Anyámnak fáradt az arca. Olyan, mint ha távol lenne.

Lehetne szép is, persze végtelenül öreg hozzám képest, lehetne csinos is, de konokul ragaszkodik a saját ízléséhez. Lehetne vidám is, de csak úgy csinál és én gyűlölöm érte, mert miért csinál úgy, miért nem tényleg vidám.

Ha kérdezem, olyan dolgokat mond, amelyekre legyintek.
Inkább nem válaszol. Haragszom rá ezért. Nem vagyok már gyerek, lehet nekem válaszolni.

Hiába mondom neki, hogy ezeket a dolgokat könnyen meg lehet oldani, meg is mutatom neki, nekibuzdulok, ő mosolyog és támogat, aztán abbahagyom, és akkor sem szól egy szót sem, befejezi helyettem, nem szól semmit, már legyinteni sem nagyon legyint.

Anyámnak fáradt az arca.

És én csak sok-sok évvel a halála után értem meg, hogy miért.