És igen, megtörtént megint.
Utoljára vagy huszonöt éve volt, hogy egy szerkesztőségi értekezlet kellős közepén beletúrtam a táskámba - ó, a női táska bugyrai... -, hogy elővegyem a perdöntő bizonyítékot, és ekkor elővettem előbb egy kirágott szemű plüssnyulat, egy macit, egy használt ésbüdös pelenkát, egy erősen rágott cumit, és csak aztán a világrengető bizonyítékot.
Kicsit kínos volt, de persze mindenki röhögött.
Alig telt el huszonöt év az incidens után, amikor ma nagy betyárul ki akartam vágni a zsebemből a kest a boltban, de egy cumi akadt a kezembe.
Zokogtam a röhögéstől. Később a bolti alkalmazottakra is átragadt ez.
Nagyon-nagyon furcsa újraélni a fiatalságomat - inkább jó, mint rossz. Mert hogy mi rossz lehet az újrababázásban.
Ma éjféli párbeszédünk például a Csodapasival:
- Te, valamelyik már megint ordít.
- Oké, de az előbb én voltam náluk. Most te jössz.
- Várj, várj, várj. Kezdjünk el fogadásokat kötni, hangjuk alapján felismerjük-e őket. Ha Dani az, akkor jöhet kajálni, ha Adél, akkor üzenem neki, hogy maradjon már kussban.
(A jelenet közben átlibbent a színen pár nagyobb gyerekem és szakadtak a röhögéstől.)
Dani megfontolt, komoly férfiember, fülig ér a szája általában és rezignáltan katalogizálja a könyvespolcon a felhozatalt, egyelőre még csak fejben, majd ha megindul, nyilván manuálisan is.
Adél nőiesen oldja meg a dolgait, ordít, mint a sakál.
De lakik egy kis manó a szobájukban, aki zoknit lop és aki állandóan kiveri a szájából a cumit a nagy hadakozás közben. Gyanúsan hasonlít a saját kezére.
Adél még egy igen különös, egyelőre gyógyíthatatlan betegségben szenved, neve még nincs, de majd kitalálom, a tünetei, hogy ha anya öt lépésnyire eltávolodik, akkor ordtani kell. Apa mellkasán elmúlik az egetrengető fájdalom. Viszont újra fájni kezd, ha bekerülünk az ágyba.
És hol vagyunk még a szeparációs félelemtől?!
Dani egészen másképp működik. Mérnöki pontossággal tudja, anya mikor ülne vagy feküdne le, na, akkor.
Tudom, hogy semmi újdonságot nem mondtam senkinek - csupán azt akartam jelezni, hogy ebben az élemedett korban, amiben vagyok, már ez is sokkal szórakoztatóbb, mint amikor először csináltam.
Csodapasi apa időnként teljes éjszakákat átvállal, ez tök jó, ugyanis süket kissé. Nagy buli ugyanúgy állandóan felébredni a nyígásra - de tök jó nem csinálni semmit.
Egyébként igazságtalan vagyok, hajnali négykor is képes mozgalmi dalokat brummogni a babáknak.
És mivel nem hamvasan fiatal már ő sem, képes hajnalban - mert amúgy is felébred, hiszen van bioritmusa az embernek - nekiállni palacsintát sütni a nem teljesen néptelen csapatnak.
A nagyok, ha eddig nem tették volna, ettől teljesen a szívükbe zárták.
Jelentem továbbá, hogy a hiperszuper iker-babakocsi ugyan kifér a kertkapun, de be viszont sehova.
Ma sétálgattunk kicsit (mondták is, hogy milyen fiatalos nagymama vagyok, szendén mosolyogtam - majd később nyilván facebookos attak indul, hogy mekkorát hazudtam, pedig csak nem mondtam semmit), próbáltunk bemenni a patikába, de elvéreztünk a feladaton. Mindegy, akkor majd máskor és egyedül megyek be.
Az éj fénypontja: mondom a Csodapasinak, hogy most te jössz, mert megint üvölt valamelyik. Felemelte a kezét, behunyta a kezét és azt mondta: mukodj!
Nem működött. De legalább szénné röhögtük magunkat.
Szerintem én eléggé bírom az egész bolond családomat.