Drága, kócos, maszatos arcú kis fidesz!
Ez a nap más, mint a többi, ezt te is jól tudod.
Nagyon büszke vagyok rád.
Olyan nagy lettél.
Várj, elmorzsolok egy könnycseppet, tudod, az én koromban már szentimentálisabb az ember.
Mit össze nem izgultunk érted apáddal annak idején, amikor attól féltünk, elvisznek a zsaruk valami tüntetésről és bajod eshet.
Istenem, emlékszem még, amikor kamaszdacból rövidnadrágban mentél életed első munkahelyére, hogy pukkaszd a polgári bácsikat, néniket.
Meg amikor jól beszóltál a csuhásoknak.
Néztem mindig a munkahelyedről a közvetítést, mert olyan klasszul és szellemesen válaszolgattál ezeknek a szemellenzős, begyöpösödött agyúaknak.
Amikor graffitizni kezdtél, kifejezetten imádtam, mert dagadt az én anyai lelkem, milyen frappáns tudsz lenni.
Aztán megkomolyodtál.
Előléptetésed után az első dolgod az volt, hogy megszabd: álljanak fel a kormánytagok, ha te belépsz az ülésre, mert rendnek kell lenni, továbbá öltözzenek fel rendesen és fésülködjenek meg.
Teljesen igazad volt, nem maradhat az ember élete végéig kamasz.
Jó, hát nem megy minden elsőre, voltak apróbb problémák – de mi mindig mindenben melletted álltunk.
Kivártuk és sikerült!
Dacára annak, hogy be se jártál a munkahelyedre, azért csak megoldódott ez a helyzet is. Teljesen jogos volt, hogy finoman, ahogy itthon tanultad, szóvá tetted, miszerint dögöljön meg.
Így kell ezt.
És persze, hogy az ember a feszültségeit sportközvetítések nézésével oldja – én meg kötök, tudod, itthon, a melegben, szobahőmérsékleten.
Mink itten apáddal nagyon hálásak vagyunk a kőbányákért meg a kis fődecskéért, de tudod, hogy nem kellett volna betenni a karácsonyfa alá, mink már annak is örülünk, ha láthatunk. A tévében. Vagy bárhol.
Őszintén szólva elsírtam magam, hogy ezt más is így gondolja, még kezet is csókol neked – megérdemled, kis kócosom.
Istenem, még emlékszem, amikor azzal a kis pajtásoddal biciklizni tanultatok – hát milyen sokra vitte ő is?! Meg a másik is? Meg a harmadik is?
Ne haragudj, már nem emlékszem, hiszen öregszem, hányótoknak is vittem a jó kis házikolbászt és az itthon, titokban főzött pálinkát, mert hát fiatalság: bolondság, ne erre verjétek el azt a kis pénzecskét, amit kaptatok valami hülyenevű embertől ösztöndíjként.
Néha nézegetem a képeslapokat, amiket külhonból írtál nekem.
Várj, hozok zsebkendőt.
Na, itt vagyok.
Nem változtál te semmit. Csak megkomolyodtál.
Mindig mondtuk itten apáddal neked, hogy a sok ingyenélő, az veszi el a szánktól a falatkát.
Hát, kisfiam, nagyon büszke vagyok rád. Visszavetted.
És hát a párnacihába dugdosott krajcárok sorsát kifejezetten jól oldottad meg.
Ne hallgass soha a rosszakarókra!
Az mind beteg ember. Az esztéká folyosóján, amikor elmegyünk oda apáddal, állandóan azt kell hallgatnunk, hogy milyen drága a gyógyszer, meg hogy a fél lábával vissza kell mennie gyalogos futárnak. Hihetetlen, mennyire nem tudják az emberek megbecsülni, amijük van. A fél lábat, például.
Attól nagyon meghatódtam, hogy megfogadtad a szülői szót: aki dolgozni akar, az tud! A többi csak a rántott leveskét veszi el a többiek szája elől, szégyenszemre.
Nem teheted meg, hogy mindenkinek adj, drága kisfiam, neked is sok szájat kell etetned.
Arra különösen büszke vagyok, ahogy törődsz a gyerekeiddel.
És másokéival.
Jó látni, hogy van még a világban tisztesség és becsület.
Először a kötelesség, aztán a jogok.
A mi időnkben bezzeg – de hát ezt már le se írom, tudod ezt te pontosan, kisfiam.
Utóirat: Mink itten apáddal nem tudjuk, hogyan alakul majd az életed, de kérünk, hogy nagyon vigyázz magadra, ne restellj segítséget kérni, este mormolj el egy imát és feltétlenül vedd be a gyógyszereidet, mert te sem vagy már olyan fiatal.
Csókol szerető apád és anyád
