Amikor a hatodik kerületi, Ó utcai társbérletből saját kecóba kerültünk a hatvanas évek végén a szüleimmel, és nekem saját szobám is lett, eleinte furcsa volt minden.
Elsősorban, hogy nincs gang. Nincs bandázás a srácokkal a hátsólépcsőn. Nincs szénhordás a pincéből. Nincs az a leírhatatlan hatodik kerületi hétvége-szag és érzés. (Mondjuk, az az egyetlen, ami nagyon hiányzik a azóta is, hogy imádtam az Operaház délelőtti próbáit hallgatni a szemben lévő hentes előtt üldögélve.) Hogy óvodába menet már nem ülhetek fel az Opera kőoroszlánjaira a reggeli kiflimet elmajszolni. Nincs a süketnéma házaspár a földszinten, nincs házmester és főleg nincs az udvar a porolóval, nem jönnek be a vurlitzeresek, nem jön a jeges, hát, inkább meg voltam ijedve én attól a nagy változástól - egyetlen hétvége alatt össze tudtak pakolni a szüleim három bőröndbe, felültünk a kölcsön teherautóra azzal a három ággyal és egy szekrénnyel, ami volt, és már ott is találtam magam a világ végén kicsit túl, az ijesztőnek tűnő Újpesten, a még épülő Izzó-lakótelepen. Talán a mi házunk volt a harmadik vagy negyedik, még évekig zúgtak ott a munkagépek, mire akkora lett, mint most.
De hát milyen a gyerek, persze hogy feltalálja magát, aztán később a szülei is, biztosan. Kialakulnak a rutinok. Jó, oké, nem volt ott már a Népköztársaság útja meg a Novhéttér szaladgálni - volt helyette ezer más érdekesség. A bicajozások a srácokkal. Bújócska a temetőben. Játszótéri bandázás. Lábtengó. Jó, oké, lehet, hogy normális kislányok babáztak, én történetesen szerettem focizni meg verekedni. Hát meg a Kiserdő. Mondták a szüleink, hogy oda azért ne menjünk, mert kábé hetente ölnek meg valakit, de persze emiatt is kötelességünknek éreztük, hogy menjünk, ők meg úgyis dolgoztak, egymásra voltunk bízva és viszonylag kevés vér folyt, de azt is letagadtuk utóbb.
Egy nagyon fiatal városrészben, egy lakótelepen, ahova fiatal házaspárok költöztek, rengeteg gyerek volt (meg bolt, meg óvoda, bölcsöde, iskola, fodrász, kozmetikus, könyvtár - most hadd ne én adjak tanácsot, mit kell építeni egy új településhez). A rengeteg gyereket, minket vasárnaponként tutira elzavartak otthonról, legalább annyi nyugalma legyen a szüleinknek. Minden ablakból dőlt a rántotthús szaga és szólt a tánczene.
Hanem a hétvégék (ami csak a vasárnapot jelentette, mert akkor még nem volt szabadszombat) egészen biztosan azzal kezdődtek mindenhol, hogy a tényleg hullafáradt szüleink kiadták a napiparancsot.
És az én generációm bizony duzzogva levitte a szemetet az akárhanyadik emeletről is.
És felvitte a postaládából a Népszabadságot.
És egy teljes generáció - az enyém - nem értette, mit tudnak a szülők annyit olvasgatni rajta, mit vitatkoznak egymás között, kit érdekel, hülyeség.
És az iskolában, amikor mondta az osztályfőnökünk, hogy márpedig értelmes ember újságot olvas.
És a papírgyűjtések... Amikor apám lázasan túrta szét az általam összehordott halmot, hogy úgy emlékszik, valamelyik lapszámban benne volt a nemtudommi, azt nehogy elvigyem.
Akkor nem értettem, és még sokáig nem.
Most már igen.
