Nem mai történet.

De elmesélem, mert míg a sírba nem tesznek, kísérteni fog.

Kísértsen mindenkit tehát.

Egy nap felhívott a legnagyobb lányom énektanárja, hogy feltétlenül beszélnünk kell, találkozzuk valahol

Találkoztunk.

Lányom énektanárja Magyarország harmadik legjobb népdalénekese egyébként.

A legnagyobb lányom négy évesen kezdett hozzá járni, mert kottával a kezében született, nem volt mit tenni, különben sem akartunk ellene tenni semmit, hát kik vagyunk mi, hogy döntsünk.

Sokáig úgy konferálták a színpadon, hogy a betűket még nem ismeri, de a kottát már igen.

Pici, mosolygós, nagyfogú kislány, aki keni-vágja a teljes magyar népdal-készletet, az összes variánsával együtt, az ikszedik versszakig.

Nem volt olyan verseny, ahol ne nyert volna, mert cuki volt, ráadásul tényleg jól is énekelt.

Később tekerőlantozott is hozzá – megtetszett neki, na.

Az egész család élete arról szólt egy darabig, évekig, hogy a kislánynak milyen fellépése van, ki legyen vasalva a fellépő kosztüm, hozzuk-vigyük a hangszert – olyan kicsike volt, amikor elkezdte a tekerőt, hogy vitték utána a színpadra.

Teltek-múltak az évek, Magyarország harmadik legjobb népdalénekese soha nem mulasztotta volna el, hogy vigye magával a gyereket lemezfelvételre, fellépésre, bárhová. Pedig kicsi volt még, törölgetni kellett az orrát is.

Bevallom, nekünk kicsit furcsa volt a dolog, mert hát nem pont az anyatejjel ment belé a Kodály-módszer, de hát persze a büszkeség, meg hát nem az első előadóművész a családban, ripacs ez is, mint az apja, halál büszkék voltunk rá, egy rahedli országot megjárt, mint a magyar népművészet fáklyája vagy mi a tököm.

És akkor felhívott a lányom énektanárja egy nap, hogy feltétlenül beszélnünk kell.

Utólag hülyén hangzik már, de azonnal görcsbe ugrott a gyomrom.

De hát én egy beszari alak vagyok, vagy tapasztalt, nem tudom.

És akkor ültünk a Dunaparton, Magyarország harmadik legjobb népdalénekese, a férje, meg én, és simán mondták nekem.

Szemrebbenés nélkül.

Hogy most színpadra lesz állítva a Betlehem csillaga (!) című izé, by Illés Lajos, soha ne nyugodjék békében, és megnézte a felhozatalt és azt mondta, hogy az a zsidó gyerek mit keres a színpadon.

Mondta az énektanárnő, hogy ezt meg kéne oldanunk valahogy emberileg.

Megoldottuk.

Nem borítottam rájuk a kocsmaasztalt (kellett volna).

A gyerek nem szerepelt a Betlehem csillagában.

A gyerek soha többet nem vett a kezébe tekerőlantot és soha egyetlen kurva magyar népdalt nem énekelt.

De soha többet.

Köszönöm, Magyarország.

Mi megpróbáltuk.