Nem ebben állapodtunk meg!

török_mónika_profilkép.jpg

 

A kettes sorszámú lányom lenyomott a gép elé és azt mondta, hogy írjak. Igaza van. Pár éve megjelent egy könyvem A nagy Ő címmel. És még mindig élünk! Ezt lehet itt nyomon követni.

Friss topikok

Feljegyzések a pelenkázó mellől 12. - Aludni...

2017.10.17. 01:36 | törökmonika | Szólj hozzá!

adel_halloween.jpgdani_halloween.jpg

 

 

Tudtam én, csak nem sejtettem. Illetve már elfelejtettem. Pedig tapasztalatlannak igazán nem vagyok mondható.

Ketteském, aki lassan kiédemli a haza bölcse 2. címet például három (!) éven (!) át nem volt hajlandó húsz percnél többet (!) aludni. Ez sajnos nem vicc.

És ha anya felbassza az agyát, akkor abban az ajándék húsz percben sem fog aludni. Márpedig az állítólag kell az embernek. Úgyannyira, hogy kínai kivégzési módnak alkalmazták az alvásmegvonást. Na, ketteskével megtanultam túlélni. És agressziót kezelni (például egyszer sem csaptam agyon, pedig bizisten, megfordult a fejemben. Hogy mindenki jobban járna. De persze így jártunk mindannyian jól, mert átmeneti huszonhárom év után a világ legbölcsebb és legokosabb csajává nőtte ki magát, akit egyszerűen feltétel nélkül imádok. Igaz, a többit is, csak azok nem tették próbára (annyira) a tűrőképességemet.)

Ez arról jutott eszembe, hogy elnézegettem a Csodapasit, aki nagy büszkén átvállal jónéhány éjszakát, majd a boldog tudatától a nagylelkűségnek ájultan alszik (nem igaz, mert tényleg képes mozgalmi dalokat énekelni hajnali ötkor is). Jó, hát pelenkázni nem annyira szeret, tápszert csinálni nem mer, mert szigorú vagyok, fürdetni meg nem engedem, legyen már nekem is valami jó a babázásban.

És látom másnap, hogy szédeleg, sápadt, dekoncentrált - és baromira sajnálom.

Már akkor, amikor épp nem arra ébredek, hogy a hűtőszekrény előtt állok, ahol elaludtam állva. Hát vagy a klotyón. Vagy a piros lámpánál az autóban.

Általában baromira zavar a zaj meg az emberek. Mostanra mindegy lett. Pont mindegy, ki van itt vagy milyen zene ordít a nappaliban - ha fél percem van, elalszom. És hihetetlenül fitten tudok ébredni öt perccel később! A sakálvonyításra! Ugyanígy nem tud érdekelni egyszerűen a közösségi média, sőt, még a szomszéd Erzsi néni és a Zoli bácsi se, pedig kedvelem őket. Mondat közben elalszom.

Amikor Egyeske megszületett, értelemszerűen tapasztalatlan voltam. Ha felnyávogott egy macska a környéken, rohantam, mert pont olyan hangja volt, én meg azt hittem, hogy. Ketteském megkímélt ilyesmitől, hozzá állandóan rohanni kellett. Hármaska egy éves koráig ott mosolygott, ahová letettem, aztán azóta folyamatosan a baleseti sebészet ügyeletén ülünk. Négyeskével sem volt nagy baj, öregnek találtam már magam, egyszerűen bevágtam magam mellé az ágyba, aztán amikor megunta a horkolásomat, visszavándorolt a saját ágyába, amikor már tudott járni.

Na, ezt mind elfelejtettem.

Ám most, amikor szerkesztés közben az orrom a klaviatúrán landolt, azért csak eszembe jutott.

Meg az is, hogy ugyan már, meddig tart. Addig fél lábon is ki lehet bírni. Kit érdekel, hogy álmos vagyok-e vagy sem, engem biztosan nem.

Pár év múlva büszkén viszem őket óvodába, iskolába, zeneórára, tornázni - míg ott lesznek, majd alszom.

Meg azt különben is a sírban kell.

Arra vagyok kíváncsi, mikor önti el totálisan az agyamat a hormon, és semmi másról nem fogok tudni beszélni, mint hogy babák, rugik, büfiztetés satöbbi.

Ja, már megtörtént :)

 

 

 

 

 


 

Feljegyzések a pelenkázó mellől 11. - Kezdődik...

2017.10.12. 20:12 | törökmonika | 1 komment

img_4534_1.JPG

adel_dani_pucer.jpg

 

 

Az első képen jól látható valami az egy fél pár zokni. Igen, fél pár... Kezdődik.
A többi kép nem érdekes annyira :)
Az elkötelezett jogvédőknek mondom, hogy szülői engedéllyel kerültek fel a képek :)
Ennyit mára.
Mert aki próbált megfüröszteni és megetetni egyedül két sakálkölyköt, miközben egy további gyerek vadul próbált ukulelézni nekik, az tudja, mire van szüksége ilyenkor az idegrendszernek. 
Igen, alvásra. :)

Feljegyzések a pelenkázó mellől 10. - A hatágú szívem csücskei

2017.10.10. 01:28 | törökmonika | Szólj hozzá!

 

adel_dani_mira_angollecke.jpg

 

Amikor Egyeske megszületett, körülbelül fél évig nem tértem magamhoz a  meghatottságtól, hogy ez velem megtörténhetett. Naponta nyolcszor mértem, mennyit eszik, felvettünk videóra mindent, amit csinált (amit a drága nagypapa egyetlen mozdulattal letörölt, mert fontosabbak voltak a főzőműsorok - ezúton is örök hálám neki).
Amikor Ketteske megszületett, az egy kicsit macerás volt, de mikor végre hazaértünk, Egyeske azt mondta, de szép baba! És attól kezdve együtt gengszterkedtek (kicsi a korkülönbség.)
Amikor Hármaska megszületett, mindannyian kicsit hülyén néztünk ki a fejünkből, mert az utolsó pillanatig úgy volt, hogy ő is lány lesz, de nyilván a szülőcsatornában kukit növesztett :) Na, ha volt pasi a Földön, akit ennyi nő rajongott körül... Aztán együtt bandáztak tovább, itt is kicsi volt a korkülönbség. Hármaska egyszer közölte velem, hogy ha nagy lesz akkor a Dorkát (óvodás társ) elveszi feleségül és akkor majd ketten jönnek át az én ágyamba aludni.
Négyeske tökéletesen bónuszgyerek volt, a fene se gondolta volna, hogy beakad nekem már ennyi idős koromban. A terhesség minden másodperce vidámság volt, és mióta kibújt, azóta is öröm ránézni. Tény, hogy nem volt könnyű gyerekkora, elég korán lelépett az apjuk (nyilván sokallta a gyerekáldást - mintha ő nem lett volna ott), aztán végigasszisztálhatta, ahogy a szeme láttára hal meg anyám, a nagymamája a konyhánkban, hogyan lesz az anyjából felkapott újságíró helyett kifutófiú egy napilapnál - ő történetesen usb-ket szopogatott, nem cumit, a különböző szerkesztőségi asztalok alatt, viszont prímán fogalmaz már most. Remélem, nem lesz tanár.) Négyeske amúgy is elég különc alkat, kedvenc családi történetünk, hogy amikor valahol elveszett a kedvenc izékéje, a nagyokkal bevágtuk a babakocsiba, úgy rohantunk a legközelebbi nagyobb bevásárlóközpontba venni egy ugyanolyat - út közben magyarázták neki a nagyok, hogy semmi gond, mindjárt meglesz a bigyóka, ő meg látványosan úgy tett, mint aki tojik az egészre. Utóbb elmondta, hogy nem akart hisztizni, mert azzal mire ment volna. Volt vagy kétéves.
Bölcsnek születni kell.
Ott azért már elég nagy volt a korkülönbség, mármint az első három és a negyedik között.
És akkor eljött a nap, amikor minden átmenet nélkül bejelentettük, hogy itt bizony továbbiak is jönnek még.
Leírhatatlan jelenet volt, nem is írom le.
És azóta, mióta Ötöske és Hatoska is köztünk vannak, nem győzik egymás kezéből kikapkodni őket. A fürdetés komoly pankráció - mármint, hogy ki csinálhatja.
Hármaska nagyon komolyan el szokott beszélgetni az öccsével - és amilyen gondosan tisztába teszi, azt úgy sem hiszi el nekem senki. Pedig a pasik nagyon-nagyon érzékenyek és kedvesek ám. Különben nem is szeretnénk őket.
A lányok meg lányok - kitört belőlük a nőstény. Minden rossz, amit én csinálok, mert azt nem úgy kell :)
A kakát persze rám hagyják :)
Aztán meg megy a licit, hogy kire mosolygott ma többet Ötöske vagy Hatoska.
Baromi nagy a korkülönbség. 
Éppen ezért már a nagy bejelentéskor is fontosnak tartottam közölni velük, hogy NEM az ő dolguk felnevelni az ikreket (hacsak el nem üt itt vidéken a négyes metró).
Csak ha kedvük van, csak annyit és csak azt csinálják - megvan a saját életük.
Na, most ehhez képest úgy le vagyok ugatva, ha nem a megfelelő cumit adom oda, vagy nem eléggé díszes a rugdalózó, hogy ihaj :)
Nagyon jó látni felnőni a nagy gyerekeimet.
És jó lesz az újakat is végignézni.



Feljegyzések a pelenkázó mellől 9. - A nagy coming out és a következményei

2017.10.09. 01:57 | törökmonika | 1 komment

adel_dani_alszik.jpg

 

Szerettem volna édibédi, cuki fotókat feltenni, mert volna miről. Végül is senkit nem zavar, ha a közösségi oldalakon mindenki büszke a cicájára vagy a kutyájára vagy a legújabb mosógépére. Ez így van rendben. Ha nem érzek vad vágyakat, hogy kommentáljam a dolgot, akkor arrébb lapozok.

És vannak sokkal-sokkal fontosabb dolgok is, amivel az ember időnként büszkélkedik. Például ha a párja ekkora nagy keszeget fogott ki, vagy ha együtt elfújták a szülinapi tortán a gyertyákat. Ha a kisgyerek elindul az iskolába és sután mosolyog, a böhöm nagy táskájával a hátán. Ha a nagymama 90 éves lesz. 

Vagy bármi - annyi mindennek lehet örülni az életben. És olyan kevés van mégis.

Úgy tűnik, egyedül én nem örülhetek felhőtlenül.
Amikor Adél és Dániel megérkeztek, körülbelül ennyit közöltünk a nagyérdeművel.
Hogy megérkeztek.
És mi elképesztően boldogok vagyunk.

Nem meséltük el, hogyan rohangáltunk a kórház egyik osztályáról a másikra a nap huszonnégy órájában, mert Dani inkubátorban volt, Adél meg a "rendes" csecsemő-tagozaton. Nem meséltük el, miken mentünk keresztül. Nem meséltük el, mennyit aggódtunk, hány átvirrasztott éjszakán van a dologban, milyen volt ügyintézni (meglepően kellemes és könnyűegyébként), nem meséltük el, milyen volt hazajönni - pedig az sem kispályás, kéthetes csecsemőkkel repülni, isztambuli átszállással, mert úgy gyorsabb, ahol a segítőkész (tényleg az!) személyzet kiveszi a kezedből az egyik gyereket és a városnyi méretű reptéren gyorsulási versennyel megpróbáljuk elérni a csatlakozást, te meg rohansz a másik gyerekkel a kezedben, a párod a poggyásszal meg utánatok.

Nem meséltük el, milyen volt a legteljesebb személyi motozáson átesni - igen, a babák is -, nem meséltük el, milyen volt, hogy a repülőgépen derült ki, hiába vettük meg négy főre a jegyet, akkor is csak két hely van, mert valaki valahol valami benézett. 

Nem meséltük el, mennyi előzetes adminisztráció volt az ügyben, nem meséltük el, mennyit aggódtunk közösen minden érintettel, nem meséltük el, hogyan csüngtünk a neten, amikor kiderült, hogy a babák hamarabb érkeznek és mégsem lehetünk jelen, mint ahogy azt sem meséltük el, milyen volt együtt örülni minden érintettel, amikor a legelső ultrahangos felvételek megérkeztek, amikorerre vagy arra volt még gyorsan szükség ott a távolban, és azt sem meséltük el, hogy milyen elképesztően gördülékeny az ügyintézés más országokban.

Nem meséltük el azt sem, hány év szomorkodása volt abban, hogy nem sikerült a gyerek-prodzsekt. Azt sem, miken kell keresztül mennie egy nőnek ahhoz, míg azt nem mondják rá, hogy bocs, de keressünk más megoldást.

Azt sem, mit szólt hozzá a meglévő négy gyerek, amikor bejelentettük, hogy tényleg sok évnyi sziszifuszi küzdelem után sikerülni látszik a dolog.

Nem meséltük el senkinek, mennyit beszélgettünk a béranyákkal, mennyit ölelgettük egymást, hogyan mesélték el, hogy majd vigyázzunk, ha banánt vagy valamit adunk a babáknak, mert már pocakban is így vagy úgy reagáltak rá. Nem meséltük el, hogyan pacsiztunk össze a béranyák már meglévő gyerekeivel, akik tökéletesen tisztában voltak mindennel, hogyan dumáltuk meg, hogy mindenképp beszélünk és majd küldünk mi is Budapestről fotókat, de addig is mindenki mindenkinek hálás.

Nem meséltük el, mert senki másra nem tartozik, csak az érintettekre.

Hazaértünk. Onnantól, hogy a négy új rózsaszín talpacska itt virított, senkiben nem volt semmi kétség sem. Molly kutya volt az első, aki boldogan megnyalta a lábacskákat, aztán jöttek a cicák, akik rendesen meg voltak sértődve, aztán sorra hazaért a négyek bandája is, a már meglévő gyerekek, és el voltak képedve, hogy ez igaz, és végre, és hogy mostantól tényleg nem lesznek üres óráink (mintha eddig lettek volna).

Szivárvány és egy kis klasszikus zene, idill a köbön.

És akkor.

Pedig mi csak annyit mondtunk, hogy megérkeztek a babák. Én nem mondtam soha, hogy terhes a terhesség, nem mondtam soha, hogy milyen rémes szülni, nem mondtam semmit - csak annyit, hogy megérkeztek a srácok - nem mellesleg egy teljesen átalakított házba, ahol még a hangszigetelést is megcsináltuk, ne zavarják az újak a régieket :) Babaszoba, babaholmik, ikerkocsi, rugdalózók, pelusok, meg ami még kell (sok). Ó, bárcsak az első négynek megadhattam volna így egyben mindezt.

És akkor történt.

Mivel soha nem hazudtam senkinek semmit, aki kérdezte, annak megmondtam, hogyan jönnek a világra a babák. A legszűkebb baráti körömnek. Volt, aki hümmögött, volt, aki feltétel nélkül örült, volt mindenféle - alapvetően senki nem volt ellenséges. Miért is lett volna? Ha kérdés volt, megbeszéltük, mindenki kapott tisztességes felvilágosítást.

És akkor megzsaroltak.
Igen, ilyen egyszerű.
Megzsaroltak.
Hogy ha én most azonnal nem mondom el, milyen körülmények között jöttek világra a gyerekeim, majd ők megteszik.
Ismétlem: nem illegális vagy törvénytelen dologról van szó, hanem két baba megszületéséről.
Nagyon durván megzsaroltak - hozzám két igencsak közel álló ember.
És valóban hadjárat indult ellenünk.

Azóta a mi történetünkön büzgönyészik a fél közélet - már amelyik része nem a fidesszel van elfoglalva.

Aki tudja, milyen a most már kéthónapos csecsemőkkel az élet, az fogja érteni, miről beszélek.
Körülbelül tíz-tíz percünk van aludni. Zuhanyzással együtt.
Valaki folyton sír.
Valaki folyton éhes, vagy át kell pelenkázni.

Mindketten dolgozó emberek vagyunk, néha úgy kéne tenni, mint aki él. 
Nekem például elég nehezemre esik nem idegösszeomlást kapnom, de fog menni, keményből vagyok.

Ebben a történetben senki nem járt rosszul, senki senkit nem kényszerített semmire. Én értem, hogy Zambiában például bimbózik a szervkereskedelem, de annak mi köze ehhez. Amerikában meg verik a négereket, tudjuk.

Egyszerűen el vagyok képedve azon, ami itt folyik.

De - ismétlem - keményből vagyok. Most hajnali kettő van. Egy óra múlva etetés, pelenkázás.

És pont leszarom a sok rosszindulatú embert.

De ha annyira hadonásznak, hogy elérjék az orrom hegyét, nagyon rábasznak.

Ezt is őszintén megígérhetem.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Feljegyzések a pelenkázó mellől 8. - Cumi van nálam és nem félek használni!

2017.10.03. 00:43 | törökmonika | Szólj hozzá!

alvas_elott.jpg

 

És igen, megtörtént megint.

Utoljára vagy huszonöt éve volt, hogy egy szerkesztőségi értekezlet kellős közepén beletúrtam a táskámba - ó, a női táska bugyrai... -, hogy elővegyem a perdöntő bizonyítékot, és ekkor elővettem előbb egy kirágott szemű plüssnyulat, egy macit, egy használt ésbüdös pelenkát, egy erősen rágott cumit, és csak aztán a világrengető bizonyítékot.

Kicsit kínos volt, de persze mindenki röhögött.

Alig telt el huszonöt év az incidens után, amikor ma nagy betyárul ki akartam vágni a zsebemből a kest a boltban, de egy cumi akadt a kezembe.

Zokogtam a röhögéstől. Később a bolti alkalmazottakra is átragadt ez.

Nagyon-nagyon furcsa újraélni a fiatalságomat - inkább jó, mint rossz. Mert hogy mi rossz lehet az újrababázásban.

Ma éjféli párbeszédünk például a Csodapasival:
- Te, valamelyik már megint ordít.
- Oké, de az előbb én voltam náluk. Most te jössz.
- Várj, várj, várj. Kezdjünk el fogadásokat kötni, hangjuk alapján felismerjük-e őket. Ha Dani az, akkor jöhet kajálni, ha Adél, akkor üzenem neki, hogy maradjon már kussban.
(A jelenet közben átlibbent a színen pár nagyobb gyerekem és szakadtak a röhögéstől.)

Dani megfontolt, komoly férfiember, fülig ér a szája általában és rezignáltan katalogizálja a könyvespolcon a felhozatalt, egyelőre még csak fejben, majd ha megindul, nyilván manuálisan is.

Adél nőiesen oldja meg a dolgait, ordít, mint a sakál. 
De lakik egy kis manó a szobájukban, aki zoknit lop és aki állandóan kiveri a szájából a cumit a nagy hadakozás közben. Gyanúsan hasonlít a saját kezére.

Adél még egy igen különös, egyelőre gyógyíthatatlan betegségben szenved, neve még nincs, de majd kitalálom, a tünetei, hogy ha anya öt lépésnyire eltávolodik, akkor ordtani kell. Apa mellkasán elmúlik az egetrengető fájdalom. Viszont újra fájni kezd, ha bekerülünk az ágyba.
És hol vagyunk még a szeparációs félelemtől?!

Dani egészen másképp működik. Mérnöki pontossággal tudja, anya mikor ülne vagy feküdne le, na, akkor.

Tudom, hogy semmi újdonságot nem mondtam senkinek - csupán azt akartam jelezni, hogy ebben az élemedett korban, amiben vagyok, már ez is sokkal szórakoztatóbb, mint amikor először csináltam.

Csodapasi apa időnként teljes éjszakákat átvállal, ez tök jó, ugyanis süket kissé. Nagy buli ugyanúgy állandóan felébredni a nyígásra - de tök jó nem csinálni semmit.
Egyébként igazságtalan vagyok, hajnali négykor is képes mozgalmi dalokat brummogni a babáknak.

És mivel nem hamvasan fiatal már ő sem, képes hajnalban - mert amúgy is felébred, hiszen van bioritmusa az embernek - nekiállni palacsintát sütni a nem teljesen néptelen csapatnak.

A nagyok, ha eddig nem tették volna, ettől teljesen a szívükbe zárták.

Jelentem továbbá, hogy a hiperszuper iker-babakocsi ugyan kifér a kertkapun, de be viszont sehova.
Ma sétálgattunk kicsit (mondták is, hogy milyen fiatalos nagymama vagyok, szendén mosolyogtam - majd később nyilván facebookos attak indul, hogy mekkorát hazudtam, pedig csak nem mondtam semmit), próbáltunk bemenni a patikába, de elvéreztünk a feladaton. Mindegy, akkor majd máskor és egyedül megyek be.

Az éj fénypontja: mondom a Csodapasinak, hogy most te jössz, mert megint üvölt valamelyik. Felemelte a kezét, behunyta a kezét és azt mondta: mukodj!

Nem működött. De legalább szénné röhögtük magunkat.

Szerintem én eléggé bírom az egész bolond családomat.

 

 

 

 

 

Feljegyzések a pelenkázó mellől 7. - Tréning

2017.09.30. 00:52 | törökmonika | Szólj hozzá!

img_4516_1.JPG

 

Fura nap volt ez, tele tökéletesen értelmezhetetlen dolgokkal (vagy csak én vagyok már fáradt kicsit).
Csodapasi átvirrasztotta az éjszakát, hogy tudjak aludni egy kicsit, aztán elindultam félkómában a fodrászhoz. Menet közben eszembe jutott, hogy nincs nálam kápé, megálltam a bankautomatánál, udvariasan beütöttem a PIN-kódomat, gondosan eltettem a bankkártyámat, aztán mentem a kés alá, ahol rájöttem, hogy nem emlékszem a mozdulatra, hogy elhoztam volna az ATM-ből a pénzt. Talán azért, mert nem tettem.

Kissé később benyitott egy hölgy az ajtón - akkor már szépre voltam stuccolva -, hogy mennyire nézném őt bolondnak, ha most odaadná azt a bankjegyet, amit ott hagytam...
Szó nélkül a nyakába ugrottam és megmutattam neki az ikreket, hogy ezért vagyok a szokásosnál is bolondabb - mert én vagyok, nem ő.

Csodapasi felszerelt egy ikerhintát, amit ajándékba kaptunk Nináéktól, zseniális találmány, bár Adél még hajlamos kiesni belőle, ha nem figyelünk.

Szárítottam a dedeket egy darabig a napon, közben az ember mindenféle lampionokkal és cuki oroszlánokkal borította be a gyerekszobát - a kölykök tojtak rá, átaludták az egész napot. Ilyen hatással van a napfény...

Éreztem én, hogy ebből baj lesz, de legalább lett is.

Másfél órája fogadásokat kötök magammal, hány lépésnyire lehet eltávolodni a sasfészektől üvöltés nélkül. Eddig az öt volt a legnagyobb természetes szám.

Aztán bedühödtem, kivágtam őket a nappali közepére, hogy márpedig én akkor is megnézem ezt a holokausztos filmet, ti meg üvöltsetek kedvetekre - és akkor Dani összekiflizett Adéllal és pár perc csönd volt. Persze nem a végeössz jelenetnél, mert akkor üvöltés.

Szerencsére tudok szájról olvasni idegen nyelven is, tehát megvolt a katarzis is, a stáblista is.

Mert a művészfilm az szent. Pisilni bárki tud bármikor, de ha jó film megy, akkor csönd legyen. (Persze nincs.)

Adél nagyon rafkós, de bennem emberére talált - ő először próbál anyukát nevelni, nekem viszont már van három lányom... Akik közül az egyik három (!) éven keresztül próbált engem megtörni. Neki se jött össze. Dániel mindeközben - Adél sakálüvöltésétől öt centire - karját szétdobva békésen alszik.

És én még csak csendesen mondom neki, hogy úgy fog járni, mint a farkast kiáltó fiú, ha folyamatosan ordt éjjel 11-től hajnali 6-ig. Konkrétan már most sem érdekel külnösebben senkit. Na jó, engem egy kicsit...

Persze Dani sem téveszt meg, mert van énnekem már fiam, tudom, hogy milyen kis cukimukiknak tettetik magukat, aztán csak jussanak hozzá a szerszámkészletedhez egyszer... Aztán meg majd hozzák haza a csajokat...

Biztos van a netes közösségi oldalakon is élet, de baromira nem érdekel :)

 

Feljegyzések a pelenkázó mellől 6. - Egy szoknya, egy nadrág

2017.09.28. 23:57 | törökmonika | Szólj hozzá!

 

 

mira_adel_dani.jpg

repulo_tehen.jpg

Ma csodanap volt, már kora reggel egy anonim jóakaró elborította fantasztikus pelenkákkal a kertet (azért akkor, mert nem akart felébreszteni minket) - mostantól pisilhetnek kedvükre a dedek :) Megteszik.
Gyönyörűen sütött a nap, erre konkrétan magasról tettek a dedek, átaludták a nappalt, így értelemszerűen most, 23:20-kor indul útjára a pokol.
A bandzsák háborúját vívtuk fürdetéskor: Adél is, de Dani főleg úgy összeakasztotta a szemét, hogy fetrengtünk a röhögéstől.
Nem, köszönöm, nem kérek orvosi jó tanácsokat - vagy elmúlik, vagy nem. Négyeskét például hónapokon át Bandzsi jumpingnak hívtuk annak idején, nem véletlenül, mégis prímán beszél angolul, németül és franciául ennyi év után.
Egyeske egészen elképesztő, amennyi anyai érzés szorult belé... Ő nem szarozik azzal, hogy gügyögjön, rögtön a lényegre tér: pelenka, tiszta ruci, kényelmes pokróc, utána beszélgetünk, fiam, lányom - ja, nem, mert tesó :) -, aztán jöhet a kajcsi, anya, adj már egy tiszta pelust, mert valamelyik már megint lehányta a kanapét.
Apuka two in one. Nála türelmesebb apukát még életemben nem láttam, már-már nagypapa.
Továbbra is 23: 20 van, üldögélnek az egy szoknya, egy nadrággal a fotelben, a pasi hülyeségeket beszél a gyereknek, aki a kezében van, aki ettől el van alélva, apuci néha ordítva mozgalmi dalokat énekel vagy telefonál - ezeknek mindegy, imádják.
Amúgy én is.
Most épp megdícsérte az épp kezében lévő kölyköt, milyen szép férfiasra nőtt a lába tegnap óta - mire mondtam, hogy ez történetesen a lánya :)
Percekig tartó, padlón fetrendő röhögés :)
Ettől függetlenül egészen furcsa módon tudnak viselkedni a lányos apukák. Csöppet sem elfogultak, á, dehogy.
A fiús anyukák is - én például most esküdtem meg Dánielnek, hogy kivágom a hóra, ha ezt az üvöltést azonnal nem hagyja abba :)
Jóakaróinknak üzenem, hogy a nap attól tökéletes, hogy megtudhattam: a magyar közigazgatás tökéletesen működik. Nem fejteném ki, pedálozzanak :)
Sokak kérésére itt a repülő tehén is, landolás közben :)


 

 

Feljegyzések a pelenkázó mellől 5. - Boldog viharnapot!

2017.09.28. 00:05 | törökmonika | 3 komment

adel_09_27.jpg

dani_09_27.jpg

 

Eseménytelen nap, nappal alvás, éjjel kezdődik a bőgizés - semmi szóra érdemes.
Csak a két kép miatt ültem egyáltalán géphez.

Mert ha géphez ülnék, akkor egészen biztosan nem állnám meg és megnyitnám a közösségi oldalakat, és akkor óhatatlanul kissé ideges lennék, de legalább tudnám, miért mászkál a szűknek nem mondható család baromi idegesen, különböző szitkokat morzsolgatva a kakaójukba, kávéjukba.

Most már egészen elképesztő méreteket kezd ugyanis ott ölteni a boszorkányüldözés - a boszorkány én vagyok természetesen.

Hogy összefoglaljam, a következők a vérvád (igen, az is) pontjai.

1. Csecsemőrablás, gyermekek jogainak sárba tiprása - aha, biztosan jobb helyen lennének egy árvaházban. Amúgy meg lehet böngészni a törvényeket. Vagy utánanézni pár dolognak a nagy szavak helyett.
2. Visszaélés kiskorúak fotóival - amúgy az apjuk beleegyezésével kerülnek ki a fotók. Ja, és a kutyám szemét is ki fogom takarni legközelebb.
3. Súlyos etikátlanság, mert többszöri kérdésre sem mondtam el előzetesen, mi a pálya, hiába fenyegettek előbb még csak barátian, aztán már mindenhogyan - ja, amúgy a menstruációs ciklusomról sem szoktam posztolgatni, és közkívánatra sem fogom megtenni.
4. Mert bezzeg a szegény embert az ág is húzza, nekünk meg rögtön kettő is van, nem ágból, közös gyerekből - baszogassuk az autósokat is, miből telik nekik autóra, vagy a biciklistákat főleg, az már bevált módszer.
5. Hogy van pofám örömködni a babákkal, amikor nekik például nehéz az életük - ehhez nincs hozzáfűznivalóm.
6. Legalább hallgatnék, ha már ilyen rútságot tettem, hogy lett ez a két gyerek - én meg feljelentek mindenkit mostantól, aki cuki cicás képeket tesz fel csillagocskákkal.
7. És ők már bezzeg megmondták idejében - hát igen. És ki kérdezte őket?
8. Tessék, itt van egy/több hosszabb cikk a témában, jelentés emberjogi szervezetektől - hát igen. Igaz, hogy nem az áll bennük, amilyen szándékkal mutogatják a jelentéseket, de úgyse olvassa el senki, pláne angolul, ha lehet zsigerből utálkozni is. Nem érvelni akarnak, hanem csapkodni.
9. Micsoda erkölcsi fertő már házasságon kívül ilyesmire vetemedni - öööö... hát izé. De korrekt vagyok, nem mondok semmit.
10. Majd ők jól megmutatják, hogy jogilag a sarokba fognak szaratni minket - erre nem mondok semmit, kérem a következő kávémat és röhögök.

A fenti tíz pontból nagyjából egy sem érdekel.
Az érdekel, hogy Adél ma meglepően szociábilis volt és kifejezetten nagyot bulizott a nagyobb lányaimmal, Dani pedig összekacsintott a nagyfiammal, aki el van olvadva Bébi úrtól.

Az érdekel, hogy ha holnap nem lesz vezetékes víz nálunk, vajon megfelelő kaját tudok-e csinálni a kisklampóknak bolti ásványvízből, hogy mikor rendel a gyerekorvos, hol lehet kicsit gyorsabban ultrahangos vizsgálatokat csináltatni, és vajon elég jó idő lesz-e ahhoz holnap, hogy kitegem őket száradni a diófa alá a napsütésbe.

Az érdekel, hogy Négyeske hasít az új suliban, Hármaskának lelke van, Ketteske olyan bölcs, hogy körbejárom még kétszer, Egyeske meg egy közénk zuttyant szeretet- és energiabomba.

Meg az érdekel még, ha Adél és Dani ágya fölé felfüggesztem a repülő tehenet, akkor mindketten tűnődhetnek a gravitációelméleten.

Feljegyzések a pelenkázó mellől 4. - It's just a perfect day

2017.09.27. 02:38 | törökmonika | Szólj hozzá!

21433146_1458394917562500_5061407812685788873_n.jpg

 

Panaszkodtam, hogy összehangoltan lépcsőzik el az ikrek a támadásaikat - mára ez a gondolat átváltott csodálatba. Ezek hihetetlenek. Köszönöm, hogy a segédszemélyzet lehetek mellettük, hozom a cumit, ma is sokat tanultam.

Elmentem ma a fodrászhoz, hogy csináljon valamit a fejemmel, mondta, hogy még duzzog, mert múltkor is mondtam, hogy megyek és nem mentem. Mondtam, hogy jó okom volt rá, innentől másfél órát dumáltunk, míg a teljesen ártatlan fültanúk békésen pácolódtak a hajfestékeik és dauer-csavaróik alatt. Elnézést kérek tőlük, de ki a rosseb ne mesélné el, hogy a két baba miatt nem teljesen mindegy, mikor tudná leborotválni a fejem.

Egyszer csak kikukkantott a csavarók alól az egyik nő, szélesen rámvigyorgott és kérdezte, megismerem-e. Őszintén szólva én senkit nem ismerek meg alapból, de speciel az első négy gyerekem iskolaigazgatónőjét, aki bitang jó fej, azt igen. Innentől még húsz perc trécselés folyt, elképzelésem nincs, mi lett az ártatlan áldozatokkal a dauer alatt...

Meanwhile Adél és Dániel az elmúlt két éjszaka megpróbáltatásait alaposan kifeküdte, konkrétan egyáltalán nem voltak ébren napközben.
Én ezt alapvetően úgy támogatnám, én is vámpír-üzemmódban élek, mióta tehetem, teljesen hülyeség nappal ébren lenni. Soha nem is haragudtam egyetlen gyerekemre se, ha hasonlóképpen gondolta. Hát jó, a világ kicsit próbál szívatni a hivatali nyitvatartásokkal, óvodai, iskolai menetrendekkel, de lényegét tekintve sokkal klasszabb éjszaka ébren lenni, mert kevesebb az ember és így kevesebb a konfliktus.

Közben megérkezett két igencsak jó barátnőm babanézőbe, gondosan eligazították az ártatlannak tűnő ikreken a takarót, aztán kiültünk a kertbe röhögni, és mondták, hogy ilyen csöndes gyerekeket még nem láttak.

Azt a sátáni kacajt, ami akkor belőlem kitört...

Tizenegy felé elszabadult a pokol, most még csak fél három van, de jól tartja magát az ügy.

Két rohangálás között az ember beleveti magát a számítógépébe meg a közösségi médiába és meglepetéssel észleli ismét, hogy vannak monomániásak. Az egyik botkázik, a másik gyurcsányozik, sokan orbánoznak (nem elgen, feleim! Nem elegen!), aztán van pár arc, aki nem tud lelazulni a szaros pelenkáinkról, még mindig ott kaffog, hogy egyáltalán én hogyan mertem, miként mertem, de legfőképpen, hogy miért nem kötöttem az orrára mindenkinek, és legfőképpen, hogy pfuj, mert csak.

Ha jó fej amerikai bíró lennék - nyilván van neki neve is, gyakran látni a neten, hogy vicces és tökéletesen adekvát ítéleteket hoz -, arra ítélném ezeket az acsarkodókat, hogy csinálják már meg a srácok kajáját meg teáját és vigyék ki a szaros pelenkákat nálunk egy hétig. Ja, és szaladgáljanak kettővl a hónuk alatt egész éjjel.

Bár azt hiszem, most ez kissé erős bibliai átok volt.

Be kell valljam, én baromira élvezem a helyzetet, egyrészt látom magamon, ahogy szaladnak le a kilók és az évek, másrészt állati helyes tanítványok hívnak fel, főiskolai kollegák állnak sorban a kapuban (csengő nincs, sose volt, nehogy valaki becsöngessen), de a legjobban azt élvezem, ahogy nézegetem ennek a két krumplinudlinak az arckifejezését, és látom, hogyan értenek meg egyre többet a világból.

Adélt ma rá tudtam beszélni röpke másfél óra alatt, hogy az ujjam helyett a takaró szélét szorongassa, mert az nem lesz ideges egy idő után, Daninak megmutattam egy állati szuper repülő tehenet, azóta azon tűnődik (ő ilyen tűnődős fickónak látszik), igen, még így fél háromkor is azon gondolkodik, hogyan lehet egy tehénnek szárnya.

Közben szorgalmasan pisilnek, kakálnak, esznek és ordítanak, szóval business as usual.

Az persze kicsit elgondolkodtat, hogy a három nagylányom mekkora elánnal veti bele magát a gyereknevelésbe - én úgy érzem, az unokáim nem lesznek sokkal fiatalabbak a legfrissebb gyerekeimnél. Nem tudom nem látni az elhatározást a szemükben.

Na és?

Aki eleget olvasott, és még emlékszik is rá, annak talán dereng, hogy a mostanában sokat idézett régi szép időkben mindig volt olyan nagycsalád, ahova illetlenül későn még születtek kistesók.

Ennél a pontnál óhatatlanul elröhögöm magam, mert eszembe jut a klasszikus vicc, hogy minden tisztességes nagycsaládban van egy vöröshajú gyerek :)

You may say I'm a dreamer...

Feljegyzések a pelenkázó mellől 3. - Sakál-vokál

2017.09.26. 00:37 | törökmonika | Szólj hozzá!

adel_dani_en_molly.jpg

 

Írhatnék most arról, milyen hihetetlenül és mélyen gonosz üzenetek áradnak felénk.
Hogy miért nem mondtam el, mert ez így mekkora hazugság.
Tényleg?
Én megkérdeztelek téged, drága barátnőm, mikor menstruáltál utoljára és egyébként hogy s mint van a kedves ciklusod?
Kérdeztelek, kivel dugtál utoljára és az milyen volt?
Kérdeztem, hogy a pasid ugye szűz és még életében nem látott nőt?
Kérdeztem, hogy mekkorát élveztél vagy sem?
Kérdeztem, hogy egyébként pontosan kitől is van a gyereked?

Nem kérdeztem. Mert tiszteletben tartom a döntéseidet. Feltételezem rólad, hogy van elég eszed. Vagy ha nincs is, nem azért szeretlek :)

Én azoknak mondom a következőket, akik velünk örülnek.

Az ikrek egészen biztosan összebeszélnek, amikor épp nem figyelek, mert épp klotyóra mennék, vagy valami. Tökéletes pontossággal váltják egymást az üvöltésben.

Adél, aki hihetetlenül cuki képet tud vágni és bájocska királykisasszonynak adja el magát, izomláz nélkül végigüvölt bárhány éjszakát. Folyamatosan az éhhalál szélén áll - de ha kajához jut, szendén elalszik. 
És aztán ugyanaz elölről.

Dániel komoly férfi, tűnődik, melyik könyvet fogja majd elsőnek elkérni tőlem a polcról. Órákig képes stírölni a felhozatalt. Aztán persze bekattan valami, például a kötelességtudat, és leváltja Adélt az üvöltésben.

A csecsemőkön valahol a hátukon lehet egy gomb. Láttam már párat, mármint csecsemőt, a gombot még nem találtam meg, de hogy van, az biztos.
Abban a pillanatban, amikor az ember az ember lehelyezi a békésen szendergő babát az ágyába, felvisít.
Van még egy másik szenzoruk, pontosan tudják, neked mikor kell pisilni, kakilni, magányosságra vágyni vagy bármi.
És akkor.
De mint a sakálok.

Baromi jó egyébként, hogy a Csodapasi nem nem teljesen tinédzser. Halál sztoikus nyugalommal képes a legnagyobb baromságokat mesélni az üvöltő hadnak. Nekem görcsbe rándul a gyomrom, neki nem.

Ez így van rendben.

Én pedig meg tudom fürdetni őket, és tisztába is teszem, akár félóránként is. Nem állítom, hogy így képzeltem valaha a munkamegosztást, de meglepően alkalmazkodóképes vagyok, ha így, hát így.

És akkor, amikor az ember már nagyon-nagyon sajnálja magát, mert hát  lássuk be, elég strapás a cucc a kölykökkel, egyszerre csak azt látom, hogy Adél megfordult :) Pedig még csak négy hetes!

Ordít, mint a sakál persze, mert jobb volt neki máshogy, de hát ideje elkezdeni megtanulni, hogy a döntéseinknek következménye van :)

Anya ül, és ott ülök az ölében én :)

Most jut eszembe, hogy tegnap dél óta nem ettem semmit.

 

 

Feljegyzések a pelenkázó mellől 2. - Mégis, kinek a gyereke?!

2017.09.22. 00:51 | törökmonika | Szólj hozzá!

adel_dani_en.jpg

 

Szóljon, aki még szeretne profitálni a gyerekeimből, megállapodhatunk, van hat belőlük. Jut is, marad is.

Az elsőt az árokparton találtuk, nyilván ott hagyta valaki.
A másodikat az árvaház vécéjéből csaltuk ki, mindenféle csokit ígérve.
A harmadikat valaki bedobta a kerítésen.
A világon minden negyedik gyerek kínai - így a negyediket értelemszerűen a kínai piacon vettük. Kicsit sárga, kicsit pici, de a miénk.
Az ötödiket és a hatodikat egy jatagánnal metszettük ki jajgató, síró-rívó anyák hasából a Boko Haram kötelékében, a pasi burkinit húzott az ellenség megtévesztésére.
De lebuktunk.
Igaz, elég  későn, de utolért minket az igazság keze. Vagy lába.

Még egyszer mondom: szóljon, aki még szeretne profitálni a gyerekeimből, megállapodhatunk, van hat belőlük.
Majd rablunk másikat, darab darab.

Számlát tudunk adni, ha szervkereskedelemről volna szó, de akkor beleszámoljuk majd az egyetmi éveiket, a ruházkodásukat, a lakhatásukat, a sok átvirrasztott éjszakát mellettük, amikor kanyarósak vagy akármilyenesek voltunk (a rabszolgákra vigyáz az ember, ugye), kicsit feláras a zeneiskolai végzettség és a nyelvtudás, de hívjon most, megállapodhatunk.

Egyébként meg mindenkinek a kurva anyját, aki nem képes örülni annak, hogy Adél és Dániel színesíti a világot.

Feljegyzések a pelenkázó mellől 1.

2017.09.20. 14:22 | törökmonika | 5 komment

adel_dani_alszik.jpg
Egy hónaposak az ikrek, szépen fogyunk az apjukkal a kialvatlanságnak köszönhetően, bár rajta még látszanak a striák :)
Mozgalmas hónap volt.

Előtte persze még mozgalmasabb volt az élet.
Amikor jó pár évvel ezelőtt kitaláltuk, hogy - akár kései szerelem, akár nem, akkor is világrengető szerelem - szeretnénk közös gyereket, elkezdtünk járni mindenféle intézményekbe.
Mert bármilyen baromi jól tartom magam, azért én sem vagyok már fiatal.
Viszont minden rendben volt nálunk, a pasi csodapasi, hát, nekem volt ez-az, gerincsérv, magas vérnyomás, koleszterin, szívritmus-zavar, meg ami még kellhet ebben a korban.
Nem kockáztatok sajtópereket, nem mesélem el, mely klinikákon és hányszor jártunk.
Nem mesélem el, milyen vihogtató jelenetek is voltak egy-egy ilyen vizsgálatkor.
Nem mesélem el, mennyire hülyének nézik az embert ilyen helyeken - baromi sok pénzért.
Nem mesélem el, milyen érzés, amikor az embert hónapokig turbózzák fel hormonálisan, hogy mennyire fáj, amikor naponta háromszor kell szurkálnia magát az embernek.
Nem mesélem el, hogy a legszigorúbb diéta mellett is mekkorára hízik az amúgy szilfid nőszemély.
Nem mesélem el, milyen érzés, amikor kiveszik a nőszemélyből az alapanyagot, milyen belegondolni, hogy most eresztik össze az apuka anyagával, milyen érzés várni, hogy  mi van, milyen érzés, amikor azt mondják, hogy de hiszen ez tökéletes, visszatesszük, anyuka, oszt hordja ki, ha bírja.
Azt sem mesélem el, mert nem akarok pereskedni, pedig minden dokumentum a kezünkben van, milyen érzés, amikor órákig vár az ember a visszaültetésre, majd az utolsó utáni pillanatban közlik vele, hogy ja, mégse.
Nem mesélem el, mire gondol az asszonyállat, amikor brutális nővérkék tépik-húzzák a katétereket belőle.
Nem mesélem el, hány évünk van benne.

Azt mesélem el, hogyan lehet ezt gyengéden.

Nem minden országban ennyire lelketlenek az orvosok és a személyzet. Egyszerűen csak arrébb kell menni egy-két országgal, ahol kissé kultúráltabb a világ. Ahol nem Balog páter dalol a nászágyad mellett. Ahol azt mondják, hogy minden teljesen rendben, csak a gerinced, a vércukrod és a szíved van kicsit veszélyben, akarod-e mégis.
Akarom.
Mert szeretem a csodapasit és ő is szeret engem.

És akkor van más megoldás. Hogy lehessen közös gyerekünk. 

Így történt, hogy Adél és Dániel más testében fejlődtek ki. A beültetéskor ott voltam, fogtam a kezét a lánynak - aki minden pletyka ellenére nem hajléktalan földönfutó, minden fillérre rászoruló, kiszolgáltatott akárki, hanem egyetemet végzett, állati helyes lány. Ott voltunk minden fontos pillanatban. Ott voltunk a szülésünkkor - majdnem, mert egy kicsit elkéstünk.

És mindenki sírt a boldogságtól.

Mivel ez külföldön történt, kicsit macerás volt hazajutni a két kisklampóval. De nagyon segítőkész volt mindenki. Féltem a kinti ügyintézéstől, de a kezdeti fenntartások után hihetetlenül kedvesek és segítőkészek voltak. Féltem az itthoni ügyintézéstől, mert horrorokat hallottam, de egyelőre itt sincs semmi gond.

Tulajdonképpen tényleg mindenki örül. Az ezeréves háziorvostól kezdve a kétkezi ügyintézőig mindenki.

Tény, hogy nem a szokványos módon születtek az ikreink. Tény, hogy a magyar jogban ez hézag. Kedves hézag, senki nem akar vele visszaélni. De az is tény, hogy ennyi segítőkészséget még nem tapasztaltam, komolyan mondom, nehéz most az országot szidnom - nem is teszem, mert szeretem.

És az emberek többsége simán belátja, hogy ennél szebb történet nincs is.

Mondom itt erősen, hogy mindenki örül, de ez nem igaz. 

Hihetetlen gonoszságokkal is szembe kellett néznünk. És információhiányból fakadó vádaskodásokkal is. Az igazán elszántak még zsarolni is próbáltak. Engem... Na hiszen... Van nálam flex. És nem vagyok zsarolható.

Mi csak egyet szeretnénk. Aludni végre egy nagyot! :)

Adél tiszta apja, Dániel teljesen én - a nagytesók, mind a négy, tökéletesen el vannak bűvölve, holott nekik is voltak fenntartásaik eleinte, amelyek abban a pillanatban szűntek meg, amikor meglátták a négy rózsaszín talpacskát.

Most mindenki szépen megemészti az olvasottakat, aztán rápislant a képre és tudomásul veszi, hogy momentán mi vagyunk a világ legboldogabb emberei.

 

 

 

 

 

 

Az ember alapvetően udvarias...

2017.09.03. 00:17 | törökmonika | 1 komment

Jó esetben, persze.pride-and-prejudice-pride-and-prejudice-2005-17217511-2324-1500.jpg

Odafigyel, hogy ne zúzza szét a másikat, keveset hangoskodik, ha nem muszáj, nem küldi el a kurvaanyjába, továbbá kifejezetten szívesen segít. Nem falja fel az utolsó kocka csokit, nem önti le az abroszt pörköltszósszal (majd nem tagadja le), meg még hosszú a lista.

Ám vannak firlefáncos helyzetek, amikor nagyon nehéz udvariasnak lenni.

Szerintem mindenkinek van legalább egy (ó, szerencsés ember, akinek csak egy!) rokona, ismerőse, barátja, üzletfele, aki meg van győződve arról, hogy ő milyen sármos és vicces ember.

Mondjuk, legyen Géza bácsi. Géza bácsi hatvanon bőven túl járó, tisztességben megőszült, valóban jóravaló ember, tulajdonképpen szerethető is, csak...

Géza bácsi e célból történeteket mesél időről időre. A sztori végét követő fagyos csöndbe belekérdez. Nem értettétek a viccet? Elmagyarázzam?

Bármit válaszolsz (igen/nem), elmagyarázza.

Aztán elmondja a történetet elölről, mert te, szegény agyhalott, még nem nőttél fel a feladathoz.

Hát nincs tenéked humorérzéked? - kérdezi kissé megbántva Géza bácsi.

És akkor lelkiismeretfurdalásod lesz, mert hiszen mit vétett neked ez a szerencsétlen, most miért nem tudsz egy jót kacagni egy sztorin, amit már negyven éve unsz, pedig már elsőre is szar volt, mégis minden egyes találkozáskor újra és újra végig kell hallgatnod... És nincs mese! Nincs ám olyan, hogy lerövidíti, mert esetleg felmerül benne a gyanú, hogy hátha esetleg - máshonnan, tőle aztán biztosan nem, ez újnóvum, csak most, csak neked! - már hallottál valami hasonlót.

És ilyenkor megesik a szíved Géza bácsin - hát tényleg, mit tehet ő arról, hogy ez az egy sztorija van, és azt is húszpercenként elfelejti. Neked végülis van időd végighallgatni, mert csak a gyerekért kell rohannod, vagy épp anyád haldoklik, vagy jönnek a navosok lefoglalni a házad - Géza bácsi sztoriját angyali türelemmel végighallgatod sokezredszer, legfeljebb a mosolyod nem tűnik már annyira önfeledtnek, amikor dramaturgiailag eljön a pillanat, hogy Móricka és Tasziló találkozásán kacagnod kéne.

Géza bácsit még egyszer sem öltem meg. Arra jutottam ugyanis, hogy bár gonosz, előre megfontolt szándékból lopja az időmet, pluszban még úgy is kéne csinálnom, mintha ezt az embertelen megpróbáltatást még élvezném is - Géza bácsi egy fasz, nincs kihez beszélnie, és az egyedfejlődés során elmulasztotta az úgynevezett belső beszéd elsajáítátását.

Amikor az ember nem a másik gombját fogja és úgy mondja az arcába, hogy és amikor '17-ben a partizánok...

Géza bácsival egyetlen egy dolgot lehet tenni. Mivel - remélhetőleg, még - jobban látsz, azonnal fordulj be az első sarkon vagy menj át az utca túloldalára.

A Géza bácsik egyébként általában nem annyival öregebbek, mint azt szeretik hinni magukról, mint erényt.

Géza bácsinak születni kell. Önkontroll nélküli beszédkényszer az ikertestvérük, aki méhen belül szívódott fel Géza bácsiba, akit valószínűleg már születésekor is így hívtak.

Géza bácsi az, aki - ha hagyod magad - folyamatosan beszél hozzád, miszerint: nahát, ide tettem a táskámat, de most nincs itt, pedig mondtam a Marikának, hogy menjen le a piacra és hozzám három pud túrót, ami bezzeg régen egészen más illatú volt, mint ma a tanyasi csirkék, és egyébként én nem értem ezt a politikát, hát te mit szólsz hozzá, ja, hát ti, fiatalok nem figyeltek semmire, csak éltek bele a világba, az én édesanyám a habfehér kezével szépen zongorázott, figyelj csak, azt ismered, amikor az öreg lord bemegy az istállóba?! Ja, neked nincs humorérzéked, pedig én mindig mekkorákat kacagok rajta, most már megint hová sietsz, hát én csak beszélgetni akartam, olyan szépen, csöndeskén. Ó, de hiszen ott egy eladólány a hentespultnál, milyen csinoska, figyeljen aranyom, azt tudja-e, hogy Doberdónál mi volt? Mert én elmondhatom magának. Most hova megy?!

A lapok kék hírei nincsenek tele azzal, hogy a különböző Géza bácsikat tömegestül tették volna el láb alól.

Mert az ember alapvetően udvarias. A Géza bácsik pedig jófejségük teljes tudatában élik végig az életüket (igaz, magányosan - hát ki viseli ezt el?!), pedig egyszer valaki már megmondhatná nekik, hogy...

De nem, udvariasak vagyunk.

 

A bionáci

2017.07.31. 02:17 | törökmonika | 10 komment

bio.jpg

 

 

Valószínűleg Darwin-díjat kapok majd előbb-utóbb érte, de most hivatalosan meghatározom a bionáci fogalmát.

A bionáci egészen különleges állatfaj.

Ha autóval mennél valahova, valaki biztosan beszól, hogy menj biciklivel, mert az bio.

Ha biciklivel mész, valaki egészen biztosan beszól, hogy miért nem sétálsz.

Ha történetesen a takarítónőd, akiről beszélünk, akkor egészen biztosan szóvá teszi, mert meglátja a gyógyszeres dobozodat, miért szedsz ennyi izét a szív- és érrendszeri problémáidra, holott számtalan megoldás létezik, ami természetes alapanyagú és nem a gyógyszermaffia terméke.

Amúgy meg meditálj, mert fejben dől el minden, például  a váza is.

Ha történetesen valamelyik gyereked tanára, egészen biztosan elmondja, hogy normális ember nem néz tévét, mert például neki sincs (innen lehet tudni, hogy normális ember - nem néz tévét), továbbá semmiképp nem netezik, mert az maga a fertő.

Ha történetesen a sarki zöldséges, egészen biztosan háromszoros áron adja, de nagyon ajánlva a töffedt, girhedt, már csecsemőkorában fogyatékos sárgarépát azzal, hogy ez kurvára bio.

Ha történetesen a pékség előtt talál meg a jóakaró, elmondja, hogy csak teljes kiőrlésű, teljesen barna és rozsból készült péksüteményt szabad venni.

Ha kávét innál, az a baj. Ha teát, akkor csak szakrálisan és csakis megszentelt izékből.

Vizet csakis a vízboltból. A csap nem játszik.

Ha elkapnak a dohánybolt előtt, akkor véged...

Ha történetesen csak ismerősöd, egészen biztosan elmondja neked, hogy fogat vagy hajat mosni az ördögtől való főbűn, wc-t használni nem kevésbé, amúgy, ha már véletlenül van wc-d, akkor azt citrommal és könyékig belenyúlva kell pucolni.

Ha történetesen kiránduló az illető, akkor fennsőbbrendűsége teljes tudatában elgázol a saját házad előtt és elküld a kurva anyádba, hogyan mersz beleülni egy autóba egy szent helyen, mint ez a szent természet - ahol te történetesen laksz, ő meg csak kirándul.

Ha történtesen másik ismerősöd, egészen biztosan elmondja, hogy az eredendő bűn a Milka csoki fogyasztása, mert mennyivel faszább xillitet szopogatni.

Ha kisgyereked van, biztosan megtudod, hogy egy szarszemét vagy, mert nem a két kezeddel mosod a pelenkát a patakban éjjelente.

Ha óvodás gyereked van, akkor megtudod, hogy még szoptatnod kéne, közben saját gyártású meséket dúdolni.

Ha kicsit nagyobb gyereked van, megtudhatod, hogy a távolkeleti faszomtudja miből készített saru a megfelelő váltócipőnek az iskolában.

Ha középiskolás a gyereked, megtudhatod, hogy este tízkor ágyban kellene lennie, hogy kipihenje magát és megfelelő - természetesen átválogatott - könyveket kéne olvasnia.

Ha egyetemista a gyereked, megtudhatod, hogy az úgy nem jó, mert vitaminokat kellene szednie bulizás helett, továbbá ha egész félévben tanult volna, most nem parázna a vizsgaidőszaktól.

Ha még ivarérett vagy, megtudhatod, hogy az a normális, ha egy nő három napig vérzik, de akkor is mosható betétet használ és nem nyafog, mert az nem fáj, csak úgy érzed. Nem a mosás...

Ha klimaxolni kezdenél, megtudhatod, hogy normális nő mikor klimaxol (nem akkor, amikor te), de azt is fegyelmezetten, de az éjfélkor, a keresztútnál szedett varjúháj csodafőzete segít - ha nem, akkor nem vagy rendes ember.

Ha haldoklani kezdesz, biztosan feladják az utolsó kenetet.

 

Ezek a mai fiatalok a hülye emotikonjaikkal... :)

2017.07.29. 22:06 | törökmonika | Szólj hozzá!

rozsacsokor.jpg


Bezzeg ezek a mai fiatalok nem képesek egymással normálisan beszélni, ülnek a net előtt és hülye emotikonokat küldözgetnek egymásnak, ahelyett, hogy leülnének egymással, beszélgetnének, mint a mi bezzeg időszakunkban! :)

Szerencse, hogy az emberiség még nem halt ki. :)

Vagy nem lehet, hogy egyszerűen csak alulinformált a sok bezzeg-az-én-időmben dumával élő nagyonokos?! :)



A virágszimbolika története

A történet több ezer évre nyúlik vissza. A Bibliában, a görög és római mitológiában, az egyiptomi írásokban és keleti történetekben is egyértelmű utalások vannak rá, hogy a virágoknak és sajátos üzenetüknek fontos szerepük volt már azokban az időkben is.

A "virágnyelv"-ről szóló első ismert dokumentum a 17. századi Konstantinápolyból származik. A törökök olyan speciális virágnyelvet alakítottak ki, amellyel akár titkos üzeneteket, híreket vagy szerelmes vallomásokat küldhettek, sőt a kémek is gyakran használták az üzenet ezen módját. A virágnyelv rendkívül kifinomult volt, minden apró dolognak volt jelentése; sok mindent elárult küldőjéről és annak vágyairól.

A virágnyelv eljutott Európába is, és 1818-ban megszületett az első virágnyelv-szótár. Ez a szótár - Le Languages des Fleurs - több mint 800 virág és növény jelentését magyarázza. A virágnyelv jelentőségét igazából a viktoriánus korban ismerték fel. Ebben a prűd, visszafogott, kifelé szigorúan szabályozott társadalomban a virágküldés hamarosan a romantikus és kevésbé romantikus, de célratörő üzenetek közvetítőjévé vált.

 

 

Virágok minden korban

A virágok minden korban a nőkhöz, szépséghez, költészethez, érzékiséghez kapcsolódtak. Buddha egy hajnalban nyíló lótuszvirágból született, ami az életet szimbolizálta. A lótuszvirág az életet adó víz felszínén lebeg, míg gyökerei a földbe kapaszkodnak. Szirmai a nap első sugaraival kinyílnak, hisz a lótusz az örök szerelem jelképének, a napnak kedvese.

Üzenj virágnyelven!

A reneszánsz időkben a szegfű volt a hűség szimbóluma, éppen ezért sok korabeli festményen láthatunk kezükben szegfűcsokrot szorongató dámákat. Flandriában a lányok menyegzőjük napján rózsaszín szegfűbokrétát rejtettek el ruháik redőiben, és a vőlegénynek a nászéjszakán oly óvatosan kellett levetkőztetni asszonykáját, hogy a virágok meg ne sérüljenek. A csokor a tapasztalatlan szerelmesek játékosságának fokozására szolgált.

A még érintetlen lánykáknak szüzességet, tisztaságot jelképező fehér vagy lilás liliomot küldtek a szívükre pályázó ifjak. A lila szín édes romantikát hirdetett, a fehér a becsületességre utalt, míg a pirosas árnyalatok a gyanúról árulkodtak. Így váltottak üzeneteket a párocskák. Ha a megbeszélt találka alkalmával a lány ibolyaszín jácintot tűzött ruhájára, azt jelentette, szívesen fogadja a fiatalember közeledését. Ha piros tulipánt tartott kezében, őszinte szerelmét fejezte ki. A hortenzia egyet jelentetett a váddal, hogy az ifjú csapodár természetű. A kapucinus virág pedig egyenes ostobának titulálta a törekvő legényt.

A virágnyelv azonban nem volt egységes minden tájon, ezért, ha idegen országból érkező legény beszélő csokorral próbált egy szép leány kegyeibe férkőzni, jobban tette, ha utánanézett a helyi "virágdialektusnak". Például a hóvirág az angolszász vidéken az "Én várok" üzenetet közvetítette, míg Franciaországban a vigaszra utalt.

A szerelem klasszikus virága a rózsa, ami az érzéki vágyaktól kezdve a hűtlenségig számtalan dolgot jelenthet színétől, típusától függően. Ha a rózsacsokrot egyéb virágokkal is díszítették, egész összetett üzeneteket tudtak váltani. A pontosság érdekében apró füzetek, könyvek jelentek meg, melyekből a kezdők megtanulhatták a virágnyelv kifejezéseit.

A virág átadásának körülményei is sokat elárultak két ember kapcsolatáról; ha valaki fejjel lefelé adta át a virágot, akkor a virág ismert jelentésének ellenkezőjét üzente a megajándékozottnak, így ha valaki rózsát kapott virágával lefelé, az a visszautasítás szomorú jele volt.

 

 

Virágszimbolika manapság

A virágok szimbolikus jelentése nem teljesen felejtődött el. Sok virágárus és virágkötő jól ismeri a leggyakoribb virágok jelentését, és ha eláruljuk nekik ajándékozásunk célját, akkor tudnak olyan virágcsokrokat kötni, amelyekben benne rejtezik a különleges üzenet.

 

Dália Elegancia; magasztosság
Fehér krizantém Igaz szívvel
Fehér rózsa Báj; ártatlanság; tisztaság; diszkréció. Méltó vagyok önhöz!
Fehér szegfű Tiszta és rajongó szerelemmel; Sok szerencsét; egyes esetekben pedig a megvetés jele is lehet
Gardénia Titkos szerelem; öröm
Gyöngyvirág Újra boldogan; tisztaság; szerénység
Írisz Barátság; bátorság; hit; remény; bölcsesség
Kamélia Kedvessége elbűvöl; Csodálattal
Kardvirág Erő; pompa; gyönyörűség
Krókusz Fiatalosan jókedvű, derűs
Liliom Odaadás, rajongás; tisztaság
Margaréta Ártatlanság; finomság; tisztaság
Mélyvörös (bordós) rózsa Szégyenlősség; gyász
Muskátli Finomság, felsőbbség; béke
Nárcisz Üdvözlet; és lehet színlelt kedvesség is
Nefelejcs Igaz szerelemmel; Sose felejts el
Orchidea Egy gyönyörű hölgynek; Szerelemmel
Orgona Első szerelem
Petúnia Harag és neheztelés; Tartsd meg, amit ígértél!
Pünkösdi rózsa Szégyenlősség; félénkség; Sok boldogságot! (házasságkötéskor)

 

Forrás: http://www.origo.hu/itthon/20020213viragnyelv.html

Szívszerelmem fogyókúrázik...

2017.07.21. 11:14 | törökmonika | Szólj hozzá!

fogyi.jpg

Szívszerelmem, miszerint a csodapasi nem különösebben aszkétikus alkat, inkább illik rá finoman szólva a rohadt nagy darab kifejezés.
De küzd!!!
Elszántan. Nagyon elszántan.
Bármikor, amikor megkérdezem tőle, mit ettél ma, mondja őszinte, kék szemekkel, hogy semmit. Nagyon szép szeme van egyébként.
Valahányszor megérkezik, első útja a hűtőszekrényhez vezet, fejjel beleáll és már ott titkon megeszik valamit, a többit előveszi, jajveszékelve, hogy aznap még nem evett semmit és hát a cukra miatt, lássam már be...
Ez a semmi, amit megeszik hirtelen legálisan úgy általában minden, ami a hűtő tartalma - plusz 3-4 kiló alma, némi barack, meg ami még van.
És nagyon őszintén mondja, hogy ez csak saláta és gyümölcs.
Jó, hát talán volt ma már egy kis reggeli, de az semmi.
Mondjuk egy teljes bárány - véletlenül rendelt egyet, már el is felejtette, hát most mit csináljon vele...
Nehogy már ránk rohadjon.
Mint háború utáni nemzedék, nagyon aggódva figyel a kajára.
Ha elkészül, meg kell enni.
Mert kaját ott nem hagyunk.
Kenyeret soha.
Már ha én vinném.
Amúgy félkilónként, egészben.
Rizst aztán végképp nem, mert hízlal.
Jó, hát a rizseshúsba, ahol benne tartózkodik egy teljes bárány, négy disznó és egy komplett marhacsorda, persze kell, de csak ha ő rakja bele. Azt a két kilót.
És kaját ott nem hagyunk.
Ha mégis megmarad valami - mert rajta kívül ember nem tud annyit enni, pedig elég sokan vagyunk, körülbelül hatan a felét esszük, amit ő egyedül, aki, ugyebár, fogyókúrázik -, akkor azt fagyasszuk le.
Fél óra múlva felháborodottan közli, hogy egyszerűen nem vagyunk méltók a főztjéhez, majd ő elviszi az anyukájának (mert nyilván éhezik szerencsétlen asszony...)
És elviszi.
Valahogy az autójában mindig félig kievett ételhordókat találok és evőeszközöket... Továbbá csokipapírokat és cukorcsomagolásokat. De az sosem ő volt, valaki biztosan használta az autóját.
De a fogyókúra hosszabb utakon még durvább.
Az oké, hogy ilyen kis hülyeségeket, mint kulcs meg törölköző viszünk, na de a kajás csomag!!! Nagyjából a csomagtartó felét kiteszi.
És óránként meg kell állni, mert valakinek mindig pisilnie kell.
Míg mindenki más illedelmesen pisil, ő beleáll fejjel a csomagtartóba és boldogan elrág egy fél disznót.
De utána legalább csöndben van kicsit (kajakóma), hosszú az út.
Egy óra múlva aztán újra ugyanaz.
Amikor megérkezünk, hirtelen megéhezik, mert ma még nem evett semmit és elfáradt a hosszú úton (mindig én vezetek, mert oda is akarunk érni).
A szendvics - az nem kaja, ő nem eszik gyakorlatilag semmit - körülbelül fél kiló kenyér, közte egy főtt strucctojás egészben, nyolc paradicsom, hogy legalább gusztustalanul szét is folyjon, meg hát némi fehérje is kell a férfinépnek, tehát valami egészen elképesztően gusztustalan zsíros valami, de az legalább sok.
De ő nem eszik.
Éjféltájt korogni kezd a gyomra, de ő nem eszik, mert legyen az embernek tartása.
Egy kis saláta, talán. De akkor tegyünk rá reszelt sajtot. Meg ebből a kis kolbászból talán. Na, lehet több is. Kenyér nélkül már hogy lehetne megenni.
Hajnali kettőkor nekiáll palacsintát sütni. Az oké, ember nincs, aki ne szeretné.
Bár ha két ujjnyi vastag, akkor mégsem biztos...
Hajnali négykor még püföli a számítógépét és hallom, hogy heerseg az alma a foga alatt.
Két kilónál alább nem adjuk.
De fogyókúrázunk.
Kurva mérlegek, hogy nem képesek ezt megérteni...

(Ha megkérdezem, na, mi volt ma, őszinte kék szemekkel tudja mondani, hogy rántottcsirke uborkasalátával - pont, mint az óvodások...)

Gondolatok a könyvtárban reloaded

2017.07.20. 12:49 | törökmonika | Szólj hozzá!

konyvtar3.jpg

 

Fantasztikus dolog, ha az ember lakásába hirtelen nő egy új könyvespolc.
Végre meg lehet szüntetni a dupla- vagy triplasoros pakolást.
Az ember rájön, hogy nem hülyeség néha portalanítani, mert pláne allergiával azért EZT nem kéne egyedül csinálni (miszerint inkább csinálja, akinek két anyja volt, és egyik sem allergiás).
Rádöbben, hogy de régen olvasta ezt vagy azt. Leül, gyorsan elolvassa.
Ránéz az órára, kétségbe esik.
Pakol, tüsszög, káromkodik.
De akkor előjön a zugok mélyéről egy elsőkiadású csoda, lássuk be, hogy azt már csak végiglapozza az ember, már majdnem el is felejtette, hogy megvan, mert még legfeljebb csak harminc éve.
Kezébe akadnak a régesrégi mesekönyvek, ekkor kicsit elkönnyesül és eszébe jut, hogy amikor még a nagy gyerekek kicsik voltak, mennyit nézegettük együtt.
Aztán valahonnan a fejére esik az embernek A Pál utcai fiúk és a Légy jó mindhalálig - rögtön négy-négy példányban, mert amikor kötelező volt, soha nem találtuk, de kellett, így megvettük.
Aztán kiesik az ötödik is, ami a miénk volt valaha.
Marxizmus-leninizmus, Trockij, Lenin alap, akinek nincs meg, nem is igazi értelmiségi. Magyarország politikai évkönyve 1988... Na jól van...
Hmmm... A Csendes Don... Ezt is milyen régen olvastuk.
Petőfi válogatott versei (24 fillérért), apám párttagkönyve, jé, ez is megvan, néhány Lem, amelyeket valami fatális félreértés folytán még nem olvastam, aztán anyám szakácskönyvei, pár elsárgult fotó és egy rágott fülű mackó.
Még nem végzett az ember, de azt már tisztán fel tudja mérni, hogy bárhány könyvespolc nő ki hirtelen a lakásban, az épp kevés lesz.
És feladja, hogy az életben is katalogizálva legyenek a tárgyak, pedig jó lenne.
Aztán elmosolyodik, mert titkon igenis büszke arra, hogy az egész házban könyvespolcból és könyvekből van a hőszigetelés.





Tanácsok a házi ezüst tisztításához

2017.07.12. 23:59 | törökmonika | Szólj hozzá!

seuso.jpeg
 
Ha már a megfelelő helyre került az ezüstnemű, azaz haza, gondoskodj a megfelelő tisztításáról is, mielőtt tálaltatsz vele az illusztrisabb vendégeidnek.
E célból költsd fel már pitymallatkor a lusta cselédet, különben elkanászodik.
Közben persze legyen gondja a fogadóterem és a disznóól kitakarításra is - de ez nem mentheti fel őt a kötelességei alól.
A házi ezüst tisztítására sokféle módszert ajánlanak - sütőpor, ecet vagy szidol ugyanúgy megteszi -, lényeg, hogy serényen járjon a cseléd keze, dörzsölgesse csak, akár órák hosszán át is, míg megfelelően nem ragyog. Nem a cseléd, hanem a házi ezüst.
A fogadás előtt a cseléd tisztálkodjon meg, vegyen frissen keményített ruhát, köténnyel, abban hordja fel az étkészletet az asztalra.
Ha eltéveszi, hogy jobbra kanál, balra kés, kiérdemel egy pofont.
Nekünk egyébként mindegy, mert úgyis kézzel esszük a birkapörköltet.
A fogadás fényét jelentősen emelheti, ha megfelelő szőnyeget boríttatunk a fogadó padlatára, egy barátunkat pedigleg megkérhetjük, hozná már át egy kis időre falunkra akasztani azokat a képeket, amelyeket ő maga szokott kölcsön kérni, kifinomult úriember lévén.
Szivarainkat, spanglijainkat mindig az arra legcélszerűbbnek látszó házi ezüstön nyomjuk el.
Beléköpni viszont csak az öblösebbekbe ildomos.
Az estély végeztével a cseléd serényen szedje le az asztal, ne koccanjon tányér és serleg.
Iparkodjék vele ki a konyhába, ott azonmód álljon neki a megtisztításának.
Ha egyetlen szem makulát találunk rajtuk ellenőrzéskor, penderítsük ki a háládatlan nőszemélyt.
Távozásakor gondosan számoljuk meg az ezüst kiskanalainkat és ellenőrizzük ennek a csalfa némbernek a bőröndjét.
Ha így járunk el, még sokra vihetjük az életben.
 

Legyünk

2017.06.28. 18:20 | törökmonika | 2 komment

legy.jpg

 

Van egy legyünk.
Jó, nyilván van több is, de ő már-már családtag.
Nem tágít.
Mert más, normális légy például a klotyóban van, de ő nem.
Ő velünk.
Követ.
Hiába van tárva-nyitva minden, elszántan zümmög a hálószobámban.
Konkrétan négy ablak és egy teraszajtó van neki nyitva - de nem. Ő zümmög és csapódik kétségbeesetten faltól falig.
Ha a konyhába megyek, jön utánam.
Lehet, a házat is őrizné, ha megkérném.
Még az is meglehet, hogy nem zümmög, hanem dorombol a maga módján.
Be kell valljam, nem szeretem különösebben.
Főleg, ha a reggelimre ül rá.
A számláim nem érdekelnek, azokra éntőlem rápiszkíthat, ez legyen a postai alkalmazottak problémája majd - de a reggeli pirítósomat, hát azt biztosan nem osztom meg vele.
Mindenhol ott van, mindenbe beleüti az orrát (ha van neki ilyenje), elszántan bosszant és levakarhatatlan.
Gondoltam rá, hogy agyoncsapom, de nem igazán visz rá a lélek.
A szívgyógyszereimet kifejezetten kedveli, valahányszor elkezdem szétpakolni az adagokat, boldogan rohan (repül) és kéjesen mászik rá.
Én igazán próbálok nem párhuzamot vonni egyes politikai erők és a legyünk között, de nehéz.
Félek, előbb-utóbb mégiscsak agyoncsapom, mert pofátlan, büdös, ronda és tolakodó, továbbá elviselhetetlenné teszi az életemet.

Kezdjük el összeírni a listát

2017.06.19. 16:12 | törökmonika | 11 komment

jozsef-attila.jpg

 

 

Ahogy mondani szokás, a teljesség igénye nélkül, ami eszembe jut így harminc fokban:

Olyan országban élek, hogy ha véletlenül van gyerekem ÉS munkahelyem is, nem találok bölcsödei helyet neki.
Olyan országban élek, ahol a gyerekemnek kötelező óvodába járnia 4 éves korától, különben megbüntetnek - hely viszont nincs.
Olyan országban élek, ahol a gyerekemnek kötelező négyig bentmaradnia az iskolában - viszont minden, értsd: minden pluszfoglalkozást megszüntettek, sok helyen vécépapír, tábla, kréta, takarítás és pöttyös labda sincs, de hamarosan képesítés nélküli pedagógusok veszik át a túlfizetett pedagógusoktól a munkát.
Olyan országban élek, ahol a gyerekem nemigen mehet gimnáziumba, mert a gimnázium fölösleges, menjen szakmunkásnak.
Olyan országban élek, ahol bármikor elvehetik a horribilis mértékű családi pótlékot, ha a gyerekem lóg a suliból.
Olyan országban élek, ahol a gyerekem természetesen felvételizhet egyetemre - csak éppen megszüntetnek teljes szakokat, átszervezik a felsőoktatást, és nagyjából csak fizetős helyekre tudhatna bejutni.
Olyan országban élek, ahol a gyerekem, ha végül mégis elvégzi az egyetemet, egészen biztosan nem talál munkát. Mert vécépucolónak túlképzett, más végzettségűre meg köszönik, de nem tartanak igényt.
Ekkor természetesen bármikor elmehet közmunkásnak - közmunkásnak lenni tök jó, rengeteg pozíció van. Ott is, ahonnan kirugdosták már a képzett, tapasztalattal rendelkező embereket. Közigazgatás satöbbi.
Olyan országban élek, ahol ne kapj el még egy könnyű náthát se, mert nincs orvos, nincs nővér, nincs időpont, van viszont hosszú várólista és közveszélyes kórház.
Olyan országban élek, ahol már az alkotmány sem garantálja, hogy gondoskodik az elesettjeiről, időseiről.
Olyan országban élek, ahol undorodva elfordulnak tőled, ha valamiben is más vagy.
Olyan országban élek, ahol kínjában már tényleg mindenki utál mindenkit.
Olyan országban élek, ahol egészen biztosan egy rohadás kanyit nem fogok nyugdíjként kapni.
Olyan országban élek, ahol a legjobban úgy jársz, ha csendesen, szolidan otthon halsz meg, és a rokonság a hozott lapáttal eltemet.

Ezzel együtt kikérem magamnak, amikor a neofiták buzgalmával fölényesen azt mondják nekem, hagyjam itt ezt az országot.
Nem.
Én szeretem ezt az országot.
Itt akarok élni.
Csak nem így.
 

A vén diák

2017.06.15. 08:11 | törökmonika | Szólj hozzá!

ballagas.jpg

 

Nem vagyok különösebben romantikus alkat, a Hamupipőkén is csak akkor sírom el magam, amikor látom a Disney Chanelen, soha többször.
Na de na.
Beültünk az autóba négyeske gyerekecskével és elmentünk az iskolába.
De már csak visszafelé jutott eszembe, hogy ma tettük ezt utoljára.
Kijelenthetem, hogy a kölyöknek megvolt a nyolc általános.
Fura érzés, hiszen nemrég született ez a kis kék hercegnő (nyakán volt a köldökzsinór születésekor, innen ez a neve - a többi más galádságok miatt lett).
Rémes, hogy milyen sebességgel képesek ezek a srácok öregedni, és ezáltal hírbe hozni minket is.
Majd megpróbálom kivételesen normálisan kivasalni a blúzát a ballagásra. Már érzem, hogy bőgni fogok, pedig tényleg nem oszt, nem szoroz egy ilyen hülyeség, mint egy ballagás, Próbálok virágot is lőni neki, mert jelentős hangsúllyal közölte, hogy a sárga virágot szereti és reméli, hogy nem ő lesz az egyetlen ballagó, akinek a hülye anyja elfelejti a gazt. Még az is lehet, hogy megcsinálom neki a kedvenc kajáit estére, bár szerintem pont úgy megtenné a vajas kenyér is.
És holnap már nem megyünk iskolába.
És szeptembertől meg nagy, komoly gimnazista lesz ebből a kis csipszarból.
Már amennyiben nagy és komoly egy gimnazista.
És így tovább.
Aztán meg majd hozza nekem az unokákat, úgyhogy tényleg ideje volna megtanulnom sütiket csinálni és szobahőmérsékleten kötni.
Úgy érzem, megnézem én azt a Hamupipőkét, hogy valamivel elfedjem, milyen érzelgős vén izé vagyok.

Nekrológ - Jókai Anna

2017.06.06. 01:18 | törökmonika | 17 komment

farago_ferenc_az_una1396790425_or.jpg

 

 

Anyám varrónő volt, egy Nagymező utcai szalont vezetett, szemben az Operettszínházzal.
Nagyjából mindenki hozzá járt varratni a művészvilágból, aki valamit is adott magára.
Nem tudom, azért-e, mert jó volt, vagy azért, mert elegáns helyen volt a szalon.
Jókai Anna is hozzá járt.
Anyám néha kapott tőle egy-egy ajándékkötetet a frissekből.
Anyám, bár "csak" varrónő volt, igen olvasott és művelt ember volt.
Azt mondta, hogy olvasd csak el te is, kislányom, aztán alkoss róla magadnak véleményt, legfeljebb majd beszélgetünk róla.
A beszélgetéseink vége mindig az volt, hogy másnak azért nem ajánljuk.
Nem volt jó ember, láttam, hogy beszél anyámmal, az egyszerű varrónővel. Meg minden más "alkalmazottal".
Nem volt jó író, ezt már mint szakmabeli mondom.
A Kádár-rendszer tette ikonikus írónővé, és elég hamar megtanulta, hogyan kell hálásnak lennie. Mármint nem anyám, hanem Jókai Anna tanulta meg, készségszintig.
Ez a készség elkísérte a továbbiakban.
Gyakorlatilag nem lehetett volna olyan rendszer, amelyiknek ne bókolt volna.
Ez alkat kérdése.
Ehhez nem kell írónak lenni.
De azért valamilyen összefüggés mégiscsak lehet, hiszen egy emberben összpontosult a középszarnál kicsit gyengébb írói véna és az elvtelenség.
Mindig vacak, ha meghal valaki - nyilván fáj a családnak. Őket sajnálom emberileg. Irodalmilag viszont semmit nem veszítettek.
És azt is belátom, hogy senki nem ilyen nekrológra vágyik.
Hát, ezért rendesen meg kellett dolgoznia Jókai Annának.
Ezt az egyet tökéletesen teljesítette.

A légy

2017.05.13. 17:53 | törökmonika | Szólj hozzá!

legy_3d-001_1877072_1599.jpgVan egy légy a fürdőszobában.
Két napja.
Elég ostoba példány lehet, mert hiába hagyom neki nyitva az ajtót, nem jön ki, repül faltól falig.
Néha nagyokat csattan.
És egyre kétségbeesetten zümmög.
Mondom neki, hogy figyelj, te légy, itt az ajtó nyitva.
Az ablakot is kitárom neked.
De nem, ott veri magát a falhoz.
Nem tudunk kommunikálni, mert én nem tudok légyül, ő pedig meg sem próbál emberül szólni hozzám.
Sokkal többet ennél nem tudok tenni érte, mint hogy minden nyílászárót kinyitok neki.
De ő nem, csak csapódik faltól falig, berregve.
Most mit csináljak egy ilyen hülyével.
Mondjuk, elég idegesítő, mert ha az ember használni akarja a fürdőszobát, akkor ezzel kell egy légtérben lennie.
Az meg nem annyira komfortos nekem.
Nem szeretek legyekkel egy légtérben lenni.
Az lesz, hogy a végén agyoncsapom.
Ez csak úgy eszembe jutott, mert ma is olvastam belpolitikai híreket.

A bácsi, akivel összevesztem a parkolóban

2017.04.19. 22:34 | törökmonika | 19 komment

hajlektalan.jpg
A bácsi, akivel összevesztem a parkolóban ma, tulajdonképpen évek óta bosszant. Nem csak engem, másokat is.
Áll a sorok között, rendkívül koszosan, szakadtan, nem túl bizalomgerjesztő képpel és körülbelül két foggal - idáig persze simán kiválthatná az együttérzést is, hiszen hajléktalan, de sajnos erre nem hagy lehetőséget.
Ő ugyanis irányítja a forgalmat.
Megmondja nekem, hova álljak be.
Ha én mégsem oda állok be, mert nem vagyok hülye, akkor toporzékol dühében.
Ha tolatni akarok, mögém ugrik és vadul hadonászik - üvölt is hozzá, hogy szedd alá, kisanyám.
Nem vagyok hirtelen haragú ember, néha évek is eltelnek, hogy szóvá teszek dolgokat.
Ez nem egészséges, de akkor is ez van.
Ma szakadt az eső, senkinek nem volt jókedve, ő pedig nagyon nem volt megelégedve a parkolásommal.
Ordított, kislányomozott, mutogatta, hogyan kell - éreztem, hogy kész, ez a pumpa már felment bennem, itt az idő.
Kiszálltam és nem kicsit jelentősen odatornyosultam a bácsi elé (nem vagyok nagyon kicsi).
Kérdeztem, hogy mégis mi a jó fenét képzel magáról.
Képzelje, tudok vezetni.
De ha nem tudok, akkor sincs semmi köze hozzá.
Unom, hogy évek óta lekislányomoz és hasznos tanácsokkal lát el - miközben épp a célterületen ugrándozik és ordít.
Hagyjon békén.
Mások, ha pénzt akarnak, kérnek. Esetleg segítenek kihozni a boltból a bevásárlókocsit, azt visszavihetik, és ha pakolni is segítenek, mást is kaphatnak. Hétvégente főzünk nekik a civilekkel, hogy legyen mit enniük időnként.
De idegesít, hogy évek óta, nap mint nap ordít velem.
Ordított tovább, kíváncsi lettem, mit, mert addig tulajdonképpen csukva volt a fülem, csak arra figyeltem, hogy rohadtul idegesít.
Azt ordította, hogy kamionsofőr volt, de kirúgták, aztán el kellett költöznie otthonról, most itt húzza meg magát a hajléktalanszállón a szomszédban, a fia arra sem képes, hogy néha idedugja a fejét és megkérdezze, hogy van, és ő most nézi ezt a sok idétlen sofőrt, ahogy vacakul parkolnak be, legalább addig embernek érzi magát, amig megmondhatja nekik, hogy azt nem úgy kell.
Elszótlanodtam. Vettem neki egy doboz cigit, kapott némi pénzt, viszonylag békésen váltunk el.
Abban megegyeztünk, hogy ha meglátja az autómat, engem azért ne irányítgasson, mert nekem is megvannak a magam dilijei, például az irányítgatást rohadtul nem tűröm.
Már tolattam, amikor utánam ordított, hogy majd ha én is ötven éves leszek, mint ő, meg fogom becsülni a tanácsait, mert egy élet munkája van benne.
Ötvenhárom éves vagyok...
De már nem haragszom rá.
Majd máshol parkolok.

 

https://www.youtube.com/watch?v=ZljTLxl9peA

 

(A kép illusztráció)

Az öreg Pfaff

2017.04.08. 23:48 | törökmonika | 3 komment

antik-pfaff-varrogep_21457532096.jpg

 

Amikor anyám úgy döntött a hatodik kerületben, hogy hagyja a csodába a Zeneakadémiát és a zongorát, inkább odaköltözik apámékhoz, egy életre szóló döntést hozott, mert bármilyen pici és vékony nő volt, annál határozottabb.

Varrónőnek állt. Végülis a kézügyessége megvolt hozzá - egész addigi életét azzal töltötte, hogy különböző hangszereken játsszon.

Elég hamar ismét a hatodik kerületben találta magát, a Nagymező utcában, a Thalia mellett, az Operettszínházzal szemben, egy női szabóságban, mint kétkezi varrónő.

Közben én is megszülettem.

Nagyanyám, aki nem örült különösebben egyetlen kislánya tornádószerű távozásának, annyival azért segítette, hogy nekiadta a Pfaffot, a már akkor is öreg varrógépet. Azon készültek az első babaholmijaim, később a nagyobbak és így tovább. Ez olyan lábbalhajtós darab, gyönyörűséges, öreg fából, időnként kell olajozni, és rengeteg kis fiókja van.

Rengeteget játszottam az öreg Pfaff alatt (olyan bújós gyerek voltam, a legjobban különböző bútordarabok alatt éreztem jól magam, onnan lehetett nézni a világot, de engem nem láttak, nem kérek ehhez pszichiáteri magyarázatot, köszönöm).

Amikor elkezdtem érdeklődni erősebben az öreg Pfaff iránt, anyám szeme felcsillant, megmutatta, hogyan kell benne a cérnát cserélni, hogyan a másik szálat, hogyan kell rátartani, hogyan kell ellentartani - nagy csalódása volt neki, hogy elsősorban a hajtókerék, az ékszíj, és a tűcsere érdekelt.

Később már olajozhattam is a gépet.

A fiókokban rengeteg érdekes dolog volt mindig - és mindig rendben. Spulnik, gyűszűk, egyéb ketyerék. De itt tartotta anyám a fontosabb iratokat meg a dugipénzt is (naná, hogy megtaláltam).

Amikor apám meghalt, addigra anyám már annak a Nagymező utcai szalonnak a vezetője volt, de újra munkába kellett állítani a Pfaffot. Éjszakánként pedálozott rajta, mert hiába voltam én a mi kutyánk kölyke, akkor is nehéz egyedül eltartani egy gyereket, tehát anyám varrt éjszakánként maszekban. Ha vacsorázni akartam, akkor a konyhaasztalról félrehajtotta az éppen kiszabandó ruhát és úgy kaptam a tojásos nokedlit vagy a tejbegrízt, aztán visszaült a varrógéphez és pedálozott.

Amikor a gyerekeim jöttek sorra, boldogan állt újra munkába a Pfaff, sorra gyártotta a babaruhákat újra. Anyám akkor már panaszkodott, hogy kicsit nehezebb, mert nem lát már jól, meg a keze is mintha kicsit ügyetlenebb lenne. Az a zongorista keze... Istenem...

Miután meghalt, nem volt kérdés, hogy Pfaff a házunk dísze lesz. Fiókjaiban még mindig ugyanolyan rendben vannak a spulnik, tűk, miegyebek, csak már rájuk pakoltam ezt-azt, például a mobilnetes stikjeimet, a tarcsi szemüvegeimet, a számítógépes kütyüket.

Egy gyűszűt a páromnak ajándékoztam, hogy soha többet ne szúrhassa meg már semmi ebben az életben - remélem, vigyáz rá, bár nem az a fajta, aki bármire is tudna vigyázni rajtam kívül.

Pfaffon ma a számítógépem található, remek állvány. Az ujjaim ugyanolyan gyorsan mozognak a klaviatúrán, mint anyámé a zongorán, mielőtt összekötötte volna az életét Pfaffal.

Nem, nem tudok varrni. De bármikor megjavítok bármilyen varrógépet.