Nem ebben állapodtunk meg!

török_mónika_profilkép.jpg

 

A kettes sorszámú lányom lenyomott a gép elé és azt mondta, hogy írjak. Igaza van. Pár éve megjelent egy könyvem A nagy Ő címmel. És még mindig élünk! Ezt lehet itt nyomon követni.

Friss topikok

  • inebhedj - szerintem: Megjegyzem, nem így kell posztolni... (2017.08.01. 13:18) A bionáci
  • Dzsungelnyúl: Minden szavaddal egyetértek, Mónika. Jókai Anna a Tartozik és követel-le indult, abban még volt ... (2017.08.01. 11:16) Nekrológ - Jókai Anna
  • talalom: @jó az arab gyerekeknek mert homokozhatnak: Legyen egy jó napja. Az a légy pont úgy zümmög a nyito... (2017.07.10. 16:42) Legyünk
  • velorex-vezető: @Badovszky György: Móricka! Az, hogy a foximaxin bevágtad kívülről a leckét, nem kellene, hogy ily... (2017.06.20. 22:39) Kezdjük el összeírni a listát
  • velorex-vezető: Köztudottan káros volta miatt nem akarnálak lebeszélni a dohányzásról. Mivel szerencsére nem vagy ... (2017.06.12. 19:42) Anya szív

A bionáci

2017.07.31. 02:17 | törökmonika | 9 komment

bio.jpg

 

 

Valószínűleg Darwin-díjat kapok majd előbb-utóbb érte, de most hivatalosan meghatározom a bionáci fogalmát.

A bionáci egészen különleges állatfaj.

Ha autóval mennél valahova, valaki biztosan beszól, hogy menj biciklivel, mert az bio.

Ha biciklivel mész, valaki egészen biztosan beszól, hogy miért nem sétálsz.

Ha történetesen a takarítónőd, akiről beszélünk, akkor egészen biztosan szóvá teszi, mert meglátja a gyógyszeres dobozodat, miért szedsz ennyi izét a szív- és érrendszeri problémáidra, holott számtalan megoldás létezik, ami természetes alapanyagú és nem a gyógyszermaffia terméke.

Amúgy meg meditálj, mert fejben dől el minden, például  a váza is.

Ha történetesen valamelyik gyereked tanára, egészen biztosan elmondja, hogy normális ember nem néz tévét, mert például neki sincs (innen lehet tudni, hogy normális ember - nem néz tévét), továbbá semmiképp nem netezik, mert az maga a fertő.

Ha történetesen a sarki zöldséges, egészen biztosan háromszoros áron adja, de nagyon ajánlva a töffedt, girhedt, már csecsemőkorában fogyatékos sárgarépát azzal, hogy ez kurvára bio.

Ha történetesen a pékség előtt talál meg a jóakaró, elmondja, hogy csak teljes kiőrlésű, teljesen barna és rozsból készült péksüteményt szabad venni.

Ha kávét innál, az a baj. Ha teát, akkor csak szakrálisan és csakis megszentelt izékből.

Vizet csakis a vízboltból. A csap nem játszik.

Ha elkapnak a dohánybolt előtt, akkor véged...

Ha történetesen csak ismerősöd, egészen biztosan elmondja neked, hogy fogat vagy hajat mosni az ördögtől való főbűn, wc-t használni nem kevésbé, amúgy, ha már véletlenül van wc-d, akkor azt citrommal és könyékig belenyúlva kell pucolni.

Ha történetesen kiránduló az illető, akkor fennsőbbrendűsége teljes tudatában elgázol a saját házad előtt és elküld a kurva anyádba, hogyan mersz beleülni egy autóba egy szent helyen, mint ez a szent természet - ahol te történetesen laksz, ő meg csak kirándul.

Ha történtesen másik ismerősöd, egészen biztosan elmondja, hogy az eredendő bűn a Milka csoki fogyasztása, mert mennyivel faszább xillitet szopogatni.

Ha kisgyereked van, biztosan megtudod, hogy egy szarszemét vagy, mert nem a két kezeddel mosod a pelenkát a patakban éjjelente.

Ha óvodás gyereked van, akkor megtudod, hogy még szoptatnod kéne, közben saját gyártású meséket dúdolni.

Ha kicsit nagyobb gyereked van, megtudhatod, hogy a távolkeleti faszomtudja miből készített saru a megfelelő váltócipőnek az iskolában.

Ha középiskolás a gyereked, megtudhatod, hogy este tízkor ágyban kellene lennie, hogy kipihenje magát és megfelelő - természetesen átválogatott - könyveket kéne olvasnia.

Ha egyetemista a gyereked, megtudhatod, hogy az úgy nem jó, mert vitaminokat kellene szednie bulizás helett, továbbá ha egész félévben tanult volna, most nem parázna a vizsgaidőszaktól.

Ha még ivarérett vagy, megtudhatod, hogy az a normális, ha egy nő három napig vérzik, de akkor is mosható betétet használ és nem nyafog, mert az nem fáj, csak úgy érzed. Nem a mosás...

Ha klimaxolni kezdenél, megtudhatod, hogy normális nő mikor klimaxol (nem akkor, amikor te), de azt is fegyelmezetten, de az éjfélkor, a keresztútnál szedett varjúháj csodafőzete segít - ha nem, akkor nem vagy rendes ember.

Ha haldoklani kezdesz, biztosan feladják az utolsó kenetet.

 

Ezek a mai fiatalok a hülye emotikonjaikkal... :)

2017.07.29. 22:06 | törökmonika | Szólj hozzá!

rozsacsokor.jpg


Bezzeg ezek a mai fiatalok nem képesek egymással normálisan beszélni, ülnek a net előtt és hülye emotikonokat küldözgetnek egymásnak, ahelyett, hogy leülnének egymással, beszélgetnének, mint a mi bezzeg időszakunkban! :)

Szerencse, hogy az emberiség még nem halt ki. :)

Vagy nem lehet, hogy egyszerűen csak alulinformált a sok bezzeg-az-én-időmben dumával élő nagyonokos?! :)



A virágszimbolika története

A történet több ezer évre nyúlik vissza. A Bibliában, a görög és római mitológiában, az egyiptomi írásokban és keleti történetekben is egyértelmű utalások vannak rá, hogy a virágoknak és sajátos üzenetüknek fontos szerepük volt már azokban az időkben is.

A "virágnyelv"-ről szóló első ismert dokumentum a 17. századi Konstantinápolyból származik. A törökök olyan speciális virágnyelvet alakítottak ki, amellyel akár titkos üzeneteket, híreket vagy szerelmes vallomásokat küldhettek, sőt a kémek is gyakran használták az üzenet ezen módját. A virágnyelv rendkívül kifinomult volt, minden apró dolognak volt jelentése; sok mindent elárult küldőjéről és annak vágyairól.

A virágnyelv eljutott Európába is, és 1818-ban megszületett az első virágnyelv-szótár. Ez a szótár - Le Languages des Fleurs - több mint 800 virág és növény jelentését magyarázza. A virágnyelv jelentőségét igazából a viktoriánus korban ismerték fel. Ebben a prűd, visszafogott, kifelé szigorúan szabályozott társadalomban a virágküldés hamarosan a romantikus és kevésbé romantikus, de célratörő üzenetek közvetítőjévé vált.

 

 

Virágok minden korban

A virágok minden korban a nőkhöz, szépséghez, költészethez, érzékiséghez kapcsolódtak. Buddha egy hajnalban nyíló lótuszvirágból született, ami az életet szimbolizálta. A lótuszvirág az életet adó víz felszínén lebeg, míg gyökerei a földbe kapaszkodnak. Szirmai a nap első sugaraival kinyílnak, hisz a lótusz az örök szerelem jelképének, a napnak kedvese.

Üzenj virágnyelven!

A reneszánsz időkben a szegfű volt a hűség szimbóluma, éppen ezért sok korabeli festményen láthatunk kezükben szegfűcsokrot szorongató dámákat. Flandriában a lányok menyegzőjük napján rózsaszín szegfűbokrétát rejtettek el ruháik redőiben, és a vőlegénynek a nászéjszakán oly óvatosan kellett levetkőztetni asszonykáját, hogy a virágok meg ne sérüljenek. A csokor a tapasztalatlan szerelmesek játékosságának fokozására szolgált.

A még érintetlen lánykáknak szüzességet, tisztaságot jelképező fehér vagy lilás liliomot küldtek a szívükre pályázó ifjak. A lila szín édes romantikát hirdetett, a fehér a becsületességre utalt, míg a pirosas árnyalatok a gyanúról árulkodtak. Így váltottak üzeneteket a párocskák. Ha a megbeszélt találka alkalmával a lány ibolyaszín jácintot tűzött ruhájára, azt jelentette, szívesen fogadja a fiatalember közeledését. Ha piros tulipánt tartott kezében, őszinte szerelmét fejezte ki. A hortenzia egyet jelentetett a váddal, hogy az ifjú csapodár természetű. A kapucinus virág pedig egyenes ostobának titulálta a törekvő legényt.

A virágnyelv azonban nem volt egységes minden tájon, ezért, ha idegen országból érkező legény beszélő csokorral próbált egy szép leány kegyeibe férkőzni, jobban tette, ha utánanézett a helyi "virágdialektusnak". Például a hóvirág az angolszász vidéken az "Én várok" üzenetet közvetítette, míg Franciaországban a vigaszra utalt.

A szerelem klasszikus virága a rózsa, ami az érzéki vágyaktól kezdve a hűtlenségig számtalan dolgot jelenthet színétől, típusától függően. Ha a rózsacsokrot egyéb virágokkal is díszítették, egész összetett üzeneteket tudtak váltani. A pontosság érdekében apró füzetek, könyvek jelentek meg, melyekből a kezdők megtanulhatták a virágnyelv kifejezéseit.

A virág átadásának körülményei is sokat elárultak két ember kapcsolatáról; ha valaki fejjel lefelé adta át a virágot, akkor a virág ismert jelentésének ellenkezőjét üzente a megajándékozottnak, így ha valaki rózsát kapott virágával lefelé, az a visszautasítás szomorú jele volt.

 

 

Virágszimbolika manapság

A virágok szimbolikus jelentése nem teljesen felejtődött el. Sok virágárus és virágkötő jól ismeri a leggyakoribb virágok jelentését, és ha eláruljuk nekik ajándékozásunk célját, akkor tudnak olyan virágcsokrokat kötni, amelyekben benne rejtezik a különleges üzenet.

 

Dália Elegancia; magasztosság
Fehér krizantém Igaz szívvel
Fehér rózsa Báj; ártatlanság; tisztaság; diszkréció. Méltó vagyok önhöz!
Fehér szegfű Tiszta és rajongó szerelemmel; Sok szerencsét; egyes esetekben pedig a megvetés jele is lehet
Gardénia Titkos szerelem; öröm
Gyöngyvirág Újra boldogan; tisztaság; szerénység
Írisz Barátság; bátorság; hit; remény; bölcsesség
Kamélia Kedvessége elbűvöl; Csodálattal
Kardvirág Erő; pompa; gyönyörűség
Krókusz Fiatalosan jókedvű, derűs
Liliom Odaadás, rajongás; tisztaság
Margaréta Ártatlanság; finomság; tisztaság
Mélyvörös (bordós) rózsa Szégyenlősség; gyász
Muskátli Finomság, felsőbbség; béke
Nárcisz Üdvözlet; és lehet színlelt kedvesség is
Nefelejcs Igaz szerelemmel; Sose felejts el
Orchidea Egy gyönyörű hölgynek; Szerelemmel
Orgona Első szerelem
Petúnia Harag és neheztelés; Tartsd meg, amit ígértél!
Pünkösdi rózsa Szégyenlősség; félénkség; Sok boldogságot! (házasságkötéskor)

 

Forrás: http://www.origo.hu/itthon/20020213viragnyelv.html

Szívszerelmem fogyókúrázik...

2017.07.21. 11:14 | törökmonika | Szólj hozzá!

fogyi.jpg

Szívszerelmem, miszerint a csodapasi nem különösebben aszkétikus alkat, inkább illik rá finoman szólva a rohadt nagy darab kifejezés.
De küzd!!!
Elszántan. Nagyon elszántan.
Bármikor, amikor megkérdezem tőle, mit ettél ma, mondja őszinte, kék szemekkel, hogy semmit. Nagyon szép szeme van egyébként.
Valahányszor megérkezik, első útja a hűtőszekrényhez vezet, fejjel beleáll és már ott titkon megeszik valamit, a többit előveszi, jajveszékelve, hogy aznap még nem evett semmit és hát a cukra miatt, lássam már be...
Ez a semmi, amit megeszik hirtelen legálisan úgy általában minden, ami a hűtő tartalma - plusz 3-4 kiló alma, némi barack, meg ami még van.
És nagyon őszintén mondja, hogy ez csak saláta és gyümölcs.
Jó, hát talán volt ma már egy kis reggeli, de az semmi.
Mondjuk egy teljes bárány - véletlenül rendelt egyet, már el is felejtette, hát most mit csináljon vele...
Nehogy már ránk rohadjon.
Mint háború utáni nemzedék, nagyon aggódva figyel a kajára.
Ha elkészül, meg kell enni.
Mert kaját ott nem hagyunk.
Kenyeret soha.
Már ha én vinném.
Amúgy félkilónként, egészben.
Rizst aztán végképp nem, mert hízlal.
Jó, hát a rizseshúsba, ahol benne tartózkodik egy teljes bárány, négy disznó és egy komplett marhacsorda, persze kell, de csak ha ő rakja bele. Azt a két kilót.
És kaját ott nem hagyunk.
Ha mégis megmarad valami - mert rajta kívül ember nem tud annyit enni, pedig elég sokan vagyunk, körülbelül hatan a felét esszük, amit ő egyedül, aki, ugyebár, fogyókúrázik -, akkor azt fagyasszuk le.
Fél óra múlva felháborodottan közli, hogy egyszerűen nem vagyunk méltók a főztjéhez, majd ő elviszi az anyukájának (mert nyilván éhezik szerencsétlen asszony...)
És elviszi.
Valahogy az autójában mindig félig kievett ételhordókat találok és evőeszközöket... Továbbá csokipapírokat és cukorcsomagolásokat. De az sosem ő volt, valaki biztosan használta az autóját.
De a fogyókúra hosszabb utakon még durvább.
Az oké, hogy ilyen kis hülyeségeket, mint kulcs meg törölköző viszünk, na de a kajás csomag!!! Nagyjából a csomagtartó felét kiteszi.
És óránként meg kell állni, mert valakinek mindig pisilnie kell.
Míg mindenki más illedelmesen pisil, ő beleáll fejjel a csomagtartóba és boldogan elrág egy fél disznót.
De utána legalább csöndben van kicsit (kajakóma), hosszú az út.
Egy óra múlva aztán újra ugyanaz.
Amikor megérkezünk, hirtelen megéhezik, mert ma még nem evett semmit és elfáradt a hosszú úton (mindig én vezetek, mert oda is akarunk érni).
A szendvics - az nem kaja, ő nem eszik gyakorlatilag semmit - körülbelül fél kiló kenyér, közte egy főtt strucctojás egészben, nyolc paradicsom, hogy legalább gusztustalanul szét is folyjon, meg hát némi fehérje is kell a férfinépnek, tehát valami egészen elképesztően gusztustalan zsíros valami, de az legalább sok.
De ő nem eszik.
Éjféltájt korogni kezd a gyomra, de ő nem eszik, mert legyen az embernek tartása.
Egy kis saláta, talán. De akkor tegyünk rá reszelt sajtot. Meg ebből a kis kolbászból talán. Na, lehet több is. Kenyér nélkül már hogy lehetne megenni.
Hajnali kettőkor nekiáll palacsintát sütni. Az oké, ember nincs, aki ne szeretné.
Bár ha két ujjnyi vastag, akkor mégsem biztos...
Hajnali négykor még püföli a számítógépét és hallom, hogy heerseg az alma a foga alatt.
Két kilónál alább nem adjuk.
De fogyókúrázunk.
Kurva mérlegek, hogy nem képesek ezt megérteni...

(Ha megkérdezem, na, mi volt ma, őszinte kék szemekkel tudja mondani, hogy rántottcsirke uborkasalátával - pont, mint az óvodások...)

Gondolatok a könyvtárban reloaded

2017.07.20. 12:49 | törökmonika | Szólj hozzá!

konyvtar3.jpg

 

Fantasztikus dolog, ha az ember lakásába hirtelen nő egy új könyvespolc.
Végre meg lehet szüntetni a dupla- vagy triplasoros pakolást.
Az ember rájön, hogy nem hülyeség néha portalanítani, mert pláne allergiával azért EZT nem kéne egyedül csinálni (miszerint inkább csinálja, akinek két anyja volt, és egyik sem allergiás).
Rádöbben, hogy de régen olvasta ezt vagy azt. Leül, gyorsan elolvassa.
Ránéz az órára, kétségbe esik.
Pakol, tüsszög, káromkodik.
De akkor előjön a zugok mélyéről egy elsőkiadású csoda, lássuk be, hogy azt már csak végiglapozza az ember, már majdnem el is felejtette, hogy megvan, mert még legfeljebb csak harminc éve.
Kezébe akadnak a régesrégi mesekönyvek, ekkor kicsit elkönnyesül és eszébe jut, hogy amikor még a nagy gyerekek kicsik voltak, mennyit nézegettük együtt.
Aztán valahonnan a fejére esik az embernek A Pál utcai fiúk és a Légy jó mindhalálig - rögtön négy-négy példányban, mert amikor kötelező volt, soha nem találtuk, de kellett, így megvettük.
Aztán kiesik az ötödik is, ami a miénk volt valaha.
Marxizmus-leninizmus, Trockij, Lenin alap, akinek nincs meg, nem is igazi értelmiségi. Magyarország politikai évkönyve 1988... Na jól van...
Hmmm... A Csendes Don... Ezt is milyen régen olvastuk.
Petőfi válogatott versei (24 fillérért), apám párttagkönyve, jé, ez is megvan, néhány Lem, amelyeket valami fatális félreértés folytán még nem olvastam, aztán anyám szakácskönyvei, pár elsárgult fotó és egy rágott fülű mackó.
Még nem végzett az ember, de azt már tisztán fel tudja mérni, hogy bárhány könyvespolc nő ki hirtelen a lakásban, az épp kevés lesz.
És feladja, hogy az életben is katalogizálva legyenek a tárgyak, pedig jó lenne.
Aztán elmosolyodik, mert titkon igenis büszke arra, hogy az egész házban könyvespolcból és könyvekből van a hőszigetelés.





Tanácsok a házi ezüst tisztításához

2017.07.12. 23:59 | törökmonika | Szólj hozzá!

seuso.jpeg
 
Ha már a megfelelő helyre került az ezüstnemű, azaz haza, gondoskodj a megfelelő tisztításáról is, mielőtt tálaltatsz vele az illusztrisabb vendégeidnek.
E célból költsd fel már pitymallatkor a lusta cselédet, különben elkanászodik.
Közben persze legyen gondja a fogadóterem és a disznóól kitakarításra is - de ez nem mentheti fel őt a kötelességei alól.
A házi ezüst tisztítására sokféle módszert ajánlanak - sütőpor, ecet vagy szidol ugyanúgy megteszi -, lényeg, hogy serényen járjon a cseléd keze, dörzsölgesse csak, akár órák hosszán át is, míg megfelelően nem ragyog. Nem a cseléd, hanem a házi ezüst.
A fogadás előtt a cseléd tisztálkodjon meg, vegyen frissen keményített ruhát, köténnyel, abban hordja fel az étkészletet az asztalra.
Ha eltéveszi, hogy jobbra kanál, balra kés, kiérdemel egy pofont.
Nekünk egyébként mindegy, mert úgyis kézzel esszük a birkapörköltet.
A fogadás fényét jelentősen emelheti, ha megfelelő szőnyeget boríttatunk a fogadó padlatára, egy barátunkat pedigleg megkérhetjük, hozná már át egy kis időre falunkra akasztani azokat a képeket, amelyeket ő maga szokott kölcsön kérni, kifinomult úriember lévén.
Szivarainkat, spanglijainkat mindig az arra legcélszerűbbnek látszó házi ezüstön nyomjuk el.
Beléköpni viszont csak az öblösebbekbe ildomos.
Az estély végeztével a cseléd serényen szedje le az asztal, ne koccanjon tányér és serleg.
Iparkodjék vele ki a konyhába, ott azonmód álljon neki a megtisztításának.
Ha egyetlen szem makulát találunk rajtuk ellenőrzéskor, penderítsük ki a háládatlan nőszemélyt.
Távozásakor gondosan számoljuk meg az ezüst kiskanalainkat és ellenőrizzük ennek a csalfa némbernek a bőröndjét.
Ha így járunk el, még sokra vihetjük az életben.
 

Legyünk

2017.06.28. 18:20 | törökmonika | 2 komment

legy.jpg

 

Van egy legyünk.
Jó, nyilván van több is, de ő már-már családtag.
Nem tágít.
Mert más, normális légy például a klotyóban van, de ő nem.
Ő velünk.
Követ.
Hiába van tárva-nyitva minden, elszántan zümmög a hálószobámban.
Konkrétan négy ablak és egy teraszajtó van neki nyitva - de nem. Ő zümmög és csapódik kétségbeesetten faltól falig.
Ha a konyhába megyek, jön utánam.
Lehet, a házat is őrizné, ha megkérném.
Még az is meglehet, hogy nem zümmög, hanem dorombol a maga módján.
Be kell valljam, nem szeretem különösebben.
Főleg, ha a reggelimre ül rá.
A számláim nem érdekelnek, azokra éntőlem rápiszkíthat, ez legyen a postai alkalmazottak problémája majd - de a reggeli pirítósomat, hát azt biztosan nem osztom meg vele.
Mindenhol ott van, mindenbe beleüti az orrát (ha van neki ilyenje), elszántan bosszant és levakarhatatlan.
Gondoltam rá, hogy agyoncsapom, de nem igazán visz rá a lélek.
A szívgyógyszereimet kifejezetten kedveli, valahányszor elkezdem szétpakolni az adagokat, boldogan rohan (repül) és kéjesen mászik rá.
Én igazán próbálok nem párhuzamot vonni egyes politikai erők és a legyünk között, de nehéz.
Félek, előbb-utóbb mégiscsak agyoncsapom, mert pofátlan, büdös, ronda és tolakodó, továbbá elviselhetetlenné teszi az életemet.

Kezdjük el összeírni a listát

2017.06.19. 16:12 | törökmonika | 11 komment

jozsef-attila.jpg

 

 

Ahogy mondani szokás, a teljesség igénye nélkül, ami eszembe jut így harminc fokban:

Olyan országban élek, hogy ha véletlenül van gyerekem ÉS munkahelyem is, nem találok bölcsödei helyet neki.
Olyan országban élek, ahol a gyerekemnek kötelező óvodába járnia 4 éves korától, különben megbüntetnek - hely viszont nincs.
Olyan országban élek, ahol a gyerekemnek kötelező négyig bentmaradnia az iskolában - viszont minden, értsd: minden pluszfoglalkozást megszüntettek, sok helyen vécépapír, tábla, kréta, takarítás és pöttyös labda sincs, de hamarosan képesítés nélküli pedagógusok veszik át a túlfizetett pedagógusoktól a munkát.
Olyan országban élek, ahol a gyerekem nemigen mehet gimnáziumba, mert a gimnázium fölösleges, menjen szakmunkásnak.
Olyan országban élek, ahol bármikor elvehetik a horribilis mértékű családi pótlékot, ha a gyerekem lóg a suliból.
Olyan országban élek, ahol a gyerekem természetesen felvételizhet egyetemre - csak éppen megszüntetnek teljes szakokat, átszervezik a felsőoktatást, és nagyjából csak fizetős helyekre tudhatna bejutni.
Olyan országban élek, ahol a gyerekem, ha végül mégis elvégzi az egyetemet, egészen biztosan nem talál munkát. Mert vécépucolónak túlképzett, más végzettségűre meg köszönik, de nem tartanak igényt.
Ekkor természetesen bármikor elmehet közmunkásnak - közmunkásnak lenni tök jó, rengeteg pozíció van. Ott is, ahonnan kirugdosták már a képzett, tapasztalattal rendelkező embereket. Közigazgatás satöbbi.
Olyan országban élek, ahol ne kapj el még egy könnyű náthát se, mert nincs orvos, nincs nővér, nincs időpont, van viszont hosszú várólista és közveszélyes kórház.
Olyan országban élek, ahol már az alkotmány sem garantálja, hogy gondoskodik az elesettjeiről, időseiről.
Olyan országban élek, ahol undorodva elfordulnak tőled, ha valamiben is más vagy.
Olyan országban élek, ahol kínjában már tényleg mindenki utál mindenkit.
Olyan országban élek, ahol egészen biztosan egy rohadás kanyit nem fogok nyugdíjként kapni.
Olyan országban élek, ahol a legjobban úgy jársz, ha csendesen, szolidan otthon halsz meg, és a rokonság a hozott lapáttal eltemet.

Ezzel együtt kikérem magamnak, amikor a neofiták buzgalmával fölényesen azt mondják nekem, hagyjam itt ezt az országot.
Nem.
Én szeretem ezt az országot.
Itt akarok élni.
Csak nem így.
 

A vén diák

2017.06.15. 08:11 | törökmonika | Szólj hozzá!

ballagas.jpg

 

Nem vagyok különösebben romantikus alkat, a Hamupipőkén is csak akkor sírom el magam, amikor látom a Disney Chanelen, soha többször.
Na de na.
Beültünk az autóba négyeske gyerekecskével és elmentünk az iskolába.
De már csak visszafelé jutott eszembe, hogy ma tettük ezt utoljára.
Kijelenthetem, hogy a kölyöknek megvolt a nyolc általános.
Fura érzés, hiszen nemrég született ez a kis kék hercegnő (nyakán volt a köldökzsinór születésekor, innen ez a neve - a többi más galádságok miatt lett).
Rémes, hogy milyen sebességgel képesek ezek a srácok öregedni, és ezáltal hírbe hozni minket is.
Majd megpróbálom kivételesen normálisan kivasalni a blúzát a ballagásra. Már érzem, hogy bőgni fogok, pedig tényleg nem oszt, nem szoroz egy ilyen hülyeség, mint egy ballagás, Próbálok virágot is lőni neki, mert jelentős hangsúllyal közölte, hogy a sárga virágot szereti és reméli, hogy nem ő lesz az egyetlen ballagó, akinek a hülye anyja elfelejti a gazt. Még az is lehet, hogy megcsinálom neki a kedvenc kajáit estére, bár szerintem pont úgy megtenné a vajas kenyér is.
És holnap már nem megyünk iskolába.
És szeptembertől meg nagy, komoly gimnazista lesz ebből a kis csipszarból.
Már amennyiben nagy és komoly egy gimnazista.
És így tovább.
Aztán meg majd hozza nekem az unokákat, úgyhogy tényleg ideje volna megtanulnom sütiket csinálni és szobahőmérsékleten kötni.
Úgy érzem, megnézem én azt a Hamupipőkét, hogy valamivel elfedjem, milyen érzelgős vén izé vagyok.

Nekrológ - Jókai Anna

2017.06.06. 01:18 | törökmonika | 17 komment

farago_ferenc_az_una1396790425_or.jpg

 

 

Anyám varrónő volt, egy Nagymező utcai szalont vezetett, szemben az Operettszínházzal.
Nagyjából mindenki hozzá járt varratni a művészvilágból, aki valamit is adott magára.
Nem tudom, azért-e, mert jó volt, vagy azért, mert elegáns helyen volt a szalon.
Jókai Anna is hozzá járt.
Anyám néha kapott tőle egy-egy ajándékkötetet a frissekből.
Anyám, bár "csak" varrónő volt, igen olvasott és művelt ember volt.
Azt mondta, hogy olvasd csak el te is, kislányom, aztán alkoss róla magadnak véleményt, legfeljebb majd beszélgetünk róla.
A beszélgetéseink vége mindig az volt, hogy másnak azért nem ajánljuk.
Nem volt jó ember, láttam, hogy beszél anyámmal, az egyszerű varrónővel. Meg minden más "alkalmazottal".
Nem volt jó író, ezt már mint szakmabeli mondom.
A Kádár-rendszer tette ikonikus írónővé, és elég hamar megtanulta, hogyan kell hálásnak lennie. Mármint nem anyám, hanem Jókai Anna tanulta meg, készségszintig.
Ez a készség elkísérte a továbbiakban.
Gyakorlatilag nem lehetett volna olyan rendszer, amelyiknek ne bókolt volna.
Ez alkat kérdése.
Ehhez nem kell írónak lenni.
De azért valamilyen összefüggés mégiscsak lehet, hiszen egy emberben összpontosult a középszarnál kicsit gyengébb írói véna és az elvtelenség.
Mindig vacak, ha meghal valaki - nyilván fáj a családnak. Őket sajnálom emberileg. Irodalmilag viszont semmit nem veszítettek.
És azt is belátom, hogy senki nem ilyen nekrológra vágyik.
Hát, ezért rendesen meg kellett dolgoznia Jókai Annának.
Ezt az egyet tökéletesen teljesítette.

A légy

2017.05.13. 17:53 | törökmonika | Szólj hozzá!

legy_3d-001_1877072_1599.jpgVan egy légy a fürdőszobában.
Két napja.
Elég ostoba példány lehet, mert hiába hagyom neki nyitva az ajtót, nem jön ki, repül faltól falig.
Néha nagyokat csattan.
És egyre kétségbeesetten zümmög.
Mondom neki, hogy figyelj, te légy, itt az ajtó nyitva.
Az ablakot is kitárom neked.
De nem, ott veri magát a falhoz.
Nem tudunk kommunikálni, mert én nem tudok légyül, ő pedig meg sem próbál emberül szólni hozzám.
Sokkal többet ennél nem tudok tenni érte, mint hogy minden nyílászárót kinyitok neki.
De ő nem, csak csapódik faltól falig, berregve.
Most mit csináljak egy ilyen hülyével.
Mondjuk, elég idegesítő, mert ha az ember használni akarja a fürdőszobát, akkor ezzel kell egy légtérben lennie.
Az meg nem annyira komfortos nekem.
Nem szeretek legyekkel egy légtérben lenni.
Az lesz, hogy a végén agyoncsapom.
Ez csak úgy eszembe jutott, mert ma is olvastam belpolitikai híreket.

A bácsi, akivel összevesztem a parkolóban

2017.04.19. 22:34 | törökmonika | 19 komment

hajlektalan.jpg
A bácsi, akivel összevesztem a parkolóban ma, tulajdonképpen évek óta bosszant. Nem csak engem, másokat is.
Áll a sorok között, rendkívül koszosan, szakadtan, nem túl bizalomgerjesztő képpel és körülbelül két foggal - idáig persze simán kiválthatná az együttérzést is, hiszen hajléktalan, de sajnos erre nem hagy lehetőséget.
Ő ugyanis irányítja a forgalmat.
Megmondja nekem, hova álljak be.
Ha én mégsem oda állok be, mert nem vagyok hülye, akkor toporzékol dühében.
Ha tolatni akarok, mögém ugrik és vadul hadonászik - üvölt is hozzá, hogy szedd alá, kisanyám.
Nem vagyok hirtelen haragú ember, néha évek is eltelnek, hogy szóvá teszek dolgokat.
Ez nem egészséges, de akkor is ez van.
Ma szakadt az eső, senkinek nem volt jókedve, ő pedig nagyon nem volt megelégedve a parkolásommal.
Ordított, kislányomozott, mutogatta, hogyan kell - éreztem, hogy kész, ez a pumpa már felment bennem, itt az idő.
Kiszálltam és nem kicsit jelentősen odatornyosultam a bácsi elé (nem vagyok nagyon kicsi).
Kérdeztem, hogy mégis mi a jó fenét képzel magáról.
Képzelje, tudok vezetni.
De ha nem tudok, akkor sincs semmi köze hozzá.
Unom, hogy évek óta lekislányomoz és hasznos tanácsokkal lát el - miközben épp a célterületen ugrándozik és ordít.
Hagyjon békén.
Mások, ha pénzt akarnak, kérnek. Esetleg segítenek kihozni a boltból a bevásárlókocsit, azt visszavihetik, és ha pakolni is segítenek, mást is kaphatnak. Hétvégente főzünk nekik a civilekkel, hogy legyen mit enniük időnként.
De idegesít, hogy évek óta, nap mint nap ordít velem.
Ordított tovább, kíváncsi lettem, mit, mert addig tulajdonképpen csukva volt a fülem, csak arra figyeltem, hogy rohadtul idegesít.
Azt ordította, hogy kamionsofőr volt, de kirúgták, aztán el kellett költöznie otthonról, most itt húzza meg magát a hajléktalanszállón a szomszédban, a fia arra sem képes, hogy néha idedugja a fejét és megkérdezze, hogy van, és ő most nézi ezt a sok idétlen sofőrt, ahogy vacakul parkolnak be, legalább addig embernek érzi magát, amig megmondhatja nekik, hogy azt nem úgy kell.
Elszótlanodtam. Vettem neki egy doboz cigit, kapott némi pénzt, viszonylag békésen váltunk el.
Abban megegyeztünk, hogy ha meglátja az autómat, engem azért ne irányítgasson, mert nekem is megvannak a magam dilijei, például az irányítgatást rohadtul nem tűröm.
Már tolattam, amikor utánam ordított, hogy majd ha én is ötven éves leszek, mint ő, meg fogom becsülni a tanácsait, mert egy élet munkája van benne.
Ötvenhárom éves vagyok...
De már nem haragszom rá.
Majd máshol parkolok.

 

https://www.youtube.com/watch?v=ZljTLxl9peA

 

(A kép illusztráció)

Az öreg Pfaff

2017.04.08. 23:48 | törökmonika | 3 komment

antik-pfaff-varrogep_21457532096.jpg

 

Amikor anyám úgy döntött a hatodik kerületben, hogy hagyja a csodába a Zeneakadémiát és a zongorát, inkább odaköltözik apámékhoz, egy életre szóló döntést hozott, mert bármilyen pici és vékony nő volt, annál határozottabb.

Varrónőnek állt. Végülis a kézügyessége megvolt hozzá - egész addigi életét azzal töltötte, hogy különböző hangszereken játsszon.

Elég hamar ismét a hatodik kerületben találta magát, a Nagymező utcában, a Thalia mellett, az Operettszínházzal szemben, egy női szabóságban, mint kétkezi varrónő.

Közben én is megszülettem.

Nagyanyám, aki nem örült különösebben egyetlen kislánya tornádószerű távozásának, annyival azért segítette, hogy nekiadta a Pfaffot, a már akkor is öreg varrógépet. Azon készültek az első babaholmijaim, később a nagyobbak és így tovább. Ez olyan lábbalhajtós darab, gyönyörűséges, öreg fából, időnként kell olajozni, és rengeteg kis fiókja van.

Rengeteget játszottam az öreg Pfaff alatt (olyan bújós gyerek voltam, a legjobban különböző bútordarabok alatt éreztem jól magam, onnan lehetett nézni a világot, de engem nem láttak, nem kérek ehhez pszichiáteri magyarázatot, köszönöm).

Amikor elkezdtem érdeklődni erősebben az öreg Pfaff iránt, anyám szeme felcsillant, megmutatta, hogyan kell benne a cérnát cserélni, hogyan a másik szálat, hogyan kell rátartani, hogyan kell ellentartani - nagy csalódása volt neki, hogy elsősorban a hajtókerék, az ékszíj, és a tűcsere érdekelt.

Később már olajozhattam is a gépet.

A fiókokban rengeteg érdekes dolog volt mindig - és mindig rendben. Spulnik, gyűszűk, egyéb ketyerék. De itt tartotta anyám a fontosabb iratokat meg a dugipénzt is (naná, hogy megtaláltam).

Amikor apám meghalt, addigra anyám már annak a Nagymező utcai szalonnak a vezetője volt, de újra munkába kellett állítani a Pfaffot. Éjszakánként pedálozott rajta, mert hiába voltam én a mi kutyánk kölyke, akkor is nehéz egyedül eltartani egy gyereket, tehát anyám varrt éjszakánként maszekban. Ha vacsorázni akartam, akkor a konyhaasztalról félrehajtotta az éppen kiszabandó ruhát és úgy kaptam a tojásos nokedlit vagy a tejbegrízt, aztán visszaült a varrógéphez és pedálozott.

Amikor a gyerekeim jöttek sorra, boldogan állt újra munkába a Pfaff, sorra gyártotta a babaruhákat újra. Anyám akkor már panaszkodott, hogy kicsit nehezebb, mert nem lát már jól, meg a keze is mintha kicsit ügyetlenebb lenne. Az a zongorista keze... Istenem...

Miután meghalt, nem volt kérdés, hogy Pfaff a házunk dísze lesz. Fiókjaiban még mindig ugyanolyan rendben vannak a spulnik, tűk, miegyebek, csak már rájuk pakoltam ezt-azt, például a mobilnetes stikjeimet, a tarcsi szemüvegeimet, a számítógépes kütyüket.

Egy gyűszűt a páromnak ajándékoztam, hogy soha többet ne szúrhassa meg már semmi ebben az életben - remélem, vigyáz rá, bár nem az a fajta, aki bármire is tudna vigyázni rajtam kívül.

Pfaffon ma a számítógépem található, remek állvány. Az ujjaim ugyanolyan gyorsan mozognak a klaviatúrán, mint anyámé a zongorán, mielőtt összekötötte volna az életét Pfaffal.

Nem, nem tudok varrni. De bármikor megjavítok bármilyen varrógépet.

 

 

 

Edzés közben

2017.03.27. 12:29 | törökmonika | Szólj hozzá!

ancient-olympia_0_1.jpg

 

Kedves szurkolótábor!
Mint valahai sportoló, most szeretnék nektek elmesélni valamit.
Tudjátok, hetente legalább hatszor másfél órát edzem, ha esetleg nem többet, mert az is előfordul.
Nagyon-nagyon kell figyelnem, hogy betaláljam a hárompontost, hogy a gerely oda menjen, ahova szánom, hogy százon jobb legyek, mint a mezei nyúl, és Moby Dicket is leússzam a pástról satöbbi.
Hajnalban kelek, erőnlétizek, aztán  egy kis átmozgató, aztán jöhet a komoly szakmai.
Nekem nincsenek hétvégéim, mert akkor mindig verseny van.
Minden nap hat előtt kelek és éjfél után alszom el, mint egy fadarab.
A magánéletem ennek megfelelő, nem véletlenül házasodunk egymás között.
A gyerekeink két edzés között születnek és a gyúró neveli fel őket.
Amikor kimegyek az arénába és farkasszemet nézek az ellenféllel, pontosan tudom, hogy ő is ugyanazt csinálta végig, mint én.
Nem az ellenséget látom, hanem az ellenfelet.
És nagyon szeretnék gyorsabb, ügyesebb lenni.
Nem mindig sikerül.
Néha meg igen.
Nagyon tisztelem. Talán néha kicsit tartok is tőle - remélem, ezzel ő is így van.
És ti ott, a lelátón...
Akik a meccsnézés közben az asszonyt külditek el a sörért a konyhába, mert nektek fárasztó...
Ne nézzétek le az ellenfelemet.
Ne buzizzátok, ne köcsögözzétek, ne kurvaanyázzátok.
Mert ő az én ellenfelem és én tisztelem.
Lehet, hogy nektek, drága drukkerek, frusztrált volt a hetetek és le kell vezetni a feszkót.
Lehet, hogy nekem is frusztrált volt a hetem - mégsem állok oda a CNC-gépetek mellé és nem kezdek el üvölteni, hogy dögölj meg, vasdarab, hülyebuzi.
Engem tiszteljetek meg azzal, hogy nem gyalázzátok az igazán méltó  ellenfelemet.
Milyen érzés lenne nekem egy raklap trágyafos ellen győznöm?!
Igazi ellenfél ellen akarok győzni.
És ne.
Ne kiabáljatok a fülembe, mert az zavar a koncentrálásban.
Nekem le kell futnom azt a valahány métert, eldobnom a gerelyt, berúgnom a gólt.
NEM fog jobban menni attól, hogy ti őrjöngtök és felgyújtjátok a fél várost és veritek egymást.
Ha mégis megteszitek, ne hivatkozzatok rám.
Nekem ehhez semmi közöm. Nem azért edzettem, hogy te rám hivatkozva legyél seggfej.
Én sportember vagyok.
Tudjátok, a sport olyan valami, ahol nagyon is tiszteljük a másikat.

A szindróma neve...

2017.03.25. 16:10 | törökmonika | Szólj hozzá!

nem-mukodik_1.jpg

 

Legalább kóstold meg! Pacal. Biztosan ízleni fog. Na, csak egy falatot...

Nagyon fegyelmezett ember vagyok. Például még senkit nem lőttem le a fenti szavakért, pedig hát...

Az egész ott kezdődött, hogy megszülettem.
Amikor már valamennyire mozgásképes voltam, addigra kiképeztem a szüleimet arra, hogy a "Monika, gyere ide!" felszólítás helyett a "Monika, semmiképpen ne gyere ide!" fordulatot használják, ha hatékonyak akartak lenni. De ők kiemelten ultraintelligens, így tanulékony emberek voltak.

Ez egy eddig talán nem nevesített szindróma, szeretném, ha rólam neveznék el.
Nagyjából arról szól, hogy ha valamit nagyon akarnak tőlem, és én azt nem annyira akarom, akkor biztosan nemet mondok rá.

Minél jobban erőltetik, annál jobban ellenállok. Newton II., pszichésen. Nem tehetek róla, így születtem. De tényleg. Semmi alanyi jog, csupán genetika. Lehetnék büszke a nagy akaraterőmre, de nem lehetek, mert ez nem akaraterő, hanem valami félrement bekötés az agyban.

Persze, meg tudok csinálni mindent (sőt, jobban, mint Chuck Norris), ha kell - de azt senki ne akarja tudni, mit gondolok közben.

Ez az élet minden területén megmutatkozik, sajnos. Nem, nem fogom leírni százszor hogy nem leszek rossz a technika órán, mert semmi értelmét nem látom. Nem, nem fogok hazaérni tízre, ha egyszer negyed tizenegykor ér be a busz. Nem, tőlem ugyan nem fogja elkérni a rendőr a személyimet, hacsak nem találom értelmesnek a kérdését. Nem, nem megyek oda egy értekezletre, ahol engem akarnak baszogatni - aki baszogatni akar, jöjjön házhoz pofonért, ne engem ugráltasson.Nem, nem fogok befáradni az ügyfélszolgálatra a mélyen alulképzett ügyintézőhöz a kinyomtatott papírjaimmal - keresse ki ő a nyilvántartásból. Nem, nem fogok párkapcsolatot létesíteni, mert benne vagyok a korban, ketyeg a biológiai óra. Nem, nem fogok benne maradni egy párkapcsolatban csak azért, mert sok gyerekem van és hát ajó asszony köténye alá sok minden befér. Nem, nem fogom magam szépre sminkelni, mert mások azt találják szépnek, ha ujjnyi a vakolat. Nem, nem tetszik, ha valaki akár csak egy percet is késik egy találkozóról. Nem, nem fogok levendulákat ültetni,mert itt a tanyán az a szokás. Nem, nem tetszik, hogy a gyerekemnek nem adhatok felmentést tesióra alól. Nem, nem tetszik, hogy stadionokat építenek, lenyúlják a magánnyugdíj-pénzeket, meg az egész költségvetést - és nem, nem fogom felsorolni az összeset.

Nem, nem, nem.

Kérem a nyilvántartásba venni.

A szindróma neve én vagyok. 

Ja, és pacalt sem veszek a számba. Megmondtam világosan, hogy nem. Minél jobban erőlteted, annál kevésbé.

 

 

Nekrológjaimhoz

2017.03.22. 18:00 | törökmonika | 2 komment

hofeherke_8896_7529842.jpg

 

Itt ülök a gépem előtt és teljesen meg vagyok hatódva, és nem jutok szóhoz.

A meghatódás nem áll túlságosan távol tőlem, én a Hófehérke rajzfilm-változatán is bármikor elbőgöm magam - de az, hogy nem jutok szóhoz, nem szokott előfordulni velem.

Aki ismer személyesen, tudja pontosan, hogy például telefonálni és fecserészni nem szeretek. Én a kezemmel fecsegek. Vagy mondok ilyen-olyan dolgokat.

És akkor beragasztják a számat, lefogják a kezemet.

Tudom én, hogy nem dráma, ha az embert kibasszák egy közösségi oldalról, mert csak.

De amikor még csak nem is alanyi jogon teszik, pedig sokat dolgoztam érte, legalább harminc éve - hanem egyetlen megosztásért, ami a kitűnő hvg.hu-n jelent meg... Na, azt kikérem magamnak.

Nem, nem azért mert naponta tépem magam, szerkesztek, publikálok, véleményezek, sírok-rívok, viccelődöm - nem.

Egy megosztásért.

Minden látszat ellenére nem vagyok teljesen hülyéből, pontosan tudom, mi a szokásos módszer, nem fogom itt leírni, dolgozzanak meg a kezdő gecik a tudásért. Meglepően felkészült vagyok - szőke nő létemre - számítástechnikából és IT-ből.

A lényege csupán annyi, hogy rá lehet szállni egy emberre és átmenetileg - vagy tartósan - igen kellemetlen helyzetbe lehet hozni.

Sokkal nagyobb baj, hogy azt hiszitek, veletek ilyesmi nem történhet meg. 

Hogy képesítsem: volt egy ismerősöm, még az átkosban, mellesleg egyetemi docens, amúgy tök értelmes. Sokat dumáltunk, jó fej volt. Egyszer szóba került a lehallgatás, mint olyan - történetesen olyan családban nőttem fel, ahol az "ez nem telefontéma" kifejezés gyakorlati tapasztalaton alapult. Nos, ő képes volt azt mondani a szájával, hogy szerinte ez rendben van, mert úgyse mond semmi olyasmit, ami ellenkezne bármilyen törvényes és elfogadható dologgal. Ismétlem, ez a nyolcvanas évek elején volt. És komolyan gondolta. Hogy rendben van, ha az ember postája kibontva érkezik, ha a telefonját lehallgatják, ha a rendőr indoklás nélkül igazoltatja, vagy ha csak bizonyos időközönként kap útlevelet.

Szerintem meg nem volt rendben.

És most sincs.

Tudom, hogy mondtam már: tényleg a kétmillió házmester országában élünk. De én szeretem ezt az országot, és azt szeretném, ha normálisan lehetne benne élni.

Én nem cseszegetem a jobboldali beállítottságú ismerőseimet, ők sem teszik velem, tiszteletben tartjuk egymást, legfeljebb jót kurvaanyázunk egy Heineken felett.

Neki joga van úgy gondolkodni a világról, ahogy csak akar - és nekem is.

Persze egy kis megkötés: senki nem bánthatja a másikat. Sem jogaiban, sem tisztességében, sem sehogy. 

Nem tragédia, ha az embert kipenderítik időnként a Facebookról, csak kellemetlen. A kellemetlenség eléréséhez semmi más nem kell, csak rosszindulat és kitartás. 

Sajnálom, belőlem ez a kettő biztosan hiányzik.

Mindenesetre szívet melengető érzés, tényleg, milyen szép nekrológokat olvastam magamról. Sejtettem titkon, hogy nem utáltok annyira, de mégis jól esett. Nem mondom, nehéz volt kitaposnom belőletek, de csak sikerült. 

De mit kezdtek velem ezek után, amikor feltámadok és visszatérek?! :)

https://www.youtube.com/watch?v=5a0juQ0aeGI

 

 

 

Kismigráncs

2017.03.22. 07:16 | törökmonika | 2 komment

menekult_gyerekek.jpg

 

 

Mi is úgy gondoltuk, sokakkal együtt, hogy átmenetileg (de akármeddig is akár) szívesen befogadunk családjuktól elszakadt, menekült gyereket, gyerekeket.

Ahol négy elfér, ott elfér öt vagy hat is.

Igen, tisztában vagyunk azzal, hogy a cél, hogy mihamarabb újra a családjával lehessen.

Igen, tisztában vagyunk azzal, hogy akkor majd nagyon fogunk sírni, amikor elválunk – meg a boldogságtól is, hogy érte jött az anyukája, apukája, és összeölelkeznek végre.

Igen, tisztában vagyunk vele, hogy nem beszéljük egymás nyelvét. Mondjuk, ahol most vannak, ott sem beszélik egymás nyelvét a felügyelőkkel, de az más, biztosan.

Igen, tisztában vagyunk vele, hogy rengeteg traumán ment keresztül a kisgyerek, és meglepő reakciókat mutathat. Nyilván soha nem múlik el nyomtalanul, hogy keresztülszeltek ennyi országot, szabadban aludtak, menekülniük kellett, szétbombázták a házukat, hogy eg igen ellenséges ország fegyenctáborában köthessenek ki – és még a szülők is eltűntek.

Igen, tisztában vagyunk azzal, hogy semmi másra nincs most szüksége, hogy végre egy kicsit biztonságban érezhesse magát az a kisgyerek, bekuckózhasson, magához szoríthasson egy macit és ezen a hülye nyelven, ami a magyar, valaki duruzsoljon neki, míg el nem alszik.

Igen, tisztában vagyunk vele, hogy nem adunk neki akármit enni, mert tiszteletben tartjuk a szokásait és az esetleges hitét.

Igen, tisztában vagyunk vele, hogy semmit nem fog érteni a körülvevő világból egy darabig.

Igen, tisztában vagyunk vele, hogy dührohamai, sírógörcsei, esetleg agresszív reakciói is lehetnek ijedtében.

És nagyon örülnénk neki, amikor először visszamosolyogna ránk, akár hetekkel később is. Amikor együtt néznénk hülye rajzfilmeket. Amikor megfoghatnánk a kezét, és együtt mennénk el a boltba. Amikor először fogadná el a jóéjtpuszit. Amikor először nem sírna fel félelmében éjszaka. Amikor mondana valamit, és nem értenénk, és akkor először nekirugaszkodna, és mondaná az én nyelvemen is – mi is megpróbálnánk az ő nyelvén, hogy kicsit otthonosabb legyen neki.

És amikor majd elmegy, mert remélhetőleg előkerülnek élve a szülei, rokonai, tudnánk, hogy a világ szebb lett és mosolygósabb.

De nem lehet, mindezt nem lehet, mert a magyar törvények roppant szigorúak.

Mi, akik nagyon szívesen és felelősséggel vigyáznánk menekült kisgyerekekre, míg nem rendeződik a helyzetük, a magyar törvények szerint nem vagyunk alkalmasak erre a feladatra.

A magyar törvények nem szeretik a kismigráncsokat.

Igaz, minket se.

Vérvonal-meghosszabbítás, mészáros-segéd, hadat üzenünk – március 15. percről percre

2017.03.16. 14:27 | törökmonika | 2 komment

Üss! – mondja az egyszeri mazochista. 2017. március 15-én a Múzeum-kertben jártunk. Cikkünk interaktív segítséggel született.

Elkezdődött a show. A Múzeum-kertben a tehetségkutató műsor felvezetőjében már felmondták a stáblistát, a világosítótól az operatőrökig.
Valamiért eddig azt hittem, ez nemzeti ünnep, nem pedig hakni – tévedtem.
Lassítva megy valami csárdásra erősen emlékeztető dolog – hogy miért van lassítva, az rejtély koreográfiailag, de nem irigylem a táncosokat, nehéz feladat lehet ez.

Juhász Péter oldalán látom Sándor Máriát, aki visszavonult az aktív politizálástól, mint Schiffer András, ráadásul roppantul lefogyott – mondjuk, ezért irigylem kicsit.

Jó a műsor, a hetvenes évek Ki mit tudja? szintű néptáncot egy igen törekvő zenekar kíséri, nice try, de menjenek haza még gyakorolni kicsit, van még idő a művésszé válásig.

És jön, jön, jön!!! Tarlós saját szájúlag csap a lecsóba!!! Alatta felkonfban egy kis politikai reklám Tarlós életútja ürügyén… Na, halljuk.

Isten hozta lengyel barátainkat! Vastaps (én is szeretném felvenni azt a pénzt…)

Tarlós, aki egyébként gond nélkül üvölt minden indokolhatatlan helyzetben, hozza a szintet az általános iskolai történelemkönyv idevágó fejezete felmondásával olyan hangon, amitől azonnal mély álomba merül az ember… Akár lenin életútját is ismertethetné…

Többek szerint ezt meg is tette kalandos életútja során.

“Szétosztották a 12 pont nyomtatványait”

Ő is unja szemlátomást. Megnyugtatjuk: mi is.

“Közmegegyezés övezi a szabadságharc felvállalásának lehetőségét.”

Tapsvihar e mondat után is: “jó volna, ha egymásra figyelnénk”.
Sajnos, nem látom a stúdiósegédet, aki felmutatta a táblát, miszerint applause, mert semmi más nem indokolta.

“Külső idegen érdekek…” – jól van, pedig már majdnem elaludtam.

Viszont szép fradista a nyakkendője. Ez az összes pozitivum eddig, de ez is inkább negatívum.

Persze közben mindannyian a nagy őt várjuk, de még indokolhatatlan dudaszó van subákkal.

A nap fénypontja: Tarlós abbahagyta végre a töri felelését! Vastaps. Halk kommentálás, miszerint Hapci jobbról bejön a színpadra, valamilyen rejtélyes okból dudaszó a színpadról subás emberektől.

A múzeumnál most a fanok összeszólalkoztak a füttyösökkel, söpredéknek nevezik a sípoló-dudáló-szirénázó-kereplő tünneplőket.

“Viszik a magyar fiúkat, szegény magyar legényeket” – csendül fel a nóta. Ez legalábbis érdekes megközelítése a szabadságharc önkéntes, égő tekintetű harcosainak.

A lassított néptáncosok, vagy busók, vagy mindenesetre jelmezes legények próbálnak mínusz kettes sebességgel lejönni a lépcsőről.

Nyilván leszedálták őket, arra az esetre, ha átállnának.

Aztán felcsendült a kettes számú elfekvő osztály férfikórusa. A harcra buzdító típusú “Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok” dal is, többek mély álomban vannak már.

Én egyébként szeretem a Repülj, páva típusú műsorokat, de ez kezd sok lenni.

Csík zenekar, esztrádban dolgozza fel a Gábor Áron rézágyúját. Ez legalább csak szimplán szar.

Csöndben szólok a koreográfusnak, hogy az a botolós, amit indokolhatatlanul járnak a háttérben (lassítva), a Rákóczi-szabadságharc idején volt divatban.

Igényes vagyok, na. Nem is vagyok igaz magyar ezek szerint.

Kérném a prímást, hogy azt húzza a fülembe, hogy…

A Mátyás pince szerda esti esztrádműsora azért kicsit jobb eddig

Magyar prímást minden munkahelyre!

És akkor…
És akkor jön nemzetünk fénylő csillaga!

És üdvözli a lengyeleket. Én is szeretem őket egyébként.

Lord Tremor felolvassa ezt a szart, valami házidolgozat lehet, csak nem sikerül mindig pontosan, fiam, gyakorolj még.
Azért az az önelégült tekintet… Viszonylag kevés bicskát tartok a zsebemben, de az mind beleállt a combomba kinyílás közben. Ez minek örül?!

“Nemzeti felvi” – legkisebb gyerekem kiégett a röhögéstől. Nem lehetne trendibb szövegírót?! Könyörgöm, ez show…

“Győztes nemzet” – kikről beszél ez? Bár hát nyilván a lengyelekről.

“A tatárok eltűntek, az ottomán birodalom elenyészett.” Kérdezem csöndben: egyeztetett ez Erdogannal vagy Putyinnal?!

“Kiabátor”- erre már nincs mit mondanunk. Különben sem hallatszana, annyira hangos. Reklámblokk mikor lesz?! Kezdek zsibbadni…

“Magyarországon többen küzdöttek a szabadságért ’48-ban, mint Európában összesen…” – aha, ez is pont így van, lehet, át kéne kapcsolni a Süsüre, az nnak legalább van dramaturgiája.

“Vérvonal-meghosszabbítás” – na jól van…

Kezdek aggódni, hogy infarktust kap – ilyen préselt hangon üvölteni nem lehet büntetlenül.

“Mészáros-segéd”… sírok..

“Petrovics-nagyapa előtt egy Mészáros Lőrinc unoka lebegett.”

“A magyar józan fajta” – na, erre viszont iszunk!

“Arany János ezt írta: ezelőtt az erősebb a gyengébbtől mindent elvehetett, most nem úgy van!” (lefosom a bokámat!)

“Brüsszelt meg kell állítanunk! Határainkat meg kell védenünk! A betelepítést meg kell akadályoznunk!”
“A külföldi pénzekből fenntartott hálózatot átláthatóvá kell tennünk. A rezsit meg kell védenünk. Ezért a hatalmat továbbra is a nemzeti erők kezében kell tartanunk” – adta ki már választásra utaló jelszavát Orbán.” Nocsak, megvédik a rezsit is? Elég baj…..

Milyen rosszul utánozza már Varga Ferenc Józsefet … nem a régi ez se már.

Én valamiért úgy tudtam, hogy március 15. a nemzeti ünnepünk.

Nem reklámblokk az EU ellen.

“Most vagyunk soron mi, békétlenséget akarunk és megosztottságot, mit kezdjünk velünk immár??”

“A horizonton kell helytállnunk” -nyilván vertikálisan.

Egyébként valaki szóljon már neki, hogy 1848-ban nem Brüsszel ellen tört ki a forradalom…

“Már a saját lábunkon állunk” – oké, már én is röhögök ismét.

Ez az, megtapsoljuk magunkat.
És Lord Tremor levonult a színpadról.

Hát én aztán igazán a hatvanas-hetvenes években szocializálódtam, de ilyen március 15-ében még nem volt részem, köszönöm az élményt, de kibírtam volna nélküle.

 

Such a perfect day

2017.03.10. 09:11 | törökmonika | Szólj hozzá!

orulet2.jpg

 

Péntek van, hajnali kilenc. De ezennel befejezettnek is nyilvánítom ezt a napot, nincs túl sok értelme tovább csinálni.

Az ember kitámolyog hatkor az ágyából, elviszi a gyereket időben iskolába, közben szarrá ázik, továbbá üvölt a fülébe a szlovák heavy metál. Tökéletesen elmeháborodott szülőkkel ütközik az út közben, akik pont olyan kómában próbálják egyik lábukat a másik elé tenni, mint ő.

Aztán hazaér, kirázza a füléből a vizet, bekapcsolja a gépet, a net boldogan közli vele, hogy óvatosan, mert a környéken eshet - nem baj, gondolja az ember, nem lehet mindenki normális, majd megtörli a haját, mert csöpög a víz belőle.

Ránéz a közösségi oldalakra, rájön, hogy na ezt is minek, kilőttek egy csomó fontos kontaktot, és a fene se fog nekiállni ilyenkor azon agyalni, hogy például a Harap utca három alatt nevű felhasználó most épp melyik harcostársat rejti.

Rágyújtana az ember, van még három szál, ebből kettőt a másik végén sikerül.

Megcsörren a telefon, rég nem látott barátnője kérdezi, hogy 11-re tud-e menni takarítani, mert ők csak akkor érnek haza, de ez is hamar tisztázódik, hogy a takarítónőnek is ez a neve, szóval csak mellényomás.

Ismét csörög a telefon, a bérlője szól, hogy kikapcsolták a villanyt, viszont nem tudja visszakapcsoltatni, mert az eggyel régebbi bérlő nevén van az óra, aki viszont lelépett külföldre, mindegy, megoldjuk, ettünk már többet is reggelire, mármint problémát.

Aztán leesik az autóról az ablaktörlő, vinnyogó kiscicát talál a kertben - mármint nem az ablaktörlő, hanem az ember -, és felrobban a kávéfőző.

Úgy érzem, nem alaptalanul érzi ilyenkor úgy az ember, hogy ezt a napot itt kell befejezni. és még mindig csak hajnali 9 van.

 

Főz a drágám...

2017.02.19. 14:32 | törökmonika | Szólj hozzá!

 alien_falvedo.jpg

 

(Ez egy terápiás jellegű fércmunka, ha már lábon kihordtam több infarktust, amit a drága okozott.)

Megérkezik a kedves, ellentmondást nem tűrően leteszi az ebédlőasztal KÖZEPÉRE a táskáját (mind a hármat), szétrúg, széttúr még ezt-azt, majd megkérdezi, mit szólnék hozzá, ha ma ő főzne.

Hülye azért nem vagyok, pont harminc éve főzök minden nap többször - hadd csinálja.

Szemrevételezi a felhozatalt a hűtőben (közben belekóstol ebbe-abba).

Megkérdezi, hogy ez miért van itt már tegnap óta (mert nem tudunk annyit enni, amennyit te gondolsz, azért...)

Nagyon szorgalmasan átrendezi a hűtőt - nem vagyok kicsit sem mániákus, de történetesen külön polcon voltak egészen addig a húsos meg a tejes termékek. Nem baj, gondolom terápiásan, majd rendberakom.

Kérdezi, hol a valamilyen eszköz.

Mondom, hogy a helyén.

Nem találja. Semmi gond, a kezébe adom.

Gyújtsam be a tűzhelyet.

Minek? Kérdem én. Hiszen még azt sem tudod, mit akarsz csinálni.

Hogy elég meleg legyen.

Mi?! Kérdem kicsit már zokogva. Mi legyen elég meleg? Baszki, nem sparherdtről beszélünk...

De persze begyújtom, épp elég bölcs asszony vagyok én.

Hmmm, mondja ő, legyen például mákostészta.

Legyen, mondom erre én. Ismétlem, épp elég bölcs asszony vagyok.

Hol a hagyma? - kérdezi ő.

Mióta kell a mákostésztába hagyma? - így én.

Mert te állandóan csak kötözködsz, és  különben is megfigyeltem már, hogy az alkalmat lesed, hogy belém köss - és rámbassza a konyhaajtót. Belülről.

Oké, addig sincs ideg, tudok vacakolni a saját szarságaimmal.

De kijön. Hol a pacal, amit öt éve hoztam neked? Miért nem tudsz rendet tartani a mélyhűtőben? Nem hiszem el, hogy képtelen vagy odarakni a dolgokat, ahol én megtalálhatom. Satöbbi.

Egyébként bármit főz, a végén egészen biztosan valami pacalos dolog lesz, indokolhatatlan szafttal. Igen, a mákostészta is.

De gonosz vagyok, mert valójában sütni is szokott.

Ez egy ilyen generációs elakadás a lemezen nála. Mindenből legyen sok, édes, puha és krémes.

Na, most én egy másik generáció vagyok. Ha valamitől a falnak megyek, az a sok, édes, puha és krémes. 

Továbbá nem óhajtok mindent megenni, amit elém tesznek - csak azért, mert Etiópiában éheznek.

Együnk Etiópiáért rituálisan! Nem, ez már az általános iskolában, a menzán se jött be nálam. Szó sem lehet finomfőzelékről, paradicsomos káposztáról.

Ha sütünk, akkor a konyhát térdig beborítja a liszt, a tej, az élesztő meg ami még kell bele - nyilván pacal.

Az is egészen biztos, hogy mindenből túl sok lesz, így garantáltan elönti az egész sütőt.

Egészen biztosan lesz benne reszelt és penészes sajt - miért van ennyi sajt itthon?! Miért hoztál ennyit? De miért nem eszitek meg? Mert nem szeretnénk?! Satöbbi.

Igen, a mákostésztában is lesz reszelt sajt. Meg pacal. Meg valami megmagyarázhatatlan fűszer, ami nem tudom, micsoda, de biztosan lengyel vagy orosz, mert oda van az érdeklődés irányulva.

És biztosan legalább tíz éve lejárt mindegyiknek a szavatossága. De hát jó lesz valamire. Kaját nem dobunk ki. (De! De! Kurva nagy lendülettel! Messzire!)

Legutóbb nyáron, egy langy éjjelen, szerelmetesen összebújva szintén készített valamit.

Már ránézésre is khmmm volt.

Mondta, hogy ne sértsem már meg, kóstoljam.

Kóstoltam.

Azzal a lendülettel hánytam le szegénykémet.

És én tudom, hogy jót akar!!!

De szociálpszichológiailag azért érdemes volan megkutatni, hogy a világháborús nemzedék hozzáállása az ételhez, mint olyanhoz, mennyiben tér el a viszonylag normális körülmények között élő generációétól.

Hogy az a tiéd, amit megeszel. Hogy egyél, mert ki tudja, holnap lehet-e. Vagy én nem tudom, mert nem ez a nemzedék vagyok.

De akármilyen nemzedék vagyok, egészen biztosan nem fogom megenni a mákostésztát tökfőzelékkel és pacallal.

Mai napi idegösszeomlásom tárgya egy egészen zseniális marhahúsleves. Amit több, mint hat órán keresztül főztem, zöldségekkel, majd fűszerekkel, ahogy kell. A megfelelő időben leszűrtem, kiszedtem a benne főzötteket - szóval jó kislány voltam.

Majd jött az én drágám és a tészta főzőlevét egy mozdulattal beleöntötte az én zseniális, kristálytiszta, leszűrt húslevesembe.Mert ne menjen pocsékba. És Etiópiában tovább éheznének enélkül.

Több, mint egy órán át zokogtam a hamvak fölött.

Aztán elmentem a boltba és újrakezdtem az egészet.

Úgy érzem, az indulataim érthetők.

És egyébként imádom a pasit.

Csak a kristálytiszta, zöldséges marhahúslevest is, amit enni akartunk itt egy páran.

 

 

 

Anya szív

2017.02.16. 08:31 | törökmonika | 1 komment

immersion_items_10541.jpg
Húsz percnyi kitartó jégvakarás és erős káromkodás után eljutottunk az iskolába ma reggel is négyeske gyerekecskével.
Ezekhez a tevékenységekhez jó pár hete találtunk egy teljesen hallgatható rádióadót, szlovák, Antenna Rock a neve, iszonyat jó zenék mennek benne. Persze ugyanolyan karattyolós, vihogós a stúdióbeszélgetés, de legalább nem értem, így nem zavar :)
Letekertük az ablakot, kikönyököltünk, mint a nagyok, és ordítottuk bele ebbe a takonyszínű, undorító reggelbe, hogy born to be wild! :)
Nem néztek minket ám hülyének az usankás, csizmás népek, á, csöppet sem :)
Utána benéztem a nemzeti dohánybótba, mert nincs énnekem kézügyességem meg idegrendszerem tekergetni a cigit.
Ott állt három-négy, szemlátomást kezdő gimnazista kölyköcske, nagyon elszánt arccal próbáltak dohányozni, de mit ne mondjak, azért hiányzik még nekik a rutinhoz pár évtized. Kérdezték, nem vennék-e nekik cigit, visszakérdeztem, anyád most mit válaszolna szerinted - aztán eszembe jutott, ahogy kamaszkoromban indultam iskolába.
Akkoriban lakótelepen toltuk az ipart, apám már nem élt, anyám meg kötelességének érezte, hogy minden áldott reggel jól kihajoljon az ablakon a negyedikről és még integessen kicsit utánam.
Aznap valamiért nem fenyegetett a veszély, talán korábban indultam, nem tudom. Már a lépcsőházban levettem és átcseréltem az anyám által rámkényszerített, vállalhatatlan göncöket, elhelyeztem a babakocsitárolóban, felhúztam a farmert, az alföldi papucsot, a babos kendőt, nagy boldogan rágyújtottam, és istencsászárnak érezve magam kiléptem a kapun.
Ám anyám már ott lógott az ablakban, hogy még egy pillantást vethessen az egyszem, jólnevelt és jólfésült kislányára.
Elakadt a szava.
Finoman szólva.
Hogy aztán annál jobban ordítson utánam, hogy Móóóóóónika, ezt meg ne lássam még egyszer!
Onnantól nagyon ügyeltem rá, hogy meg ne lássa még egyszer.
Végül is ki lehetett bírni bagó nélkül az első sarokig.
Hogy ez így ma reggel végigszaladt a fejemen, ránéztem a gimnazista kissrácra, és azt mondtam neki, hogy azért nem kéne dohányozni.
Vessetek a mókusok elé - bementem, hoztam nekik is.
Úgyis megszerzik, ha nem tőlem, hát mástól.
Born to be wild!

Karriert építek

2017.02.10. 00:29 | törökmonika | Szólj hozzá!

young_marilyn_monroe_white_one-piece_bathing_suit_drawing_in_sand.jpg

 

Hosszan nézi, ahogy az anyukája/nővére/férje palacsintát készít reggelente a konyhában.
Ideges, mert nem működik a kávégép a munkahelyén.
Ha le akar feküdni, mindig fel kell mennie az emeletre.
Nekiütközik a falnak és felrobban. 
Menekül egy üldöző autó elől - lehetőleg hosszában, a felezővonalon.
Éjszaka vámpírok csapódnak az ablakához.
Utána baseball-ozik egy kicsit.
Volt gyerekszobája, természetesen garderobe is kapcsolódott hozzá, faajtós, amely mögött a rémségek laktak.
Hosszan fut a szerelme felé a homokos tengerparton, lehetőleg egy ligh koktéllal a kezében. És egy bobtail-lal.
Biztosan meghal valakije, ezt onnan tudja meg, hogy hirtelen magát látja felülről a temetésen, amint a steril parcellába rakják a szerencsétlent, a pap meg elmondja, hogy az úr az én pásztorom, nem szűkölködöm.
Verekszik nagyon, szerencsére a legelvetemültebb aljas banda is mindig egyesével küldi rá az embereket, így elbánik velük.
Kizárólag parkolóházak legalsó szintjén talál magának helyet, ahol nincs villany és jön a szatír.
Ha kell, persze lő, és persze sosem fogy ki a töltény.
Végül egy szerelőcsarnokban találja magát, ahol indokolatlan láncköteleken imbolyogva majdnem lezuhan, de aztán mégsem, míg ellenben a gaz gonosz beleesik a forró izébe.
Ugye, ti is úgy érzitek, alkalmas vagyok a hollywoodi karrierre most már?

Rendpárt

2017.02.07. 09:52 | törökmonika | 1 komment

rendetlen.jpg

 

Embert nem láttam még annyira nevetni, mint amikor elkezdtem panaszkodni egyszer anyámnak, hogy milyen iszonyatosan rendetlenek a gyerekeim.

Percekig nem tudott megszólalni a vihogástól, a szemét törölgette, keresgélte a szavakat. De nem találta. Rám bízta a dolog kifejtését.

Na most, aki nálam rendetlenebb embert ismer, az hazudik.
Nekem egyszerűen az nincs meg, hogy mitől hajtogatódnak össze a ruhák és mennek be a helyükre a szekrénybe, mert az én fejemben az, hogy valaminek helye van, egyszerűen nincs.

Sose felejtem el anyám nevetését.

Négy-öt éves lehettem, amikor először költöztünk végre normális körülmények közé, ahol saját szobám volt, garderobe-bal - előtte, az Ó utcai bérház leválasztott bérlakásának egy szobájában négyen voltunk úgy-ahogy.

És akkor beköszöntött a Kánaán maga, saját szoba, saját szekrény, saját cuccok.

De nekem hiányzik az az agyi lebenyem, ami a rendrakásért felelős.
Félreértés ne essék, szeretem a rendet. Mint ismeretlen, távoli, csodálnivaló dologra gondolok, amelyhez én föl nem érek. Tehát szeretem a rendet, ha más csinálja meg helyettem.

Anyám tényleg mindent megpróbált. Jó szóval, fenyegetéssel - bár inkább jó szóval. 
Minden vasárnap a kezembe adta a porszívót, amit értetlenül fogadtam, és mindig volt valami kifogásom, a lényeg, hogy mindjárt. Ami soha.

Ha nagyon bepöccent - talán kétszer fordult vele elő összesen -, megállt a szobám közepén, és nagyon precízen minden kib... szóval kidobált a szekrényeimből, ideértve a döglött patkányt, a fél éves szendvicset és a papagáj hulláját. A szoba közepére. Tündéri mosollyal közölte, hogy ő most megy ebédet főzni, tán kezdjek a szobámmal valamit.

Mindig is a bivalytürelmemről voltam híres, legalább egy hónapig kerülgettem a katasztrófasújtotta övezetet, kis csapásokat rúgva a szennyes ruhák között.

Anyám nem bírta idegekkel tovább, rendet csinált. Annyit kért csak, hogy most kísérletképpen próbáljuk meg úgy, hogy mindent oda rakok vissza, ahonnan elvettem.

Mit mondjak, nem ment...

Én, ha belépek most a házunkba, lebaszom a táskámat, lerúgom a cipőmet valahova. Arrébb teszek pár dolgot, kipakolok a kosárkámból, remélve, hogy nem felejtem el, hová tettem a frissen vásárolt csirkecombokat, mert ha elfelejtem, akkor az előbb-utóbb nagyon büdös lesz, márpedig elfelejtem.

Mosok én szorgalmasan, mert sok gyerekem van. Való igaz, hogy még sose jutott a praktikus eszembe, hogy esetleg nem kéne a pirosakat együtt mosni a fehérekkel - kettes sorszámú lányom szalagavatói fehér csodaruháját is sikerült fincsi rózsaszínre mosnom, szerencsére egyes sorszámú lányom akcióba lendült és megoldotta a dolgot, nem kevés kurvaanyázás közepette.

Amikor először elköltöztem anyámtól - én ezt rendszeresen ismételgettem, egy idő után feladta, hogy kövesse, hol és kivel vagyok éppen -, egy lakótelepi kisszobába mentem az aktuális szívszerelmemmel. A másik két szobában másik két pár volt bérlő. Nem telt el több, mint pár hónap, válságstábot hívtak össze és próbálták velem megértetni, hogy tényleg nagyon klasszul főzök, imádják is, de a főzés az egy olyan dolog, hogy utána el kell mosogatni és a maradékot betenni a hűtőbe. Nem, nem a szekrény alá. Nem, nem csak úgy otthagyni az edényt.

És tényleg értetlenül néztem, mert olyan szinten fehér folt ez nálam, hogy arra nincs kifejezés...

Na de nem ezt akartam elmesélni (de), hanem most, hogy már öreg vagyok és van négy gyerekem, néha kénytelen vagyok bemenni a szobáikba.
És konkrétan rosszul leszek...
Irigylem anyámat, hogy annyi türelme volt, nekem még az sincs.

Amikor rájuk ripakodom, hogy nademostazonnalhejabitangéletbemár, akkor az a játék, hogy elüvöltik magukat: nézd, anya, csillámpóni úszik az égen! És én akkor röhögve elfordulok, így nem kell látnom, ahogy becsempészik a konyhába a nyolcvanhét poharat és negyvennyolc koszor tányért a szobáikból. Úgyis én mosogatom el.

Pontosan tudom, fölösleges elmondani, szikrázóan éles elme vagyok, hogy ha a számlákat oda raknám és nem a konyhapultra, akkor egy helyen lennének, ráadásul nem áznának el a kajalében.

Tudom, hogy a szerszámok megtalálhatók, ha a helyükre teszem őket.

Tudom, hogy a telefonszámoknak, egyéb azonosító kódoknak is van helyük.
Tudom, hogy a kimosott ruhák nem hajtogatódnak maguktól össze és nem sétálnak be a szekrényekbe.
Tudom, hogy mennyivel egyszerűbb volna az élet, ha a konyhában legalább oda tennék mindent, ahová értelemszerű.
A többezres könyvtárunkban is nyilván el lehet igazodni, ha logikusan van pakolva.

De nem nálam.

Igen. Van ilyen ember. 

És a hülyéknek van szerencséje alapon: a négy gyerekből csak egy lett pont ugyanilyen, mint én.

Miközben üvöltök vele, pontosan tudom, hogy egyszerűen tényleg nem látja, hogy a papucsa helye nem a teásbögrében van, és tényleg egyáltalán nem érdekli, ha két méter magasan állnak a szennyes ruhái, és az sem érinti, de egyáltalán, hogy amit felvesz magára, nem az övé. Ő ilyen. Mint én.

Több tiszteletet a rendtelenpártiaknak!

 

 

Legendás állatok és megfigyelésük

2017.01.17. 18:46 | törökmonika | Szólj hozzá!

lolhu_f5839b04_full.jpg

 

Jön a macska, a könnyebbség kedvéért hívjuk 1. sorszámúnak, úgyse hallgat semmilyen névre.
Közli, hogy konkrétan éhenhal.
Oké, a macska is ember, kap kaját. Leülök.
Jön a 2. sorszámú macska, közli, hogy konkrétan éhenhal.
Oké, ez a macska is csak ember, csak a kurva anyját, de kap kaját. Leülök.
Jön a kutya, kedvesen kérdezi, hogy az egészen pontosan hogy van, hogy azok kapnak, ő meg nem. 
Ő is csak ember, kap. Leülök.
A teknősök nem mondanak semmit, csak jelentőségteljesen püfölik a terrárium oldalát. Jó, kapnak kaját. Leülök.
Tulajdonképpen már én is éhes vagyok...
És akkor visszajön az 1. macska és közli, hogy éhes...
És akkor a gyerekek még nincsenek is itthon!

Van egy kis időd? Gyere, magyarjunk!

2017.01.16. 11:21 | törökmonika | Szólj hozzá!

csodaszarvas.jpg

 

Annyira egyszerű volna egyébként jóízűen, jókedvűen magyarnak lenni.
Hatalmas buli jurtát építeni a kertben. Pont akkora, mint indiánsátrat, amit úgyis felhúzunk a srácoknak nyaranta.
Jó móka nyilazni. Meg solymászni is. Nem baj, ha te turulnak hívod, attól az még sólyom.
Elképesztő poén a pad alatt levelezni rovásírásul. Pont olyan, mint tündéül írni, azt is csak nemrég (történelmileg nemrég) állította össze Tolkien.
Nagy poén, amikor a gyerek mondja a hét vezér nevét, de belekeveri a hét törpét is. Stzakad a röhögéstől a család, aztán persze kijavítja. És Emese nem Hófehérke, de már majdnem Szűz Mária.
Lehetne a csodaszarvasnak is örülni, mert tényleg elképesztően szép az az övcsat róla. És hát nyilván pont annyira létezett, mint Bambi, csak Bambi körül nincs ekkora szemforgatás.
Érdekes, a kultúrnépek prímán szórakoznak a saját történelmükön.
Amelyik népnek igazán van történelme és igazán kultúr, az kiválóakat viccelődik a vikingek mosdatlanságán például. A tésztazabáláson. A csigaebéden. Egy rohadt koszos istálló kitakarításán. Csak hogy a közelből vegyünk példákat.
Remek, tényleg vicces rendezvényeket lehet csinálni történelmi hagyományokra hivatkozva - ha pont annyira vesszük komolyan, amennyire kell.
Horvátországban a nyáron tanúja voltam egy víziversenynek, amely valójában a kalózkodásról szólt. Jót játszottak a srácok -  és a nagyobbak is.
Picit arrébb, Velencében egészen kiváló farsangok vannak.
Finnországban meg hajigálják a farönköket.
Egyébként semmiben nem különbözik egy hátrafele nyilazó verseny egy mobiltelefon-eldobálóstól. Tényleg nem.
Csak nálunk, egyedül nálunk jelenti a nemzet történelmére emlékezést az, hogy el kell sápadnunk, le kell horgasztanunk a fejünket és roppant szomorúnak kell lennünk.
Ki a fene akar szomorú lenni?!
Nekünk miért nincs Magyar Nemzeti Monty Pythonunk?!
Egyszerűen jobb lenne úgy magyarnak lenni.
De így?! Hogy neked küldetéstudattól megroskadva szomorúnak kell lenned, mert különben rádszól a szomszéd, mert nem vagy matyóban - és te nem válaszolhatod neki, hogy ő meg miért nem vesz fel inkább kevésbé lukas köntöst ehhez a megjegyzéséhez?!
Így nem jó.
Ady ezt jobban megírta, tudom.
És sokan mások is.
Jókedvű országban szeretnék élni.



Fényképek...

2017.01.07. 01:42 | törökmonika | Szólj hozzá!

verfverfurdo_munkaszolgalatosokkal_2.jpg

 

Leéltem ötvenkét évet úgy, hogy nagyjából tudni véltem, milyen a családom.
Van nekem is már rég, elég népes, az is mind hülye.
Tudtam, milyen mélynyomorból jöttek és ott is maradtak az apai nagyszüleim.
Tudom, milyen borzalmas volt az életük. Akit érdekel, keresse meg a Szerelem című bejegyzést. Na, abban mesélem el, hogyan lett hadifogoly apai nagyapám, és hogyan húzott le sok évet Szibériában.
Anyai ágról is tudtam, hogy különösebben könnyű nem lehetett az életük, hiszen voltak a gettóban is, anyámat viszont - akkor volt kábé három éves - Svájcba menekítették, "tüdőpanaszok" miatt.
De nem ezt akarom most újra és újra elmesélni.
Hanem hogy kértem egy családkutatást, mert anyám, apám és a nagyszüleim rég halottak, senkitől nem lehet megkérdezni semmit - életükben viszont elég sokat hümmögtek és soha semmit nem meséltek.
Nálam meg itt van ez a sok fénykép, és fogalmam sincs, ki kicsoda rajtuk.
Ki nevetgél csíkos úszódresszben, kackiás bajusszal a Duna partján.
Ki az a kislány ott a gangon.
Ki mosolyog ott a ligetben azzal a bazi nagy rózsacsokorral a kezében.
Mindhez hasonlítok.
És már nincs kitől megkérdeznem.
Tehát megkértem egy ezzel foglalkozó céget, kutassa ki nekem a familiát.
És akkor kikutatták.
Hogy nem volt nekem elég az, amit tudok..
Akiről soha nem beszéltünk, mert még anyám is csak 3 éves volt...
Mivel ő sem nagyon ismerte, én meg egyáltalán nem, soha beszédtéma nem volt...
Nagy Béla munkaszolgálatost 1943-ban kivégezték.
Én ezt nem tudtam.
Nagypapa, bocsáss meg nekem, ha tudsz.