Nem ebben állapodtunk meg!

török_mónika_profilkép.jpg

 

A kettes sorszámú lányom lenyomott a gép elé és azt mondta, hogy írjak. Igaza van. Pár éve megjelent egy könyvem A nagy Ő címmel. És még mindig élünk! Ezt lehet itt nyomon követni.

Friss topikok

Rendpárt

2017.02.07. 09:52 | törökmonika | 1 komment

rendetlen.jpg

 

Embert nem láttam még annyira nevetni, mint amikor elkezdtem panaszkodni egyszer anyámnak, hogy milyen iszonyatosan rendetlenek a gyerekeim.

Percekig nem tudott megszólalni a vihogástól, a szemét törölgette, keresgélte a szavakat. De nem találta. Rám bízta a dolog kifejtését.

Na most, aki nálam rendetlenebb embert ismer, az hazudik.
Nekem egyszerűen az nincs meg, hogy mitől hajtogatódnak össze a ruhák és mennek be a helyükre a szekrénybe, mert az én fejemben az, hogy valaminek helye van, egyszerűen nincs.

Sose felejtem el anyám nevetését.

Négy-öt éves lehettem, amikor először költöztünk végre normális körülmények közé, ahol saját szobám volt, garderobe-bal - előtte, az Ó utcai bérház leválasztott bérlakásának egy szobájában négyen voltunk úgy-ahogy.

És akkor beköszöntött a Kánaán maga, saját szoba, saját szekrény, saját cuccok.

De nekem hiányzik az az agyi lebenyem, ami a rendrakásért felelős.
Félreértés ne essék, szeretem a rendet. Mint ismeretlen, távoli, csodálnivaló dologra gondolok, amelyhez én föl nem érek. Tehát szeretem a rendet, ha más csinálja meg helyettem.

Anyám tényleg mindent megpróbált. Jó szóval, fenyegetéssel - bár inkább jó szóval. 
Minden vasárnap a kezembe adta a porszívót, amit értetlenül fogadtam, és mindig volt valami kifogásom, a lényeg, hogy mindjárt. Ami soha.

Ha nagyon bepöccent - talán kétszer fordult vele elő összesen -, megállt a szobám közepén, és nagyon precízen minden kib... szóval kidobált a szekrényeimből, ideértve a döglött patkányt, a fél éves szendvicset és a papagáj hulláját. A szoba közepére. Tündéri mosollyal közölte, hogy ő most megy ebédet főzni, tán kezdjek a szobámmal valamit.

Mindig is a bivalytürelmemről voltam híres, legalább egy hónapig kerülgettem a katasztrófasújtotta övezetet, kis csapásokat rúgva a szennyes ruhák között.

Anyám nem bírta idegekkel tovább, rendet csinált. Annyit kért csak, hogy most kísérletképpen próbáljuk meg úgy, hogy mindent oda rakok vissza, ahonnan elvettem.

Mit mondjak, nem ment...

Én, ha belépek most a házunkba, lebaszom a táskámat, lerúgom a cipőmet valahova. Arrébb teszek pár dolgot, kipakolok a kosárkámból, remélve, hogy nem felejtem el, hová tettem a frissen vásárolt csirkecombokat, mert ha elfelejtem, akkor az előbb-utóbb nagyon büdös lesz, márpedig elfelejtem.

Mosok én szorgalmasan, mert sok gyerekem van. Való igaz, hogy még sose jutott a praktikus eszembe, hogy esetleg nem kéne a pirosakat együtt mosni a fehérekkel - kettes sorszámú lányom szalagavatói fehér csodaruháját is sikerült fincsi rózsaszínre mosnom, szerencsére egyes sorszámú lányom akcióba lendült és megoldotta a dolgot, nem kevés kurvaanyázás közepette.

Amikor először elköltöztem anyámtól - én ezt rendszeresen ismételgettem, egy idő után feladta, hogy kövesse, hol és kivel vagyok éppen -, egy lakótelepi kisszobába mentem az aktuális szívszerelmemmel. A másik két szobában másik két pár volt bérlő. Nem telt el több, mint pár hónap, válságstábot hívtak össze és próbálták velem megértetni, hogy tényleg nagyon klasszul főzök, imádják is, de a főzés az egy olyan dolog, hogy utána el kell mosogatni és a maradékot betenni a hűtőbe. Nem, nem a szekrény alá. Nem, nem csak úgy otthagyni az edényt.

És tényleg értetlenül néztem, mert olyan szinten fehér folt ez nálam, hogy arra nincs kifejezés...

Na de nem ezt akartam elmesélni (de), hanem most, hogy már öreg vagyok és van négy gyerekem, néha kénytelen vagyok bemenni a szobáikba.
És konkrétan rosszul leszek...
Irigylem anyámat, hogy annyi türelme volt, nekem még az sincs.

Amikor rájuk ripakodom, hogy nademostazonnalhejabitangéletbemár, akkor az a játék, hogy elüvöltik magukat: nézd, anya, csillámpóni úszik az égen! És én akkor röhögve elfordulok, így nem kell látnom, ahogy becsempészik a konyhába a nyolcvanhét poharat és negyvennyolc koszor tányért a szobáikból. Úgyis én mosogatom el.

Pontosan tudom, fölösleges elmondani, szikrázóan éles elme vagyok, hogy ha a számlákat oda raknám és nem a konyhapultra, akkor egy helyen lennének, ráadásul nem áznának el a kajalében.

Tudom, hogy a szerszámok megtalálhatók, ha a helyükre teszem őket.

Tudom, hogy a telefonszámoknak, egyéb azonosító kódoknak is van helyük.
Tudom, hogy a kimosott ruhák nem hajtogatódnak maguktól össze és nem sétálnak be a szekrényekbe.
Tudom, hogy mennyivel egyszerűbb volna az élet, ha a konyhában legalább oda tennék mindent, ahová értelemszerű.
A többezres könyvtárunkban is nyilván el lehet igazodni, ha logikusan van pakolva.

De nem nálam.

Igen. Van ilyen ember. 

És a hülyéknek van szerencséje alapon: a négy gyerekből csak egy lett pont ugyanilyen, mint én.

Miközben üvöltök vele, pontosan tudom, hogy egyszerűen tényleg nem látja, hogy a papucsa helye nem a teásbögrében van, és tényleg egyáltalán nem érdekli, ha két méter magasan állnak a szennyes ruhái, és az sem érinti, de egyáltalán, hogy amit felvesz magára, nem az övé. Ő ilyen. Mint én.

Több tiszteletet a rendtelenpártiaknak!

 

 

A bejegyzés trackback címe:

http://torokmonika.blog.hu/api/trackback/id/tr1112190174

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

emmersson 2017.02.07. 12:07:45

A könnyem kicsordult, úgy nevettem :)