arra ideje.

A hülye vitákra.

Hogy neki kell jobban.

Mire én mondanám, hogy nem, mert nem jogos – ezért nem is kérdezte vagy szólt. Fogta, elvitte.

Jegyzem meg, váltam már el, többek között ilyesmi is szerepelt az okok között.

És nekem senki nem szólt, hogy közben figyelmetlenségből életközösségre léptem az állammal.

Hogy közös az ágyunk és a bankszámlánk.

Mivel az új élettársam sejthette, hogy kissé zord leszek, más tréfát is kieszelt nekem.

Erre akkor jöttem rá, amikor a boltban fizetni akartam a bankkártyámmal – jó, elvitte a rajta lévő zsé nagy részét az a pernahajder, de enni muszáj -, és a terminálból kijött egy kéz és felemelte a középsú ujját.

Hogy a számla és a kártya zárolva.

Ismerőseim azzal vígasztalnak, hogy ne aggódjak, legalább egy hónapig így is marad.

És ne gondoljam, hogy elnézést kér a fickó vagy visszautal, amikor hosszú háborúskodás után bebizonyítom, hogy a lófaszt illeti őt az a pénz.

Majd mondja, hogy na jó, most nem, de legközelebb igen, szóval nála marad.

Tisztelettel jelzem: a május havi törlesztőrészleteimet, a közüzemi számláimat, a gyerek tandíjának csekkjét, a másik ebédbefizetését, a harmadik dolgait, a negydikéit szintúgy, a telefonok számláit, a bevásárlólistát, mindent azzal a lendülettel fogom forvardolni új élettársamnak, ahogy megérkeznek a számlalevelek.

Mert ugye, jóban-rosszban, egészségben-betegségben. (Ja, az egészségügyi befizetési kötelezettségemet is oda postázom.)

Mert ha elmaradok, akkor nem őt, hanem engem fognak szájba... szóval büntetni, előbb-utóbb megjelenik valami behajtó, esetleg személyesen Vida Ildikó, és elkomorult tekintettel megkérdezi, miért is nem fizettem ki például a szemétszállítási díjat, nem lesz ennek jó vége...

Mindenesetre lefekvés előtt alaposan megvizsgálom az ágyamat, alá is benézek, nincs-e ott az új élettársam, közös számlánk másik tulajdonosa.

Tud valaki egy jó válóperes ügyvédet?

Fizetni csak akkor fogok tudni, ha ez az illető leveszi végre a koszos kezét a pénzemről.

Egyébként vélhetőleg bigámista.

Sőt, poligámista a dög.

 

(Utóirat: egyébként nagyságrendekkel megkönnyítené mindenki dolgát, ha nem is játszanánk olyat, még hülyéskedésből sem, hogy én egy nagykorú, cselekvőképes állampolgár vagyok. Küldjék a bankomba egyenesen az összes szolgáltatót, a nyugdíjbiztosítót, az egészségbiztosítót, meg aki még arra jár, vegyék fel a pénzemet, az legalább tiszta sor, én dolgozom, ők meg elköltik, minek vacakolni.)

 

 

 

 

 

 

 

Pszichiáternél

2015.04.24. 20:58 | törökmonika | Szólj hozzá!

- Szoktatok nevetni?
- Bármin, állandóan.
- Veszekszetek?
- Bármin, állandóan.
- Mi a vége a veszekedésnek?
- Nevetünk.
- Szoktál rá gondolni napközben?
- Nem. Legfeljebb hétszázkilencvenkétszer.
- Mit csinálsz, ha meglátod?
- Elmosolyodom.
- És ő?
- Elmosolyodik.
- Ha éjszaka felébredsz és meglátod?
- Megnyugszom.
- Ha látod a kijelzőn, hogy hív?
- Megijedek, hogy valami baj van.
- Ha nem hív?
- Megijedek, hogy valami baj van.
- Vannak rigolyái?
- Csak azok vannak.
- Vannak rigolyáid?
- Még több.
- Könnyű ember?
- Egyáltalán nem.
- Könnyű ember vagy?
- Egyáltalán nem.
- Kedvelsz benne valamit nagyon?
- Hogy van.
- Meg akarod változtatni?
- Na még csak azt kéne. Akkor nem lenne ilyen.
- Akkor mi a baj?
- A filmekben nem ilyen.
- Melyik szebb?
- Az.
- És melyik jobb?
- Ez. 

Nagykamaszni

2015.04.12. 12:45 | törökmonika | 5 komment

Ajtót becsapni. Közös étkezéseken nem részt venni, éj leple alatt hűtőt kifosztani. Mindenről véleményezni, határozottan. Ellenvéleményre gúnyos megjegyzéseket tenni. Szülői véleményre vállat vonogatni.

Elmenni, nem közölni a célt, irányt és határidőket. Nem oda- és nem hazaérni.

Váratlanul beállítani, pénzt kérni, azt kevesellni.

Fölényeskedni. Gúnyolódni. Lehetőleg megbántani mindenkit, aztán megbánni.

Elhasználni bármit, ami a kezünk ügyébe akad. A tulajdonjogokat csak akkor figyelembe venni, ha az minket illet.

Virágot nem meglocsolni, állatokat nem megetetni, nem mosni, nem teregetni, nem mosogatni. Ezeket rabszolgamunkának, kispolgári csökevénynek minősíteni.

Naponta hetvenkét poharat, tányért elhasználni, ezeket hiba nélkül gondosan széthagyni.

Mondani, hogy nincs idő ilyen hülyeségekre, fontos dolog lenni.

Mindent jobban tudni.

Szerelmesnek lenni, csalódni, felváltva, ütemesen, mások számára követhetetlenül.

Boldognak lenni, a legmélyebb kétségek közé zuhanni.

Biztosnak lenni abban, hogy a világ egy értetlen barom, esetleg mindjárt kettő.

Minden segítséget elhárítani, a szándékon fölényesen kacagni.

Sírni anyuci vállán.

Segítséget kérni, kezét fogni, visszamenni ujjszopós óvodásba.

Aztán megrázni magunkat és ugyanazt elölről.

Majd csak akkor megérteni az egészet, ha...

 

A kiemelten buta és lojális álompolgár nyafogásai című ciklusból

2015.04.06. 17:02 | törökmonika | 1 komment

Tegyük fel, hogy kiemelten buta és lojális álompolgár vagyok, és csak úgy nézelődöm a sártekén.

Nincsenek igényeim nagyok, enni, inni, ölelni, aludni.

És húsvét hétfő van.

Én, mint kiemelten buta és lojális álompolgár, persze már majdnem jól éreztem magam huszonöt éve, ami az életemnek a fele, mert huszonöt éve nem akkora probléma, ha elfogy a sör vagy a cigi vagy a kenyér itthon, esetleg valaki meg akarja locsolni Aranka nénit mégis.

Mondjuk, huszonöt évvel ezelőtt se volt akkora probléma, mert lement az ember az aluljáróba (ha Pesten lakott), oszt vett Aranka néninek szánt kölnit vagy cigit vagy egy hamburgert.

Én, konkrétan, mint kiemelten buta és lojális álompolgár az elmúlt huszonöt évben egyáltalán nem éreztem magam korlátozva ilyen szempontból, ha nagy volt a gebasz, elmentem a benzinkúthoz, oszt csók.

Na most húsvét hétfő van.

Aranka nénit már nem akarom meglocsolni, sose akartam, mert lány vagyok én is, de időnként valami férfirokonomat elcipeltem Rákosretkesre, de Aranka néni időközben már meghalt – ezt csak azért mondom, hogy látszódjék, nem erről van szó.

Buta és lojális álompolgárként eleve halálra lennék ítélve autó nélkül.

Tehát bementem az első nyitva tartó boltba. Ahol megtudhattam, hogy ők most nem bolt, hanem vendéglátóipari egység, mert úgy nyitva lehetnek.

Az egész környék oda jár egyébként, akárhogy hívják.

De nekik trükközni kell.

Tehát most vendéglátóipari egység.

E célból kint van a térben egy kerek asztal. Ez mindenkit zavar. Kérdeztem, miért nem ilyen keskeny izét raktak ki, még praktikus is. De nem, mondták erre, mert szabály van még arra is, milyen magas és milyen széles lehet az az asztal, amitől ők most már vendéglátóipari egység.

Kérdés nélkül mondta a srác, aki az üzletvezető, hogy próbált ő férjhez menni a tulajhoz, és akkor rokon dolgozhatna hétvégente is, de a törvények nem teszik lehetővé a melegházasságot, unokahugot meg nem tudtak felmutatni, így lettek mégis vendéglátóipari egység.

Mentem tovább a nemzeti lófaszbolt felé. Zárva. Épp jött ki a csaj, jó haver, kérdem, nem lehetne-e mégis. Azt mondta, ő bármikor szívesen, de nyakukon a NAV, Vida Ildikóval az élén, olyan kurva isten nincs ám, hogy egy gyufaszálat eladjanak, bocs.

A nyolcadik (!) helyen találtam nemzeti lófaszboltot. Ők is vendéglátóipari egység, ott a kerek szabványpult.

Benéztem – volna – a pékségbe, de hát nemzeti húsvét van, nem lehetnek nyitva. Mondta a pék haver, hogy amúgy dolgoznak, mert különben hogy a picsába lenne nekem holnap friss, meleg a kenyerem, csak eladni, azt nem lehet, mert a NAV.

És akkor nekem, mint buta, lojális álompolgárnak bizony megfordult a fejemben egy s más.

Hogy miért nem mennek ezek el végre a tetves lótüdőbe.

Ha egy boltnak jó az, hogy nyitva van, mert elad, ha egy vásárlónak jó, ha nyitva van egy bolt, és egy alkalmazottnak jó, ha dolgozhat, mert úgynevezett pénzt keres, akkor kinek jó, ha mindezt mégsem lehet?!

Én, mint nagyon buta és nagyon lojális álompolgár előbb-utóbb kurvára fel fogok háborodni.

Mert kapom a levelet majd a bankomtól, hogy engem rohadtul megmentettek, csak nem érzem, sőt.

Mert kapom a levelet a szolgáltatóimtól, hogy én most ennyi meg ennyi rezsit csökkentettem, csak most fizessek többet.

Mert olvasom, hogy újabb stadiont építenek, a helyi rendelőt meg bezárják.

Mert olvasom, hogy Miskolcon betiltották az ételosztást, nyilván nem nemzeti ételosztásos tányérban kapták volna a rászorulók.

Mert olvasom, hogy...

És – ismét jelzem nyomatékosan – én egy igen buta, igen lojális álompolgár vagyok, ott voltam minden békemeneten. Én szeretem, ha az ország jobban teljesít. Semmi mást nem akarok nézni, mint nemzeti főadót. Semmi mást nem olvasok, csak a hivatalos lapokat (majd holnap biztosan kiderül, melyik az). Hallgatni csak jó ebédhez szól a nótát hallgatok. A zöldségessel legfeljebb arról beszélgetek, hogy szép az idő, nem arról, mi van Kishantossal. A hentesnél nem beszélgetek az éhenhalni készülő állatokról.

Traktort, ha látok, boldogan integetek, hogy új barázdát szánt a zeke!

Na de arra azért még emlékszem, hogy a szüleim korosztálya legalább berúghatott, ha nagyon elege volt.

Hol egy nemzeti piabolt?!

Abba bele sem merek gondolni, milyen lenne nekem, ha nem lennék kiemelten buta és lojális álompolgár.

Ha például tudnám, hogy az "ehess, ihass, ölelhess, alhass - a mindenséggel mérd magad" honnan származik.

 

 

 

 

 

Nemzeti spionképző

2015.03.18. 14:35 | törökmonika | 2 komment

Kedves gyerekek, a mai órán nagyon fontos dologról fogunk beszélgetni.

Mint tudjátok, múlt héten történt, hogy valaki a negyedik céből megzavarta a hittanórát azzal, hogy direkt berúgta a focit az ablakon.
Ettől a tanulónktól természetesen már elbúcsúztunk, azóta új iskolában tanul, ahol erre a célra szakosodott pedagógusok figyelnek majd rá. Szüleinek is minden héten írhat levelet.

Azt tudnotok kell, hogy egy ilyen súlyú cselekedet nem maradhat büntetlenül, mindennek van következménye. Ez a tanuló természetesen nem jelentkezhet majd gimnáziumba.

Ezért kell jobban megfontolni, hogyan viselkedünk, miképpen cselekszünk.

Zolika, ne hintázz a széken.

Az esetből az iskolavezetés több következtetést is levont, ebből most azt mondom el, ami rátok tartozik.

Csukd be az ablakot, kisfiam, huzat van.

Úgy döntött az iskolavezetés, hogy mától külön feladatotok lesz.

Egymásra fogtok ügyelni.

Nem, nem úgy, mint eddig, hogy kiabáltok, ha jön a tanár a folyosón, ennél sokkal-sokkal fontosabb dolgotok lesz.

Kiosztom most ezeket a kis füzeteket, mindenki írja rá a nevét, és mostantól ne hagyjátok otthon, ellenőrizni fogjuk.

Nyissátok ki az első oldalon.

Láthatjátok, hogy a füzet látszólag olyan, mint egy naptár, vagy hogy érthetőbb legyen: mint egy órarend.

A feladatotok a következő lesz.

Valahányszor azt tapasztaljátok, hogy valaki rohangál a folyosón, csapkodja az ajtót vagy krétával dobálózik, szépen felírjátok a megfelelő naphoz és órához.

Ez látszólag egyszerű eddig.

Ám nektek arra is figyelnetek kell, ezek a kis pajkos, rakoncátlan társaitok – akár a negyedik céből, de lehetnek a nagyobbak közül is, hajajjj – miket beszélgetnek egymás között a nagyszünetben, az öltözőben vagy a vécében.

Ezt szépen felírjátok. Névvel, osztállyal.

Minden pénteken, osztályfőnöki óra keretében beszedjük a füzeteket és a hétvégén – mert mi erre is feláldozzuk a szabadidőnket, míg ti pihentek – kiértékeljük.

Minél több bejegyzést készítetek azon a héten, annál több piros pontot kaptok.

Tíz piros pont után nagyötös jár szorgalomból és magatartásból.

Biztosan lesznek közöttetek olyanok is, akik azt gondolják, beírnak valamit és ezzel letudják az iskola felé fennálló kötelességüket – nekik már most mondom, hogy mi, tanárok is kaptunk ilyen füzetet, azt írjuk fel, melyikőtök nem ír fel semmit, esetleg szándékosan félrevezetőt jegyez fel.

Ennek természetesen következménye lesz. Súlyos következménye.

De hát ti nem ilyenek vagytok, nem lesz semmi gond.

Az a tanuló, aki szorgalmi feladatként az iskolába jövet vagy hazafelé menet lát valami fontosat – teszem azt valaki kinyújtja a nyelvét -, külön dícséretben részesül.

Aki pedig otthon, a házukban, a lépcsőházban, a boltban, esetleg a szülei részéről tapasztal valamit, ami említésre méltó és ezt bejegyzi, igazgatói dícséretben részesül és az év végén természetesen külön jutalmat kap az iskolavezetéstől.

Köszönöm, gyerekek, mehettek, ne szaladjatok, csak szépen sorban. És ne feledjétek, pénteken beszedjük a füzeteket!

 

 

Remek játékot talált ki a Fidelitas az arra hajlamosaknak...

Koncz Zsófia, a Fidelitas országos alelnöke is arról beszélt, hogy vasárnap a március 15-i állami megemlékezésen provokátorok jelentek meg, "civilnek állították magukat, de valójában szélsőséges, baloldali pártaktivisták voltak". 

A Fidelitas arra vár, hogy hasonló esetben a provokátornak minősülő résztvevők nevét valahogy gyűjtsék be a nem provokátorok... Szavai szerint ezek az emberek "ordibálásukkal, sőt tettlegességig fajuló agresszivitásukkal" több tízezer család békés ünnepét akarták tönkretenni. Ez a viselkedés méltatlan az ünnephez és a magukat normálisnak tartó baloldali pártokhoz is - fogalmazott.

A Fidelitas "provokátorfigyelő" csapatot alakít - közölte a Fidesz ifjúsági társszervezetének elnöke szerdán Budapesten, sajtótájékoztatón.

"Nem szeretnénk, ha a baloldal hétvégihez hasonló húzásaiból hagyomány lenne" - mondta Böröcz László, utalva a március 15-i állami ünnepségen történtekre.

"Provokátorfigyelő" csapatuk megalakítását azzal indokolta: "mindenkinek joga van tudni, kik azok a baloldali provokátorok, akik szét akarják verni" mások rendezvényét.

A Fidelitas vezetője arra kért mindenkit, "aki provokátorokat ismer fel", küldje el nevüket, képüket a provokatorfigyelo@fidelitas.hu címre, ők pedig közzéteszik. Böröcz László ezt "tudásbővítő, ismeretterjesztő" szolgáltatásnak nevezte.

A Fidelitas pontos leírást nem adott arról, miről ismerhető fel a provokátor, vagy éppen a baloldali érzelmű állampolgár. Vajon elég a hangoskodás, vagy el kell vigye a rendőr az illetőt? Az is bizonytalan, hogy provokátor csak baloldali ember lehet-e... 

 

(2015.március 18. Blikk-összeállítás - http://www.blikk.hu/blikk_aktualis/elkepeszto-kemkedesre-buzdit-a-fidelitas-2338981)

 

 

Kéményseprőt láttam, szerencsét találtam!

2015.03.16. 16:05 | törökmonika | 1 komment

Ma beordított hozzánk a világ legdepressziósabb kéményseprője.

Azért ordított, mert kapucsengőt önvédelmi okokból nem tartok, nehogy becsöngessen valaki.

Olyan kétségbeesetten ordított, hogy beengedtem.

Ránézett a kütyüre, amit a párom szerelt fel úgy egy éve, übersztájl mittudoménmi, legyintett is a kéményseprő, hogy ezzel neki semmi gondja.

Mondtam, üljön már le egy kicsit, szemlátomást alig áll a lábán.

Leroskadt.

Kérdezte, kémény van-e, mondtam, persze, de dísznek tartjuk.

Kapott kávét.

Míg töltögette a papírokat – kérdezte, hány „s” a Kiss”, mondtam, éntőlem bárhánnyal írhatja, nem érdekel, régen elváltunk az összes „s”-től -, ivott egy kávét. Egy aszpirint is elfogadott, rendkívül rondán köhögött szegény.

Elmesélte, hogy telik egy napja.

Autó nélkül küldik ki falvakba, helyismeret nélkül.

Oldja meg.

Lohol, tájékozódik, becsönget, meggyőzi az ottlakókat, hogy ez tényleg szimpla ellenőrzés, bár pénzbe kerül, aztán lohol tovább, mert ha lekési az utolsó vonatot vagy buszt, az életben nem jut vissza Pestre, hajrá, tömegközlekedés.

Mesélte a kávéja felett haldokolva, hogy csak a mi tanyánkon három-négy év lenne, míg tisztességesen végigmennének és tényleg bemérnének mindent.

Ez csak egy tanyaközpont.

Van nekik vagy nyolc.

Huszonheten dolgoztak eddig, de mára kilencen maradtak, mert bércsökkentés volt, a harmadával levették a jussukat.

Magyarország jobban teljesít – ezzel a mondattal váltunk el.

Aztán még visszaszólt, míg halál depressziósan tovább nem ment a szomszédhoz (pedig azok jó fejek): ne tessék ebben az országban maradni.

Kéményseprőt láttam, szerencsét találtam.

Mert rájöttem, hogy azon kevesek közé tartozom, akikhez van egyáltalán hova becsöngetni, van egyáltalán mit megnézni, van miből kifizetnem, van kávé és aszpirin itthon és hogy...
Szerencsés vagyok, nagyon szerencsés.

 

Nőnap elé

2015.03.07. 17:57 | törökmonika | 13 komment

(Nem, nem kérek hóvirágot.)
Olyan munkát végzek, mint a férfiak. Úgy tartom el a gyerekeimet, mint a férfiak. Úgy csavarozok, úgy szerelek villanyt, úgy üvöltözöm hivatalokban és úgy ások a kertben, mint a férfiak. Kiválóan ütvefúrok, betonozok, sittet hordok, havat lapátolok, vezetek és leckét írok és kikérdezek és számonkérek, mint a férfiak. A vitastílusomban aztán végképp semmi nőies nem fellehető. A vállamon lehet sírni, de ha üvölteni akarsz velem, itt vagyok, lássuk, ki a hangosabb.
Ha át akarsz verni, résen vagyok, ha a jogaimat sérted, kiszaladsz félelmedben a világból, világos és egyértelmű a világképem, nem félek az árnyékomtól, fogtam már betörőt, cseréltem már kereket és próbáltak kilakoltatni is.
Van, hogy koszos a körmöm, mert épp szereltem valamit – és van, hogy mégis rákenek valami színes szart. A szempillámon a cementpor, a könny és a festék felváltva láthatók. Vagy épp egyszerre.
A lábam valaha szép volt, most inkább visszeres és néha már vizesedik is, franc a keringésbe.
Az alakom valaha figyelemreméltó volt, ma már inkább ne figyeljétek.
Öltözködésem decens. Már amikor.
Amikor gyereket vártunk, pont úgy izgultam, mint a férfiak, na jó, megszülni nekem kellett.
Ha beteg volt a gyerek, pont annyit ültem az ágyuk mellett, mint a férfiak. Teát csináltam, borogatást. Hordtam a gyógyszereket.
A szalagavatón épp akkor sírtam el magam, mint a férfiak.
Amikor öregedni kezdtem, szarkalábak lettek a szemem alatt, ritkulni kezdett a hajam és már nem bírtam fél kézzel flexelni én sem.
Ma már kicsit megterhelő sövényt nyírni.
Néha boldog vagyok, néha szomorú, pont, mint a férfiak.
Szerencsés vagyok, hogy olyan életet élek, amelyben nem érzem hátrányát annak, hogy nő vagyok.
Szerencsés vagyok, hogy nem vernek, nem aláznak, nem kerülök hátrányba, nem kell egyszerűen csak vacakul éreznem magam – úgy érzem, a nagyon-nagyon kevés szerencsés nő egyike vagyok.
Köszönöm nektek, velem élő férfiak. Minden tiszteletem a tiétek – így nőnap előtt.  

https://www.youtube.com/watch?v=QAwRyXOhULw

Az én kis Valentinóm

2015.02.14. 02:33 | törökmonika | 4 komment

Ha nem haragszol, nem hozok lufikat. Ma sem.

Nem veszem fel a rózsaszín tütümet, mert szarul állna, ráadásul nincsen.

Nem foglak habos kávéval ébreszteni, mert tudom, hogy a cukrod miatt mit szabad és mit nem.

Ebédre sem csinálok kuglófot vagy mit.

A fentiek miatt.

De azért ha bealszol a tévé előtt, rád teszem a kockás takarót és lejjebb veszem a volumét.

A teád ott van a jobb kezednél, ne döntsd ki.

De ha kidöntöd, se érdekes, majd felmosom.

Itt a slusszkulcs. Nem, nem mondom, hogy...

A táskád pont ott van, ahová letetted.

Igen, én megint szétdobáltam, nem vasaltam, nem mosogattam.

Nem jó ez a ruha.

Talán nem olyan mint harmincplusz évvel ezelőtt.

Lehet, hogy nem olyan ruganyos, hangos, vidámságos.

De nekem ez épp így jó.

Én sem lettem fiatalabb, akármit hablatyolsz, vén hülye.

Tudom, hogy lottyadt a seggem, karikás a szemem és hisztis vagyok.

Az olvasószemüvegem nélkül már nem találom meg az olvasószemüvegedet.

Osztozzunk a vérnyomáscsökkentőkön, ne edd el az enyémet, a mohó mindenedet.

Nem akkora ciki, ha bekötöd a cipőmet, ha begombolom a kabátodat.

Várj, még kicsit igazítok a hajadon.

Mehetsz, vén szamár.

Tudom, hogy fáradt vagy.

Én is.

És ne hozz te se lufit haza.

Nekem elég, ha itt leszel.

https://www.youtube.com/watch?v=UHQQ-IgZEeg

 

 

A macesz receptje

2015.01.27. 11:05 | törökmonika | 8 komment

Nem tudom, mit érzett Berta (akkor még nem néni) 1945. január 27-én, amikor kinyitották a láger kapuját.

Tényleg nem tudom, belegondolni sem merek, mert akkor bele kellene gondolnom mindenbe, azt pedig nem merem.

Berta 10 testvéréből ketten maradtak életben – az Olga (akkor még nem néni) és ő.

Olga Budapesten, csillagos házban a kislányával, Berta Auschwitzban.

Olga egy darabig várta, aztán már nem várhatta vissza a férjét, kislánya apját onnan.

A további éveket – sokat, nagyon sokat! - megkeseredve, szótlanul, keményen élte. Nagyon keményen.

Berta sorsa másképp alakult.

A kaput megnyitó katonák között volt ilyen is meg olyan is, de Berta összenézett az egyik legénnyel és innen indul a másik szál a történetben.

A jemeni zsidó hajóskapitány, aki az a katonalegény volt, Bertával először Jemenbe ment haza, később Izraelbe költöztek.

Olga és Berta, ha keveset is, de leveleztek.

Az a szokás ugyanis a zsidó családokban, hogy mindenki tudja minden unokaöcs lába méretét vagy unokahúg zongoraleckéjét.

Ez ilyen kulturális alap, mint a macesz receptje, aki érti, érti – aki nem, annak fölösleges volna elmagyarázni, úgysincs rá annyi idő.

Berta sok gyereket szült, akik sok gyereket szültek és így tovább.

Olga mindenkinek a nevét és születésnapját tudta.

Bertának egyszerűbb dolga volt Olgával, ott nem volt akkora a család.

De azért ott is akadt pár unoka, dédunoka pláne.

Berta néni ezeket pontosan számontartotta.

És eljött a nap, amikor az én legnagyobb lányom leszállt a repülőről Tel-Avivban és ott helyben összeakadt a szeme egy fiatal srácéval.

Egy életre.

És a jemeni hajóskapitány, az Olga és a Berta sorsa akkor egyszer s mindenkorra körbeért, összeforrt az enyémmel is.

A fiú Berta nem tudom hanyadik leszármazottja.

A lányom pedig Olgáé.

És soha, soha nem fogom tudni megköszönni eléggé a Teremtőnek, a sorsnak és a hadseregnek, hogy 1945. január 27-én Auschwitzot felszabadították.

 

Hogyan is lenne...

2015.01.22. 02:03 | törökmonika | 259 komment

Azon gondolkodom, vajon mi az eljárásmód egy teljesen népmesei fordulatkor.
Ha, mondjuk, személyesen Orbán Viktor kopogtatna be hozzám, elém tenné a listát az akárhány millió új munkahelyről és mondaná bátorítólag, hogy na, csak bökjek bátran.
Hogy akkor mi lenne.

Öt éve vagyok munkanélküli.

Szerintem az elsők között voltam, akik belenyaltak diplomásként a közmunkába. Ezt meg is írtam annak idején, nem érdekes, én is a legszívesebben elfelejteném - sajnos, soha nem fogom tudni. Van a megaláztatásnak az a foka...
Közmunkásként a lábam méretétől kezdve a vérnyomásomig mindenről papírt kértek, mert közmunkás sem lehet ám bárki.

Na, nem is voltam sokáig.

Azóta minden létező rendszerből kihullottam.

Ha most maga Orbán Viktor adna a két drága kezével nekem munkát, be kéne fáradnom a személyzeti osztályra - mostanában nyilván másképp hívják, bocs, de kiestem a munka világából -, ott mondanák, hogy adjam oda neki akkor az oslkdfmncvk-ot.
Kérdezném ekkor, hogy mi az a oslkdfmncvk, mert én bizony olyat még nem láttam.
Megértőek lennének (kicsit elfordulva azért kikacagnának a lányom-korú ügyintézők), mondanák, hogy legalább az adóhatóságtól hozzak valamit.
Mit.
Mit hozzak az adóhatóságtól.
Azon kevés szerencsések közé tartozom a szerencsétlenek között, akiknek még van hol lakniuk - de az adóhatósággal, hát azzal egészen biztosan nem volt dolgom vagy öt éve.
Miért is lett volna?
Nem volt miről beszélgetnünk - a nullával való műveleteket nem értelmezi a matematika.
Mondanák akkor megértően a személyzeti osztályon - mégiscsak Orbán Viktor ismerőse vagyok, nem zavarnak el, meg hát különben sem -, hogy akkor a TB.
Milyen TB, kérdezném én akkor egyre csendesebben vissza, miről beszélünk?
Nincs TB.
Hát pedig az kell, mondanák ők.

Jó, mondanám én, elmennék a megfelelő helyre ügyet intézni, mondanák nekem, hogy abszolut megértik a helyzetemet, már csak ki kell fizetnem ezt a potom öt évnyi elmaradást, és máris minden megy kacagva tovább.
Ezért mondom én azt néktek, feleim, hogy már az első munkanap előtti napon megszűnne a munkaviszonyom.

De ha mégsem...

Hogyan tudnék én bárhogyan visszailleszkedni a munka világába, csókolom? Tudom, lettem volna varrónő vagy traktoros, most nem lenne baj, csak megtanulnám az új ketyeréket - de így mégis hogy csinálnám?

Nem vagyok csúcsértelmiségi, sőt, semmilyen nem vagyok, csak diplomás. Nem értek a földműveléshez, és mielőtt bárki hozna nekem kiskacsákat, nem is fogok érteni hozzá, csak azért, mert vidéken lakom, még nem értek a földhöz, és a hátralévő időmre már nem is óhajtok megtanulni.

Egyetlen dologhoz értek, az sem ér sokat. Nyilván két dolog jönne be. Ha  kétkezi, derék szakember lennék, például vízvezeték-szerelő vagy ács. Vagy ha takonygerincű, jellemtelen, korrupt politikus. 

Hogyan kéne visszailleszkednem a munka világába?

Amikor épp a középosztályt nyírják jó nagy hatékonysággal ki? Csókolom, én nem tehetek róla, hogy a középosztályba születtem. Arról ugyan tehetek, hogy nem földműves vagyok, hanem kétkezi diplomás (tanító, újságíró) emberféle, de nekem nem szólt senki, hogy ez egyszer a történelemben még hátrány is lehet.

Pont úgy kapálgattam a sorokat, mint más (nyilván: rendes) ember a kukoricasort.

Nem mondták, hogy ez kevesebbet ér.

Mondjuk, legalább értelmiségi-perek még nincsenek. Ez feltétlenül pozitivum. 

Mielőtt vad gyűjtésbe kezdenétek: ez egy példabeszéd volt.
A sorstársaim nagyobb részének arra sincs már pénze, hogy elutazgasson ügyeket intézni. A sorstársaim nagyobb része jobb ruhát sem tudna felvenni, amikor megjön a nagy lehetőség. Még akkor sem, ha maga Orbán Viktor biztosítja neki az állást.

 

 

Gondolatkísérlet

2015.01.09. 00:38 | törökmonika | 3 komment

Élek egy helyen a Földön, jól-rosszul, valahogy.

De nem jó ez nekem.

Rábökök a térképre, választok egy országot, ahol inkább élni szeretnék.

Mert ott jobb lesz nekem is, a családomnak is.

Azért megyek el otthonról, mert ott már nem jó nekem valamiért.

Megérkezünk, letelepszünk, munkát vállalunk, dolgozunk, tanulunk.

Megismerkedünk a szomszédokkal, a zöldségessel, a srácokkal az utcán.

Szabadidőnkben ezt-azt csinálunk, vendéglőbe járunk, moziba, bulikba.

Csak van egy kis gond.

Én nem vagyok hajlandó késsel-villával enni, mert nekem ehhez jogom van.

És tényleg van.

Nem vagyok hajlandó az állam nyelvét használni, mert nekem ehhez jogom van.

És tényleg van.

Ha nem tetszik, hogy az országban, ahová átköltöztem, a fürdőzők csíkos fürdőruhát vesznek fel, perre megyek, mert engem sért.

Jogom van hozzá, tényleg van. Ne vegyenek fel csíkos fürdőruhát, mert nálunk otthon ez nem szokás.

Közben néha beteg leszek, ekkor elmegyek az adott ország megfelelő egészségügyi intézményeibe, ahol ellátnak.

A gyerekeim iskolába, óvodába járnak.

A munkahelyemre tömegközlekedés repít, mint egy Majakovszkij-versben.

De nekem írják ki az én nyelvemen is, hogy hova, mert jogom van hozzá.

És tényleg jogom van.

Vagy veszek egy autót, itt gyártották, vagy máshol, mindegy.

Veszek ruhákat, ennivalót, bármit.

A pénzért, amit a munkámért kapok az orszáégban, ahová költöztem otthonról.

Ez a pénz ezé az országé, ahol élek.

Élek tehát az országban, a földrészen, ahová azért mentem, mert otthon nekem nem volt jó valamiért.

Mert így akartam élni és nem úgy.

Hosszan gondolkodtam, hova menjek, de ezt választottam.

És akkor egy reggel fogom magam, bemegyek bárhová, és szitává lövök mindenkit, mert nem úgy van, nem úgy csinál, nem úgy beszél, nem úgy öltözködik, mint otthon azt elvárták, és ahonnan eljöttem.

Nekem jogom van.

Hogy mennyi ez a jog, ezt majd eldönti az utókor.

 

Azelőtti karácsonyok

2014.12.25. 14:38 | törökmonika | 3 komment

Azelőtt.

Azelőtt ilyenkor, december 25-én vagy anyámhoz mentünk, vagy anyósékhoz – általában anyósék élveztek prioritást, mert többen voltak, anyám meg csak ketten a nagyanyámmal, szóval ráértek, tökmindegy alapon.

Azelőtt felcihelődtünk, mindenkinek megvan-e mindene, becsomagoltad-e rendesen a nagyinak, dédikének is tettél-e be valamit, jó, akkor menjünk.

És én minden egyes alkalommal szarrá untam a fejem, mert anyám nem főzött túl jól, bár a gyerekeim szerették a kajákat, mert mindig cikinek éreztem, hogy mi a rákért nem lehet odakészíteni mindent, miért mindig az asztal mellől kell ugrálni fel sóért, valamiért.

És cikinek éreztem, ahogy egyre nagyobb pironkodással adja oda az ajándékokat az egyre több gyerekemnek, cikinek éreztem a kínais plüsst meg mindent, aztán annyira húztam volna már haza, mert kaja után csak szeret az ember kicsit aludni a saját ágyában.

Cikinek éreztem mindig, ahogy politizál, mert hiszen mit ért ő hozzá, ahogy meséli, mi volt a boltban, hát na és, hogy mi volt az esztékában, na bumm, meg hogy a szomszéd kisöpörte-e a lépcsőházat, ki nem szarja le, haladjunk.

És mindig ott is hagytam őt, őket a lehető leghamarabb, mert nem szerettem a panelban üldögélni, agyamra ment az egész, kínomban elmosogattam, de nem élveztem a bekapcsolt tévéműsort sem, nem értettem, a kölykeim miért heverésznek boldogan különböző fotelokban, vigyorogva büzgönyészve a kis kínai szarokkal, zavart a szűk tér, zavart a bezártság, zavart, hogy ott kell lennem, le is léptünk általában minél előbb, sose értettem, csak ezért miért könnyesedik el anyám szeme mindig.

Amikor hazaértünk, persze azonnal lelkiismeretfurdalásom lett és felhívtam, de veszett fejsze nyele volt már az.

Már hiába szeretnék unatkozni a szar panelban a nem túl fincsi – gyerekeimnek nagyon is tetsző – kaják mellett, szeretném értékelni a nyolcvanezredik konyharuhát és szeretnék örülni annak, hogy kiválóan lehet hallani, ahogy a szomszéd hogyan emészt. És bármeddig ottmaradnék, azt hiszem. Azt se bánnám, ha nyolcvanhetedszer megmutatja a Józsi bácsi vagy az Irma néni fényképeit.

De nem lehet, mert hét éve meghalt.

És nekem azóta van soha nem múló hiányérzetem.

És azt is tudom, hogy ezen senki és semmi nem segít.

https://www.youtube.com/watch?v=q39qdxOSzXc

 

 

 

Áderné intelmei fiához, a kiemelt digitálishoz

2014.12.17. 08:58 | törökmonika | Szólj hozzá!

Andriskám, kisfiam,

látom, hogy tegnap kerestél, de le volt némítva a telefonom, nem hallottam a hívást.

Most csak gyorsan írok pár szót, és ha lehet, te is inkább a gmailen válaszolj, mert teljesen be vagyunk táblázva apáddal a héten, nem tudom, mikor érnénk rá pár szót váltani.

Márpedig most fontos volna.

Andriskám, most neked megy a sajtó, ugye tudod?

Beszéltünk erről már párszor, most is csak ugyanazt tudom mondani: fel se vedd a támadásokat.

Irigyek és demagógok.

Sok hülye drogos, kifutófiúk valamelyik ergya szerkesztőségben, persze hogy piszkálja a csőrüket, ha valaki tehetséges és sokra viszi fiatalon.

Figyelj, ezek évekig leisztolnak, mínuszos híreket gyártanak, aztán esetleg kiérdemlik, hogy elmehessenek valami sajtótájékoztatóra Kozármislenybe pogácsát enni. Beleőszülnek, mire rovatvezetőségig viszik, ennél több álmukban sem jut eszükbe.

És drogoznak is, továbbá a bukott baloldal fizeti őket. Igen, ilyen rosszul – nézd meg már, hogyan öltöznek, se egy gucci-táska, se egy rolex, hát így nem lehet megjelenni rendes helyen.

Ne is figyelj oda rájuk.

És látod, milyen jó, hogy befejezted végül a főiskolát, azt az idegenforgalmit, mert rögtön rendes állásod is került. Olyan jó digitális.

Mondtam mindig, már akkor is, amikor először kaptad meg a Jó tanuló – jó sportoló érmet, hogy azért tanulni is kell, nem lehet mindig csak focizni.

Látod, meglett az eredménye.

A főiskoláddal még sokra viheted, de azért a focit semmiképp ne hagyd abba.

Ép testben ép lélek!

Szorítottam ám neked nagyon, amikor mentél az állásinterjúra kiemelt digitális pozicióra, rettenetes lehet a sok prosztó között órákig ülni és várni, aztán ostoba, felkészületlen emberek kérdéseire válaszolgatni, teszteket írogatni (anyja neve? apja neve?) – de mindegy, látod, mondtam én, hogy sikerülni fog.

És most kiemelt digitális vagy. És nem is akárhol! A közmédiánál!

Majd ha lesz egy kis időd, meséld már elé, pontosan mivel foglalkozol, mert nem egészen értem ezt a beosztást. De biztosan van tiszta, szép irodád és titkárnőd is. Remélem, ügyesen tárgyaltál, kialkudtad a szolgálati autót, a mobilhasználatot, laptopot és a repi-keretet. Ne koszold az otthonit, nem azért vitted olyan sokra, hogy hazulról kelljen vinned a vajaskenyeret.

Tudod, ha valaki eljut önerejéből valahova, akkor nem lehet olyan, nem öltözhet és viselkedhet úgy, mint egy panelproli. A tiszteletet mindig követeld meg!

Szerencsére sok jót hallottam a cégről, a gyárról, ahová naponta jársz dolgozni – énszerintem nem lesz baj, fog menni.

És ha megunod, legfeljebb átigazolsz a külügy futsal csapatához.

A tehetség sokoldalú, ezt ne feledd, ott is megállnád a helyed.

 

Csókol szerető anyád, a digitális.

 

P.S.: Szólt a Lajos bácsi, hogy van két fölös jegye a következő Rolling Stonesra - van annyi szabadságod?

 

Szakirodalom: 

http://nol.hu/belfold/ader-fia-a-koztevenel-dolgozik-az-mtva-visszalo-1504851

http://www.fourfourtwo.hu/hirek/magyarorszag/-a-politikat-meghagyom-apanak

 

aderek.jpg

Éhes gyermek

2014.12.13. 11:45 | törökmonika | 3 komment

Vagy mondta, vagy nem, mindenesetre Marie Antoinette-nek tulajdonítják a mondást a párizsi éhséglázadás kitörése idejéből, hogy ha nincs kenyerük, egyenek kalácsot.
Az viszont nem kérdés, hogy Harrach Péter 2014 decemberében azt mondta Magyarországon, hogy a gyerekek azért mennek éhesen, étel nélkül iskolába, óvodába, mert ez egy életforma. 

Az sem kérdés, mi lett Marie Antoinette sorsa.

Egy kis demagógia - kérdések advent idején

2014.12.08. 01:02 | törökmonika | Szólj hozzá!

És Ön mit ajándékoz a gyermekének karácsonyra?

Felhúzhatós, használt barbit, kisvasutat - vagy 70 milliós lakást?

Önt mennyire meríti ki anyagilag a felhajtás?

Csúszik a villanyszámlájával (ezért azonnal kikapcsolják, mert másképp számlálják a 60 napot, mint Ön) - vagy inkább kézikölcsönként felvesz Magyarország legmenőbb maffiózójától úgy pár tíz millát, vagy bármennyit, mert mindegy?

És mit ajándékoz Ön a szüleinek?

Egy bonbont, átcsomagolva a tavalyit, edényfogó kesztyűvel – vagy meghálálja a szülei pármilliós meglepcsijét, hasonló csomaggal készül?

És egyébként miért nem hallunk arról soha, hogy a fideszes potentátok hogyan hálálják meg drága, öreg szüléjük arcának verítékével összekuporgatott fillérjeiből összejött kis dugipénzt, azt a pár milliót, amit a kezükbe rejtett, már búcsúzáskor, az ajtóban?

Tesónak, havernak mit adunk?

Egy márkásabb bort vagy egy cuki koncessziót, rolex-szel átkötve?

Kedvesünket mivel lepjük meg?

Rajzolunk neki szívecskét – vagy elvisszük világkörüli turnéra, kerül, amibe kerül, csak ne én fizessem alapon?

A szomszédba viszünk valamit?

Kis csekélységet, hogy a fűtetlen lakásában a Józsi bácsinak is legalább legyen egy szaloncukra – vagy nem viszünk semmit, mert a szomszédunkban eleve egy stadion van?

Karácsony előtt adunk-e a rászorulóknak is?

Bevásárlásból visszamaradt aprópénzt a szerencsétleneknek, mert nyilván nem egymerő lustaságból koldul – vagy rendelkezést, hogy se ételt, se hajlékot, se jó szót, se emberséget ne várjon?
Advent második vasárnapja van.

 



Szijjártó Péter (Fidesz): 45 millió forint tartozás „szülőkkel szemben”.

 

Skandallum – Orbán Viktor személyiségi jogai

2014.12.04. 01:12 | törökmonika | 1 komment

Ekkora ziccer-lehetőséget még nem kapott a magyar sajtó.

És épp a március 15-én módosított sajtótörvény adja a hatalmas lehetőséget.

Bár nem épp ez volt a szándéka a törvényhozóknak.

Akkor fordítsunk a dolgon egyet. Az történt, hogy John McCain összeszedte az Orbán kormány bűneit. Az arizonai politikus, aki 2008-ban a republikánusok elnökjelöltje volt, kedden egy szenátusi vitában neofasisztának bélyegezte Orbán Viktort. Erre Szijjártó Péter magyar külügyminiszter így reagált:

Ha valaki kizárólag a Magyarországról szóló sajtóhíresztelések alapján mond véleményt a magyarországi folyamatokról, akkor könnyen kerülhet abba a helyzetbe, hogy a kijelentései nélkülözik a ténybeli alapokat.”

Gulyás Gergely fideszes politikus bocsánatkérésre szólította fel McCaint, a külügybe pedig behívatták Andre Goodfriendet, aki az USA budapesti követségét vezeti.

John McCain nem kért bocsánatot, viszont összeszedte, hogy milyen tények bizonyítják számára, hogy Magyarország letért a demokrácia és jogállamiság útjáról. Közleményében ez áll:

Amióta 2010-ben Orbán Viktor miniszterelnök hatalomra jutott Magyarországon, azóta antidemokratikus változásokat eszközöltek az alkotmányban, korlátozták a magyar bíróságok függetlenségét, civil szervezeteknél razziáztak és indítottak ellenük eljárásokat, korlátozták a sajtószabadságot, és még sorolhatnám. Ezek az intézkedések veszélyeztetik az intézmények függetlenségét, és azokat a fékeket és ellensúlyokat, amelyek a demokratikus kormányzáshoz szükségesek. Ezért mélyen aggódom a demokratikus normák magyarországi gyengülése miatt.

Ezeket az aggodalmaimat sokan mások is osztják. A Velencei Bizottság egy 2013-as jelentésében az áll, hogy Orbán Viktor alkotmánymódosítása fenyegeti a demokráciát és a jogállamiságot Magyarországon. Megállapítják, hogy az új alkotmány egyes paragrafusai ellenkeznek az alapvető jogokkal és az európai normákkal, és ahhoz vezethetnek, hogy roncsolják az Európa Tanács mindhárom alapvetését: a hatalmi ágak megosztását, az emberi jogok védelmét és a jogállamiságot.

Az EBESZ és a Committee to Protect Journalists (újságírók jogait védő nemzetközi szervezet) elítélték a magyar médiatörvényt, mert félelmet kelt és öncenzúrára kényszerít, még azután is, hogy fontos módosítások történtek a törvényben az Európai Bizottság panaszai nyomán. Dunja Matovic, az EBESZ sajtószabadságügyi megbízottja szerint a magyar médiatörvény módosítása csak erősítette a meglévő aggodalmakat, amelyek szerint korlátozzák a kormánnyal kritikus véleményeket.

Az Európai Központi Bank többször is felhívta rá a figyelmet, hogy Orbán Viktor miniszterelnök a saját jegybankjának függetlenségét veszélyezteti. Arra kérték, hogy tartsa tiszteletben a a monetáris politikáról döntő szakemberek függetlenségét, és elítélte a kormány kísérleteit, amikor elbocsátással fenyegették a Nemzeti Bank olyan alkalmazottait, akik nem értettek egyet a kormány politikájával.

És csak az elmúlt hónapban hat magyar állampolgárt tiltottak ki az Egyesült Államokból korrupciós ügyek gyanúja miatt. Az amerikai ügyvivő, Andre Goodfriend figyelmeztetésnek nevezte a kitiltásokat, hogy a magyar kormány lépjen vissza a demokratikus értékeket fenyegető intézkedéseiből. A [figyelmeztetésre] azért volt szükség, mert nagyon elkeserítő, negatív folyamatok indultak el Magyarországon, gyengült a jogállam, támadások érték a civil szervezeteket, és nincs átláthatóság.

Nem egyszerűen elégtelen, de veszélyes is az olyan demokrácia, ahol nem működik a jogállam, a hatalmi ágak szétválasztása, és nem biztosítják a gazdaság, civil szféra és vallás szabadságát. Ez a hatalommal való visszaéléshez, etnikai feszültségekhez, a gazdaság korlátozásához és a szabadságjogok gyengüléséhez vezet. Pontosan azokhoz a dolgokhoz, amik Orbán Viktor miniszterelnök hatalomra kerülése óta tetten érhetőek Magyarországon. Orbán Viktor miniszterelnök azzal próbálta megmagyarázni tetteit, hogy ő egy új modell szerint szervezett, “illiberális demokráciát” épít, de ez a vízió megtagadja azokat az értékeket, amikre az Európai Uniót és a NATO-t alapozták. Ezek a szövetségek nemcsak a demokráciát tekintik alapértéknek, hanem a jogállamot, az egyén jogainak védelmét, és az alapvető szabadságjogokat is. A szövetségek minden tagjának vallania kell ezeket az értékeket.

A fenti állítások bőségesen kimerítik Orbán Viktornak a jóhírnévhez fűződő jogai megsértését. A magyar sajtó pedig asszisztált ehhez, hiszen szó szerint lehozta a hírt szinte mindegyik orgánum.

Javasolom Orbán Viktornak, hogy harminc napon belül forduljon keresettel a megfelelő bírói testülethez személyiségi jogai megsértése miatt.

 Ha Orbán nem teszi, tegyük meg mi helyette.

Mint ismeretes, ebben az esetben a sajtó köteles pontról pontra bizonyítékokkal alátámasztani azokat az állításokat, amelyeket ugyan csak idézett, de amelyekért felelősséggel tartozik, hiszen nagy nyilvánosság előtt terjesztette azokat.

Minderre az új sajtótörvény kötelezi a média munkatársait.

Használjuk ki, kollegák!

Menjünk önként a bíróságra, akár önfeljelentés alapján is, és mondjuk el jegyzőkönyvbe, miért állja meg McCaine szenátor minden szava a helyét.

Több tiszteletet a szakmának! Több tiszteletet a sajtónak!

 

 

 

 

 

 

Tanácsok leányaimnak - Ha egy pasi szeret főzni...

2014.11.28. 09:14 | törökmonika | 3 komment

Címkék: politika konyha túlélés autonóm nő

Egy boldog párkapcsolatban óhatatlanul eljön az az idő, amikor mi, nők, készséggel levakarjuk a pasi autójáról a jeget helyette – ő viszont boldog mosollyal, s kissé büszkén, ám szemérmesen mosolyogva bejelenti, hogy feküdjünk csak vissza, vagy tévézzünk, olvassunk, ma ő főz, mert szeret.

Minket is, főzni is.

Aki már elmúlt 18 éves, annak a hálatelt mosolya közelebbről megnézve kissé kényszeredettnek fog tűnni.

Nem alaptalanul.

Csak az igen gyenge kezdők fekszenek ilyenkor tényleg vissza, a rutinosabbak vagy azonnal menekülőre fogják (háromnapos gyalogtúra az Alpokba, telefon nélkül), vagy alig hallható sóhajjal beöltöznek terepmunkára és lemondják minden programjukat a következő 24 órára.

A pasi azzal kezdi, hogy kifejezetten önelégült képet vágva birtokba veszi a konyhát. Felméri a terepet, hosszasan hümmög a hűtőszekrénybe fejelve. Előveszi a hozzávalókat. Mindet. Megkér, hogy legalább most az egyszer dobjam már ki a kertbe a macskákat, mert így nem lehet alkotni.

Arca egyre gondterheltebb. Te, hol is tartjuk a sót/lisztet/tűzhelyet? Kérdezi és kérdezi. Nem, nem szabad azt válaszolni, hogy nyilván nem a szemetesben, vagy hogy az orrod előtt, vagy tetszett volna az elmúlt években akár egyszer is bemenni a konyhába, rögtön nem volna rejtély a dolog.

Rutinos csaj ilyenkor szó nélkül (szó nélkül!!!) a keze alá készíti.

Csapkodás, puffanások, edénycsörömpölés.

Lehetőleg szó nélkül söpörjünk össze, feltűnésmentesen, így talán kevesebbszer halljuk, hogy majd a végén, meg nem akkora ügy ez, ahol dolgoznak az ácsok, ott repül a forgács, satöbbi.

Halk káromkodások.

Ezért legyen a kéznél mindig gyorstapasz.

- Te, öblítsd már el gyorsan ezt, úgyis ráérsz, fél másodperc – közli -, nekem tele a kezem.

Elöblítjük.

- Tedd a helyére, mert útban van – folytatja -, és ha mindig mindent a helyére tennél, nem lenne ilyen kupi.

Tegyük le a kést, még hosszú a nap.

  • Figyelj, ha már úgyis ráérsz – folytatja -, ugroj le a boltba, mert már megint nincs itthon nyugat-afrikai fekete rettenet, de a darált fajta, mert a másik nem jó.

Elugrunk. Meghozzuk (a nyolcadik boltból, a szomszéd településről).

  • Mi tartott ilyen sokáig? Itt állok és nem találom a gyújtót. Mi az, hogy gyufa? Nincs itthon gyújtó? És nem hoztál?! Mindegy, most csak azért ne menj vissza a boltba, bár közel van, és ha mész, hozz egy 46-os barna magasszárú cipőt is, amelyik megy az öltönyömhöz.

Elugrunk. Hozunk. Útközben valamelyik mekiben bekapunk valamit.

  • Jó, hogy végre itt vagy, pucold meg a hagymát, nem érek én rá mindenre. És ha már pucolsz, itt van három kiló káposzta és egy élő tyúk, azt is. Addig belenézek a netbe, mi hír a nagyvilágból.

Pucolunk. Elmosogatunk orvul, mert zavar a kávéba áztatott konyharuha.

  • Csak most lett kész? Na mindegy, legalább nem neked kell vele fáradnod.

  • Hol is tartjuk az edényeket?

  • Hol van a fedő? Miért ott?

  • Edényfogó kesztyű nincs? Tavaly karácsonyra kaptál egyet.

  • Gyújtsd már meg, vacak ez a tűzhely, mindjárt nézek valami rendesen a neten...

  • Nem forr még a víz? Nézd már meg.

  • Ha már úgyis ott vagy, tegyél bele egy kanál sót, de tengerit. A zöldségeket megpucoltad már? Mi az, hogy nem mondtam, miért kéne mindent mondanom?

  • Figyelj, lezuhanyzom, addig kevergesd, de balról jobbra, lassan. El ne rontsd nekem életem főművét, neked lesz meglepetés.

  • Na, kész van már? Hát mert nem tetted bele az apróra vágott lazacot. Mi az, hogy nincs? Miért nincs? Hát mindenre nekem kell gondolnom? Hozzál már a boltból.

  • Ha én ezt most felvágom, addig odaég. Valamit te is csinálhatsz, úgysincs más dolgod.

  • Tényleg nem tudok sehová se lépni, mert mindenütt ott vagy? Így nem lehet dolgozni.

  • Fel kéne újítani ezt a konyhát.

  • Most miért mosol fel, zavar az a három liter kocsonyalé a padlón? Nem te főzöl.

  • Ha már így a tenyeremen hordalak és nem kell semmit csinálnod, teríts meg. Gyertya is jöhet, ma romantikázunk.

  • Nem akarod egy kicsit átvasalni azt az abroszt? Olyan snassz így.

  • Most hova mész? Nem délután kell menni a gyerekért? Ja, ennyi már az idő? Elnéztem az órát. De haza tud jönni az a gyerek egyedül is, nem olyan kicsi már.

  • Most tényleg melegítőben ülsz asztalhoz?

  • Én hoznám, de csak két kezem van. Azt hozd. Meg azt. És azt se hagyd ott.

  • Só, ketchup nincs az asztalon? Hát én terítettem?

  • Áttörölhetted volna az evőeszközt, mielőtt kiteszed.

  • Csak ez a szalvéta van?

  • Nem teszel be valami zenét? De miért pont azt?

  • Sose mondtad, hogy nem szereted a baracklekváros pacalt tökfőzelékkel. Hát így főzzön nektek az ember...

  • Szerintem rámfér a pihenés, a többit meghagyom neked. A mosogatás női munka.

  • Desszert nincs?

Ezért mondom én mindig, könnyebben szabadulunk, ha már hajnalban kiosonunk a konyhába és magunk elkészítünk mindent. Megjegyzést pont ugyanannyit fogunk kapni, de legalább a rablánc a lábon kissé hosszabb.

Ez nem szolgalelkűség és nem az autonóm nő arculköpése – elemi túlélési taktika.

Márpedig mindent túlélünk, csak nem mindegy, hogyan. És meddig.

 

 

Eltelt huszonöt év

2014.11.17. 10:42 | törökmonika | 3 komment

1989. október 23-án született volna meg az első gyerekem (végül 17-én tette, azóta is szid, mint a bokrot, hogy neki miért kellett még az átkosban napvilágot látni, bezzeg a tesók...)

1989-ben 25 éves voltam, és hát ami kifért a csövön, azt én is beletettem az akkori eseményekbe.

Munkatársnak nem merészelném nevezni magam, de akkor már jelent meg írásom a Beszélőben, tehát ha kell, simán elítélhetnek vagy megkoszorúzhatnak, de inkább hagyjunk békén engem.

Csináltam, amit a többi magamfajta. Nem voltunk túl sokan – de túl kevesen sem.

1989-ben aztán nagy volt az eufória.

Ott még tényleg benne volt a szív, a lélek, az akarat minden.

Vagy csak úgy emlékszem, mert fiatal voltam?

Az elmúlt években történt, ami történt.

Belefásultunk.

Csak úgy természetesen – ahogy Kertész fogalmazta a Sorstalanságban -, napról napra, lépésről lépésre történt meg velünk.

Jó, időnként még meghallgattuk Bródytól az „Ezek ugyanazok” dalt, de egyrészt már mi is untuk, másrészt már a gyerekeink is ránkszóltak, hogy hé, vén hippi, hagyd már abba, uncsi.

Nem, én sem sikoltottam, amikor kellett volna. Vagy ha kicsit is, nem elég hangosan – de maradjunk inkább közelebb az igazsághoz: jobbára nem.

És most itt tartunk.

De hogy milyen már a sors...

25 évvel később jön az egyik lányom és azt közli határozottan, hogy minden tisztelete ellenére azt kell mondja, hogy...

És mondja.

És nem csak ő, hanem az egész generációja.

Hivatkozhatnék én bármire, hogy törékeny testemet a tőke megtörte vagy bármi, de a helyzet az, hogy jön a gyerek, és azt mondja, hogy kikéri magának az egész elmúlt huszonöt évet.

Mondanám neki, hogy de gyerek, hát ez az én életem.

De persze nem mondom, mert az övé is.

És azt kell lássam, hogy bár van miért szégyenkeznünk az elmúlt huszonöt év miatt, egy dologért biztosan nem kell.

Hogy ilyen generációt neveltünk.

http://www.atv.hu/videok/video-20141117-husz-varosban-tuntetnek-ma-a-kormany-ellen

 

 

 

 

 

Balog Zoltán, a 3K és a kurva anyád

2014.11.12. 17:53 | törökmonika | 2 komment

Balog Zoltánnak születni kell, mert önmagától, normális, kontrollált körülmények között senki nem lesz olyan, mint Balog Zoltán.

Balog Zoltán emberi erőforrás.

Aki azt mondja, hogy szülessen 2,1 gyerek minden családban.

Majdnem minden családban.

Mert nem mindegy, hova.

Gyálon a Kossuth utcába igen, de Ipolytarnócon a Kossuth utcába ne. Vagy mit tudom én.

De, tudom.

Szülessen a Rózsadombra, Telkibe, Törökbálintra – de ne szülessen cigánytelepre, kínai negyedbe, zsidógettóba – ha lefordítjuk a gondolatait.

Márpedig mindenki lefordítja.

Mondjuk, sokat dolgozik ez a politikai éra ezen, elég régóta.

Na most ha valaki nem tudja kapásból, ki ez a Balog Zoltán, semmiképp ne dőljön a kardjába, mert nem érdemes tudni.

Egy illiberális párt méltatlanul igen magas pozicióba jutott embere, aki időnként hajmeresztő dolgokat mond és csinál. Csak úgy, természetesen, mint a többi.

A szociális háló likain kihullott gyerekeket például vendégül látja (egyszer egy életben) a Hiltonban, hogy megmutassa, látod, kislányom, kisfiam, ilyen jól jártál volna, ha rendes helyre születsz – így, sajnos, fertőtlenítjük utánad az evőeszközt, te meg takarodjál vissza a putriba, csak ne felejts el előtte kezet csókolni nekem.

Anyádék ne dugjanak, mert az egyház ellenzi a fogamzásgátlást.

Anyád, ha úgy marad, mint rossz lány, ne menjen abortuszra, mert az Isten ellen való vétek.

Anyád, ha megszüli azt a kis korcsot, aki a kistesód, nem kap családi pótlékot, mert az a kurva anyád, az munkanélküli.

A kistesód ne legyen.

Nem tudom, ássátok el magatok, szociálisan, a szegénysor végén – ne legyen.

Nem akarok tudni róla.

Nem akarom, hogy bölcsödébe járjon. Mire fel? Anyád, az a munkanélküli, felcsinált kurva úgyse dolgozik, tartson el.

Nem akarom, hogy óvodába járjon. Na, nehogy már a rendes, tiszta gyerekek közé a te kistesód…

Kibaszunk anyáddal, mert ha nem jár óvodába a tetves kistesód, akit mostanra már te is gyűlölsz, akkor majd jól megbüntetjük a kurva anyádat.

Meg téged.

Mert ti csak a családi pótlékért szaporodtok, meg a segélyért, ti még az anyátokat is, aki már mostanra törvényileg bárcás kurva.

Te meg ne rinyálj nekem, nem kell minden bugris szarosnak iskolába járnia.

Menj el dolgozni, tartsd el a kurva anyádat meg a porontyokat.

Apád is ezt csinálja.

Na, pont azt kell neked is csinálni.

Kussba, kapanyélre, közmunkára.

Ez a 3K szabálya.

És Balog Zoltánnak is születni kell.

Valami tévedés folytán.

Mert ilyet a Teremtő úgy magától biztosan nem talál ki.

Szakirodalom az érdeklődőknek: 

http://vs.hu/kozelet/osszes/balog-zoltan-kiuzne-a-csaladpolitikabol-az-abortuszhoz-valo-jogot-1111

 

 

Hasznos ötletek kampányfinisre

2014.10.10. 15:46 | törökmonika | 1 komment

Most már mindegy, de jelzem, hogy pár apró gesztust elmulasztottak a kormánypártok így október 12. előtt.

Mi, kétkezi választópolgárok ugyanis megszokhattuk, hogy négyévente egyszer agyon vagyunk szeretgetve.

Most is kedves báránykái vagyunk mink a hatalomnak, nem panaszképp mondom ám, hát tudom, hogy Miskolcon hirtelen pont most lehetett egy raklapnyi laptopot kapniuk a rászorulóknak, egy KDNP-s polgármester-jelölt nővére szexi képeket ígért a lányairól a voksért cserébe, Újpesten is hiba nélkül szétosztották hirtelen felindulásból a rohadt krumplit, ráadásul Fásy Ádám nagyszerű és színvonalas műsorának országos turnéja is véletlenszerű egybeesést mutatott időben és térben a Fidesz kampányrendezvényeivel.

De kár volt itt megállni.

Egy csomó jó ötlet parlagon hever a feledés vasfoga által keresztüllépve.

Már késő, de legközelebb ne felejtsék el!

 

A nyugdíjak megérkezése pont a választások előtti pénteken.

A diákhitelek rohamszerű és pár nappal hamarabb átutalása.

A közüzemi számlák késleltetett postázása.

Kirakodóvásár és bolhapiac a polgármesteri hivatalok előtt – szociális alapon, minden 100 forintos akció keretében.

Esténként becsöngetni Rózsika néniékhez, hogy ne felejtsék el majd leoltani a kinti villanyt, mert drága az áram, Pista bá pedig zárja jól be a kaput, mert MÉG nem jó a közbiztonság.

Közös fotózás aluljárókban – a „legyen ön is a polgármester barátja!” feliratú háttéren életnagyságú polgármester-jelölt ábrája, mellette a lukas fejű választópolgár, a lukba lehet illeszteni az arcot, katt, ingyen vihető.

Hajnali körséta az adott településen, „hogy vagyunk, hogy vagyunk?” kérdéssel a frissen ébredező állampolgárok felé.

Nyugdíjas nénik kezéből a szatyrot vagy a tűzifát kitépni, „öreganyám, ne fáradjon, hadd cipelem én a rőzsét!” felkiáltással.

Hinnye, de jól tartja magát, Géza bátyám, hát hogy csinálja kend? típusú tréfálkozások a nyugdíjasok otthonában. Ugyanitt a szakácsnő és a szociális munkás orcáját megcsipkedni jobbról és balról.

Akciós csirke-farhát és -nyak minden CBA-ban.

Saját híján adott esetben kölcsön babakocsival és színben hozzáillő gyerekkel séta a korzón vagy a libalegelőn délelőtt és alkonyatkor.

A sakkozók mellé leülni a tereken, hosszan, elmélyülten beszélgetni a Szulejmán aktuális részéről, illetve annak hiányáról.

Kölcsönbe kapott, eleve működésképtelen, ezer éves Trabantot tologatni a legforgalmasabb utcán orcánk verítékével. Érdemes mellé felkérni egy kétségbeesett, de lassan megkönnyebbülő terhes nőt. Fontos közben fél percenként hangosan és jól artikuláltan mondogatni: á, semmi az egész, ezért vagyok, hogy segítsek!

Elmenni szülői értekezletre (ha eszünkbe jut, hova is jár a gyerek), ott látványosan befizetni az osztálypénzt és elvállalni az szmk vezetését.

Megadni minden tartozást. Lehetőleg nyilvános helyen, látványos tűzijáték keretében.

Belefeccölni pár órát és tömegközlekedni a csúcsidőszakban, a helyünket időről időre átadni jó hangos „parancsoljon, kérem, ön jobban megérdemli!” mondatok kíséretében az erre a célra szerződtetett, lompos külsejű embernek.

Akár többször is sorbaállni a postán óriási köteg sárga csekkel, közben szóba elegyedni az előttünk-mögöttünk hisztériázókkal, hogy „én bízom benne, hogy a rezsicsökkentés meghozza a hatását!”

Naponta akár többször is meglátogatni a háziorvost, a váróban hangosan filozofálni, hogy „sebaj, ez is hamarosan megváltozik majd, mint minden!”

Egyedileg tervezett pólót hordani „Nekem semmi bajom a cigányokkal, de lássuk be...” felirattal.

Közmunkásoknak fagyit vinni, velük eldiskurálgatni bizonyos ingyenélőkről, akik ennyit sem képesek megtenni a szent hazáért.

Naponta többször leköpni egy-egy tetszőlegesen kiválasztott bank bejáratát.

Megkeresni a neten, hol van a hozzánk legközelebb eső templom és mi is lehet a nyitvatartási ideje, ott rendszeresen részt venni az istentiszteleteken, szerényen, az első sorban.

Felkérni a tisztelendő urat vagy ahogy ott éppen hívják a hivek, prédikáljon már egy jó zaftosat, nem leszünk hálátlanok.

 

Felkérem az illetékeseket, négy év múlva semmiképp ne hagyják ezeket az elemeket ki a kampányukból, különben feleennyire sem fogunk jól szórakozni.

 

 

A Bojár-ügyhöz, csöndben

2014.09.20. 14:44 | törökmonika | 32 komment

Válni nem jó. Elvált, gyerekeket nevelő nőként – is – mondom: válni nem jó. Nem jó, mert véglegesíti azt, hogy tényleg vége a szerelemnek, vége a közös életnek, vége az együtt ébredéseknek, kávézásoknak, kirándulásoknak, hülyüléseknek, mindennek, ami közös.
Egyet kivéve: a közös gyereket. Annak nincs vége.
Bármelyik végén állunk is a válásnak, a gyerek egészen biztosan nem tehet róla.
És az is egészen biztos, hogy ha tündérmesébe illően válunk is el – mindenki hazudik, aki azt állítja, így sikerült, ezt legfeljebb még viszonylag kulturáltan lehet csak csinálni -, a gyerek akkor is ott fog állni az egyik szülője nélkül és az neki nem lesz jó.
Egyszerűen nincs joga egyik félnek sem még jobban megnehezíteni a gyerek, a saját gyereke dolgát.
Milyen felnőtt az olyan, amelyik pajzsként tolja maga előtt a gyereket, lengeti a sajtóban, hadonászik vele?!
Nem fogok és nem is akarok foglalkozni a Bojár-üggyel.
Nem tudom, mi igaz és mi nem – nem vagyok nyomozóhatóság, az érintetteket sem ismerem.
De azt tudom, hogy az a kisgyerek ép ember már többet nem lesz.
És ezt az előítéletet igenis vállalom: azért nem lesz, amit az anyja, néhány mocskos zugfirkász lefizetésével, most művel vele.
Hazudik, aki válás környékén nem gondol véres jeleneteket, amelyekben fizikailag is, lelkileg meg pláne megsemmisíti azt az embert, aki eddig az élete párja volt és akivel közös gyerekük született.
Normális ember meg is áll itt, legfeljebb még kétszer gondol ilyeneket.
Aztán marad a hűvös távolságtartás, a soha nem gyógyuló seb – de ennyi.
Normális ember azt nézi, hogy oké, ez így alakult, de itt a gyerekem, akit este betakarok, reggel ébresztek, ha lázas, teát főzök neki és ülök az ágya mellett, akinek holnap és holnapután is ebédet főzök, akit óvodába, iskolába viszek, akivel majd jól megbeszéljük a filmeket, akit majd elengedek vagy nem randevúra, akinek a szalagavatóján majd büszkén ott akarok lenni, kicsit könnyezve, aki majd párt választ, és aki majd gondoskodik a saját életéről és az én unokáimról.
A gyerekem.
Nem az jár a fejemben, hogy minden áron ártsak másnak – az jár a fejemben, hogy bármi áron, de NE ártsak a gyereknek.
Normális ember pontosan tudja, onnantól, hogy gyereke születik, az érdekei másodlagosak lesznek.
Normális ember.
Ezért végtelenül szomorú és elkeserítő, ami a Bojár-ügyben zajlik.
Mélységesen együtt érzek a gyerekkel.
Mert a szülők majd lejátsszák egymással ezt. Az újságíró szakma teljes joggal fogja kitaszítani magából azokat, akik ebben részt vesznek – lám, még a karcos stílusú Szily kollega is úgy kiakadt a történettől, ahogy ki nem néztem volna belőle.
És minden normális ember meghőkölt.
Szégyen és gyalázat arra, aki árt egy gyereknek – és mély megvetés azoknak az újságíróknak, orgánumoknak, akik, amelyek ebben részt vállalnak.