Kinek így, kinek úgy. Egy biztos: 1945. május 8-án véget ért a múlt század legördögibb háborúja.

De most, 2013-ban sincs egyetlen család sem, ahol ne volnának fájdalmak. Fotó a falon: snájdig katonák, kopott kapálgatók az út mentén vagy csíkosruhások a szögesdrót mögött. És halottak, halottak, halottak.

A világ szegényebb lett sok millió emberrel.

Azóta szinte minden újjá lett.

Egyik így, a másik úgy csinálta.

De az a pillanat, amikor...

Nem akarok belegondolni, hogyan lehetett előjönni a pincékből a rommá lőtt városok alól.

Nem akarok belegondolni, hogyan kereste mindenki a hozzátartozóját.

De az biztos, hogy mi, reklámtechnikailag még talán értékes emberek, még mindig nyögjük a veszteségeket.

És nem, mi még nem nevetünk, bár nem velünk történt meg.

A szüleink is kicsik voltak még.

De minden mozdulatukban, gondolatukban, reflexükben benne maradt a háború.

Ha csak kicsit baj van, máris cukrot és lisztet veszünk nagy tételben.

A kamra mindig legyen tele élelmiszerrel.

A pénzedet ne a bankban tartsd, hanem aranyban, jól eldugva, mert ki tudja.

A háborús generáció továbbörökítette a félelmét – de a túlélés technikáit is. Akaratlanul.

Nagyanyám, élete vége felé, mindig összerezzent valami hangosabb zajtól és kérdezte, melyik gép volt az.

Hiába nincs közöm a háborúhoz, rajta keresztül pontosan tudom, mit kell tenni, ha.

Pontosan tudom, hogy ha választani kell, merre indulok és mit viszek magammal.

Nagyobb bajban melyik gyerekemet melyik másikra bízzam, hogy vigye tovább.

Hogyan lehet tüzet gyújtani.

Hogyan kell lehúzni a lóbőrt, hogyan lehet bármit megenni, mert életben kell bárhogy is maradni.

Hetediziglen.