Nem ebben állapodtunk meg!

török_mónika_profilkép.jpg

 

A kettes sorszámú lányom lenyomott a gép elé és azt mondta, hogy írjak. Igaza van. Pár éve megjelent egy könyvem A nagy Ő címmel. És még mindig élünk! Ezt lehet itt nyomon követni.

Friss topikok

Feljegyzések a pelenkázó mellől 9. - A nagy coming out és a következményei

2017.10.09. 01:57 | törökmonika | 1 komment

adel_dani_alszik.jpg

 

Szerettem volna édibédi, cuki fotókat feltenni, mert volna miről. Végül is senkit nem zavar, ha a közösségi oldalakon mindenki büszke a cicájára vagy a kutyájára vagy a legújabb mosógépére. Ez így van rendben. Ha nem érzek vad vágyakat, hogy kommentáljam a dolgot, akkor arrébb lapozok.

És vannak sokkal-sokkal fontosabb dolgok is, amivel az ember időnként büszkélkedik. Például ha a párja ekkora nagy keszeget fogott ki, vagy ha együtt elfújták a szülinapi tortán a gyertyákat. Ha a kisgyerek elindul az iskolába és sután mosolyog, a böhöm nagy táskájával a hátán. Ha a nagymama 90 éves lesz. 

Vagy bármi - annyi mindennek lehet örülni az életben. És olyan kevés van mégis.

Úgy tűnik, egyedül én nem örülhetek felhőtlenül.
Amikor Adél és Dániel megérkeztek, körülbelül ennyit közöltünk a nagyérdeművel.
Hogy megérkeztek.
És mi elképesztően boldogok vagyunk.

Nem meséltük el, hogyan rohangáltunk a kórház egyik osztályáról a másikra a nap huszonnégy órájában, mert Dani inkubátorban volt, Adél meg a "rendes" csecsemő-tagozaton. Nem meséltük el, miken mentünk keresztül. Nem meséltük el, mennyit aggódtunk, hány átvirrasztott éjszakán van a dologban, milyen volt ügyintézni (meglepően kellemes és könnyűegyébként), nem meséltük el, milyen volt hazajönni - pedig az sem kispályás, kéthetes csecsemőkkel repülni, isztambuli átszállással, mert úgy gyorsabb, ahol a segítőkész (tényleg az!) személyzet kiveszi a kezedből az egyik gyereket és a városnyi méretű reptéren gyorsulási versennyel megpróbáljuk elérni a csatlakozást, te meg rohansz a másik gyerekkel a kezedben, a párod a poggyásszal meg utánatok.

Nem meséltük el, milyen volt a legteljesebb személyi motozáson átesni - igen, a babák is -, nem meséltük el, milyen volt, hogy a repülőgépen derült ki, hiába vettük meg négy főre a jegyet, akkor is csak két hely van, mert valaki valahol valami benézett. 

Nem meséltük el, mennyi előzetes adminisztráció volt az ügyben, nem meséltük el, mennyit aggódtunk közösen minden érintettel, nem meséltük el, hogyan csüngtünk a neten, amikor kiderült, hogy a babák hamarabb érkeznek és mégsem lehetünk jelen, mint ahogy azt sem meséltük el, milyen volt együtt örülni minden érintettel, amikor a legelső ultrahangos felvételek megérkeztek, amikorerre vagy arra volt még gyorsan szükség ott a távolban, és azt sem meséltük el, hogy milyen elképesztően gördülékeny az ügyintézés más országokban.

Nem meséltük el azt sem, hány év szomorkodása volt abban, hogy nem sikerült a gyerek-prodzsekt. Azt sem, miken kell keresztül mennie egy nőnek ahhoz, míg azt nem mondják rá, hogy bocs, de keressünk más megoldást.

Azt sem, mit szólt hozzá a meglévő négy gyerek, amikor bejelentettük, hogy tényleg sok évnyi sziszifuszi küzdelem után sikerülni látszik a dolog.

Nem meséltük el senkinek, mennyit beszélgettünk a béranyákkal, mennyit ölelgettük egymást, hogyan mesélték el, hogy majd vigyázzunk, ha banánt vagy valamit adunk a babáknak, mert már pocakban is így vagy úgy reagáltak rá. Nem meséltük el, hogyan pacsiztunk össze a béranyák már meglévő gyerekeivel, akik tökéletesen tisztában voltak mindennel, hogyan dumáltuk meg, hogy mindenképp beszélünk és majd küldünk mi is Budapestről fotókat, de addig is mindenki mindenkinek hálás.

Nem meséltük el, mert senki másra nem tartozik, csak az érintettekre.

Hazaértünk. Onnantól, hogy a négy új rózsaszín talpacska itt virított, senkiben nem volt semmi kétség sem. Molly kutya volt az első, aki boldogan megnyalta a lábacskákat, aztán jöttek a cicák, akik rendesen meg voltak sértődve, aztán sorra hazaért a négyek bandája is, a már meglévő gyerekek, és el voltak képedve, hogy ez igaz, és végre, és hogy mostantól tényleg nem lesznek üres óráink (mintha eddig lettek volna).

Szivárvány és egy kis klasszikus zene, idill a köbön.

És akkor.

Pedig mi csak annyit mondtunk, hogy megérkeztek a babák. Én nem mondtam soha, hogy terhes a terhesség, nem mondtam soha, hogy milyen rémes szülni, nem mondtam semmit - csak annyit, hogy megérkeztek a srácok - nem mellesleg egy teljesen átalakított házba, ahol még a hangszigetelést is megcsináltuk, ne zavarják az újak a régieket :) Babaszoba, babaholmik, ikerkocsi, rugdalózók, pelusok, meg ami még kell (sok). Ó, bárcsak az első négynek megadhattam volna így egyben mindezt.

És akkor történt.

Mivel soha nem hazudtam senkinek semmit, aki kérdezte, annak megmondtam, hogyan jönnek a világra a babák. A legszűkebb baráti körömnek. Volt, aki hümmögött, volt, aki feltétel nélkül örült, volt mindenféle - alapvetően senki nem volt ellenséges. Miért is lett volna? Ha kérdés volt, megbeszéltük, mindenki kapott tisztességes felvilágosítást.

És akkor megzsaroltak.
Igen, ilyen egyszerű.
Megzsaroltak.
Hogy ha én most azonnal nem mondom el, milyen körülmények között jöttek világra a gyerekeim, majd ők megteszik.
Ismétlem: nem illegális vagy törvénytelen dologról van szó, hanem két baba megszületéséről.
Nagyon durván megzsaroltak - hozzám két igencsak közel álló ember.
És valóban hadjárat indult ellenünk.

Azóta a mi történetünkön büzgönyészik a fél közélet - már amelyik része nem a fidesszel van elfoglalva.

Aki tudja, milyen a most már kéthónapos csecsemőkkel az élet, az fogja érteni, miről beszélek.
Körülbelül tíz-tíz percünk van aludni. Zuhanyzással együtt.
Valaki folyton sír.
Valaki folyton éhes, vagy át kell pelenkázni.

Mindketten dolgozó emberek vagyunk, néha úgy kéne tenni, mint aki él. 
Nekem például elég nehezemre esik nem idegösszeomlást kapnom, de fog menni, keményből vagyok.

Ebben a történetben senki nem járt rosszul, senki senkit nem kényszerített semmire. Én értem, hogy Zambiában például bimbózik a szervkereskedelem, de annak mi köze ehhez. Amerikában meg verik a négereket, tudjuk.

Egyszerűen el vagyok képedve azon, ami itt folyik.

De - ismétlem - keményből vagyok. Most hajnali kettő van. Egy óra múlva etetés, pelenkázás.

És pont leszarom a sok rosszindulatú embert.

De ha annyira hadonásznak, hogy elérjék az orrom hegyét, nagyon rábasznak.

Ezt is őszintén megígérhetem.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

http://torokmonika.blog.hu/api/trackback/id/tr3912937029

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

ájjonmámegamenet 2017.10.09. 22:29:39

Nagyon sok boldogságot mindannyióoknak, Mónika!
És igen: szard le! Mindet és mindenkit.

Én ezt a fiacskámtól tanultam és múkodik!!!