Egészen hajmeresztően kiváló interjút közölt a Magyar Narancs: http://m.magyarnarancs.hu/belpol/kirekesztobol-kirekesztett-lettem-szegedi-csanad-85491

Vagyunk páran itt ebben a kis országban, akik zsidók vagyunk. Sokunknak sokáig nem is mondták meg, mert miért kellett volna, nem volt téma, meg amúgy is egyszerűbb volt így. Vagy rájössz magadtól, vagy nem, erőltetni nem fogjuk.

Erről persze lehetne hosszabban is írni, de én egészen biztosan nem teszek szemrehányást a szüleimnek, akiknek ez nem volt napi szófordulat.

A nagyszüleimnek se, épp eleget szívtak. Örülök, hogy legalább ismerhettem őket és nem maradtak itt-ott, halottként.

El nem tudom képzelni, mi pöröghet Szegedi Csanád fejében.

Nagyjából persze modellezhető.

Egyik függésből beleesünk a másikba.

Elmesélek valamit.

Volt egy magántanítványom, már nem is emlékszem, milyen tantárgyból kellett megúszni a bukást.

Összehaverkodtunk, a világnézet tágítása céljából elmentünk moziba, a valahai Filmmúzeumba, megnézni a Hegedűs a háztetőn-t.

Mondta a kölyök – úgy 16 éves lehetett -, hogy ő utálja a zsidókat.

Mondtam, hogy na akkor pláne megnézzük a filmet.

Két zacskó papír zsebkendő fogyott el.

Mondta utána is, hogy ő akkor is utálja a zsidókat, ha most kicsit bőgni látszik is.

Kiszaladt a számon. Te? Utálod a zsidókat? Anyádat is?

Snitt.

Szerintem még most is ott állna a sarkon, ha az apja nem jön érte.

Nyócker, ahogy kell. A kiscsávó abban élt, hogy mindenkit utálni kell, meg ütni. Mert csak úgy lehet életben maradni.

Lehet persze megkérdezni, hogy a kedves szülei miért nem léptek fel határozottabban ebben vagy abban az irányban. De nincs jogom megkérdezni. Így csinálták, passz.

A kiscsákó ma már nagycsákó, lelkipásztor lett valami gyülekezetnél, kiszállt ebből a világból.

Remélem, nem ezért, hanem mert meggyőződése volt.

Nekem se mondták meg amúgy.

Amikor sokkal később megkérdeztem, miért nem, az volt a válasz, hogy mert nem akartak idegesíteni ezzel, meg hát kit érdekel.

Tényleg senki nem mesélt.

Úgy kellett szálanként felfejteni a múltat, miközben anyám, nagyanyám szótlanul néztek.

Egy büdös szót nem szóltak, de azt nagyon, amikor bementem a Síp utcába, hogy most mi a pálya, szevasztok.

Annyival egyszerűbb lett volna, ha elmondják!!!

Nagylányom alijázott.

Az is egy szép történet.

Hát, nem volt kevés munkája benne, de ő nem az én fajtám – férjem is zsidó -, mindenkinek a mindent letagadó múltjából bármiféle papírt előbányászni. De megcsinálta. Nem rám ütött a gyerek. Vissza is ütöttem volna.

Hanem hogy ez a Csanád gyerek.

Mi nem stimmelhet bévül?

Miért olyan fontos, hogy valamihez odakösse magát?

Miért kell neki vagy rohadék fasisztának lenni, vagy davenoló zsidónak?

Nincs a kettő között ezer megoldás?

Mink itt elvagyunk a faluszélen, ki magas, ki kövér, ki izzad, kinek magas a vérnyomása.

Véletlenül sem oda horgonyoztunk, valakinek a születési anyakönyvi kivonata mellé.

Kedves Csanád, miért nem állsz a tükör elé, nézel belé bávatagan és próbálod megkeresni, ki vagy?

Se egy ősnáci, se egy zsidó, se egy roma rokon nem fogja helyetted megmondani, ki vagy.

Azon dolgozni kell. Kibaszottul sokat. Mások ezt a pólyában elkezdik.

Nem állítom, hogy nem maradtál le kicsit a vonatról, de talán még nem késő.