Hivatalosan a kisfiam kapta meg, rá is van írva, miről szól. Érettségi bizonyítvány.
Ez mindenkit büszkeséggel tölt el - már ha a saját gyereke saját kezében van ilyen. A többieké feleannyira sem érdekes, ez teljesen normális.
Na most az van, hogy azoknak a gyerekeknek a szülei, akik kölyke már elsőben szép külalakkal írt, túl sokat vagy feltűnően nem lógott, egy-két intőnél többet soha nem vitt haza, és ahol a hármas matek is mosolyszünetet eredményezett családilag, ott teljesen természetes, hogy a gyerek úgy 18 éves kora körül leérettségizik, felveszi az ünneplőjét, ballag, szalagavat, nyitótáncol, csokrot visz és szerenádol.
És vagyunk mi, nem kevesen, akik másképp játsszák ezt az egyébként pofonegyszerű meccset.
Vagyunk nem kevesen, akiknek ezt nehezebben megy. Este, reggel a tükör előtt gyakoroljuk, hogy de, de, de, igenis akkor is bízom a gyerekben, akkor is, juszt is még jobban fogom szeretni, és elvtelenül bármit megteszek, amig valami nem lesz.
Addig persze kipróbálunk minden létező iskolát, hetente megyünk rapportra, szülőire, szakbizottsághoz, pszichológushoz, családsegítőhöz - a többiről nem beszélünk nyilvánosan, még egymás között sem.
A 21 éves fiam ma kézbe kapta az érettségi bizonyítványát.
Én meg itt zokogok.
Mert most én is megkaptam a sajátomat ezzel - megérte, megérte, megérte minden.
Kicsi fiam, szeretlek és büszke vagyok rád!
És a nagyik is azok, csak már máshol.