Nagyon büszke tudok lenni mindig a városomra, ahol tulajdonképpen régebb óta élek, mint előtte összesen bármelyikben. Ezt csak mostanában vettem észre.

Oké, a nagyfaluban mindenki úgy gondolja, hogy az egy kifejezett túra, ha el akarnak ide jönni, túrabaklancsot kötnek a hátukra és háromnapi hideg élelmet a gyerekekre – mi, helybéliek naponta bemegyünk a nagyvárosba, meg vissza, nyilván nekünk gyorsabban megy a hév vagy a busz, mert gyorsabban megvan a dolog, mint mondjuk Csepelről Újpestre.

Na most az a helyzet, hogy Szentendre rohadt nagy szarban van.

Nem, nem politizálni fogok (bár van ilyen vetülete is a dolognak).

Szóval itt ez a kis tanya, amit úgy hívnak, Szentendre.

Tudják, ahol fordulnak a turistabuszok.

A Dunakanyar ékszere, a festők és mázolók városa satöbbi.

Ahol minden második házban valami művész él és virágzik.

A kettő között meg jó arcok laknak.

Ahol jó kiülni a Dunapartra (már amikor elmennek a kirándulócsoportok a kis sárga napernyőikkel).

Na most hogy Dunapart.

Egy folyóparti település számára nem olyan nagyon váratlan, hogy a folyó, amelynek a partján van, olykor bedurcásodik.

Az mondjuk erősen határeset, hogy lebontják a gátat, ami eddig úgy-ahogy védte a várost, a helyére meg még nem sikerült megcsinálni, amit szerettek volna, Magyarország első mobilgátját, hát istenem.

Pedig teljesen jó elképzelés volt (tréfálkozom) lebontani, aztán a helyére háromszáz méter hosszan felhúzni szinte az újat.

Csókolom.

És előtte? És utána? Ráolvasunk, hogy itt van a semmi közepén háromszáz méternyi izé, és akkor nem lesz árvíz?

A víz nem politikus, tehát nem hülye.

Az megy.

Pont leszarja, mármint a víz, eléggé illeszkedik-e a franc tudja milyen nagyszerű tervbe, a Magyarország jobban teljesít prodzsektbe.

Hogy ne legyen oltári nagy gáz az új gáttal, gátat vágtak, elárasztva ezzel egy lakóövezetet. Becsületükre legyen mondva, előtte azért szóltak az ott élőknek.

Azok nem örültek.

Na most én nem vagyok egy kifejezetten vízügyes szakember.

Csak már kurvára elegem van a kapkodó látszatmegoldásokból.

De hülyéből sem vagyok, feljebb kellett volna gátat vágni, ott, ahol max. két lovat kellett volna evakuálni.

A Duna nem meglepetésszerűen, hirtelen jött ki a medréből, hanem hosszú napok óta okoz problémát, de a Fekete-erdőtől kezdve kábé.

Akár fel is lehetett volna készülni rá.

Értem én az elvet, hogy ha nem beszélünk róla, akkor az nincs – de hát van.

És persze megint a tűzoltók, a civilek, a katonák, a kétkezi könyvelők és akvarell-festők – tetszenek érteni a poént: akvarell – mennek és lapátolnak.

A folyóparti népség, mint én is, persze rezignált.

Nagyjából felteszi a kezét és azt mondja, hogy ami jön, az megy is.

Csak ne vigyen sok mindent magával.

Mink itten a tanyán csöndben lapátolgatunk.

Amikor hazamegyünk, megnézzünk mink kéremalássan a híradót, és aztat lássuk benne, hogy szeretett vezérünk összehúzza a szemöldökét.

Nagyszerű.

Hehe, mondjuk így egymás közt a bajszunk alatt.

Hiszen a Parlament is elesett már.

Értünk viszont kár.

Hess, madár.