Ha valaki esetleg bedőlne hálivúd szirénénekének és szándékában állna megnézni George Clooney új filmjét, a Műkincsvadászokat, már most szólok, hogy helyette inkább gyorsan akassza fel magát, jobban jár.
Az tán jelzésértékűnek fogható fel, hogy az úri közönség, amely bennünket kivéve értő, érdeklődő fiatalokból állt, már hangosan röhögött kínjában a közepétől, teljesen jogosan - és ez a hozzáértésüket, nem pedig a neveletlenségüket jelzi.
Mert én például köpködtem, de nem volt gyerekszobám.
George Clooney összes rendezői és főszereplői ötlete az volt, hogy néz és jóképű.
Ha ő így, akkor mi úgy: közel százhúsz percen keresztül, míg a „filmet” néztem, az egyetlen értékelhető gondolatom az volt, hogy most ez tényleg kivasaltatta-e a herezacskóját, továbbá hogy merre van a vészkijárat itt a sötétben.
Maga a film pár alapmű összeférceléseként született, egy kis lopás A piszkos tizenkettőből, a Kelly hőseiből, meg Brian közlegény megmentéséből, de ezek is legfeljebb az ötlet szintjéig, plusz A felolvasóból szóviccnyi: maga a történet ugyanis felolvasódik egy papírról, ami egy film esetében legalábbis érdekes, hogy áll George Clooney egy papírral a kezében és felolvassa azt, amiből a szépen nézés helyett inkább filmet kellett volna csinálnia a kurva sok pénzért.
(Mi a sajátunkat őrizzük meg vagy költsük másra, ne erre a mozira.)
A szereposztás parádés és drága, hiszen nyilván nem haverságból vállalták el valaha jobb napokat látott színészek, hogy százhúsz percen keresztül nagyon fegyelmezetten ne csináljanak még véletlenül sem semmit filmszerűen (ha igen, biztos ki lett vágva, vagy majd bekerül a „Hogyan készült?” verzióba).
Azért igazi hivatástudat, fegyelmezettség és a szakma iránti alázat kellett ahhoz, hogy nem, az istennek sem, még ha a néző a vászon előtt sírva, térden könyörög, akkor sem mozdulnak a szereplők, legfeljebb átmennek a rendezői jobbról a balra vagy fordítva, de azt legalább random, tökéletesen függetlenedve bármiféle esetleges cselekménytől.
A film egyik csúcsjeleneteként értelmezhető, amint a kórház-tisztaságú támaszponton, a front közepén egyik szereplőnk nagy boldogan zuhanyzik meleg vízben, szappannal, közben gyönyörűen világítanak (háború közepén, támaszponton, a frontvonalban) a reflektorok kint s bent, ahogy kell, mígnem hirtelen megszólal valami szép dallam otthonról (tökig nyomva a volumét) a tábori hangszórókból (éjjel, támaszponton, frontvonalban), szakadj meg szív – a többi kisnagyjelenetben nagyjából csak ülnek vagy enerváltan félkönyökre támaszkodnak a hősök és nagyon-nagyon szomorúak attól, hogy háború van.
Az operatőr sem kapott izomlázat, ahogy a stáb sem a szélsőségesen sok mozgástól, kínomban elkezdtem megszámolni, hány helyszínen folyhatott a forgatás, ötnél tovább nem jutottam, bár lehet, hogy az egyik ugyanolyan utcarészletet összekevertem a másikkal, mindegy, mert ember (statiszta, bárki) nem járt rajtuk, halottak, romok, repeszek nem voltak, viszont szépen gondozott volt mindenhol a fű, és tiszták, épek az ablakok, ahogy az a világ legtermészetesebb dolga háborúban, frontvonalon.
George Clooney még arra az elvetemültségre is képes volt, hogy majdnem helyzetbe hozza magát: második világháborús lövős-baszós-partraszállós filmről lévén szó megkerülhetetlen volt egy elég sterilen vérző hullajelölt tábori kórházba szállítása: nos, Clooney szerepe itt abban merült ki, hogy állt és nézett rendkívül szomorúan, pedig benne volt! Isten bizony benne volt, hogy most kér intubálást vagy háromra emeli! Igaz, nem volt mögötte a Vészhelyzet stábja, vagy hogy hívták, ahol akkora haja volt a főnővérnek.
Tehát hacsak gépfegyverrel nem kényszerítenek, senki ne nézze meg a Műkincsvadászokat.
Én szóltam, engem innentől már nem terhel felelősség.
