Bármin képes vagyok halálra aggódni magam, de speciel a természeti katasztrófákon nem.
Mert semmi közöm hozzájuk.
Azok vannak és kész.
Megpróbáljuk túlélni.
Vagy sikerül, vagy nem.
Mivel most itten ülök a működő számítógépem előtt és verem a klavit, nyilván eddig még sikerült abszolválnom a dolgokat, pedig nem voltak kevesen.
Nakéremszépen.
Jön a Duna, de ezerrel.
Még nem fordult be a sarkon – Dunakanyar -, de azért már látható, hogy itt kurva nagy gáz lesz.
A kedvenc csehót például már kiöntötte, mint ürgét, a folyó.
Pillanatokon belül lezárják a tizenegyes utat azon hülyék elől, akik nem vették még észre, hogy ott folyik a Duna és kell nekik mondani, hogy esetleg menjenek körbe, Esztergom felől, mert ott nem folyik, mint itt az úton, ami nem tesz túl jót a járó motornak. Az állónak sem egyébként.
Szentendrén például sikerült az idén lebontani a gátat, mert szivárgott.
Terveztek helyette valami látványt, aztán az nem jött össze, így lett félmegoldás, de legalább valami van.
Csak nem az igazi.
Még nem ért ide a fordulóból a Duna, de már most is pont másfél méter a történelmi belvárosig.
(A szar, komenista gáttal három lett volna, de csitt.)
És még három-négy méter magasságot ígértek nekünk. Mármint vízből. Kösz.
Üldögéltem ma a sajttájon a folyóparton, röhögcséltünk a kollegákkal - mert mink, újságírók ilyen rohadékok vagyunk -, hogy esélytelen a dolog.
Hát mert ezt így hogy.
Egy féligkész mobilgát-rendszerrel.
Egyébként szép.
Pont a turisták által kedvelt sétálóutca magasságában jár a víz, egyelőre még a saját medrében.
Még gyönyörűket lehet fotózni.
Vannak is katasztrófaturisták sokan.
Kicsit később majd nem lesznek, kéretik őket kifogni Mohácsnál.
Mert ez még csak az eleje.
De én nem aggódom. Mindent túlélünk.
