Szeretnék betérni.
Tán még nem késő. Meglehet, sokan lesznek, akik azt mondják, csupán ravasz számításból teszem, de én teszek rájuk. Hadd mondják.
Szeretnék hinni.
Szeretnék üdvözült arccal újságot olvasni, tévét nézni, szeretnék könnyű lélekkel sétálgatni épülő-szépülő falunkban a hirdetőtáblák alatt.
Szeretném az izgalomtól remegő, ám boldog kézzel kinyitni a számlaleveleimet, hogy aznap milyen jó hírt kapok.
Szeretnék boldogan kanalazgatni otthon, kacagva csak a holnapon.
Szeretnék menni én is béke, szeretnék sokan lenni, szeretnék aranyos, cuki dalokat énekelni az összeérő talpaimmal.
Szeretnék már végre én is ferde szemmel nézni a sok rohadék ingyenélőre az esztékában, akik eljátsszák a mankójukkal a magánszámot koszos rokkernyugdíj-fillérekért cserébe.
Szeretnék megkönnyebbülten fellélegezni, amikor beadom a gyereket a közösbe az iskolakapu előtt, megsimogatva a kis buksiját, kezébe nyomva a hittankönyvét.
Szeretnék higgadtan érvelni a sok megtévesztettel szemben például a paksi atomerőművel kapcsolatban, mert például a lótrágya, az.
Szeretnék végre, egyszer az életben biztos lenni abban, hogy az úgy pont jó nekem, ahogy van.
Szeretnék végre megkönnyebbülten hátradőlni a fotelban, nagyot sóhajtva, hogy na igen, ezt a csatát is megnyertük a gaz ármány ellen.
Szeretnék én örülni a végre hazajutott ezüstneműnek is, szidoloznám napestig, ahogy felmenőim a ló alól a ganajat vagy mit.
Szeretnék biztos lenni benne, hogy a tokaji bornak nincs párja, szeretném örömmel meghúzni a butykost, mert abból az itthon készült pályinka melengetné a lelkemet, szeretném jóízűen kanyarítani a jó magyar mangalicából készült szalonnát, szeretnék harangot kongatni a szüleimért, szeretnék jóízűen, hátsó gondolat nélkül szorítani a csapatomnak a meccsen, szeretném megszámlálgatni a lovakat a tarlón, szeretnék emelt fővel, büszkén zászlót kitűzni a házam elé, mert nem szégyellem, hogy magyar vagyok, szeretnék nótázni is, mert még nagyanyáim dalolták nekem, hogy akácos út (tényleg), szeretnék fűzfasípot fújni.
De nem megy.
Lehet valami abban a genetikai dns-es dologban, a csavart spirállal vagy akármi.
Az enyém nem csavarodik úgy.
Nekem nem dobban Dobogókő. Nekem a legnagyobb és legszebb történelmi és magyar csatát egy félretaposott cipőjű, vidéki tanító írta meg az asszonyokkal, akik szurkot öntöttek és persze cigányokkal, akik bár hamiskásak voltak, helyén volt a szívük és az eszük.
Nekem nem húzódik kacagásra a szívem, az az idegen egy-egy vaskosabb tót vagy oláh viccen, nekem az a kis pónem a pesti flaszterról az afrikai légióival, az jön be, azon vihogok idegenül.
Nekem nem szól szépen a nyírettyű, sírva vigadva hajnalban a majorság kertjében, míg a pirospozsgás, derék asszonyok tüsténtkednek a hejderutyutyu eszemaztavörösviganójáttal.
Nekem nem szép a történelmem sem, mert nem örülök, hogy bátran elestünk, kihúzott inggallérral álltunk a torkollattűzben, papírtalpú bakancsban botorkáltunk, nekem nem szép, nem, nem, soha.
De annyira szeretnék hinni.