Ma beordított hozzánk a világ legdepressziósabb kéményseprője.

Azért ordított, mert kapucsengőt önvédelmi okokból nem tartok, nehogy becsöngessen valaki.

Olyan kétségbeesetten ordított, hogy beengedtem.

Ránézett a kütyüre, amit a párom szerelt fel úgy egy éve, übersztájl mittudoménmi, legyintett is a kéményseprő, hogy ezzel neki semmi gondja.

Mondtam, üljön már le egy kicsit, szemlátomást alig áll a lábán.

Leroskadt.

Kérdezte, kémény van-e, mondtam, persze, de dísznek tartjuk.

Kapott kávét.

Míg töltögette a papírokat – kérdezte, hány „s” a Kiss”, mondtam, éntőlem bárhánnyal írhatja, nem érdekel, régen elváltunk az összes „s”-től -, ivott egy kávét. Egy aszpirint is elfogadott, rendkívül rondán köhögött szegény.

Elmesélte, hogy telik egy napja.

Autó nélkül küldik ki falvakba, helyismeret nélkül.

Oldja meg.

Lohol, tájékozódik, becsönget, meggyőzi az ottlakókat, hogy ez tényleg szimpla ellenőrzés, bár pénzbe kerül, aztán lohol tovább, mert ha lekési az utolsó vonatot vagy buszt, az életben nem jut vissza Pestre, hajrá, tömegközlekedés.

Mesélte a kávéja felett haldokolva, hogy csak a mi tanyánkon három-négy év lenne, míg tisztességesen végigmennének és tényleg bemérnének mindent.

Ez csak egy tanyaközpont.

Van nekik vagy nyolc.

Huszonheten dolgoztak eddig, de mára kilencen maradtak, mert bércsökkentés volt, a harmadával levették a jussukat.

Magyarország jobban teljesít – ezzel a mondattal váltunk el.

Aztán még visszaszólt, míg halál depressziósan tovább nem ment a szomszédhoz (pedig azok jó fejek): ne tessék ebben az országban maradni.

Kéményseprőt láttam, szerencsét találtam.

Mert rájöttem, hogy azon kevesek közé tartozom, akikhez van egyáltalán hova becsöngetni, van egyáltalán mit megnézni, van miből kifizetnem, van kávé és aszpirin itthon és hogy...
Szerencsés vagyok, nagyon szerencsés.