Nem ebben állapodtunk meg!

török_mónika_profilkép.jpg

 

A kettes sorszámú lányom lenyomott a gép elé és azt mondta, hogy írjak. Igaza van. Pár éve megjelent egy könyvem A nagy Ő címmel. És még mindig élünk! Ezt lehet itt nyomon követni.

Friss topikok

Szájmenő

2016.10.04. 01:40 | törökmonika | 1 komment

 

szofosas2.jpg

 

Ha valamivel ki lehet zavarni a világból, az a fecsegés.
Ez nem túl nőies dolog a részemről, de ez van. Sminkelni se szoktam, de ez egy másik történet, szintén súlyos háttérrel. Azt majd máskor.
Anyám kezdte. Gyakorlatilag bármikor, amikor meglátott, kinyílt a szája – és be sem csukta addig, míg el nem menekültem.
A nagyanyáim se voltak kispályásak, mindegyik állandó szükségét érezte annak, hogy beszéljen hozzám.
Nulla esélyt adva bármiféle reakcióidőnek, tűnődésnek, válasznak.
Mondták és mondták és mondták.
Talán hét éves lehettem, már Újpesten laktunk a panelban, amikor rájöttem, hogy ha bezárkózom a vécébe, nem beszélnek hozzám. Szerintem észre se vették, hogy eltűntem órákra – nem én voltam fontos, hanem hogy beszéljenek valakihez.
Előtte, a hatodik kerületben, amikor négyen laktunk egy szobában és még kicsi voltam, egyszerűen bemenekültem az asztal alá és úgy tettem, mint aki süket (mert beszéltek hozzám, folyamatosan, kényszeresen.)
Szeretném az utókor számára világossá tenni, hogy picit is introvertáltabb embereknek ez maga a pokol.
Mert, ugye, senkit nem akarunk megbántani.
Udvariasan hallgatunk tehát.
De kurvára nem érdekel, mit mesélt a Manyika néni a boltban!!!
Számomra már egész pici koromtól kezdve a tőmondatok jöttek be.
Aztán a könyvek.
Ott csukom be, ahol akarom ugyanis.
Tényleg fizikai fájdalom a hozzám hasonló, kicsit is introvertáltabb embernek egy beszédkényszeressel együtt élni.
Fáj.
És állandó lelkiismereti válságot okoz.
Ami feldolgozhatatlan. Ki a fene akar olyan élethelyzetben létezni, ahol folyamatosan szarul érzi magát?!
Téged szeretlek, baszki, de NE beszélj folyamatosan hozzám...
Na?! Ezt hogy lehet kommunikálni jól? Várom a megoldásokat.

A négy gyerekemből kettő ilyen, kettő olyan lett.
Na, azzal a kettővel, aki ilyen, prímán elvagyunk hetekig is, háromnaponta elejtett tőmondatokkal.
A másik kettőt is imádom, de zsibbasztóak.
És akkor az ember időről időre szerelmes is lesz.
Amikor a drágámmal megismerkedtem, azt mondta, neki olyan jól esik, hogy végre az anyanyelvén beszélhet. Elhittem... Igen, mondták már, hogy naiv vagyok. Hosszan mondták.

Aztán megismertem az anyukáját is...

Valószínűleg van az az embertípus, akinek fáj, ha csönd van. Ha zenét hallgat, filmet néz vagy csak olvas. Azt neki kommentálnia kell. Hogy '29-ben, amikor a Holdvilág-ároknál felborult a motor. Vagy hogy épp zsibbad a lába. Vagy hogy most az jutott az eszébe épp...

És te sírhatsz persze, hogy dugulj már be egy kicsit, mert épp a Hamlet nagymonológja megy, és az kissé érdekesebb, mint a tiéd, nem fog leállni. Minimum, hog megkérdezi, most miért vagy ilyen.
Nincs jó válasz. Bármit válaszolsz, újabb szófosást generál.
Én ezt egyszerűen sem megérteni, sem tolerálni már nem tudom.

Egyszerűen nem hiszem el, hogy nincs kihez beszélniük egyébként. Annyi jó arc van az esztéká folyosóján, az utcán vagy a piacon. A boltban, a bárhol.
Hogy nem látszik rajtam, hogy rosszul vagyok harminc perc után?!
Nekem az nem beszélgetés, hogy ő mondja és mondja és mondja végeérhetetlenül, ha kinyitnám a számat, akkor felhördül, hogy ne vágjak ÁLLANDÓAN a szavába, tehát visszacsukom és hallgatom még harminc percig és tényleg a víz ver ki, zsibbadok és elkezd remegni a kezem.
MIÉRT csinálják ezt az emberek?

Egyszer felvetettem egy ilyennek, hogy próbáljuk ki az úgynevezett belső beszédet, miszerint megy az ember agyának az összes fogaskereke, de nem szennyezzük vele a környeztet – valószínűleg rövid volt a mondatom, mert elment a füle mellett. Beszélt tovább. Otthagytam. Szerintem nem vette észre azóta sem, mert még nem ért a mondat végére.
Ezeknek tényleg tökmindegy, csak jártathassák a szájukat.

De miért nem kíváncsiak sose a válaszokra?!

Amúgy sajnálom őket. Biztos valami gyerekkori beakadás a fejben. Én amúgy prímán elvagyok a gondolataimmal, nem érzem szükségét, hogy gereblyézetlenül mindenkire rázúdítsam, erőszakkal is akár.
Az kicsit bánt, de nem sokáig, mert kurva türelmes ember vagyok, hogy ha valamit válaszolok, az elsikkad. A szájmenők SOHA nem figyelnek a válaszra. Pedig pont az a két szó lett volna fontos. Amennyit én a számon ki szoktam préselni hetente. Na, arra a két szóra kéne figyelni.

Mindegy, úgyse hallják meg, mert beszélnek hozzád. Akkor is, ha magadra zártad a klotyó ajtaját.

Néha nagyon vágyom egy lakatlan szigetre. Néha?! Születésem óta.

 

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

http://torokmonika.blog.hu/api/trackback/id/tr1011765067

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

tantika 2016.10.12. 09:41:46

Szívemből szóltál! Köszönöm! Most egy pár ismerősömnek linkelem, hátha elolvassák, talán. És észreveszik magukat, hogy nem véletlenül küldtem. :-)
Ezek az emberek nem tudják milyen jó a csönd!