Ha az ember lánya idegenbe szakad, vele szakad az anyai szív is, hiába tudja, hogy ott jobb helye van a gyereknek, munkája, szerelme, kilátása, örülni kell ennek, örül is az ember, csak...
Olyan észtvesztően tud hiányozni, hogy az érzés minden nap felveri hajnali három és négy között, mint a kakukkosóra, atombiztosan, hogy aztán nézze a falat, mármint az ember, és többet ne is tudjon visszaaludni.
Ha az ember lánya látogatóba hazaérkezik, már hetekkel előtte megy a lakássuvickolás, tesók is csatarendbe állnak, az állatkáink is fényesítik magukat. Rend ettől persze még nem lesz, na de mégis...
Ha az ember lánya látogatóba hazaérkezik, az ember bármit képes megfőzni neki, amire amúgy legfeljebb csak puskatussal lehetne rávenni.
Talán még vasalgat is kicsit, bár ez nem mindenkire jellemző.
Még háromszor végigsimítja a kanapén a huzatot.
Megnézi, tényleg van-e szalvéta.
Van-e vécépapír.
Jól állnak-e a fogkefék.
Arrébb rak pár poharat, előtte kicsit áttörölgeti, pedig ilyen közel ötven év alatt még sose csinált.
Nem mintha nem volna teljesen mindegy, mert az ember lányát nem fogja érdekelni, na de mégis.
És aztán az ember csak néz ki az ablakon és vár. És vár. És vár.
Elképzeli, milyen lesz, amikor végre már.
Persze az ember pontosan tudja, hogy az első öt perc sírás-rívása után viharosan elmúlik az egész, jókat lehet üvöltve veszekedni, fölösleges hülyeségekről órákat fecsegni - és akkor rendben lesz a világ.
De csak egy kis időre.
