Nem ebben állapodtunk meg!

török_mónika_profilkép.jpg

 

A kettes sorszámú lányom lenyomott a gép elé és azt mondta, hogy írjak. Igaza van. Pár éve megjelent egy könyvem A nagy Ő címmel. És még mindig élünk! Ezt lehet itt nyomon követni.

Friss topikok

Anyám, nyolc éve

2016.05.25. 00:50 | törökmonika | Szólj hozzá!

viz4.png

 

Próbáltam én kerülgetni ezt a témát. Nem véletlenül.
Nyolc éve történt.

Akkor már vagy négy éve rémálomban éreztem magam - na, jó dramaturgként azzal is foglalkoztam, nem azzal, amivel igazán kellett volna.

Válás, a szarabb fajtából, meg az előzetes, ami rosszabb, hol voltál, miért hazudsz, mi legyen, menj el, nem megyek, mi lesz a  négy gyerekkel, ne foglalkozz te ezzel, botrányok, üvöltözések, ordítások, veszekedések. Meg ami még ezzel jár, nem akarok erről beszélni, aki tudja, érti. Ezeket nem borogatja be hatékonyan semmi soha már.
Úgy kellett a legkisebbet a nagyoknak bemenekíteniük egy szobába, magukra zárták azt ajtót, aztán megszabadultunk és akkor hirtelen ránk is szakadt a nagy levegővétel.

De még sok idő kellett ahhoz, hogy egyáltalán ki tudjak menni az ajtón. Először az ajtón, aztán a kertkapun. Először a boltba, később a piacra is.

Anyám mindig mondta, hogy ne vacakoljak már, legalább csináljak úgy, mintha.

Csináltam úgy, mintha.

Még pár hónap kellett, hogy rábeszéljem magam, menjek el messzebbre is akár. Csak mint fénykoromban, amikor még képes voltam kimenni, amikor még képes voltam beszaladgálni Európát.

Kedves barátokhoz, nem messzire, csak ide a Duna túloldalára. Mondta anyám, hogy ne vicceljek, majd integet, addig vigyáz a srácokra. Nagyon sokra nem kellett vigyázni, a négyből csak egy volt kicsi, a többiek már a bősz kamaszkorban és szanaszét. Szombat volt.

A négyévesre meg a tizennyolc évesre vigyázott anyám.

Nagyon nehezen indultam el.

Akkor mentem ki először a házból úgy igazán.

Kedves társaság, anekdotázgatás, nasizás, kacarászás.

Épp olvadt a folyamatos lelkiismeretfurdalás. Ami a pánikbetegséggel jár.

Jó volt. Tényleg. Köszönöm azt a másfél órát.

Aztán megcsörrent a telefonom.

Akkor megkérdeztem, ki nem ivott, mert az most azonnal vigyen haza.

Padlógázzal repesztettünk, én katatón módon hajolgattam az anyósülésen, hogy ez nem lehet igaz.

A konyha előtt, a nappaliban feküdt, oda húzta ki a nagylány.

A mentősök már ott voltak, mondták, hogy nyugodjak meg.

Hogy a nagylány mindent megtett, és ők is próbálták.

Van-e nálam valamilyen irata. 

Annyi eszem még volt, hogy a gyerekeket átszerveztem sikítva máshova.

Jöttek értük, elvitték őket, nem tudom pontosan.

Kérdezték, hová tegyék, mert itt nincs jó helyen, mondtam, talán a kanapéra, onnan szokta nézni a tévét.

Kértem, hogy csinálják ezt az egészet vissza, mert én ezt nem értem, én ezt nem akarom, ez nincs.

Nem lehet.

De volt.

Mondták, hogy most ők elmennek, majd jön a szállító, magamra hagyhatnak-e.

Feküdt, aludt.

Én nem tudom, mikor jutott az eszembe, hogy ilyenkor az a szokás, hogy lecsukjuk a szemét.

Talán akkor amikor már láttam, hogy hiába néz úgy ki, mint ha aludna.

Biztos, hogy nem azonnal, de jöttek a szállítók. Addigra már elmondtam neki mindent, amit életemben sosem.
Egészen pici kis keze volt. Ezt nem örököltem tőle, én ilyen nagydarab, ormótlan vagyok. Mondták, hogy vegyem le róla az ékszereit. Ékszereit... egy lánc a nyakáról és egy gyűrű a pici kis kezéről. Lehúztam. A gyűrűt felhúztam az ujjamra. Nincs az a fizika, amelyik szerint ez rám jöhetett volna. Azóta is rajtam van.

Berakták egy ilyen dobozba, kértem, várjanak még kicsit, kényelmetlen lesz ez így. Hoztam a kedvenc pokrócát, meg még valamit, már nem emlékszem. Nagyon megértőek voltak, mondták, hogy csak nyugodtam terítsem rá, jó lesz az úgy.

Halkan vitték ki.

Nem tudom, aztán mi történt. Tényleg nem. Azt igen, hogy hazajöttek a gyerekek.

Megkattantam, elmentem a Megyeri temetőbe, kivettem apám urnáját a falból, beraktam a hátsó ülésre. Aztán melléraktam anyámét is.

Hazahoztam őket, igyekeztem úgy tenni, mint ha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy az ember a szüleinek az urnájával egy szobában alszik.

Aztán kimentünk a Dunára, csak ide, ahol olyan szép, és a születésnapján őket együtt, akik szinte napra pontosan, csak harminc év különbséggel hagytak itt, sajátkezűleg bele a vízbe.

Talán szép volt, nem tudom.

És most, nyolc évvel később, csak most tértem annyira magamhoz ezután, hogy egyáltalán elkezdjek azon gondolkodni, bele merjek-e gondolni, mit érzett az akkor 18 éves lányom, aki szívmasszázst és mesterséges légzést alkalmazott és hiába, majd volt annyi esze, hogy telefonáljon mentőknek, nekem, és folytassa a lehetetlent.

Hogy mit érzett az akkor négy éves lányom, aki ott állt és nézte.

Azt hiszem, kevés vagyok ahhoz, hogy bele merjek gondolni.

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

http://torokmonika.blog.hu/api/trackback/id/tr38745168

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.