Ahogy nőnek a dedek (konkrétan megduplázták már magukat - ez nem azt jelenti persze, hogy most négyesikrek), nő a hangjuk is.
Nem állítanám, hogy nem kell idegrendszer a folyamatos koncerthez.

Amikor megy a műsor, persze az ember az első két órában végignézi a kötelezőket, pelus, ruha, kaja, nincs-e csípés, beszorult-e valami valahova satöbbi, aztán két óra után úgy dönt - már ha rutinos - hogy tudod mit, nekem is volna miért ordítanom, mégis megállom (némiképp).

És olyankor az ember nosztalgikus mosollyal leül tévét nézni vagy olvasni.

Közben felidézi, mennyi rendkívül okos tanácsot kapott már és kap a mai napig is.
Volt anyósom, akit nagyon szerettem - ez nem volt kölcsönös - ilyenkor, hiszti time-ban mindig elmondta, hogy biztosan nem eszik eleget az a gyerek.
Apósom, akire a fentiek nem vonatkoznak, buzgón rákontrázott, hogy kéne már valami rendeset adni a gyereknek, továbbá miért nem szobatiszta még, és egyébként fáj a hasa, miközben jön a foga. Ennyi idős gyerekeknek öt óránként kellene ennie, de a felnőtteknek három óránként. Nyilván rossz a babakocsi, mert gondatlan anya vagyok, amúgy meg ki kéne tenni őket a szabad levegőre, de egyébként meg felelőtlen vagyok, mert még megfázatom a gyereket, ha kivágom a hóra, ahogy egyébként a terveim között most éppen szerepel. Orvosságot nem szabad adni, na de viszont és ellenben azonnal adjak valami orvosságot, mert nyilvánvalóan a végét járja a szerencsétlen, hogy ennyire ordít.
Felvenni nem szabad, ha sír, de milyen szívtelen vagyok, ha akár két percig is hagyom bőgni.
Cumit nem szabad, míg ellenben ha az ujját szopja, akkor azt csípős paprikával kell  bekenni...
Ennyi idősen át kell aludnia az éjszakát! (Neki tetszett már szólni? És apuka soha nem megy pisilni éjjel? Mert visszazavarom!)

További rokonok szintén elmondták, hogy oltsam le vagy gyújtsam fel a villanyt, porszívózzak vagy maradjak teljes csendben, piros dekorációt tegyek fe vagy kéket, szóljon a zene, de inkább ne - és lehetőleg mindezt így egyszerre.
Hanyatt kell fektetni vagy hason. Esetleg oldalra. (A fejreállítás csak az én terveim között szerepel...) Mindezt természetesen szintén egyszerre.
A pelenka akkor az igazi, ha a saját kezemmel mosom a patakban éjfélkor, lehetőleg fagyban, mert ők is úgy csinálták. De egyéként meg miért nem vagyok képes venni ezekből a modern dolgokból, mit sajnálom rá a pízt.

Ja, meg hogy háziállat nem lehet a lakásban, viszont kell a gyereknek háziállat, akit simogathat.

Ezt rendkívül fennsőbbségtelien tudták velem közölni.

Egy kisgyerekes anyuka adjon magára és ne lehányt pizsamában jöjjön-menjen, viszont milyen isten ellen való vétek már, ha elmenne valahova, például fodrászhoz.

A lényege úgyis minden szíves közlésnek az volt, hogy ők jobban tudják, míg viszont én egy szar anya vagyok.

Itt minálunk, a sakáltanyán közben persze zajlik az élet, de ez nagyjából senkit nem érdekel. Volt anyósomat például azért nem, mert már rég elváltam tőlük, továbbá ő már meg is halt (de nem ezért), volt apósom meg kit érdekel, mondja a baromságait annak, aki meghallgatja.

Ja, továbbá nem az ő unokáik, de az anyósomat ez már nem érinti, a volt apósom meg az unokái nevét sem tudja már felsorolni, csak az okosságait a harmincas évekből.

És amikor az ember már azt gondolja, hogy kellőképpen felkészült, jön a Csodapasi, az ikrek apja, és közli teljesen magabiztosan, hogy azért sír a gyerek, mert éhes. Az új anyósom meg azt, hogy hanyatt fekve kell etetni egy gyereket :)

És én még azt gondoltam, nem érhetnek meglepetések :)