Nem ebben állapodtunk meg!

török_mónika_profilkép.jpg

 

A kettes sorszámú lányom lenyomott a gép elé és azt mondta, hogy írjak. Igaza van. Pár éve megjelent egy könyvem A nagy Ő címmel. És még mindig élünk! Ezt lehet itt nyomon követni.

Friss topikok

Feljegyzések a pelenkázó mellől 1.

2017.09.20. 14:22 | törökmonika | 5 komment

adel_dani_alszik.jpg
Egy hónaposak az ikrek, szépen fogyunk az apjukkal a kialvatlanságnak köszönhetően, bár rajta még látszanak a striák :)
Mozgalmas hónap volt.

Előtte persze még mozgalmasabb volt az élet.
Amikor jó pár évvel ezelőtt kitaláltuk, hogy - akár kései szerelem, akár nem, akkor is világrengető szerelem - szeretnénk közös gyereket, elkezdtünk járni mindenféle intézményekbe.
Mert bármilyen baromi jól tartom magam, azért én sem vagyok már fiatal.
Viszont minden rendben volt nálunk, a pasi csodapasi, hát, nekem volt ez-az, gerincsérv, magas vérnyomás, koleszterin, szívritmus-zavar, meg ami még kellhet ebben a korban.
Nem kockáztatok sajtópereket, nem mesélem el, mely klinikákon és hányszor jártunk.
Nem mesélem el, milyen vihogtató jelenetek is voltak egy-egy ilyen vizsgálatkor.
Nem mesélem el, mennyire hülyének nézik az embert ilyen helyeken - baromi sok pénzért.
Nem mesélem el, milyen érzés, amikor az embert hónapokig turbózzák fel hormonálisan, hogy mennyire fáj, amikor naponta háromszor kell szurkálnia magát az embernek.
Nem mesélem el, hogy a legszigorúbb diéta mellett is mekkorára hízik az amúgy szilfid nőszemély.
Nem mesélem el, milyen érzés, amikor kiveszik a nőszemélyből az alapanyagot, milyen belegondolni, hogy most eresztik össze az apuka anyagával, milyen érzés várni, hogy  mi van, milyen érzés, amikor azt mondják, hogy de hiszen ez tökéletes, visszatesszük, anyuka, oszt hordja ki, ha bírja.
Azt sem mesélem el, mert nem akarok pereskedni, pedig minden dokumentum a kezünkben van, milyen érzés, amikor órákig vár az ember a visszaültetésre, majd az utolsó utáni pillanatban közlik vele, hogy ja, mégse.
Nem mesélem el, mire gondol az asszonyállat, amikor brutális nővérkék tépik-húzzák a katétereket belőle.
Nem mesélem el, hány évünk van benne.

Azt mesélem el, hogyan lehet ezt gyengéden.

Nem minden országban ennyire lelketlenek az orvosok és a személyzet. Egyszerűen csak arrébb kell menni egy-két országgal, ahol kissé kultúráltabb a világ. Ahol nem Balog páter dalol a nászágyad mellett. Ahol azt mondják, hogy minden teljesen rendben, csak a gerinced, a vércukrod és a szíved van kicsit veszélyben, akarod-e mégis.
Akarom.
Mert szeretem a csodapasit és ő is szeret engem.

És akkor van más megoldás. Hogy lehessen közös gyerekünk. 

Így történt, hogy Adél és Dániel más testében fejlődtek ki. A beültetéskor ott voltam, fogtam a kezét a lánynak - aki minden pletyka ellenére nem hajléktalan földönfutó, minden fillérre rászoruló, kiszolgáltatott akárki, hanem egyetemet végzett, állati helyes lány. Ott voltunk minden fontos pillanatban. Ott voltunk a szülésünkkor - majdnem, mert egy kicsit elkéstünk.

És mindenki sírt a boldogságtól.

Mivel ez külföldön történt, kicsit macerás volt hazajutni a két kisklampóval. De nagyon segítőkész volt mindenki. Féltem a kinti ügyintézéstől, de a kezdeti fenntartások után hihetetlenül kedvesek és segítőkészek voltak. Féltem az itthoni ügyintézéstől, mert horrorokat hallottam, de egyelőre itt sincs semmi gond.

Tulajdonképpen tényleg mindenki örül. Az ezeréves háziorvostól kezdve a kétkezi ügyintézőig mindenki.

Tény, hogy nem a szokványos módon születtek az ikreink. Tény, hogy a magyar jogban ez hézag. Kedves hézag, senki nem akar vele visszaélni. De az is tény, hogy ennyi segítőkészséget még nem tapasztaltam, komolyan mondom, nehéz most az országot szidnom - nem is teszem, mert szeretem.

És az emberek többsége simán belátja, hogy ennél szebb történet nincs is.

Mondom itt erősen, hogy mindenki örül, de ez nem igaz. 

Hihetetlen gonoszságokkal is szembe kellett néznünk. És információhiányból fakadó vádaskodásokkal is. Az igazán elszántak még zsarolni is próbáltak. Engem... Na hiszen... Van nálam flex. És nem vagyok zsarolható.

Mi csak egyet szeretnénk. Aludni végre egy nagyot! :)

Adél tiszta apja, Dániel teljesen én - a nagytesók, mind a négy, tökéletesen el vannak bűvölve, holott nekik is voltak fenntartásaik eleinte, amelyek abban a pillanatban szűntek meg, amikor meglátták a négy rózsaszín talpacskát.

Most mindenki szépen megemészti az olvasottakat, aztán rápislant a képre és tudomásul veszi, hogy momentán mi vagyunk a világ legboldogabb emberei.

 

 

 

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

http://torokmonika.blog.hu/api/trackback/id/tr4712879648

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Maria Kaposi 2017.09.20. 14:38:48

Es ez sokaig igy legyen.

Zorka Selmeci 2017.09.20. 14:57:26

Moni, csak az utolsó mondatod számít.....és tényleg, kívánok sok szerencsét egy pár órás, igen, pár órás alváshoz :-)

nana41 2017.09.21. 17:35:57

Csodálatos történet. Majdnem mesét írtam, de ez nem mese, szebb annál, valóság! A szívetek, lelketek is benne van a két csöppségben. Igazán bátrak vagytok! csodállak benneteket, hogy vállaltátok ezt a számtalan vesszőfutást. Bírjátok ki! Egy év múlva minden sokkal könnyebb lesz! És egy év hamar elszalad.

nana41 2017.09.21. 17:37:42

Az én nagylányom és a legifjabb gyermekem között 20 év korkülönbség van. És nagyon örülök a nagy unokáimnak, és a mostani csöppségeknek.