1977. 12 éves voltam, azon a nyáron halt meg apám. 37 éves volt.
Onnantól kezdve anyám egészen sokáig nem volt magánál, de jól adta az erős nőt.
Az, hogy kirántják az istenek az ember lába alól a talajt, egy dolog, de másnap is ki kell menni az utcára, ez a legszörnyűbb az emberi katasztrófákban.
És hát mit vegyen fel az ember ahhoz, hogy éppen összedőlt minden.
Na, de nem ez.
Azon a nyáron kértem anyámat, hogy hadd lehessen lemezjátszóm. Azon a nyáron semmire nem mondott nekem nemet (később sem).
Elmentünk az újpesti Állami Áruházba, ami kultikus hely, és vettünk egy olyan szart, aminek a fedele volt a hangfala, hosszan válogattunk, míg megvettük azt az egyet, amit lehetett kapni, és akkor mondta anyám, hogy de akkor vegyünk már lemezt is, mert anélkül nem lemezjátszó a lemezjátszó.
Kaptam rá fél órát, hogy válogassak, míg ő körülnézett a rövidáru-részlegen.
Erősen hezitáltam a P-Mobil és egy másik között.
A másikat választottam.
Már 12 évesen is a repetitív zenehallgatás híve voltam, onnantól vagy hat évig, míg egyáltalán otthon éltem, azt hallgattam folyamatosan.
Igen, Cseh Tamást.
Cseh Tamást hallgattunk Csobánkán, nyár volt és meleg :)
Ott és akkor, 1977-ben beálltam erre.
Sok-sok évvel később a 168 Órában csinálhattam vele interjút a születésnapja alkalmával. Én úgy még se előtte, se utána nem voltam beszarva, pedig a világ legközvetlenebb dolga volt az Astoria halljában üldögélni és nem kinyermázni.
Sok-sok évvel később vittem haza a Bartók Béla útra egy buliból, és ahogy szokta, úgy elnézést kérve letörölgette a szélvédőt, hogy az a cigifüsttől nem átlátható. Pedig az élet nem volt az.
Rajtammaradt télikabát.
Rajtammaradt életérzés.
73 éves lenne.
Én meg ittmaradtam.
Hol vagytok, lányok?!
(A tisztesség kedvéért: a drákói szigor meghozza az eredményt: ma már a gyerekeim hallgatják.)
https://www.youtube.com/watch?v=i3D2vRZ6NAc
