Fantasztikus dolog, ha az ember lakásába hirtelen nő egy új könyvespolc.
Végre meg lehet szüntetni a dupla- vagy triplasoros pakolást.
Az ember rájön, hogy nem hülyeség néha portalanítani, mert pláne allergiával azért EZT nem kéne egyedül csinálni (miszerint inkább csinálja, akinek két anyja volt, és egyik sem allergiás).
Rádöbben, hogy de régen olvasta ezt vagy azt. Leül, gyorsan elolvassa.
Ránéz az órára, kétségbe esik.
Pakol, tüsszög, káromkodik.
De akkor előjön a zugok mélyéről egy elsőkiadású csoda, lássuk be, hogy azt már csak végiglapozza az ember, már majdnem el is felejtette, hogy megvan, mert még legfeljebb csak harminc éve.
Kezébe akadnak a régesrégi mesekönyvek, ekkor kicsit elkönnyesül és eszébe jut, hogy amikor még a nagy gyerekek kicsik voltak, mennyit nézegettük együtt.
Aztán valahonnan a fejére esik az embernek A Pál utcai fiúk és a Légy jó mindhalálig - rögtön négy-négy példányban, mert amikor kötelező volt, soha nem találtuk, de kellett, így megvettük.
Aztán kiesik az ötödik is, ami a miénk volt valaha.
Marxizmus-leninizmus, Trockij, Lenin alap, akinek nincs meg, nem is igazi értelmiségi. Magyarország politikai évkönyve 1988... Na jól van...
Hmmm... A Csendes Don... Ezt is milyen régen olvastuk.
Petőfi válogatott versei (24 fillérért), apám párttagkönyve, jé, ez is megvan, néhány Lem, amelyeket valami fatális félreértés folytán még nem olvastam, aztán anyám szakácskönyvei, pár elsárgult fotó és egy rágott fülű mackó.
Még nem végzett az ember, de azt már tisztán fel tudja mérni, hogy bárhány könyvespolc nő ki hirtelen a lakásban, az épp kevés lesz.
És feladja, hogy az életben is katalogizálva legyenek a tárgyak, pedig jó lenne.
Aztán elmosolyodik, mert titkon igenis büszke arra, hogy az egész házban könyvespolcból és könyvekből van a hőszigetelés.
