Állami alkalmazott vagyok egy minisztériumban. Közalkalmazotti bértáblába betonbiztosan besorolva.

Mint eddig minden rendszerben a történelem során, ez biztos öregkort, nyugdíjat, esetleg szolgálati lakást és ruhapénzt jelent, jelentett.

A munkaidő kötött, váratlan fordulatok nincsenek, reggel nyolctól délután négyig, közben fél óra ebédidő, pénteken hamarabb haza lehet menni.

Magas végzettségem nincs, de elvégeztem a megfelelő szakmai tanfolyamokat, továbbképzésekre is rendszeresen küldenek.

Az irodám, amelyen ketten osztozunk a Gizikével, a folyosó végén balra nyílik.

Már vagy húsz éve.

A büfést ismerem, ahogy a sarki boltost is, mindig elteszi nekem, ha jön friss marhapofa, mert az abból készült pörköltet szereti legjobban az uram.

Szabadságra ütemezetten megyek, megilletnek az állami ünnepnapok.

Karácsony előtt mindig kapok fehér borítékot, benne a prémiummal, izgatottan bontogatjuk a kolleganőkkel, fél szemmel lesve egymást, kinek mennyi jutott.

A születés- és névnapot mindig megünnepeljük az osztályon, ahogy az egy jó kollektívában szokás.

Ha valaki nyugdíjba megy, felköszöntjük, kap szép üvegvázát és terítőt.

Ha gyerek születik, az is nagy ünnep, olyankor virág és bonbon jár.

Gyermekeimnek minisztériumi bölcsöde, óvoda járt, Jancsika és Erzsike persze már iskolások, de azért sok a gond velük.

Szerencsére kapunk hivatalból utalványokat, abból oldjuk meg a tornacipőt és a nyári tábort.

Záráskor persze rohanás van, mindenki rohan, papírokat keres, iktat és továbbít, de egyébként kényelmes, jó munka ez.

Álmomban is tudom, melyik dosszié hol van, melyik osztályra melyik mellékfolyosón kell beforduljak.

Otthonról fél nyolc után indulok el, tömegközlekedem, a bérletemet a minisztérium állja. A munkaidő végeztével ismét tömegközlekedésre kapok, bevásárolok, meglátogatom idős anyósomat, aztán sietek haza berántani a főzeléket.

Este hétre az egész család otthon van, akkor vacsorálunk, aztán tévét nézünk, megbeszéljük, mi történt aznap. Már tízkor ágyban vagyunk, persze csak viráglocsolás után.

Ha valamelyik gyerek ne adj’isten beteg, szerencsére mindig elenged a főnököm, tudja, hogy lecsúsztatom a munkaidőt, rám számíthat.

A háziorvosunk családi jó barát, hamar odaérünk a gyerekkel. Ha pedig otthon kell maradni valamelyikkel, akkor is megértőek a munkahelyemen.

Amire számítok, az az, hogy nyugdíjba megyek, kapok egy szép vázát és terítőt, és időről időre összejárunk majd a régi kollektívával.

Most jött a hír, hogy a minisztériumunk költözik vidékre.

Még nem tudom, mit mondok anyósomnak, az uramnak, a gyerekeknek, az iskolában, az orvosnak, a szomszédoknak, a díjbeszedőnek, a bankomnak, a szolgáltatóimnak és Irmusnak, a fodrászomnak, akihez már lassan harminc éve járok.

És még nem tudom azt sem, a fikuszt hogyan visszük.